LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search

SZENES HANNA - KÖZÜLÜNK VALÓ

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.
A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.
Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?
Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.
Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.
Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.
Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték.
Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.
Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.
Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.
Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb, hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.
Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Egyedi keresés

BEVÁNDORLÁS, BEILLESZKEDÉS

Magyar olvasó fülének talán furcsán fog hangzani vallomásom: öntudatos cionista vagyok. Az előző rendszer idején nemzedékek nőttek fel, akik számára a cionizmus egy burzsoá nacionalista mozgalom szitokszószerű elnevezése volt. Nacionalista talán igen, manapság ez már nem számít csúfszónak, de burzsoá biztos nem. Mint minden nemzeti mozgalom a világon, a cionista mozgalom is egyesíti a politikai skála minden árnyalatát, kezdve a dogmatikus, szélsőséges baloldaltól, a mérsékelt elemeken keresztül egészen a fanatikus ultrajobboldalig, amelyet csak azért nem nevezek fasisztáknak, mert ennél nagyobb sértés zsidóknál alig létezik.
A cionizmusra, amely a szétszóródott Zsidóságot Izraelben szeretné tömöríteni, a fasizmus alóli felszabadulást követő hónapokban találtam rá, amikor módját kerestem, hogy családomat olyan helyen alapítsam meg, ahol gyermekeimet nemcsak, nem fogják üldözni nemzetiségük miatt, hanem büszkék lehetnek rá. Hiszek Izraelben és úgy vélekedek, hogy az bevándorlás pozitív jelenség, megerősít minket, fellendíti gazdaságunkat és megtermékenyíti kultúránkat.
Miután én is tapasztalhattam a beilleszkedés nehézségeit egy idegen országban, ahol minden más attól, amihez hozzászoktál zsenge gyerekkorod óta, megpróbáltam segíteni frissen érkezett felebarátaimnak, hogy úgy érezzék, itt az otthonuk és örülünk jöttüknek. Az alatt a több mint 59 év alatt, mióta hajóm horgonyt vetett a haifai kikötőben, sok új emigránssal találkoztam és egy részük maradandó nyomot hagyott az életemben.
● Míra és Heléna két fiatal szlovák orvosnő volt. Míra, az idősebb, 16 ágyas korházi osztály főnöke volt egy kis felvidéki városban, gazdaságilag megalapozott és nagyanyjával meg anyjával egy tágas családi házban éltek. Először a nagyanyja hunyt el, egy évtized múltán az anyja is, egyedül maradt és nem nagyon tudta mihez kezdjen magával. Míra vonzó, társadalmilag jól szituált nő volt, nem hiányoztak udvarlói sem, de mivel hagyományos életet élt és még a kommunista rendszerben is igyekezett kóser ételt fogyasztani, nem akart keresztény férfihez menni és a városkájában alig akadtak zsidók.
Egy éjjel álmában megjelent az anyja és bemutatta neki Ezekiél próféta száraz csontok látomását, amelynek jelentősége rövid és egyértelmű: visszatérni Izrael országába. Az álmot követően, Míra eladta minden tulajdonát és Izraelbe emigrált. Rábeszélte barátját, Helénát is, aki más városban élt, hogy csatlakozzon hozzá.
A két nő a lakásunkhoz közel fekvő akadémikus bevándorlók otthonában kapott szállást. Mielőtt munkát kaphattak volna, egy intenzív, néhány hónapos héber tanfolyamot kellett elvégezniük és utána egy másikat, szakmájuk héber szakkifejezéseinek elsajátítására (Míra onkológus szakorvos, míg Heléna fogorvos). Valakitől megtudták, hogy Szlovákiából származok és egy este bekopogtak ajtónkon. Sokat segítettük őket a beilleszkedésben és a héber leckéikkel, de egyúttal én is felfrissíthettem nagyjában berozsdásodott szlovák tudásomat.
A probléma az új bevándorlókkal, akik a 90-es években érkeztek Kelet Európából, az volt, hogy nemcsak a nyelvet nem bírták, hanem az egész fogalomvilágunk idegen volt számukra. A kommunista rendszer, amelyben felnőttek, sokban különbözik – nemcsak politikailag – a kapitalistától. A nejemmel együtt türelmesen igyekeztünk megmagyarázni a két orvosnőnek egynéhány olyan alapvető fogalmat, amelyek magától értődők mindenki számára, aki itt született, vagy nőtt fel. Csak egy példát említek: nem tudták, ha valakinek a feje fáj, fájdalomcsillapító tablettákat vásárolhat privát gyógyszertárban. Előző hazájukban a lakosság az orvosságot, majdnem ingyen, kizárólag az állami egészségügyi szolgáltatótól szerezhette meg.
Hasonló nehézségeik voltak a társadalmi etikettel kapcsolatban is. Nem tudták miképp értsék felhívásunkat, ugorjanak be hozzánk akármikor. Vajon ez csak egy udvarias frázis, vagy komolyan vehető meghívás? Ahol mostanáig éltek, időpont előzetes megbeszélése nélkül, még jó barátokhoz sem látogattál el.
Idősebb voltam a két nőnél és elvárták tőlem, úgy viselkedjek, ahogy otthon megszokták hason korú embereknél. Egyszer a tengerparton sétáltunk és levettem a cipőmet, meg harisnyámat, feltűrtem a nadrágom szárát, hogy élvezhessem a selymes homok melegét. A szemük tágra nyílt és aggodva kérdezték, illendő-e egy korombeli embernek mezítláb járkálni.
Máskor, amikor a TV-ben egy idősebb asszonyt mutattak, amint egyedül ül a szobájában, Helénának eltörött a mécsese:
„Ott hagytam Szlovákiában egyedül öreg anyámat!”
Érdeklődésemre, hány éves a szegény asszony, kiderült, nálam fiatalabb jó néhány évvel. Megkérdeztem:
„Tehát én is öreg vagyok?”
„Dehogy, dehogy!” – tiltakozott hevesen. A korral kapcsolatos felfogások mások voltak országaink között. Boldogult anyám, aki szintén Kelet Európában született és nevelkedett, 60 éves korában már vénasszonynak érezte magát és nem volt hajlandó világos és virágos ruhákat hordani. „Egy asszonynak az én koromban nem illik ennyire kicicomáznia magát!”
Míra csak egy hónapja volt Izraelben, amikor felajánlották neki, gyakoroljon a Tel Aviv-i városi korházban (bevándorló orvosok kötelesek egy bizonyos ideig gyakorolni és vizsgán átesni ahhoz, hogy munkaengedélyt kapjanak). Kapott az alkalmon és otthagyta a héber tanfolyamot, azzal az elgondolással, majd munka közben elsajátítja a nyelvet. Ez súlyos hiba volt. Senki sem segített rajta, senkit sem érdekelték nehézségei. Míra néhány nyelven beszél és az európai származású paciensekkel kitűnően kommunikált – magyarul nem tud beszélni, de mivel munkahelye magyarlakta vidéken volt, megértette mi a panasza betegeinek – jó orvos volt és elsőrendű diagnoszta, viszont egy hébernyelvű felvételi adatlapot nem volt képes kitölteni. Csakugyan nem tudom mi okozhatta az e fajta, nálunk atipikus viselkedést, talán az osztály, amelybe beosztották volt problematikus, az is lehet, hogy munkaerőhiány miatt, kollégái túlságosan el voltak foglalva. Én ezt a szégyenletes bánásmódot azzal magyaráztam, hogy a gyakorló orvosok gyakran váltakoztak és valamilyen múltbeli kellemetlen tapasztalat okozhatta azt, hogy az orvosok vonakodtak közelebbi kapcsolatot létesíteni velük. Egy biztos, Míra legalább egyhetente megjelent nálunk és alaposan kizokogta magát.
Azóta majdnem húsz év telt el, Míra és Heléna beilleszkedtek és szakmájukban dolgoznak. Heléna mamája ide látogatott és lánya büszkén mutatta meg neki új országát. Mírának vezető pozíciója van az egyik betegsegélyzőnél. El vannak foglalva és ritkán jövünk össze, de a napokat az emigráns otthonban soha sem felejtjük el.
● Vagy tizenöt éve, lányunk esküvőjére angol rokonunk érkezett, akit idős anyja megkért, adakozzon a nevében200₤ -t valamilyen jótékony célra. Feleségem azon a véleményen volt, hogy jobb lenne az összeget egyenesen egy rászoruló kezébe nyomni, mint átadni egy intézménynek, ahol nem lehet tudni mire fordítják a pénzt. Egy héber tanfolyam igazgatójától megszereztük egy újonnan érkezett orosz házaspár telefonszámát.
Felhívtam a számot. A nőnek a telefonban – csak angolul tudtunk kommunikálni – elmondtam honnan kaptam meg a nevüket, meg, hogy szeretnénk ellátogatni hozzájuk és megismerni egy bevándorló család életét. Miután hallottam szorult gazdasági helyzetükről, megkértem, ne fáradozzon uzsonna készítéssel számunkra. A hölgy válaszából mindjárt megéreztem, ez az ember szívem szerint való.
„Ez már nem a te dolgod, bízd csak rám!” – mondta.
Amikor bekopogtunk a családhoz, mindjárt láttuk, hogy jó címre irányítottak minket. Rita angol tanárnő és Jákob matektanár volt. Előző hazájában a férfi néhány szakkönyvet is publikált. Bérlakásban laktak zsenge lányukkal, öreg anyjukkal, a férfi öccsével és annak a lányával és senkinek a családból nem volt rendes munkája. Csak Jákob és öccse kerestek valamicskét lépcsőházak takarításából.
Egy ideig üldögéltünk velük, forró és édes teát szürcsöltünk, bekebeleztünk néhány pirozskit, amelyeket a háziasszony sütött számunkra és csevegtünk, vagyis Rita tolmácsolta szavainkat a többieknek. Örömét fejezte ki, hogy először életében, valakivel, akinek ez az anyanyelve, gyakorolhatja az angolt. Tanárjai mind oroszok voltak.
Végül felkeltünk, rokonunk letette az asztalra a zárt borítékot, amelyet anyja küldött és távoztunk. Rita felhívott minket este és felindultan köszönte meg az ajándékot. Látogatásunk röviden húsvét előtt volt és az adomány hozzájárult az ünnepi légkörhöz házukban.
Jó barátok lettünk. Elvittük őket Jaffa óvárosába – amely meseszerűnek tűnt számukra – kirándultunk velük Galileába, koncertekre, moziba mentünk, kölcsönösen vendégeskedtünk egymásunk házában. Jákobnak segítettünk munkát is találni. Felhívtuk az intézményt, amelynél dolgozni akart. Nem ismertük az igazgatót és mivel tudtuk, a piacon sok a magas színvonalú pályázó, nem azt kértük, hogy barátunkat a többivel szemben előnyben részesítse, csak adjon neki is valamilyen esélyt. Rátermettsége evidens volt, de ha sok hasonló képzettségű jelölt van ugyanarra az állásra, nehéz a felvételi bizottság elé jutni. Jákob megjelent a bizottság előtt és helyben felvették.
Rita nélkülünk szerzett munkát. Kitűnően tud angolul és jó tanár is, de egy akadályba ütközött: az itteni szülők nem akarták, hogy csemetéik orosz akcentussal beszéljenek angolul. Végül olyan iskolában kezdett el tanítani, amelyben a diákok nagy része orosz származású, úgyhogy a kiejtés tárgya egyáltalán nem került a napirendre.
Most, hogy a házaspárnak munkája volt, megfelelő lakóhelyet kellett számukra találni, méghozzá az anyós és az öcs, meg a lánya nélkül. Javasoltuk, hogy vegyenek öröklakást. Minek fizetni magas lakbért, amely mást gazdagít? Barátaink együtt a feleségemmel járták a várost. Sok szép lakást láttak, de a döntés nehezükre esett. Ez újra a különböző mentalitás problémája volt. Hazájukban nem vásároltak lakást, a lakóhely szolgáltatása az önkormányzat feladata – ha csak jogosult vagy és amikor sorra jutsz! Egy teljes hónap telt el és amikor végre akadt egy lakás, amely tetszetős volt és ára is megfelelt, nejem kereken kijelentette, hogy Ritának és Jákobnak most és itt kell dönteni, mert ő bizony nem hajlandó többet szaladgálni velük.
Így vált a házaspár lakástulajdonossá Izraelben. Szorgalmas emberek, mindegyikük két állást vállalt, Jákob néha hármat is és rekordidő alatt törlesztették a jelzálogot. A második, nagyobb lakás vételében már nem szorultak segítségünkre.
Egy másik tárgy, amelyben a tapasztalatunkból átadhattunk nekik, hozzáállásuk volt lányukhoz. Az érettségi után Júliának 4-5 hónapja maradt a katonaságba bevonulásig. Megirigyelte hason korú lányunkat, aki azokban a napokban pincérkedett és keresetéből magnós rádiót, meg más cuccot, amelyet tini csajok megkívánnak, vehetett magának, de szülei hallani sem akartak arról, hogy kislányuk dolgozzon, este házon kívül tartózkodjon és esetleg rossz befolyás alá kerüljön. Lányunk megígérte, hogy vigyázni fog Júliára és így sikerült meggyőzni őket, de akkor új baj támadt. Rita és Jákob úgy vélték, a lánynak haza kell adni őszkeresetét, mint részvételt a háztartási kiadásokban. Megint meg kellett magyaráznunk, hogy kívánatos lenne, ha meghagynák neki legalább jövedelme egy részét.
A legnagyobb közös élmény számunkra az volt, amikor Ritát elvittem az újonc táborba meglátogatni Júliát. Az izgatott anya szeme könnyekkel telt meg a lánya láttára katonai uniformisban és folyton csak azt motyogta, hogy soha sem képzelte el, hogy egész családjából pont a lánya lesz katona.
Büszkék vagyunk arra, hogy legalább részben hozzá tudtunk járulni egy új bevándorló család beilleszkedéséhez. Rita és Jákobnak ma tágasabb lakásuk van, mint nekünk Tel Aviv egyik legjobb negyedében, két autójuk van, Júlia férjhez ment egy itteni sráchoz és már van egy unokájuk is. Eszük ágába sincs sajnálni, hogy elhagyták Oroszországot.
● Sajnos, volt egy kudarcunk is. A magyar származású Margit nagy sztár volt az egyik délszláv operaházban. (Muzikológiai doktorátusa is volt). Amikor elkezdődött a véröntés Bosznia-Hercegovinában, ideszökött és eleinte ő is az akadémikus bevándorlók otthonában lakott, azután szerény lakást bérelt. Margit csodás énekesnő, megszokta, hogy az eseményekés a színpad központjában legyen és elvárta, hogy az izraeli opera kap rajta, de azokban az években, az egy millió új bevándorló között, akik rövid néhány év alatt érkeztek a volt Szovjet Unióból, sok a Margitnál nem kevésbé tehetséges énekesnő is volt. Próbaéneklést tartott minden zenei intézménynél az országban, egy nemzetközi operaműhelyben is részt vett, amelyet Joan Dorfman a New York-i Metropolitan Operából vezetett le, egy koncertet rendeztünk tiszteletére egy Tel Aviv-i teremben, de a vágyát, szólista lenni az operában, vagy az egyik izraeli zenekarnál, nem tudta megvalósítani. Nem volt hajlandó énekkarban fellépni – az ilyesmi ártott volna hangjának – és amint a harcok véget értek Bosznia-Hercegovinában, hazautazott és újra a közönség kedvence lett az ottani operaházban. Nincs kapcsolatunk, de ha betáplálom nevét a kereső gépbe a Webben, sok cikket olvashatok sikereiről.
Dacára a kudarcnak, életem egyik legszebb zenei élménye volt, amikor a lakása nappalijában, csakis az én füleimnek, elénekelte gyönyörű hangjával, a Che faro senza Euridice áriát Gluck Orfeusz és Euridice c. operájából.

Kibbutzi tipusok: A Forradalmár

Ezekben a napokban, amikor a 56-os évfordulós tüntetések által a világ újra felfedezte a magyar nép tüzes vérmérsékletét (egy barátom irigykedve mondta a telefonon: „Ezek a magyarok igazán tökösek!”), eszembe jutott Emma.
Ellentétben velünk, akik a családunk nélkül, az ifjúsági emmigrációs program keretében kerültünk Izraelbe és a kibutzba, Emma a szüleivel érkezett hozzánk. Az apja magasrangú diplomata volt Magyarország egyik követségén Nyugat-Európában, a 1956 után disszidált és feleségével meg lányával Izraelbe emigrált. Mindenkinek aki egy rövid időt töltött a társaságukban, nyilvánvalóvá vált, hogy a Kerekesék nem voltak a pionírok fájából faragva, de mivel a teljes vagyonuk néhány koffer volt és ezekbe úgylátszik nem csomagoltak be pénzt, hálásak voltak a menedékért amelyet a kibbutz nyújtott nekik, élvezték a szokatlan paradicsomi csendet és készek voltak elvégezni minden munkát amelyet rájuk rónak.
Miútán beszéltem magyarul, megkértek, segítsek beilleszkedésükben. Egy kis másfél szobás lakást kaptak, amelynek egyetlen bútorzata három vaságy, egy asztal és három szék volt, kis kerttel a házuk előtt amelynek gondját vehették, vagy elhanyagolhatták, ahogy kedvükre esett. Először egy tévhitemüket kellett eloszlatnom: Nem felejtettek el zárt szerelni lakásuk ajtajára. Minden kibbutzi ajtó hasonló és senki esze ágába sem esik megpróbálni bezárni őket. Megmutattam nekik a hullámos pléh falu közös tussolót, a mosodát és mellette a kommunát (ahogy nálunk a ruha raktárt nevezték), ahol törülközőket, ágyneműt és a kimosott, megjavított és kivasalt ruháikat fogják megkapni.
Délben elvittem őket az étkezőbe, beavattam őket az „asztal feltöltés” titkába (ha szabad hely marad valamelyik asztalnál, nem ülhetsz le a következőnél, amíg elő nem kerül egy megváltó személy aki betölti az üres helyet) és elmagyaráztam a „közönségi” (= asztali kuka) feladatát. Láttam arcukon, hogy a vendégeim nem túlságosan lelkesednek a kibbutzi étkezésért, hiányzottak a bőkezü otthoni húsadagok, de tetszett nekik a sok friss zöldség az asztalon. Megmutattam még a hirdetőtáblát, amelyre estente a munkabeosztást is kitették, a postaládákat az étkező mellett és végül egy olyan technológiai újjításal büszkélkedhettem, amelyet sehol máshol nem láthattak: Az étkező melletti csap amelyből hideg szódavíz pezseg, egy kifejezett áldás a forró nyári napokon, amikor ki szeretnél bújni bőrödből. (A mai napig megőriztem szeretettemet a szóda iránt. Nem is iszok mást ha szomjas vagyok, hacsak nem vörös bort).
Ferenc fülébe súgtam azt a fontos információt is, ha esetleg óvszerre lenne szüksége, ezeket a betegszobába vezető folyosón, a szekrény tetején találhatja. Miért pont ott? Mert csak ha elég magas vagy és eléred a szekrény tetejét, használhatod is őket.
Mindhárom Kerekes, beleszámítva a 19 éves Emmát, kemény dohányos volt, de amikor a személyi cikk raktárban felvettük a heti cigaretta adagot, meglepődtem. Ferenc a legolcsóbb, legsilányabb kapadohány fajtát választotta, ez volt a leghasonlóbb a francia Gitaneshez, amelyre rászokott külföldi szolgálata alatt.
Másnap kellett az első munkanapukat elkezdeni. Meggyőztem a család tagjait, hogy dacára annak, hogy a khaki ruha és kerek kalap amelyet a kommunában kaptak, furcsának tünik a szemeikben, sokkal furcsább lenne ha Judit jól szabott kosztümében szedné össze a tojásokat a tyúkólban és Ferenc angol posztóból készített nadrágjában kapálna a banán ültetvényben.
Vagy 10 éve hagytam el Magyarországot, az ifjusági társaságunkban héberül beszéltünk nyilvános helyeken és szlovákul magunk között, úgyhogy örültem a ritka alkalomnak felfrissíteni magyar tudásomat. Ferenc mellett dolgoztam - aránylag egyszerű munkánk volt, jutazsákokkal kellett betakarnunk minden banánfürtöt - és közben mesélt nekem munkájáról a követségen. Válaszolt is kérdéseimre Budapestről, a szeretett városról, amelyet el kellett hagynom amikor a háború következményként magámmé tettem az ideológiát, hogy zsidó embernek zsidó országban a helye. Én viszont a kibbutzi életformáról és a cionista eszméről meséltem neki. A szemeimben csodálatosnak látszott, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán az eszébe jutott Izraelbe kivándorolni, hiszen a kommunista rendszer a cionizmust mint egy faji tant bélyegezte meg és Izraelt mint amerikai csatlóst. Úgy látszik az agymosás a keleti blokk országaiban kevésbé volt hathatós mint gondoltam volna.
Emmát is sikerült rábeszélnem, hogy a formátlan khaki öltözékben álljon munkába, de amikor a kezén és lábán kilakkozott körmökkel és kisminkelve szolgált fel az étkezdében, általános figyelmet keltett. Nála az alkalmazkodási folyamat hosszabb ideig tartott, de végül is megértette, hogy ami divatos és vonzó Pesten, a kibbutzban visszataszítónak tünhet. Engem ugyan egyáltalán nem taszított vissza a látványa, de persze nem a külsőségek érdekeltek. Mindig vonzottak a magyarajkú leányzók, de kitünő alakja is volt, édes kis pofikája és a humora nagyon hasonlított az enyémhez.
Dacára a közöttünk levő korkülönbségnek, az első perctől mindenben közös nevezőre jutottunk. A kulturális hátterünk hasonló volt, nekem ugyan sok éves adat hézagom volt, de Emma úgysem lelkesedett a szocialista realizmusért és a 20–ik század első felének a népszerű alkotóit részesítette előnyben. Az aránytalanul számos magyar irodalmi mesterművek egyedüli baja, hogy olyan nyelven lettek írva, amelyik nem hasonlít egy európai nyelvre sem és sok írás forditásban elveszti különleges zamatát és illatát (Hogy mondják az olaszok? Traduttori, traditori, vagyis a forditók árulók. Ritkán sikerül a forditóknak más nyelvbe áttenni az iró stilusát, műve különleges légkörét is, de nézzétek meg például Márai Sándor óriási világsikerét. Úgylátszik tehetséges forditói voltak).
Felfrissítő újdonság volt számomra, aki csak társaságom begombolkozott lányait ismertem, Emma nyílt és teljesen szabad állásfoglalása a két nem közötti kapcsolathoz. Élvezte a nemi viszonyt és ezt szülei előtt sem szégyelte kijelenteni. Szülei is hasonlóan viselkedtek. Ilyet még nem láttak nálunk a kibbuzban: Négyesben sétáltunk az erdőben barátnőm szüleivel, miközben mindegyikünk saját kedvesét öleli, csókolja. Az is meglepett, hogy Emma, mint a többi tizenéves országában, nem hordott melltartót. Jóllehet fiatal volt, nálam sokkal nagyobb tapasztalata volt és kitünő tanitónő volt. Miért futott kapcsolatunk mégis zátonyra aránylag rövid idő múltán? Meg lesztek lepve: Politikai okokból.
Emma az 56-os forradalom idején az ELTE-en tanult. Amikor a magyar nép felkeltek az orosz hóditó ellen, mi Izraelben a Szináj Kampánnyal voltunk elfoglalva. 40 napot szolgáltam a Negevben és a Gáza Övezetben és csak keveset tudtam a Magyarországon történtekről. Az egyetlen rádiókészülék egységünkben az ezrediroda ablakpárkányára volt állítva, de csak ritkán volt alkalmam meghallgatni a hireket amelyek amúgyis többnyire a térségünkkel foglalkoztak. Most szomjasan hallgattam Emma beszámolóját a tömeges megmozdulásról, tüntetésekről, az egyöntetü lelkesedésről amely magával ragadta az embereket, az utcai harcokról az orosz tankok ellen. Szemei ragyogtak, amikor elmesélte, hogy maga is résztvett a küzdelemben egyetemi diáktársai oldalán, de amikor hozzátette, hogy az Állambiztonsági Szolgálat állitolag diákok ezreit végezte ki, elkezdtem kétkedni szavaiban.
A Hasomér Hacairban, egy baloldali ifjúsági mozgalomban nevelkedtem és abban az időben meggyőződésem volt, hogy a Szovjet Únió és Kelet Európa országainak a rendszere azt a szocialista ideált teljesíti amelyben mi is hittünk. (Csak a cionizmusunk miatt volt vitánk a kommunista mozgalommal, de reméltük, hogy ez félreértésből származik és végülis megértik álláspontunkat). Annak idején mindnyájan megsirattuk Sztalin halálát és szeretett vezérünk Hazan, az érzelmeinket fejezte ki amikor a „Népek Napjának” nevezte. Büszke voltam arra amit a rendszer eredményeiről olvastam és feltételeztem, hogy az 56-os felkelés hátterében a fasiszta reakció elemei rejtőznek (e hitemet megerősítette, hogy itt-ott antiszemita megnyilványulások csiráiról is beszámoltak) és nem voltam hajlandó hitet adni Emma verziójának. Haragban váltunk el, ajtócsapkodással és sértő jelzőkkel. Csakugyan sajnálom. Azokban a napokban még nem tanultam meg, hogy semmi sem teljesen fekete és a legfehérebb patyolaton is lehet foltokat találni.
A Kerekes család néhány hónap múlva elhagyta a kibbutzot. Nem tartottam kapcsolatot velük, de hallottam, hogy Ferenc, akinek csodálatos nyelvi adottsága volt és politikai történelmi diplomája, mindössze egy fél évvel Izraelbe érkezése után a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdett előadni. Judit neve néha megjelent az izraeli Új Kelet napilap – amelyet szüleimnél olvastam - cikkei fölött, de volt barátnőmről hallottam a legelképesztőbb hírt, hogy egy ismert rabbihoz ment férjül.
Egy nap, amikor tartalékos katonai szolgálatot végeztem a Golan fennsíkon és hivatalos minőségben Safeden jártam, megdöbbenve láttam az utcán a gyászjelentéseket amelyekben mélységes fájdalommal tudatják az idő előtt örök létbe tért szentéletű ..... rabbiné, született Kerekes Emma elhantolásának az időpontját.
A temetésre nem mehettem el, de mindig nagy szeretettel fogok megemlékezni az én kedves kis Emmácskámról.