EGY RENDHAGYÓ PÉSZACH
 

 

 

A családunk az idén egy kissé máshogy ünnepelte Pészachot, a zsidó Húsvétot.

Feleségemnek, aki Hollandiában született, két öccse él Amszterdamban és egy húga Svédországban. Egy részüknek gyerekei, sőt unokái is vannak és szoros kapcsolatot tartunk velük. Ők gyakran látogatnak el hozzánk és mi is időről időre odaugrunk, de ezek a látogatások általában egy közösen elfogyasztott ebédre korlátozódnak, egy péntek esti vacsorával összekötött gyertyagyújtásra, és néha egy kirándulásra, de soha sincs alkalmunk egész napot tölteni társaságukban.
A nejem szülinapja áprilisban van és ebben az évben azt kérte ajándékul, hogy hozzuk előbbre a születésnapot és ünnepeljük meg egy időben a pészachi Széder-rel (egy szertartásos vacsora, amelynek folyamán a zsidó népnek, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásáról szóló könyvét, a Hagadát, olvassuk), külföldi családjával együtt.
Természetesen teljesítettük kérését és már néhány hónapja elkezdtük tervezni a rendezvényt. Az egyik sógorom talált egy kis falusi szállást, amelynek befogadóképessége legföljebb 40 személy. Az ottlétük idején az egész helyet a vendégek rendelkezésére bocsátják és azok olyan életmódot folytathatnak, mint saját otthonukban. Kiküldtük a meghívókat és örömünkre egy visszautasítás sem érkezett. Mi, a Shachamok, még az ünnep előtt érkeztünk a holland fővárosba és a rendhagyó cudar időjáráson kívül – amelyről előző írásomban írtam – nagyon élveztük a néhány napot egy kitűnő szállóban, Amszterdamban. Voltunk a városban is és tanultunk valamit a család és az egész holland zsidóság holokauszt-történelméről. Meglátogattuk feleségeim szüleinek sírját és azon jó szamaritánus keresztény asszonyét is, aki feleségemet bujtatta a Holokauszt idején és az által megmentette az életét.
Holland rokonaink beszereztek annyi élelmiszert, amely elegendő lesz ottlétünk napjaira és az ünnep estéjén a család 32 tagja összegyűlt a Groepshotel de Tienhoeve, u.n. ’csoportos’ hotelben.
Az ünnepi vacsorát – és összes többi étkezést – saját magunk készítettük el. A gyerekek különösen élvezték, hogy szakácsok, kukták, pincérek és persze mosogatók lehettek. A közös Széder különleges élmény volt mindegyikünknek, egyik sógorom vezette le, egy kicsit hagyományosabban, mint nálunk szokásos, de mi izraeliek természetesen előnyös helyzetben voltunk a héber szöveg olvasásával. Az ünnepi dalok holland dallamai is eltérőek voltak a mieinktől, de ez nem volt probléma: minden dalt kétszer énekeltünk el. A „Ma nistana”-t (egy hagyományos ének, amelyet a általában a legfiatalabb gyerek énekel) ezúttal az összes felnőtt gyerek énekelte el.  
A Széder este után, további két napig maradtunk a szállóban. Az időjárás javult – Amszterdamban is sütött a nap, de a tenger közelsége és az erős szelek, csak fokozták az amúgy is alacsony hőmérsékleteket – és sétálni mehettünk a közeli gyönyörű erdőbe. A hotel udvarán különböző játékok voltak, de rendeztünk néhány kvízt is, amelyeknek a tárgya az egyes családtagok megismerése, jellegzetes szokásaik és életük eseményei voltak.
Sajnáltam, hogy nem szervezhetek egy hasonló találkozót az én családommal, amelynek a zöme elpusztult a holokausztban, de 49 éves házasságunk alatt, a feleségem családja az én családom is lett. Különösen annak örülök, hogy a gyermekeink, unokáink élvezhettek egy ilyen egyedülálló alkalmat, amelynek az emléke biztos velük marad örökre!

EGY MURIS DOLOG TÖRTÉNT VELEM AZ ÚTON...

 

Egy muris dolog történt velem az úton…nem is tudom hová, mert nem értem oda!

Március vége felé, egy tavaszinak hitt napon, a Shacham törzs teljes létszámú európai inváziója, a Schiphol reptéri partra szállással vette kezdetét. Célunk: a Pészachi (húsvéti) ünnepélyes vacsorát nejem holland rokonaival – húga, öccsei, azoknak gyerekei – együtt ünnepelni egy falusi szállóban, kb. 130 kilométerre a fővárostól. Miután még három nap maradt Pészach estéig, egy amszterdami szállóban ütöttünk tábort, azzal a szándékkal, hogy egy kicsit körülnézünk Európa egyik legszebb és legérdekesebb városában, amelyben mindig élvezettel csatangolok. Ennyit a szándékainkról.

Járatunk reggel 5-kor szállt fel és 3-kor már kint kellett lenni a reptéren, úgyhogy alig hunytuk le szemeinket éjjel, de ez olyan valami, amellyel meg kell alkudnod külföldi utazásaid során, hacsak nincs saját privát repülőgéped. Mielőtt útnak indultunk volna, természetesen megtekintettük az időjárás előrejelzést célpontunkon és szomorúan konstatáltuk, hogy a nappali hőmérsékletek nem magasabbak, mint 4-5 fok, éjjel pedig -1-ig zuhannak. Egyetlen vigaszunk az volt: eső nem várható ottlétünk napjaiban.  Bepakoltunk minden rendelkezésünkre álló ruházatot és reméltük, hogy dacára a mostoha időjárásnak, élvezni fogjuk a családi összejövetelt.

Amit nem vettünk figyelembe, a szélhatás volt. A reptéren lementünk a vasút peronjára, amelynek a bejárata a terminálban van és beutaztunk a városba, de amint kiléptünk az állomás épületéből, máris érezni kezdtük a számunkra szokatlan hideget. Dermedt a fülünk, csípett az arcunk, kezeink, amelyekkel a koffert cipeltük jégcsapokká váltak, de a szálló aránylag közel volt és annak vendégfogadó kebelében újra felolvadtunk.

A szobánkban beléptem a neten az időjárás weblapra és láttam, hogy az előző nap óta, a hőmérsékletek tovább zuhantak, a szél sebessége pedig 35-40 km/óra, ami vagy 7-8 fokkal növeli a fagyos érzést. Mégis, hideg ide, hideg oda, táplálkozni muszáj, ezért elhatároztuk, hogy először keresünk egy jó éttermet és csak azután pótoljuk be az elmulasztott alvást.

Magunkra vettük összes ruházatunkat – én például kikotortam a molyirtó zsákból 5-6 éve utoljára használt kabátomat, sálamat, kesztyűmet – és térképpel felszerelve, nekivágtunk sarki expedíciónknak. A közeli villamos állomás talán 300 méterre volt, de ott várni kellett a következő szerelvényre és a hideg szél átjárta testünket. Nem akartam puhánynak tűnni és csendben dideregtem, de feleségem, aki pedig innen származott el, nem bírta ki sokáig és hirtelen megszólalt:

„Mondd csak, mi a frászt keresünk mi itt, vezekelnünk kell valamilyen bűnünkért? Menjünk vissza a szállóba, együnk ott valamit és menjünk aludni!”

Egyhangúan megszavaztuk javaslatát, percek alatt visszaloholtunk jóságosan meleg szállásunkra, beültünk az étterembe, elfogyasztottunk egy kitűnő ebédet vörös borral (az én választásom egy tócsni alapon, szalonnából, gombából, pirított hagymából, ömlesztett Ementáliból és zöldhagymából összeállított ételkreációra esett) és röviddel ezután bebújtunk a kényeztető paplanok alá és mély álomba merültünk.

Tudom nagyon jól, hogy -5 fok nem annyira szörnyű, vannak ennél sokkal nagyobb hidegek is, de mi nemcsak, hogy nem szoktunk hozzá ehhez a zord időjáráshoz, nem is vagyunk kellően felszerelve. Az én ú. n. téli kabátom például inkább elegáns, mint melegítő. Még nem tudom, mihez kezdünk a következő napok folyamán. Feltételezem, hogy keresni fogjuk a bevásárló központokat, elmegyünk egy-két múzeumba, Amszterdamban sok a tetővel ellátott, kellemes hőmérsékletben megtekinthető látnivaló, talán a szaunába is elmegyek, hiszen ilyenkor talán ez a legkellemesebb hely, de ha más nem akad, szobánk ablakából nézhetjük a szép (és kihalt) tájat. Nem látogatok ezúttal el a híres sétálóutcába, a kedvenc könyvesboltomnak és a sajtüzleteknek is le kell mondaniuk arról, hogy tiszteletemet teszem náluk.

A tény, hogy a hollandoknak 35 éve nem volt ilyen hideg márciusa, egyáltalán nem vigasztalt meg. A széllelbélelt németalföldi lakosság megszokta az ilyen időjárást, sőt, svéd rokonaink számára – akik szintén eljöttek a családi összejövetelre – a hőmérsékletek enyhébbek, mint náluk otthon, de mi, akik a Közel-Kelet rotyogó üstjéből ugrottunk át néhány napra, melegebb hozzáállásra számítottunk. Aki követte Obama, az amerikai államelnök látogatását nálunk a múlt héten, meggyőződhetett arról, hogy a hőmérséklet nálunk olyannyira vendégszerető, hogy – fittyet hányva a protokollra – egy ilyen magas rangú vendégről is lekívánkozik a zakó.

Mi szerények vagyunk. Nem kell nekünk a hőség. Azzal is meg lennénk elégedve, ha a hőmérséklet a fagypont fölé emelkedne és a szél abbamaradna.

 

CICÁK ÉS SAJTOK

 

 

 

 

 

 

A napokban megint Amszterdamban jártunk egy villámlátogatás keretében nejem családjánál.

Mint már egyszer említettem, igyekszem látogatásaim során nem kihagyni a Kalverstraatot, egy sétálóutcát, ahol még a legigényesebb vevő is kielégítheti minden kívánságát. Ezúttal nem akartunk bevásárolni, de jó volt egy kicsit meggusztálni a kirakatokban az újdonságokat és árakat. Csak egy sci-fi könyvet vettem magamnak az angol nyelvű olvasók Mekkájában, a Waterstone könyvesboltban és egy dobozka málnát – egyik kedvencemet, amely nálunk sajnos nem terem meg. Megittunk személyenként két csésze kávét is, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk a néhány órás csatangolás után. 

A kávét egy régimódi, népies stílusú kávézóban fogyasztottuk, amelynek, ahogy dukál, házi macsekja is volt.  A hollandusok a macskák megszállottai. Feleségem az egyik ritka kivétel, aki nem osztja ezt a kedvtelést, utálja őket, dacára annak (vagy pont azért?), hogy szülőotthonának népes cicalakossága és két kutyája is volt. A viszonya a kutyákhoz más, nem zavarják, de nem is érdeklik különösen. A furcsa az, hogy az állatok viszont vonzódnak hozzá. Ha olyan helyre érkezünk ahol macska, vagy kutya van, ezek mindjárt felfigyelnek rá, odajönnek hozzá és barátkozni próbálnak. Így történt ezúttal is.

Csak néhány perc telt el, miután helyet foglaltunk és a ház szépséges, gondozott, kifésült macskája, gyémántszerű üvegecskékkel díszített piros örvvel, felugrott asztalunkra és nejem ölében akart elhelyezkedni, de ő erélyesen elutasította. Megkönyörültem rajta és az elkövetkező negyed órában, hagytam, hogy térdeimen üljön és simogattam.

Nekem nincs különösebb bajom cicákkal – sőt, van egy, amelyet kifejezetten szeretek – de nem tartanék egyet sem házamban. Ha egyáltalán eszembe jutna behozni állatot a lakásba, egy kutyát választanék. A kutyák emberimádók (Sok évig, amíg nem tért meg őseihez, egy gyönyörű keishound büszke tulajdonosai voltunk és mit gondoltok, kihez ragaszkodott legjobban? Természetesen nejemhez!), ellentétben a macskákkal, akik lakhelyükhöz hűségesek. Elkényeztetettek, és úgy látszik meg vannak győződve, hogy az emberi faj csak a célból lett megteremtve, hogy őket etesse, kényeztesse és kiszolgálja. Az a bizonyos holland jószág is természetesnek találta, hogy a vendég csak azért jött be a kávéházba, hogy simogassa selymes szőrét és vakarja füle tövét. Amint kihörpintettem második csésze kávémat, fizettem és letettem a macskát egy közeli székre, eliszkolt onnan anélkül, hogy hátratekintett volna és esze ágába sem jutott megköszönni a királyi kényeztetést. 

Mint fentebb említettem, órákig mászkáltunk a sétálóutcán, bementünk különféle üzletekbe, de nem találtunk semmit, amit megkívántunk volna, ami olcsóbb volt, mint otthon, vagy drágább, de megérte volna a különbözetet. Összesen két napig voltunk Hollandiában és maga a tudat, hogy külföldön vagyunk, élvezetet okozott.  Az időjárás tipikusan holland volt. Felhős, egy picit hűvös, de szerencsénkre, azokban az órákban, amikor a városban csavarogtunk, csak szemerkélt az eső.

Javaslat: ha valaha Hollandiába kerültök, keressetek egy sajtboltot. Rövid sétánk alatt három hatalmas boltra bukkantunk és azok mindegyikében a polcokon tányérkák sokasága volt kirakva és a közönség, aki be és kijárt – nem kifejezetten vásárlás céljából – korlátlanul kóstolgathatott a különféle sajtok óriási választékából. Az illat mennyei (vagy pokoli, ha nem szeretitek a sajtot) volt. Láttunk teljesen zöld sajtot is, pesztóból készült. Egy további meglepetés: a hollandusok mustárral eszik a sajtot és a sajtos tányérkák közelében, néhány fajta mustáros üvegecske is ki volt rakva. 

Nálunk is vannak üzletek, amelyekben ingyen kóstolások vannak, de ezek a vevőknek vannak szánva és nem kíváncsi turistáknak, akik ezerszám látogatják a sétálóutca üzleteit.

Egy másik üzletben is szerencsénk volt. Egy nagy tábla díszlett az egyébként üres üzlethelyiség bejáratánál: „Vegyél magadnak egy KitKat-ot!” A jövőben itt egy Nestlé üzletet fognak nyitni. Persze mi is megkaparintottunk magunknak egy-két csoki darabot, egész jó utóétel volt a sok sajt után.  

Röviddel ezután feleségem öccsével és annak barátnőjével találkoztunk és beültünk valahová vacsorára, de nekünk, kettőnknek nem volt már étvágyunk és csak koccintottunk a két éhes rokonnal. A sok sajt után jól esik egy kis borocska.  

 

 

         

 

RAFINÁLT HOLLAND KÍNZÁS        

Az utolsó hetet Hollandiában töltöttem. Voltam már néhányszor előzőleg is, de öt éve utoljára és az első dolog, amelyre rájöttem, az volt, hogy the more the world changes, the more it stays the same (minél inkább változik a világ, annál inkább változatlan marad). Nemrég olvastam valahol, hogy a hollandok is áttértek a motorozásra, de amint meglátod valamelyik vasútállomás parkolójában a bringák ezreit, vagy megpróbálsz átkerülni az utca túl felére a kerékpározók sokasága között, megérted, hogy a hollandusok és a biciklik elválaszthatatlanok és ha ideig-óráig búcsút is mondanak egymásnak, amint módjuk van rá, visszatérnek szimbiózisukhoz. Mellesleg, a németalföldi ember ritkán goromba. Ha átléped a gyalogjárónak rendeltetett keskeny mezsgyét és behatolsz a kerékpárútra, nem ordít és szitkozódik, csak amikor nagy kanyarral kikerül téged és elhalad melletted, lehajol üléséből és füledbe rágja: kijke op een andere keer (nézz oda legközelebb).
A legfurcsább az, hogy senki sem hord védősisakot - ami nálunk, ahol sokkal kevesebb a kerékpározó, szigorúan kötelező - sőt még a robogósok zöme is nélküle kacsázik a biciklisek között. Csak miután valaki felvilágosított, vettem észre, hogy csak a kék rendszámmal ellátott, "M" kategóriába tartozó járművek vezethetők sisak nélkül. Ezeknél a megengedett sebesség 35 km/h, de ahogy elnézem ezeket a száguldó mopedeket, az a gyanúm, hogy jó néhány kilométerrel túlhaladják a megengedett sebességet, kijátszva a rendőrök engedékenységét.
Mint ahogy majdnem minden, a házak is mások Hollandiában. Azt természetesen tudom, hogy Amszterdamban méregdrágák voltak az ingatlanok (és valószínűleg ma is azok) és azért a polgárok aprócska telkeiken a magasba építkeztek. Amit nem értek, miért hasonló stílusúak a mai, modern épületek is, olyan félreeső helyeken, kis városkákban, falun, ahol az ingatlanoknak nem lehet magas értékük. Csak tradíció lenne? A következmény az, hogy a tipikus három szobás lakás, háromemeletes. Néhány olyan lakásban laktam, amelyekben az első, vagy második emeleten szép, modern fürdőszoba volt, de a WC-t a földszinten felejtették. Az átlagos hollandusnak úgy látszik erős hólyagja van és nem érzi szükségét az éj folyamán könnyíteni magán, de mi sajnos nem vagyunk ennyire szerencsések és kénytelen-kelletlen sötét éjjel, félig lehunyt szemekkel botorkáltunk lefelé a nyaktörő csavaros lépcsőkön. Visszafelé általában félig-meddig négykézláb birkóztam meg a meredek grádiccsal. Csak annak örültem, hogy utazásom előtt összkockázatú biztosítást kötöttem és ha nyakamat töröm, csemetéink öröksége nem megy rá a korházi kiadásokra.
A lakások mind egyenesen az utcára nyílnak, postaládájuk nincs és a posta a bedobó nyíláson keresztül kerül a lakás padlójára. Amikor besötétedés után megérkezek valamilyen városba, mindig felkelti a figyelmemet a kiterjedt lakótelepeken, a háztömbök egyenletessége. Miért pont éjjel? Mert a gangokon, minden lakás bejárati ajtaja előtt pontosan ugyanazon a helyen, lámpa ég. Száz és száz lámpa végtelen sora, 5-6 emeleten függőlegesen és az egymás mellett sorakozó háztömbök hosszú során vízszintesen, sehol egy égő, amely kiégett, vagy valaki esetleg leoltotta volna. Ez így volt 10-20-30-40 éve és az energia krízis semmit sem változtatott ezen a monoton egyformaságon.
A holland étkezési szokásokat már néhányszor említettem, legutóbb vagy öt éve írtam akkori gondolataimról A holland guillotine című írásomban. Az étel persze más ebben az országban, de ez így van máshol is, amihez egy izraelinek, vagy magyarnak nehéz hozzászokni, az, hogy a németalföldiek nem ismerik az ebédelés szokását. A fő étkezés este 6 körül van és addig legtöbbször csak saját nyáladat nyelheted. (A vacsora tartalma és elkészítési módja is sok kivetni valót hagy maga után, de az már más lapra tartozik. A hat nap alatt, amelyet Hollandiában töltöttem, összesen egyszer volt részem egy ízletes étkezésben, amikor Utrechtben egy görög étterembe ültem be).
Vagy 27 éve, 13 éves lányom, egy barátnőjével családi látogatásra utazott Amszterdamba, ahol feleségem anyja és két öccse élt (sógoraim máig is ott élnek). A lánykák persze városnézéssel foglalták el magukat, de dél felé hazatértek és várakozó álláspontban foglaltak helyet a nappaliban. Eltelt egy fél, háromegyed, majd egy teljes óra, a nagyanya tett-vett a lakásban, de a konyha felöl nem hallatszottak az edény, evőeszköz csörömpölés reménykeltő hangjai, a vendégek éhségtől kitágult orrcimpái nem észleltek étvágygerjesztő illatokat, az asztal sem lett megterítve. Szegény lánykák szégyellték magukat, hiszen idegen helyen voltak. Talán valamilyen böjtnap volt aznap, vagy a felnőttek máshol étkeztek és elfelejtkeztek róluk, tény: egy mukk nélkül végigéhezték a délutáni órákat, hogy aztán kopogó szemekkel essenek neki a vacsorának. A fűszertelen, agyonfőzött csibe, a héjában kifőzött krumpli, nem túlságosan ízlett nekik, de farkaséhesen felfaltak mindent. (Talán ez a módja megnevelni az elkényeztetett ifjúságot. Egy ilyen kezelés után nem fogod hallani az ismert „anya, tudod, hogy nem szeretem a…” melódiát).
Amikor másnap délben is ismétlődött a rafinált kínzás, lányom összeszedte bátorságát és megkérdezte unokaöccsét, milyen bűnt vezekelnek le a huzamos böjttel. Akkor tudták meg a lányok, hogy ez a szokás Hollandiában és aki nagyon éhes, nyugodtan megdézsmálhatja a jégszekrény tartalmát és készíthet magának egy vajas, sajtos szendvicset, vagy vehet a tonhalsalátából, amelyből mindig elegendő mennyiség van a tipikus holland hűtőben.
A fentiek több mint 27 éve történtek, de amikor elmeséltem az esetet egy magyar barátnőmnek, elmosolyogta magát és elmesélte, hogy amikor tavaly holland barátaiknál vendégeskedtek, férje olyan farkaséhes lett, hogy azt javasolta, egyék meg a magyar szalámit, amelyet vendéglátóiknak hoztak ajándékba. Felesége megvétózta az ötletet. Nem olyan nagy baj, ha a férfi lead néhány kilót pocakjából.
Amellett, sietem kijelenteni, a tipikus turistának nincs oka riadalomra. Mindenütt jó éttermek vannak, ahol a pénzedet a nap minden órájában elfogadják, csak sok legyen belőle. A fenti életmódhoz csak azoknak kell hozzászokni, akiknek szerencséjük van és alkalmuk akad tapasztalni a csakugyan szívélyes holland vendéglátást. Hiszen az ételen kívül vannak más élvezetek is a világon, nemde? Ugye? Bólogassatok már és mondjátok, hogy igazam van.

KARIB SZIGETI PARADICSOM - I. rész

Az “Elszalasztott alkalmak” című írásomban már említettem, hogy „sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának – az Interline Clubnak – a meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib-szigetekre látogattunk el”. A fenti írásban, csak a ’majdnem’ kalandomról számoltam be a rejtélyes sötétbőrű szépséggel, de az utazás maga is említésre méltó.

Eredeti meghívásunk egy négy napos fesztiválra szólt Trinidad-Tobagoba. Mindenki álma legalább egyszer életében eljutni ezekre az egzotikus szigetekre, de mi úgy véltük, hogyha már ilyen messzire repülünk, érdemes lenne néhány másik helyet is megtekinteni. Első állomásunk a Holland Antillákhoz tartozó Aruba volt, egy kb. harminc kilométer hosszú és nyolc-kilenc kilométer széles sziget, amely mindössze harminc kilométerre fekszik Venezuelától.

Amikor majdnem 24 órás út után megérkeztünk, esteledett már. A tenger végtelen felülete, békés, sima, mint a tükör, alig harminc-negyven méterre bungalónktól kacsintott felénk, a közvetlenül a víz szintje felett lebegő nap a láthatárt bíborral festette be, de a mi kis csoportunk tagjait csak a puha ágyak érdekelték. Csak nagy nehezen tudtam rábeszélni őket, hogy a lefekvés előtt mártsuk meg magunkat a langyos vízben és máris mindannyian önkívületbe süllyedtünk.

Már elmeséltem miként töltöttem első Karib szigeti estémet. Másnap reggel, amikor a többiek is magukhoz tértek, kezdődött el a legcsodálatosabb szabadság, amelyet valaha is tapasztaltunk. Különböző teóriák vannak arról, merre volt a bibliai paradicsom, mi Arubára szavaznánk. Tengerpartja hosszú és majdnem néptelen, úgyhogy órákig elfelejtheted az emberi nem létezését. A pálmafák által beárnyékolt patyolatfehér homokot senki sem szentségtelenítette meg szeméttel, üres italdobozokkal és üvegcserepekkel. A majdnem hullámmentes tenger lágyan simogat és a nap évi 27 fok átlagos hőmérséklettel kacag rád. Nincsenek újságok, háborúk, a rádióból csak zene szól és az emberek mind barátságosak és mosolygósak.

A szigeten sok szálloda volt és a budget szállókon kívül, az ilyen kispénzű prolik számára, mint mi voltunk, voltak mások is, ahol a venezuelai olajmilliomosok szálltak meg, melyek annyira fényűzőek voltak, hogy ezeket már lehetetlen volt csillagokkal mérni. Az előcsarnokban lévő szőnyeg olyan vastag, hogy majdnem belefulladsz, több a személyzet, mint a vendég és a kaszinóban a legalacsonyabb tét száz dollár.

Az éttermek Arubában kitűnőek, az üzletek elsőrangúak és az árak akkoriban aránylag méltányosak voltak. Sok a kaszinó és amint besötétedik, mindenhonnan a forró karib ritmus hallatszik, amely nem hajlandó elfogadni a „nemtáncolok” létét. Miután a sziget varázslata foglyul ejtette szívünket, csak egy dolgon csodálkoztunk:

„Miként lehetséges, hogy ennek a legendás helynek a híre nem jutott el ennél több, mindig újabb idegenforgalmi attrakciót kereső, hazánkfia füleihez?”

Az egyedüli logikus válasz az, hogy azok, akik felfedezték ezt a romlatlan paradicsomot, kívánatosnak találták az információt nem továbbadni.

Egy honfitársunkkal mégis találkoztunk. Mielőtt elutaztunk otthonról, az egyik esti lap riportot közölt egy nőtlen izraeliről, akit a lap „a szigetek királyának” nevezett és akinek, dacára állítólagos gondtalan életének, csak egy kérése volt: „küldjetek nekem egy izraeli lányt!”

Ellátogattunk silány zöldségboltjába, amelyben néhány bennszülött dolgozott. Örült látogatásunknak, de meglepődött, amikor egy lány csoportunkból, felajánlotta, teljesíti kérését. Annak idején, a riporter kérdésére, hogy mit küldjön neki otthonról, a fenti vicces választ adta, de esze ágába sem jutott, hogy ez lesz a tudósítás főcíme. Szerinte, ami a nőket illeti, nem kell, hogy aggodjunk érte.

Arubától nincs messze repülővel Curaçao szigete. (Ha ez a név ismerősnek tűnik nektek, a hasonnevű kékes likőr miatt van, amely a szigetről származik). Ez volt a Holland Antillák fővárosa, ahogy a néhány szigetből álló csoportot – köztük Arubát is – annak idején hívták. Ma Curaçao Hollandia társult állama. A sziget legnagyobb városa, Willemstad, úgy néz ki, mintha egészében, házaival, csatornáival, hidaival valahonnan Németalföldről ragadták volna ki és bepottyantották a Karib-tengerbe.

Tisztán udvariasságból, előre jeleztük a helyi Interline klubnak, hogy szigetükre látogatunk és váratlanul ért, amikor néhány tag a repülőtéren várt. Nem kérdeztek semmit, felpakolták poggyászunkat kocsijaikra, és egyenesen a "Plaza" luxusszállóba hajtottak. Zavarban voltunk, olcsóbb szállóban akartunk megszállni. Amint a fogadóbizottság eltávozott, feleségem lement a recepcióra, megkérdezni milyenek a hotel árai. Meglepetésére a tisztviselő azt mondta: "It is complimentary!", vagyis a klubnak köszönthetően, három napos ott tartózkodásunk idején ingyen szálláshoz jutottunk.

A látvány ablakunkból lenyűgöző volt. Balról a nyitott tenger terült el, míg szemben ablakunkkal, néhányszáz méter távolságban, széles csatorna húzódott. Két partját gyalogjáró hajóhíd kötötte össze, amelyet minden alkalommal, amikor egy hajó hajózott be a tengerből a csatornába, félre toltak. A tájképet egy futurisztikus, a város házai felett ívelő óriási autóhíd látványa egészítette ki.

A sziget lakossága többnyire sötétbőrű, sok a félvér, de jelentős a fehérbőrűek száma is. Ez annak köszönhető, hogy sok tehetséges helyi fiatal ösztöndíjat kap az anyaországban (Hollandia) és néhány tanulmányév után, diplomával és házastárssal tér haza. A hivatalos nyelv a holland, de a lakosság általában a kreol papiamentot használja. Ez az újságok és rádióadók nyelve is.

Willemstad csak látszólag hasonlít egy kis holland városra, a füleid nagyon gyorsan visszatérítenek a valóság talajára. Akármerre jársz, nem tudsz megszabadulni a karib tempótól. Az utcai hangerősítő rendszer egész idő alatt a legújabb slágerekkel szórakoztatja a járókelőket, de a helyiek kedvenc időtöltése olyan fokra növeli a zenebonát, hogy sajnálni kezded, nem szereztél füldugókat. Estefelé az utcákon a gépkocsik – minden centiméternyi felület nikkel dekorációval borítva – végtelen oszlopai kígyóztak. Mivel az időjárás az egész év folyamán kellemes, a kocsik ablakai tárva-nyitva vannak és mindenki élvezheti a maximális hangerővel játszott zenét – persze minden rádió más- más csatornára van beállítva. A forgalom csigalassúsággal halad, de hát senki sem akar valahová eljutni. Az igazi élvezet az, hogy lássál másokat, lássanak és főleg halljanak téged!

Zsidó aspektusa is volt a látogatásunknak. A zsidók a sziget első telepesei voltak és a mai napig fontos helyet foglalnak el gazdaságában. A Curaçao likőrt is egy Senior nevű zsidó család találta fel és hozta piacra a XIX. században. Megnéztük a 1659-ből származó zsidó temetőt és a fönséges zsinagógát, amelynek különlegessége, hogy ez az egyedüli a világon, amelynek padlója finom homok! Ez egy hagyomány, Izrael fiai 40 éves vándorlásának emlékére a Sínai sivatagban.

Az áruk óriási választéka az üzletekben olyan látvány volt, amelynek feleségem nem tudott ellenállni, már csak azért sem, mert a város vámmentes övezet és az árak is csábítók voltak. Mint minden feleség, mindent meg akart venni és mint minden férj, kézzel-lábbal tiltakoztam a ’mértéktelen’ költekezés ellen. Végül kompromisszumra jutottunk, de akkor is egy további koffert kellett venni, hogy haza tudjuk cipelni a ’zsákmányt’.

Nálunk már akkor is divatban volt a hitelkártyával való vásárlás és miután hazatértünk, feszülten vártam a számlát a banktól. A valuta beváltási árfolyama erősen ingadozott és azokban a napokban egy utazói adó is létezett nálunk, úgyhogy soha sem lehetett előre tudni, mennyi lesz a ceh. A terhelési értesítés Willemstadi vásárlásainkról nem érkezett meg a következő hónapban. Örültünk, további fizetési haladékot kaptunk, de az igazi meglepetés az volt: a terhelés az utána következő hónapokban sem érkezett meg, sőt soha! Talán a hitelkártya cég Curaçaoi tisztviselője nem találta meg Izraelt a térképen? Ezzel nem is lett volna különösebb bajom, csak nejemmel. Soha sem fogja elfelejteni nekem, hogy ha nem fogom le kezét, sokkal több Curaçaoi címkés ruha lógott volna szekrényében.

(Folytatása következik)

MAGYARUL A NAGYVILÁGBAN

Mint minden éven, a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeuma ez idén is megszervezte Safeden a Herzl napi rendezvényt, a magyar származású zsidóság impozáns összejövetelét. A program a Múzeum udvarában és a szomszédos kultúrházban érdekes volt, a magyaros ételek kitűnőek, de aki ismer, már tudja, engem leginkább a személyek érdekelnek, a találkozások más magyar ajkúakkal, régi jó ismerősökkel, az izraeli Magyar Fórum tagjaival és néhány új emigránssal is. Állandóan váltakozó asztalszomszédjaim közül egy kedves hölggyel folytatott beszélgetésem adott ötletet ez írásomra.

Ma már sajnálom, hogy kis korukban nem beszéltem gyerekeimmel magyarul. Feleségem ugyan nem érti ezt a nyelvet, de ha ő hollandul, én meg magyarul szóltam volna hozzájuk, legalább konyítanának egy kicsit mindkét nyelvhez. Fenti asztaltársam szintén itt született, de felnőttkorában tovább fejlesztette anyanyelvét és aránylag jól beszél magyarul.

Mint elmesélte, nagy meglepetés volt számára, amikor először érkezett Magyarországra, mennyire élvezte, hogy magyar beszédűek veszik körül, de azt is hozzátette, nem nagy haszna van ezen elszigetelt nyelv tudásából. Ezt már nem hagyhattam válasz nélkül és megjegyeztem, a világon mindenütt élnek magyarok. Kerestem mindjárt néhány példát is:

Amikor egyszer Londonban megjátszottam a turistát, elromlott az órám. Azt hittem könnyűszerrel megjavítathatom, de mint kisült, az angol fővárosban kihaltak az órások. Minden ékszeresnél azt mondták, javításokat csak a központi üzemükben végeznek és órám két hét múlva lesz kész. Ennyi ideig nem volt szándékomban Londonban maradni, de egy új óra vételét sem is engedhettem meg magamnak. Végül is véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre a városban, ahol az asztalára görbedve, nagyító üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származású is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.

Egy más alkalommal Amszterdamban voltam látogatóban feleségem családjánál és apósom egy öltönnyel ajándékozott meg. Ritka az olyan egyén közöttünk, akinek tökéletes a testalkata és az én új öltönyöm is könnyű átalakításra szorult. „Ja kérem”, - mondta az apósom - „egy ilyen városi szabónak sok a munkája és egy-két hetet várni kell, míg sorra kerülsz.” Vele mentem a szabóhoz, de a valóság még rosszabb volt ennél. „Három héten belül meglesz”, - morogta a varrónő hollandusul, de csak addig a pillanatig, amíg kimondtam a bűvös jelszót: „Holnap utazok Pestre és kéne az öltöny!”

Helyben áttértünk saját titkos, furcsán hangzó nyelvünkre, amelyből álmélkodó apósom egy szót sem tudott kivenni és míg kiderült ki honnan van, ki hová járt suliba és milyen közös ismerőseink vannak, a könnyű átszabás is be lett fejezve.

Amerre jártam a világon, találkoztam magyarokkal. Mint már említettem, a Hun Vannak a Magyarok (Skyex) nevű internetes oldal által sok emberrel barátkoztam meg a golyóbis minden tájáról és jó néhánnyal találkoztam is, de vannak kellemes meglepetések is, mint amikor Máltában feleségem szemet vetett egy szép és borsós árú ruhára az egyik kirakatban. Vonakodva léptem be a fényűző boltba, de amint kiderült a tulajdonosnő magyar, komoly engedményt kaptunk és a ruha bekerült nejem szekrényébe, a többi rongy közé.

Egy másik meglepi a Habimában ért, az izraeli Nemzeti Színházban. Egy régi jó barátom, aki társaságunkban a Hosszú névre hallgatott és kis szerepe volt a darabban, a héber szöveg kellős közepén, egy hosszú magyar mondatot hallatott. Nem tudom volt-e a teremben más magyar ajkú, én úgy éreztem, ez csak nekem szólt. A színész később elmondta, a rendező utasította, mondjon valamilyen értelmetlen szöveget, de ő inkább anyanyelvét választotta. A közönség nagy részének ez úgyis halandzsának tűnt.

A legsikerültebb magyar nyelvvel kapcsolatos történet, kedves jó barátom, Benda Iván fotográfusé, amelyet az „Az Élő Jeruzsálem” című könyvének Előszavában írt le. Szívélyes engedelmével, idemásolom:

"Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Egy félreeső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá. Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: "Eszter nővér az egyetlen magyar apáca Jeruzsálemben".

A holland guillotine

Hallottattok már a „holland guillotine” fogalomról? Vagy talán összeakadtattok valakivel, aki a jobb kezén feltünő ütésnyomokkal tért vissza egy európai kirándulásról? A fogalom természetesen Hollandiával kapcsolatos, de egy turista, aki néhány napos szervezett kirándulás keretében látogatott ebbe az országba, nem tudhatja miről beszélek. Hajókázott Amszterdam csatornáin, megtekintette a piros lámpás negyedet, a Madame Tussaud viaszmúzeumot, az Anna Frank házat, esetleg a Rijkmuseumot és a Van Gogh múzeumot is, meglátogatta a sajt piacot Alkmaarban, a miniatür Hollandiát Medurodamban, de a holland guillotineról csak az tud nektek beszámolni, aki egy ottani családnál vendégeskedett.

A tulipánok országa gyönyörű, a holland nép barátságos és udvarias –az utcán minden járókelő örömmel útbaigazít – de ez egy rendszerető és takarékos nép is. A nagy bőség, a virágzó gazdaság amely szemellátható ebben a sík országban, nem tékozló életmódból származott.

A holland városi otthon külonbözik a mieinktől (nem voltam falun). Az adórendszer, a telkek magas ára, arra késztették a holland polgárt, hogy keskeny, néha egy szoba szélességü, házakat épitsenek. (Úszó házak is százszámra vannak a csatornákban és folyókon). A rendszer elterjedt a külvárosokba is, ahol pedig mód lett volna oldalra is terjeszkedni. Emiatt sok holland lakás néhány emeletes és a nappaliból spirálisan kígyózó, meredek lépcső vezet a fenti emeletekre.

A nappaliban nincsenek redőnyök – boldogult aposómnak, amikor egyszer ide látogatott, meg kellett magyaráznom miként müködik egy ilyen furcsa nyünyüke – az utcára forduló fal egy óriási ablak, amelyet csak vékony és átlátszó függöny díszít – szándékosan nem használtam a ‘takar’ szót! – és a járókelők beláthatnak a házba. Csak amikor lefekszenek, palástolják el a benti színt vastagabb függönnyel. Az ablakpárkányon virágcserepek sokassága pompázik, olyan pazarok és rendezettek, hogy beavatlan idegenek néha azt hihetik, a lakásablak egy virágüzlet kirakata (ez valóban megtörtént egyszer egy ismerösömmel!). A nappali egyik falán fából készült ‘letterbox’ ékeskedik (a ’letter’ jelentősége nem levél, hanem betű, ilyenfajta ládákban tartották az egyszeri nyomdákban az ólombetüket), celláiban változatos mütyürkékkel és csecsebecsékkel.

Dacára annak, hogy ez nem tartozik teljesen a címben említett tárgyhoz, nem tudom kihagyni a példásan tiszta holland vécéket, amelyekben az űlőkével szembeni falon naptár log („ez az a hely ahol az embernek ideje van a napját kitervezni”). Ezek a helységek egy kis, általában vicc könyveket tartalmazó, könyvtárral is fel vannak szerelve. Egyszer, amikor sógoromtól egy könyvet kértem kölcsön, azzal az okkal utasított vissza, hogy a vécé könyvtárból nem kökcsönöz könyveket.

Ha szerencsétek lesz és meghívnak benneteket egy ilyen házba, a kávé, vagy tea gyönyörű, porcellán csészékben, ezüst tálcán lesz felszolgálva. Az ital csak a csészék háromnegyedéig van töltve, mert.„így illendő.” Most egy furcsa ceremónia következik. A háziasszony a vitrínhoz lép, a nyakán láncon függő kulccsal kinyitja az ajtót és kivesz egy kekszes dobozt. A nyitott dobozzal körüljárja az asztal körül űlőket: A szokás az: minden vendég egy kekszet vesz ki.  A doboz nem marad az asztalon. Amikor a vendéglátó megkínált minden vendéget, visszacsukja a dobozt (ez az a pillanat, amikor ha nem voltál elég elővigyázatos és nem tudtad elhatározni két keksz közül melyiket választod, a doboz fedele a kézfejedre csukódhat) és visszateszi a vitrinbe. Az ajtót bezárja és a kulcs a háziasszony nyakláncával a blúzába lesz rejtve.

Ez a jelenség, amelyet nemcsak sajátmagam tapasztaltam, hanem másokról is hallottam róla, kapta a holland guillotine nevet. A törvény erejü szabály az: egy csésze italhoz egy kekszre vagy jogosult! Még egy csészét szeretnél inni? Nincs baj, a vendégszerető házinéni szivesen tölt neked még egyet és megismétli a fenti ceremóniát. Kulcs, büfé, kekszdoboz nyitás, kiveszel egy kekszet, a doboz fedele lekattintva és visszazárva a páncélszekrénybe.

A feleségemnek, aki Hollandiában született, fogadott anyja volt, egy csodálatos asszony, a világ egyik jámbora, aki elrejtette csecsemő korában, amikor szülei a náci hohérok elől voltak kénytelenek bujdosni. Tante Mien soha sem ment férjhez, a feleségemet saját lányának tekintett, a gyerekeink unokái voltak. Hozzánk is ellátogatott, elzarándokolt a keresztény szent helyekre.    

Egyszer, amikor a feleségem látogatóba jött, egy nagy csomag izraeli kekszet hozott ajándékba. A kekszek be lettek rakva a kekszdobozba, a doboz a szekrénybe, az ajtó lezárva, rendnek muszáj lenni. Az ebéd befejezése után, amikor a kávét szolgálta fel, a néni kivette a dobozt és keksszel kinálta a nejemet.  

A feleségem, aki élete javát Izraelben élte le, hirtelen kiváncsi lett és megkérdezte:

„Kedvem támadt még egy kekszre, kaphatnék egyet?”

A válasz kategorikus volt:

„Drága lányom, a házamban az én szokásaim szerint viselkedj. Egy csésze kávé, egy darab keksz. Ez a szabály és nincs különös okom, hogy eltérjek tőle.”