BICSKÁS PASIK

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben, minden férfi, aki csak adott magára, bicskát hordott a zsebében. Nem mintha harciasabb természetűek lettek volna, mint a maiak, eszük ágába sem jutott megpróbálni utánozni Bicska Maxit, vagy a hasfelmetsző Jacket, túl kicsi bicskák voltak ezek, hogy kocsmai perpatvarban hathatós érvek legyenek. Egyszerűen, ez volt a szokás – hasonlóan a tiszta, kivasalt zsebkendőhöz, amely szintén ott lappangott minden jólöltözött ‘úriember’ zsebében, készen arra, hogy kisegítse őt, vagy kísérőit, kínos balesetek esetén. A bicska nemcsak divatos volt, hanem hasznos eszköz is a mindennapi életben. Amikor elutaztunk és a kis Robinak almára támadt kedve, apám kivette bicskáját, lehámozta, gerezdekre vágta és a többi utast is megkínálta. Már az akkori bicskának is voltak kényelmi tartozékai, mint az üvegnyitó, dugóhúzó, vagy kis csavarhúzó.
Saját bugylibicskám is volt, piros fanyelű, magyar motívumokkal, amelyet szülinapomra kaptam, amikor apám étterembe hívott meg és erdélyi fatányérost rendeltünk. Az ételpiramis csúcsán ott díszelgett a bicska, amelyet persze magammá tehettem. Létezik ma is olyan étterem ahol a vendéget hasonlóan megajándékozzák? Mint féltett kincsemet őriztem meg bicskámat, míg aztán a háborúban, annyi mindennel – tárggyal, milliónyi emberélettel – eltűnt a történelem süllyesztőjében.
Angolul néhány neve van a bicskának. A közönséges elnevezése a pocket knife (zsebkés), de a másik neve, pen knife, vagy penknife, rámutat eredeti használatára, a penna, lúdtoll metszésére. A nagyobb bicska neve jackknife, mint Robert de Niro hasonnevű filmje 1989-ből.
Manapság, amikor az embert, aki késsel a zsebében mászkál az utcán, le is tartozhatják, a bicskákat főleg a táborozók, a cserkészek, a szerkentyűbolondok és a keresztszülők, akik ‘megfelelő’ ajándékot keresnek keresztgyerekeiknek, vásárolják, pedig a választék óriási. Ki nem ismeri a helvét fehér kereszttel fémjelezett, sötétpiros nyelű (hogy hóban könnyen lehessen megtalálni) Eredeti Svájci Katonai Kést? Rengeteg variációja van, de a közös nevezőjük: minél több funkciója legyen, kezdve a fő késpengénél, kis késpenge, üvegnyitó, konzervnyitó, dugóhúzó, Philips és normális csavarhúzó, fogpiszkáló, körömreszelő, kulcskarika, csipesz, olló, fűrész, vezetékcsupaszító, csomaghordó kampó, harapófogó, lámpa, nagyítólencse és befejezve a 21-ik század technológiájának az utolsó szavával, USB csatlakozó.
Vannak humoros utánzatok is, mint például a „a francia katonai bicska”, amelyben a fenti alkatrészeken kívül, olyanok is vannak, mint egy rövid zsinór, fésű, vajkés, cumi az amerikai zászló színeiben („gyakorolni a szopást a US jótékony kebleiből”), iránytű („sietős visszavonulás esetében”) és összehajtható fehér zászló („feltétel nélküli megadásra kényszerhelyzetben”).
A bicsak népszerűségét bizonyítja az ismert magyar mondás „kinyílt a bicska a zsebemben”, de úgy látszik, a múlt század elején az Egyesült Államokban is népszerű volt a zsebkés. Mae West, a legendás amerikai színésznő, drámaíró, forgatókönyvíró és sex szimbólum, aki híres volt kétértelmű, nemi jellegű mondásairól, egyik legismertebb idézete az „örülsz, hogy látsz, vagy egy bicska van a zsebedben?” (Más verziók szerint, a tárgy pisztoly, sőt banán).
A bicska egy praktikus, hasznos tárgy és bizonyos esetekben túlélési eszközé is válhat. Nem tudom, igaz eset-e, vagy csak a gyártó rafinált reklámja, de valahol egy autóbalesetet szenvedett férfiről olvastam, aki beszorult kocsijába és nem tudta kicsatolni a biztonsági övét. ’Szerencséjére’ a zsebében levő bicskájával elvágta a szíjat és az utolsó pillanatban, mielőtt az felrobbant, sikerült kiszabadulnia az autóból.
Én boldogult apám bicskáját kulcstartónak használom. Az életemet soha sem mentette meg, de kicsi, könnyen hozzáférhető és a sok év folyamán, amikor házon kívül szükségem volt valamilyen vágó, vagy hegyes eszközre, sok hasznot hozott. Rövid idővel az után, hogy érvénybe léptek a légi utasok biztonságát szolgáló korlátozások, a röptéri vizsgálat felderítette, hogy a zsebemben felejtettem a bicskámat. Semmi esetre sem hagytam volna, hogy elkobozzák ezt a az apámtól örökölt emléket, de szerencsémre – mint már említettem, ez a korlátozások kezdetén történt – a repülőtársaság embere egy borítékot adott, amelyet megcímeztem és a cég hazaküldte nekem a bicskát.
Régi szép idők! Vajon visszatérnek valaha?