ERKÖLCSI DILEMMÁK

A hó elején meghívtak a pesti gettó felszabadulásának 66-ik évfordulóján rendezett megemlékezésre január 18-án. Sajnos nincs módomban csak úgy elugrani minden rendezvényre, de gyújtottam egy emlékmécsest azon ezrek és köztük szeretett nagyanyám, emlékére, akiknek a holteste ott hevert a Dohány utcai zsinagóga udvarán a felszabadulás emlékezetes napján.

A hónap azután is a Holokauszt jelében folytatódott. A médiában sok szó volt arról, hogy 50 év telt el az óta, mióta Adolf Eichmannt, a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet, a magyar zsidóság főhóhérját, aki a világháború után Argentínába szökött, a Moszad ügynökei elrabolták, Izraelbe csempészték és bíróság elé állították. A nyilvános eljárást az egész világon élőben közvetítették, ez volt az első alkalom, mikor a Holokausztot túlélők televízióban számolhattak be a velük történtekről. 1961. december 15-én a három bíróból álló izraeli törvényszék a náci háborús bűnöst kötél általi halálra ítélte, 1962-ben felakasztották és hamvait a Földközi tengerbe szórták.

Aztán következett január 27-én az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 66. évfordulójára eső Nemzetközi Holokauszt Emléknap. A világon mindenütt a népirtás áldozatairól, zsidókról, cigányokról, homoszexuálisokról, fogyatékosokról, emlékeztek meg, mi pedig aznap teljesen véletlenül – a jegyeket hetekkel előzőleg rendeltük – Joshua Sobol darabját, a Gettót, néztük meg a tel avivi Kamara színházban. A világsikert aratott darabot ugyan még 1983-ban írták meg, lefordították húsz nyelvre és a világ vezető színházaiban mutatták be, de mi most láttuk először.

A szerző nem a nácik kegyetlenségét akarta bemutatni – erről eleget tud a közönség a túlélők elbeszéléseiből, az Eichmann perben tanúskodóktól, az okiratok, fényképek, dokumentfilmek garmadáiból – hanem a vilniusi gettó zsidó rendőrparancsnokának, Jákov Gensnek, az erkölcsi dilemmáját: vajon engedelmes és megalázó együttműködéssel a nácikkal, felebarátjai százainak a halálba küldésével, elég időt tud nyerni a maradék zsidók megmentésére a felszabadító orosz hadsereg által? A darab szerint Gens volt az, aki kezdeményezte a gettószínház alakítását – a színészek, egy résztvevő szavaival „saját sírúkon táncolnak” – a lakósság buzdítására és talán azért, hogy bebizonyítsa, a zsidók tehetségesek és kár lenne elpusztítani őket, de a németeknek nem esett nehézére, kis mulatozás után, az együttes minden tagját meggyilkolni.

A résztvevők játéka elsőrangú volt, de véleményünk szerint a legjobb a náci tiszt szerepében fellépő szőke, Izraelben született színész, meggyőző és hátborzongató alakítása volt. Ebben a szerepben egy személyben egyesül az SS hóhér ördögi irgalmatlansága, a látszólag ’kultúremberi’ némettel, aki szaxofonon játszik, zongorázik és kedveli a jazzt.

A kockázat Gens esetében nem fizetődött ki, mivel a vilniusi gettó legtöbb lakosát lemészárolták, de a gettó rendőrparancsnokának az erkölcsi dilemmájával minden Zsidótanács (Judenrat) tag és többek közt Kasztner Rezső, a cionista mozgalom egyik vezetője és a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetője is szembesült. A német megszállás után ő tárgyalt Eichmannal. A nácik kijelentették, hajlandók lennének a zsidók százezreit emigrálni hagyni, bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. A „vért áruért” akció ugyan kudarcot vallott, de Kasztnernek mégis sikerült egy kisebb csoportot kijuttatni. Az ún. "Kasztner-vonat" 1684 utasa 1944. június végén a semleges Svájcba távozhatott. Kasztner egy további érdeme, 10-15 ezer magyar zsidót Auschwitz helyett az az ausztriai Strasshof környéki táborokba küldtek, ahol többségük túlélte a háborút.

A háború után Kasztner kivándorolt Izraelbe és ott hamarosan, mint az un. „Kasztner per” központi tanúja, az izraeli és nemzetközi érdeklődés központjába került. Bírálói kollaborációval, bűnrészességgel és árulással vádolták. Szerintük Kasztner lepaktált Eichmannnal és elhallgatta a zsidó tömegek elől a tényt, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő. Mások szerint hős volt, az egyetlen, akinek sikerült a zsidók ezreit kiragadni a halál torkából (leszármazottaik ma egy stadiont töltenének meg) A per bírája kimondta, hogy a magyar cionista "eladta lelkét a Sátánnak”. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rehabilitálta, de Kasztner ezt már nem élte meg, mert egy jobboldali fanatikus, a nyílt utcán lelőtte.

Néhány éve, amikor hosszabban írtam erről a sok port felvert ügyről, az egyik kommentáló ezt az ismert mondatot idézte: „ne ítéld el felebarátodat, amíg nem jutottál el az ő helyzetébe”. Nehéz megítélni, miként viselkedett volna más ember egy ilyen nehéz helyzetben. Én biztosan nem tudom a választ.