A holland guillotine

Hallottattok már a „holland guillotine” fogalomról? Vagy talán összeakadtattok valakivel, aki a jobb kezén feltünő ütésnyomokkal tért vissza egy európai kirándulásról? A fogalom természetesen Hollandiával kapcsolatos, de egy turista, aki néhány napos szervezett kirándulás keretében látogatott ebbe az országba, nem tudhatja miről beszélek. Hajókázott Amszterdam csatornáin, megtekintette a piros lámpás negyedet, a Madame Tussaud viaszmúzeumot, az Anna Frank házat, esetleg a Rijkmuseumot és a Van Gogh múzeumot is, meglátogatta a sajt piacot Alkmaarban, a miniatür Hollandiát Medurodamban, de a holland guillotineról csak az tud nektek beszámolni, aki egy ottani családnál vendégeskedett.

A tulipánok országa gyönyörű, a holland nép barátságos és udvarias –az utcán minden járókelő örömmel útbaigazít – de ez egy rendszerető és takarékos nép is. A nagy bőség, a virágzó gazdaság amely szemellátható ebben a sík országban, nem tékozló életmódból származott.

A holland városi otthon külonbözik a mieinktől (nem voltam falun). Az adórendszer, a telkek magas ára, arra késztették a holland polgárt, hogy keskeny, néha egy szoba szélességü, házakat épitsenek. (Úszó házak is százszámra vannak a csatornákban és folyókon). A rendszer elterjedt a külvárosokba is, ahol pedig mód lett volna oldalra is terjeszkedni. Emiatt sok holland lakás néhány emeletes és a nappaliból spirálisan kígyózó, meredek lépcső vezet a fenti emeletekre.

A nappaliban nincsenek redőnyök – boldogult aposómnak, amikor egyszer ide látogatott, meg kellett magyaráznom miként müködik egy ilyen furcsa nyünyüke – az utcára forduló fal egy óriási ablak, amelyet csak vékony és átlátszó függöny díszít – szándékosan nem használtam a ‘takar’ szót! – és a járókelők beláthatnak a házba. Csak amikor lefekszenek, palástolják el a benti színt vastagabb függönnyel. Az ablakpárkányon virágcserepek sokassága pompázik, olyan pazarok és rendezettek, hogy beavatlan idegenek néha azt hihetik, a lakásablak egy virágüzlet kirakata (ez valóban megtörtént egyszer egy ismerösömmel!). A nappali egyik falán fából készült ‘letterbox’ ékeskedik (a ’letter’ jelentősége nem levél, hanem betű, ilyenfajta ládákban tartották az egyszeri nyomdákban az ólombetüket), celláiban változatos mütyürkékkel és csecsebecsékkel.

Dacára annak, hogy ez nem tartozik teljesen a címben említett tárgyhoz, nem tudom kihagyni a példásan tiszta holland vécéket, amelyekben az űlőkével szembeni falon naptár log („ez az a hely ahol az embernek ideje van a napját kitervezni”). Ezek a helységek egy kis, általában vicc könyveket tartalmazó, könyvtárral is fel vannak szerelve. Egyszer, amikor sógoromtól egy könyvet kértem kölcsön, azzal az okkal utasított vissza, hogy a vécé könyvtárból nem kökcsönöz könyveket.

Ha szerencsétek lesz és meghívnak benneteket egy ilyen házba, a kávé, vagy tea gyönyörű, porcellán csészékben, ezüst tálcán lesz felszolgálva. Az ital csak a csészék háromnegyedéig van töltve, mert.„így illendő.” Most egy furcsa ceremónia következik. A háziasszony a vitrínhoz lép, a nyakán láncon függő kulccsal kinyitja az ajtót és kivesz egy kekszes dobozt. A nyitott dobozzal körüljárja az asztal körül űlőket: A szokás az: minden vendég egy kekszet vesz ki.  A doboz nem marad az asztalon. Amikor a vendéglátó megkínált minden vendéget, visszacsukja a dobozt (ez az a pillanat, amikor ha nem voltál elég elővigyázatos és nem tudtad elhatározni két keksz közül melyiket választod, a doboz fedele a kézfejedre csukódhat) és visszateszi a vitrinbe. Az ajtót bezárja és a kulcs a háziasszony nyakláncával a blúzába lesz rejtve.

Ez a jelenség, amelyet nemcsak sajátmagam tapasztaltam, hanem másokról is hallottam róla, kapta a holland guillotine nevet. A törvény erejü szabály az: egy csésze italhoz egy kekszre vagy jogosult! Még egy csészét szeretnél inni? Nincs baj, a vendégszerető házinéni szivesen tölt neked még egyet és megismétli a fenti ceremóniát. Kulcs, büfé, kekszdoboz nyitás, kiveszel egy kekszet, a doboz fedele lekattintva és visszazárva a páncélszekrénybe.

A feleségemnek, aki Hollandiában született, fogadott anyja volt, egy csodálatos asszony, a világ egyik jámbora, aki elrejtette csecsemő korában, amikor szülei a náci hohérok elől voltak kénytelenek bujdosni. Tante Mien soha sem ment férjhez, a feleségemet saját lányának tekintett, a gyerekeink unokái voltak. Hozzánk is ellátogatott, elzarándokolt a keresztény szent helyekre.    

Egyszer, amikor a feleségem látogatóba jött, egy nagy csomag izraeli kekszet hozott ajándékba. A kekszek be lettek rakva a kekszdobozba, a doboz a szekrénybe, az ajtó lezárva, rendnek muszáj lenni. Az ebéd befejezése után, amikor a kávét szolgálta fel, a néni kivette a dobozt és keksszel kinálta a nejemet.  

A feleségem, aki élete javát Izraelben élte le, hirtelen kiváncsi lett és megkérdezte:

„Kedvem támadt még egy kekszre, kaphatnék egyet?”

A válasz kategorikus volt:

„Drága lányom, a házamban az én szokásaim szerint viselkedj. Egy csésze kávé, egy darab keksz. Ez a szabály és nincs különös okom, hogy eltérjek tőle.”