ESIK ESŐ KARIKÁRA

Az év minden szakában nyitott ablaknál alszom. Ezzel ugyan kiteszem magamat a külvilág zajának, de házunk mögött kis park van, környékünk csendes és a zajküszöb ritkán éri el a pihenésemet megzavaró szintet. Másfelől viszont van egy-két háttér-zaj, amelyet szívesen látok hálómban. Télidőben reggelente sötétben kelek, de az év nagy részében ébredésem előtt hajnalodik és ilyenkor madárdalra ébredek, kétségtelenül szívmelegítő hangok, amelyek azt okozzák, hogy széles vigyorral arcomon kezdem el a napot.
Van egy ennél sokkal ritkább hang amelyet – sajnos – csak e héten volt végre valahára módomban hallani, márpedig ez is nagy örömöt okoz (és álomba ringat): az ablakom feletti tetőcskét harsogva verő mintha dézsából ömlő zápor hangja.
Mielőtt elnyomott az álom, arra gondoltam, mennyire felbecsülhetetlen értékű szomjasan lihegő országunkban ez a csapadék, amelynél csak a levegő, amelyet lélegzünk, fontosabb. Régi néphiedelem szerint az eső az istenek könnye és tartós szárazság idején a sámánok varázslással próbálták megríkatni az egeket. A zsidó vallásban külön fohászkodás létezik az esőért, amelyet az őszi nagy ünnepek után mondanak el, de mivel ez idén az esők elmaradtak, december elején, a Genezáret tó partján, egy rabbi, pap és imám közös imát tartottak az esőért.
A május elejétől októberig tartó teljes esőszünet jellegzetes minden szubtrópusi klímához tartozó területen, de ezek, a Bibliából származó kifejezések, a jore, a tél eljövetelét híresztelő első eső ősszel és a malkos, az utolsó eső tavasszal, úgy látszik, csak a héberben léteznek.
Honfitársaim aggódva követik a híreket a Genezáret tó szintéről. Néhány centis emelkedése jobban érdekli a nagyközönséget, mint a részvény árak ingadozása a tőzsdén és süllyedése a fenyegető 'vörös vonal' felé komoly gondot okoz, de hát mi egy fura nép vagyunk. Az országúton kocsizol és egyszerre, a semmi kellős közepén, autók százait látod parkolni – törvényellenesen – az út szélén. Történt valami? Hogyne történt volna! Az íriszek virágzanak és a sok városi balek a dombokon csetlik-botlik, hogy lefényképezze a világeseményt.
Az ilyen záporokat, mint amelyek ezekben a napokban zúdultak országunkra, 'áldott' esőnek nevezik nálunk, de sok más helyen kellemetlenségnek, vagy akár átoknak is tekintik az esőt.
A mérsékelt égövű országokban, amelyekben az esőzések nem hagynak fel huzamosabb időre, mint nálunk és az egész év folyamán várható eső, senki sem örül jöttének. A háziasszony, aki ki akarja teregetni mosását, a pasi, aki kirándulást tervez a hét végére, vagy barátaival szalonnát akar sütni kertjében és persze a földműves, akinek egy hirtelen záporeső tönkreteheti termését aratás közben, aggodalommal néznek minden apró felhőt a láthatáron és az időjárási előjelzés fontosabb számukra, mint majdnem minden más hír.
Bár nálunk is az időjárás lenne a legfontosabb!
Európában, az US -ben, az eső a szomorúságot szimbolizálja. A szürke felhők, a nap, amely néha hetekig nem mutatja orcáját, a napközben is bekapcsolt világítás a házakban, az utcákon, krónikus levertséget okoznak, szélsőséges esetekben komoly lelki problémákkal. Az angol „esős nap” szűkös, rossz napokat jelent, a „teljesen vizes vagy” kifejezés fordítása, marhaságot mondasz. Ingmar Bergman egyik legelső filmje az „Esik a Szerelmünkre” volt, magyarán, befellegzett szerelmünknek. Amikor egyúttal esik és süt a nap, az szokták mondani „Az ördög veri feleségét”.
Az időjárás fontosságát mutatja hány különböző „megfigyelést jegyeztek fel, amelyekből az eső jöttére lehet következtetni. Például esőt jósolnak: a réten nyugtalanul, mohón legelő állatok; a levegőt szaglászó és az orrukat nyalogató tehenek; a homokba hempergőző kutyák; a vízparton sétáló varjak; a szótlan fülemüle; a nyüzsgő hangyák. Ha úszás közben verdes a kacsa a szárnyával, akkor is esőre lehet számítani.” (Terebess Ázsia Lexikon). De hasonló következtetésre lehet jutni akkor is, ha felebarátjaidat figyeled meg. Ha levertek, idegesek, fejük fáj, egy régi sebhelyük sajog, ízületi fájdalmaik vannak, vagy a megszokottnál ingerlékenyebbek, ezek is a közelgő vihar világos jelei.
Tropikus országokban a pusztító intenzitású zivatarok átokká válnak. Az égiháború – különféle jelmezben, mint tájfun, tornádó, vagy ciklon – amelyet rendkívül heves szelek kísérnek, majdnem mindig katasztrofális következményekkel jár. Egész házakat, járműveket, repít nagy távolságra, kiterjedt területeket áraszt el, százezrek maradnak hajlék nélkül. A "Katarina" hurrikán csak a leghíresebb volt közülük, az óriási pusztítás miatt, amely közel kétezer ember életét követelte, de kevésbé híres testvérei évente visszatérnek az Atlanti, Indiai és Csendes óceán körzetébe.
Egy kuriózum. Praktikus okokból a meteorológusok személyneveket adnak a trópusi ciklonoknak 1979-ig női névvel ruházták fel ezeket a kellemetlen és pusztító légköri jelenségeket, talán anyósukra gondolva. Ekkor úgy látszik a feminista szervezetek felocsúdtak és azóta, felváltva nők és férfiak a hurrikánok névadói.
Ki nem látott a TV híradóban képeket elárasztott városnegyedekről Bangladesben, embereket Indiában, akik fákba kapaszkodva, vagy kunyhójuk tetején várják a mentőket. Sok írót befolyásoltak a heves záporok, amelyek teljesen mások, mint azok, amelyeket hazájukban tapasztaltak.
Somerset Maugham „Az eső” c. elbeszélésében, amelyből film is készült, az eső egy nyilvánvaló metafora a hősnő által elszenvedett elnyomásra és irgalmatlan kínzásra. Az író azt írja: „Az eső könyörtelen volt és valahogy szörnyű, érezted benne a természet primitív erőinek rosszindulatát. Nem szakadt, ömlött. Olyan volt, mint egy áradat az egekből és a hullámvaslemez tetőt őrjítően rendületlen szívósággal döngette. Úgy tetszett mintha saját dühe lenne. És időnként úgy érezted, hogy sikoltanod muszáj, ha nem marad abba és akkor hirtelen erőtlenséget éreztél, mintha csontjaid elpuhulnának hirtelen és nyomorúságos lennél, meg reménytelen”.
Egyszer családommal Svédországba utaztam. A füllesztő nyár közepén, az ottani időjárás egy különösen esős téli izraeli napra hasonlított, de a helyi gyerekek számára ez mégis nyárnak számított. Szegények egyszerűen nem ismernek másfajta nyarat. Míg a mi gyerekeink kabátban, sapkában, sállal nyakuk körül fagyoskodtak, a szőke srácok rövidnadrágban és szandállal lábukon lesték egy tető alul az eget és amint egy rövid esőszünet támadt, kirohantak és azt tették, amit minden normális gyerek tesz, ugrabugráltak, hancúroztak, körbe rohangásztak, pajkoskodtak, labdába rúgtak. Csak akkor fogtam fel micsoda egy áldás az, egy olyan paradicsomban élni, ahol a napocska az ég legnagyobb részében ránk mosolyog (mégha néha egy kicsit el is túlozza).
Itt értettem meg az ismert angol gyerekdal igazi jelentőségét is: „Eső, eső, állj odébb, jöjj vissza máskor!”

Egyedi keresés

KÁLMÁN MAGYARUL

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.
Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.
A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.
A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.
Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”
Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.
Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.
A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.
Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:
Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.

Egyedi keresés

AZ ALTERNATÍV GYÓGYKEZELÉS NEM KURUZSLÁS

Izraelben, még azokban a ritka időközökben, amikor nincs aktív háborúskodás, minden egészséges férfi 45-50-ik életévéig – attól függően mi a rangja – évente 35-40-50 napot, mint tartalékos katona szolgál. Ahogy nálunk mondják: mindenki katona, csak 11 havi szabin van. Az ezredben, amelyben szolgáltam, Smulík egyike volt legjobb barátaimnak. Ugyanabban a sátorban aludtunk, az 1956-os Szináji kampányt és 1967-es hat napos háborút együtt vészeltük át (rádiósok voltunk, nem mondhatom ’átharcoltuk’), aztán egyikünket, már nem emlékszem melyikünket, más egységbe helyezték át és elváltak utjaink.
A szakaszunk, kb. 20 tartalékos, egy nagy bázisban szolgált, sok átlagos katonával. Furcsának találtam a kapcsolat hiányát a két csoport között, amely majdnem ugyanazt a feladatot teljesítette. A bázis telefonközpontja tőszomszédságában volt a rádiós központnak, amelyben sok órát töltöttem éjjel és nappal, de a fiatal telefonista lányok számára, mi 30-35-40 évesek mintha nem léteztünk volna. Udvariasan jó reggelt, jó estét kívántak, szépen megköszönték, amikor rá akartak gyújtani és tüzet kaptak, vagy kölcsön kérték az esti lapot, de ezeken felül ignoráltak minket.
Teljesen más volt Smulík helyzete, aki azzal büszkélkedett, hogy a kézelemzés mestere. Fogalmam sincs mennyire volt képes a jövőt megjósolni, vagy egészségi diagnózisra, mert nem voltam egyik kuncsaftja, de amikor nem volt szolgálatban, mindig két-három lány várakozott sátrunk előtt (a fiúkat nem érdekelték az ilyen elemzések).
Smulík adottsága elképesztő volt. A civil életben nem voltunk kapcsolatban, de amikor behívtak tartalékos szolgálatra és kb. egy éve nem láttuk egymást, soha sem tett fel sablonos kérdéseket, mint „Hogy vagy?”, „Miz ujs?”, egyszerűen megmarkolta a kezemet és tenyeremből mindent tudott! 'Látta' gyerekeim születését, a családi betegségeket, örömteli eseményeket, úgy tetszett nincsenek titkaim előtte, úgy olvassa életemet mint egy nyitott könyvet. Eleinte nem hittem túlságosan képességeiben, de amikor egyszer megkérdeztem pontosan mit lát tenyeremben, elkezdte visszaadni – más katonák jelenlétében – egy beszélgetésemet néhány napja feleségemmel és olyan személyi részletekbe bocsátkozott, hogy kénytelen voltam félbeszakítani. Amikor legközelebb behívtak minket, már csak kezet szorítottam Smulíkkal (pedig képzett emberek számára már ez is sokat árul el személyiségedről) és nem hagytam, hogy tenyeremet elemezze.
Életemben először láttam ilyesmit és nem tudtam hová a csudába tegyem? Ez egy elsajátítható tudomány, vagy pedig barátom különleges adottsága, természet adta bölcsessége, veleszületett tehetsége a pszichológia terén, az emberi viselkedés rendkívüli ismerete, a testbeszéd olvasni tudása? A kézelemzéssel (szak nevén chirológia) foglalkozók szerint, a kézfej formája, vastagsága, a tenyér vonalai, a bőr minősége és barázdái, az ujjak szerkezete, hossza, rugalmassága és a körmök alapján tanulni lehet az emberek sajátosságairól és tulajdonságairól, a múltjáról, jelenéről és jövőjéről, alapvető egyéniségéről, egészségéről és sorsáról. Azt is állítják, képesek betegségeket és fájdalmakat megállapítani és segítséget nyújtani a hagyományos orvosoknak a test és a lélek gyógyításában.
Ellentétben a chirológiával, amelynek kétlik tudományosságát, a reflexológia elismerésben részesült, mint alternatív gyógymód, amelyet a nyugati orvostudomány hagyományos módszereivel kombinálva használnak. A reflexológusok szerint, „talpunk a test mikrokozmosza. Minden szervünk, testrészünk összeköttetésben áll a lábunkon található ú. n. reflexpontokkal, melyek masszírozásával a legtöbb betegség eredményesen kezelhető”. (Talpak igen és tenyerek nem? Furcsa, nem?)
„A módszer lényege: bőrterületek, pontok, zónák ingerlése. Az ingerre reflex, visszahatás keletkezik a hozzá tartozó szervben, testrészben, növelve az adott zónához tartozó szerv anyagcseréjét, vér- és nyirokkeringését. Amikor még nincs kimutatható szervi elváltozás, nincs szubjektív panasz, csak energiazavar, a masszázs meg tudja szüntetni az ezeket és harmonizálni tudja a szervezetet, tehát betegségmegelőző hatású”.
A párom rendszeresen jár reflexológushoz és csodálattal számol be, hogy jobb diagnózist ad, mint a háziorvosunk. Mindjárt amikor el kezdi kezelni, kitapogatja feleségem minden apró fájdalmát és még egy könnyű székrekedés sem kerüli el figyelmét. Számomra az ilyesmi ördögönségnek tetszik, mert eltérően nejemtől, aki már akkor is az egekben érzi magát, amikor esetlen és képzetlen ujjaimmal masszírozom talpait (vagy vállait), én úgy látszik érzéketlen fatuskó vagyok, mert azon felül, hogy élvezem, ha valaki velem foglalkozik, a nyomások, dögönyözés, masszázs, nem okoznak semmilyen élvezetet.
Egy másik ismert módszer az akupunktúra, a bőr tűszúrással való ingerlése, a Távol keletről származott át hozzánk és bár ha csak rágondolok, libabőrös leszek, a hathatósága a fájdalmak kiküszöbölésében, jól ismert. Egy filmben láttam egyszer egy férfit, akit a szokásos érzéstelenítés nélkül, csak tűszúrásos eljárással operáltak és látszólag nem érzett fájdalmat. Feleségemet az utolsó időben, reflexológusa su jok terápiával kezeli, amely kombinálja a kéz és láb reflex zónáit tűkkel, mágnesekkel való stimulálását, a magvakkal és színterápiával való gyógyítás módszereivel, sőt időnként a fül, vagy akár a skalp kezelésével is. A feleségem szerint, a kezelés nem túl kellemes, de nagyon eredményes.
Az aki a netten keres gyógyulást betegségének, enyhülést fájdalmainak – és ki nem keres manapság válaszokat az Interneten, az új delphi-i Orákulumnál – a gyógy készítmények, egészségjavító szerek, eszközök, módszerek és kúrák elsöprő áradatára talál, amelyeknek mindegyike látszólag kielégítő és teljes választ ad minden bajára. Healing (gyógyítás kézrátevéssel), vagy reiki, különféle masszázsok – mint a siacu, vagy akupresszúra, svéd, thaiföldi, kínai (tuina) és mások – aromaterápia (gyógyítás illóolajokkal), apiterápia (a méhek termékeinek gyógyító célú felhasználása), meditáció és thai chi, joga, növényterápia és Bach virágterápia, bioenergetika, mágneses termékek, chiropraktika ( az ízületek és a gerinc funkciójának oszteopatikus kivizsgálásával foglalkozó gyógymód), kínai gyógymódok, a Feldenkreis módszer, naturopátia (természetgyógyászat. a betegség kialakulásának megelőzése a helyes életmód, étrend tanításával) és még sok más.
Mindez összekapcsolódik a sok éve dúló vitával a holisztikus és a konvencionális orvostanok között. A holisztikus orvostan az embert a maga teljességében: testi, lelki, szellemi egységében látja és minden baját ezen a három szinten próbálja megoldani.
Itt a helye megemlíteni személyes tapasztalatomat is. Sok-sok éve, egy könnyű lejáratú szívroham következtében, megállapították, hogy beszűkült ereim miatt hármas bypass műtétre van szükségem és már a dátumot is kitűzték. Lemondtam a műtétről. Ehelyett nagy sikerrel kezeltek az u. n. Mayer-kúrával (kezdve béltisztítással keserűsóval a szervezet méregtelenítésére, néhány hetes böjtöléssel és végül a helyes táplálkozás szabályainak elsajátításával). Az orvos, aki ezt a kúrát Izraelben bevezette, a módszert ’kés nélküli műtét’nek nevezi és tény, műtét nélkül is kitűnő az életminőségem.
Mira, orvosnő barátunk, aki ma vezető pozíciót tölt be az egyik betegsegélyzőben, azelőtt Nyitrán a korház onkológia osztályát vezette. Amikor ide érkezett vagy 15 éve, mindjárt észlelte, az izraeli orvos a nyugati irányzat híve, a számítógépes technológia és szupermodern műszerek szerelmese, aki elfelejtette az orvosi tudomány hagyományos képességeit: diagnózis megállapítása tapintással és a paciens külső megfigyelése.
Egyszer meghívtuk egy másik barátnőnket péntek esti vacsorára. Aznap délután sírva felhívott minket és azt mondta nem tud eljönni. „Mi történt?” – kérdeztük. Az asszony elmesélte, hogy mellrákot találtak nála, meg fogják műteni és semmi kedve társaságra. Majdnem erőszakkal elcipeltük orvos barátnőnk lakására. Mira kávét tett fel számunkra és míg a víz felforrt, kiment a hölggyel a konyhába, megtapintotta a mellét és kategorikusan kijelentette: „Nincs rákja!” Megfigyelése alátámasztására, a következő héten megvizsgálta barátunkat rendelőjében és ott véglegesen megállapította, az előző diagnózis hibás volt.
A fenti alkalommal valamelyikünk tett egy kijelentést, amely talán felbosszantja az orvosok egy részét, de biztos vagyok benne, van alapja: „A sebészek sokszor elhamarkodva határoznak műtétről.”
Nem vagyok orvos és nem is tartom magamat orvostani szakértőnek, de sokat olvasok és érdeklődési köröm tág. Úgy látom, az utolsó időben változási hajlam érezhető a konvencionális orvosok hozzáállásában. A normális orvosi kezelés keretében ők is több hangsúlyt fektetnek a betegségek korai felfedezésére, megelőzésére, a kórokozók felderítésére, a helyes táplálkozásra és emberközi kapcsolatokra. Sok módszert, amelyek azelőtt a holisztikus szemlélet tartományához tartoztak, a legtöbb orvos átvett. A betegsegélyzők pacienseknek alternatív gyógyászati szolgáltatásokat is nyújtanak.
Nincs szándékomban rábeszélni valakit a modern orvostan hatalmas vívmányaiknak feladására. A röntgen, ultrahang, EKG, MRI és más műszerek, a modern diagnosztika fő pillérei. Nem érdemes lefitymálni az orvosokat, a kukába hajítani minden orvosságot az u. n. nagymama-orvosságok javára, de ami az emberi testet és működését illeti, még mindig több az ismeretlen az ismertnél. Szerény javaslatom azoknak, akik ezzel foglalkoznak, ne tartsák az összes tojást egy kosárban és ne vessék el könnyedén a szokatlan módszereket. Járjanak nyitott szemmel, keressenek új utakat, kutassanak, kísérletezzenek, próbálkozzanak, adjanak esélyt a másnak.
Az alternatív gyógymódok feladata nem a konvencionális orvostudomány helyettesítése, hanem kipótolása, mint további eszköz, testi és lelki egészségünk javára.

Egyedi keresés

A SZÁMÍTÓGÉP: SZOLGÁNK, VAGY URUNK?

Élénken emlékszem még azokra a napokra, amikor az első számítógép megjelent irodámban. Mindjárt melegen felkaroltam, mert gyökeresen megváltoztatta munkámat. Nemcsak könnyebbé tette, de eredményesebbé is. Régebben egy okirat elkészítése hosszadalmas és fárasztó folyamat volt, kezdve a gépírónők kegyeire és helyesírási képességeire való támaszkodással, követve egynéhány korrektúrával és végül az okirat sokszorosításával a kézpiszkító Gestetner stencil készülékkel. Egyszerre saját magam voltam képes előállítani olyan formájú okiratot, annyi példányban, amelyre a kedvem szottyant, de a szortírozásuk és későbbi megtalálásuk is gyerekjátékká vált. Manapság néhány billentyű lenyomásával minden irat megtalálható -- akkor is, ha jó néhány éve kelt és olyanoktól ered, akik rég nyugdíjba vonultak -- könnyen olvasható és kinyomtatható, mintha csak ma keletkezett volna.
Azóta persze a számítógép behatolt életünk minden zugába, otthonunkba is és a fiatalok el sem tudják képzelni maguknak, miként boldogultunk valaha nélküle. Óvodás csöppségek a számítógép és más elektronikus készülékek használatát előbb sajátítják el, mint az írás-olvasás fortélyait. A suliban az összeadást, kivonást, szorzást, osztást még a hagyományos módon tanítják, de a mindennapban inkább a kalkulátorhoz nyújtjuk ki kezünket. A ‘számítógép üzemzavar’ kifejezés életünk szerves része lett. Ha megtörténik, úgy tűnik, mintha leállna az élet. Közhasznú szolgáltatások, bankok, posta, klinikák, állami hivatalok, repülőtársaságok, szupermarketek, leállnak. 2003-ban például olyasmi is előfordult, hogy szoftverhiba miatt „Észak és Közép-nyugat Amerikát áramszünet sújtotta, amely hozzávetőleg 50 millió embert érintett és közel 6 milliárd dolláros kárt okozott”.
Néhány további találomra kiválasztott hír:
„Az adatbázisszerver merevlemezeinél felmerült probléma a vártnál komolyabbnak bizonyult, ezért a rendkívüli üzemszünet kedden 17:00 órától előreláthatólag szerdán 06:00 óráig fog tartani. Az okozott kellemetlenségért elnézést kérünk a felhasználóktól.”
„Egy számítógépes hiba miatt csökkent hirtelen a magassága egy Qantas gépnek közölték ausztrál légi biztonsági szakértők. A légitársaság Szingapúrból az ausztráliai Perth városába tartó gépe először kétszáz métert zuhant, majd a magasság visszanyerése után nagyjából 120 métert. A hirtelen magasságcsökkenés miatt 13 utas és egy légiutas-kísérő súlyos sérüléseket szenvedett és a fedélzeten lévő további 313 ember nagy része kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet. A gép egy katonai bázison hajtott végre kényszerleszállást.
Az eset körülményeit vizsgáló szakértők pénteken nyilvánosságra hozott, előzetes jelentése szerint, a számítógépes rendszer egyik eleme egy hiba miatt rossz adatokat küldött a repülés-ellenőrző egységnek, a robotpilóta leállását eredményezve. A szakértők azt azonban még nem tudják, hogy mi okozta a hibát az egyébként nagyon megbízható berendezésben.”
„Egyik levelezőszerverünk meghibásodása miatt az azon tárolt adatokat másik rendszerbe telepítettük át. Az áttelepítés folyamán bizonyos POP3, MAIL RELAY, FTP és WEB szolgáltatások időszakosan nem elérhetőek. Kérjük azon ügyfeleinket, akiknél a felsorolt szolgáltatások valamelyikében zavarok tapasztalhatóak, azt mihamarabb jelezzék ügyfélszolgálatunkon.”
„Hibás számítógépes modellezés okozta a Columbia vesztét. A Columbia katasztrófáját vizsgáló bizottság szerint hibás adatokat tartalmazott az a számítógépes modell, ami meggyőzte a mérnököket, hogy az űrsikló biztonságosan visszatérhet a Földre.”
„Több mint 40 nagyobb amerikai reptéren okozott komoly fennakadásokat az FAA számítógépes hálózatának összeomlása. Egyes járatok több órát is késtek és további problémák várhatóak.”
„Az előző napi szerver meghibásodás kapcsán felmerült zavarokat elhárítottuk. Probléma esetén feltétlenül hívják ügyfélszolgálatunkat.”
Néhány napja feleségemmel egy új lámpát akartunk vásárolni lakásunkba. Találtunk egyet, amely tetszett és azon a bizonyos hétvégén 70%-os kedvezménnyel árulták. Jelentős kedvezmény, ugyebár? A kiválasztott áruval a kasszához járultunk, de a pénztáros valamilyen okból nem tudta bejegyezni a vásárlást számítógépébe és kérte, hogy térjünk vissza másnap.
A következő estén újra megjelentünk az üzletben, de aznap is nehézségek merültek fel vásárlásunk megvalósításában. Megtudtuk, hogy az árcsökkentés véget ért és a számítógép, amelybe az új adatokat táplálták be, nem volt hajlandó elfogadni a kedvezményes árat. A pénztáros felhívta a központot, szakértők utasítása alapján különféle kódokat ütött be gépébe, de az csökönyösen csak a teljes árat mutatta fel, a nekünk járó kedvezmény nélkül.
Az üzletvezető elnézésünket kérte, feljegyezte telefonszámunkat és megígérte, felhív minket amint megoldást találnak a problémára. Még két nap telt el, amíg szólt a telefon, harmadszor is elmentünk az üzletbe és örömmel jelenhetem, hogy végül is megkaptuk a lámpát 125 sékelért 420 helyett.
Ez az ügy tehát a mi részünkről sikeresen befejeződött, de ez alkalommal feltettem magamnak a kérdést: „Ki itt tulajdonképpen a főnök?” Az üzlet érdeke nekem valamit redukált áron eladni és a készülék, amelynek egyedüli célja az emberiséget szolgálni, ezt megakadályozza? Hová a csudába jutottunk és hová fogunk még jutni?
A felgyorsult számítógépesítési folyamat bizonyára folytatódni fog, de nehéz előre látni miként fog az életünk kinézni egy-két generáció múlva. Ne felejtsük el, a mobiltelefonos forradalom például összesen vagy 30 éve tört ki (hol, ha nem Japánban?) és a készülék tömeges elterjedése csak a 90-es évek közepén kezdődött el. Ma még a legszegényebb és visszamaradottabb országokban is minden felnőttnek és majdnem minden gyereknek van mobilja és dacára a zajártalomnak nyilvános helyeken, mint a tömegközlekedésben, a liftekben, a legfanatikusabb környezetvédő harcosok sem javasolják megtiltani használatát. Hamarosan az Internet is bárhol elérhető lesz, éppúgy, mint ma a rádióadások és a telefonkapcsolat.
Felvetődik a kérdés: nem fogjuk-e fokozatosan elveszíteni alapvető adottságainkat, az uralmat életünk felett, határozó képességünket mindennapi ügyekben és rabszolgájává válunk egy gépnek, amely csupán azért keletkezett, hogy életünket könnyebbé tegye? Nem fog-e eljönni az a nap, amikor valami harapnivalót fogunk keresni a hűtőszekrényben és a háztartásunkat vezető számítógép nem fogja megengedni a kivételét az egészségünkre ártalmas élelmiszereknek, amelyek megnövelhetik a koleszterin szintet vérünkben, vagy lezárja a bejárati ajtókat és nem engedi meg, hogy munkába menjünk, amikor lázasak vagyunk, antibiotikumot kever az italunkba, saját ‘akaratából ’ kihívja az orvost? Vajon a számítógép autónkban nem fogja meggátolni a hajtást törvényen felüli sebességgel?
Azt fogjátok mondani, túlzásba viszem a dolgokat, ezek csak egy SF rajongó fantáziái. Talán túlzok egy kicsit, de csak azért, hogy figyelmeztessek a veszélyre. Aki ismer, tudja, esküdt híve vagyok a számítógépnek és naponta sok órát töltök a billentyűzetén pötyögtetve, de néha azon tűnődök, mennyire volt a reakciója annak a bizonyos frusztrált német számítógép felhasználónak (az eset alább van leírva) túlzott, kivételes, vagy inkább egy olyan érzelmet fejezett ki amelyet időnként mindannyian érzünk?
„Mindegyikünkkel megtörténhet: a számítógép leáll, magától kikapcsol és minden jel szerint megkergül. Részünknek káromkodás szalad ki száján és remélik, minden jóra fordul, de vannak olyanok, akik a gépet kidobják az ablakból. Ez volt az, ami Hannoverben, Németországban történt. A számítógép tulaját mindjárt megkérdezték miért tett ilyen szélsőséges lépést. Megmagyarázta, hogy a számítógép idegesítette és azért hajította ki az ablakon.
„Ki nem akart már ilyesmit tenni?” – tűnődött a rendőrség szóvivője. A rendőrök szolidaritást vállaltak a szerencsétlen technofóbbal és nem tettek ellene lépéseket a közcsend megzavarása miatt. Csak utasították, takarítsa el gépe roncsait.”

Egyedi keresés

SZENES HANNA - KÖZÜLÜNK VALÓ

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.
A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.
Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?
Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.
Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.
Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.
Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték.
Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.
Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.
Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.
Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb, hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.
Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Egyedi keresés

NIGÉRIAI CSALÁS - ÚJ VERZIÓ

Feltételezem, mindenki, akinek e-mail címe van – és kinek nincs manapság? – kapott már levelet vadidegenektől Nigériából, vagy más afrikai országból, amelyben segítségét kérik egy mesés, sokmilliós vagyon kimenekítésére országukból, vagy elhalt/meggyilkolt rokonuk által rájuk hagyott csillagászati összegű bankbetétének átutalására más országbeli bankból. A levél szerzője a címzettnek búsás,15-30 százalékos jutalékot ígér, egy szerény (aránylag a csaliban említett összeghez) előleg ellenében, a pénzügyi transzakció lebonyolítására szükséges különböző költségekre, mint ügyvédi honorárium, kormányhivatalnokok megvesztegetése, stb. Az effajta átverést nigériai csalásnak nevezik, mert legtöbbjük eredete Nigéria. Furcsa, nem? Egy 130 millió lakosú országnak ez az egyik fő exportja. További neve is van, 419-es csalás, a nigériai büntetőtörvénykönyv az ilyen visszaéléseket büntető paragrafusára utalva.
Léteznek más variációk is. Így például gratulálnak a címzett váratlan örökségéhez (tök ismeretlen rokona után), vagy lottó nyereményéhez, de persze, mielőtt az összeget átutalhatnák bankszámlájára, borsós adót kell fizetnie.
A beugrató üzik nagy részét a szolgáltatók spam filterjei kiszűrik, de még így is, évente hoax levelek százai érkeznek minden címre és dacára a figyelmeztető cikkeknek az Interneten, az újságokban, sok hiszékeny hullámlovas bekapja a horgot, remélve, hogy az ő saját esetében nincs csalásról szó és jelentős összegeket utal át a szélhámosok számlájára. Ennek az is lehet az oka, hogy a levelek szerzői egyre újabb és rafináltabb módszereket találnak ki. Ha senki sem ugrana be nekik, a levélözön hamarosan megszűnne.
Az Internet feltalálása előtt is ismerték a tarhálókat. Az egyikről, azt hiszem Antonio volt a neve, az izraeli lapok sokat cikkeztek a -70es években. Módszere az volt, fényűző kocsija mellett állva, leszólított arra járó turistákat és elpanaszolta, táviratot kapott az apja, vagy anyja súlyos betegségéről és sürgősen haza kell térnie, de ideiglenesen likviditási nehézségei vannak. Nem akar koldulni, de autója csomagtartójában van ’véletlenül‘ egy vadonatúj bőrkabát – feleségének vette ajándékul –amelyet most kénytelen eladni a benzinköltségek fedezésére. Az egészben az a furcsa, néhányan honfitársaim közül, akik megvették a kabátot, azt írták, nem érzik becsapva magukat, mert jó minőségű árut kaptak nagyon jutányos áron.
Meglepetésemre, egyszer Párizsban, nem messze az Eiffel toronytól, én is összefutottam az említett pasival. Egy szimpatikus, jól öltözött úr, szép Mercivel, előzékenyen fordult hozzám – először franciául, aztán németül és végül angolul – de amikor elkezdte panaszát ecsetelni (beteg családtag, pillanatnyi fizetésképtelenség), akaratlanul elmosolyogtam magamat. A férfi kissé sértődötten kérdezte, mi ebben a muris.
„Ön híres ember nálunk” – válaszoltam – „segíteni sajnos nem tudok, mert nincs szükségem kabátra, de örülök, hogy megismerhettem”.
Antonio kevésbé örült, de veszteségét, mint úriember fogadta el, beült kocsijába és elhajtott.
Ami a csali leveleket illeti, azt hittem könnyen felismerem őket, akármilyen formát is öltenek. Általában már az első választékosan megfogalmazott angol mondat után rájövök, milyen fajta küldeményről van szó és egy billentyűnyomással a kukába küldöm, de a múlt héten valami egész másnak lettem kitéve, amikor egy weblapon, amelyre feliratkoztam, személyes jellegű levelet kaptam. Megpróbálom visszaadni jellegét:
„Szia. Nagyon elvezet írni neked a xxx.xxx.com-ban a te profilolvasás után. Fontos jó komunikáció, mert sok dolog vannak megosztani egymás. Meg lehet ismerhetni egymás és megtudni mi történt énben. Jövőben újra posta neked, én cím xxxx@yahoo.com. Utána látni én fenyképem, hogy te tudni milyen én. Kérem probal írni e-mail címre, mert én nem mindig tud lenni ott weblap. Várni te hamar helybenhagyás és lehet isten megáld te, hogy válaszol. Szeretettel és öszinte, Rosie.”
Már az is újdonság volt, hogy a levél héber nyelvű volt – mégha silány nyelvezetű is – (alatta volt egy angol verzió is, egy kicsit kevésbé torz stílusú) és nem tartalmazott semmilyen pénzügyi célzást. Angolul válaszoltam Rosienak, megmagyaráztam, idősebb ember vagyok, családos és megkérdeztem, nem tévedett-e amikor hozzám fordult. Nem hinném, hogy érdekelné a levelezés velem. Válaszában elmondta, 23 éves lány, akinek el kellett menekülnie Libériából, miután meggyilkolták szüleit és most egy szenegáli menekült táborban él. Csatolt két fényképet is. Én is újra válaszoltam, kifejeztem részvétemet és megértésemet, mert magam is a holokauszt áldozata voltam. Még most sem sejtettem, hogy a zsebembe akarnak nyúlni. Ha volt egyáltalán valamilyen gyanúm, inkább az volt, hogy egy pornó weblapra akar betoborozni és a következő leveléhez mutatósabb fotókat csatol, de akkor egyszerre kibújt a szög a zsákból.
Nem másolom ide le az egész levelet, de a szélhámosnő (aki persze éppúgy férfi is lehetett volna) megköszönte istennek, hogy behozott engem az életébe, leírta nehéz életét a táborban és elmondta, a helyi pap az egyetlen személy, akiben megbízhat. Megadta a pap telefon számát és kérte, hívjam fel 15 órakor szenegáli időszámítás szerint. Most jött el a lehúzási kísérlet ideje. A levél szerint, apja 5.3 millió dollárt hagyott rá, a pénz egy titkos bankbetéten van Londonban és külföldi partnerre van szüksége, hogy kézhez kapja jussát. Ha megsegítem, együtt élhetünk gazdagon és boldogan, akármelyik általam választott országban és ő egész életemben gondomat fogja viselni. A levél szerzője megesketett, ne áruljam el titkát, mert ha a tábor többi lakosa megtudja, ez életébe kerülhet.
E levél után, persze véget vetettem kapcsolataimnak ’Rosieval‘, de utólag rájöttem, hogy sokkal kevésbé vagyok értesülve a nigériai csalók legkorszerűbb módszereiről, minthogy gondoltam volna. Miután a keresőgépbe betápláltam a „menekült tábor, Szenegál” szavakat, a http://www.joewein.de/sw/419-penpal.htm weblapon megtaláltam majdnem szóbeli másolatát levelezőtársam utolsó levelének.
Az egyedüli újdonság, amelyet mégis felmutathatok, a Rosie név. A weblapon szerepelő levelek aláírói Miss clara, miss saratu, toya dani, Miss Trecy Bongo és más női nevek voltak. A Rosie név mintha számomra lett volna kitalálva.
És még egy tény, amelyet a fenti weblap nem említ: egy helyes fekete lány két fényképe is a birtokomban maradt.

Egyedi keresés

GÖRÖG BULI

A múlt héten végre eljutottunk feleségemmel Glykeria egy koncertjére. Ő és más ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe és többször is tervbe vettük elmenni az egyikük koncertjére, de aztán lemondtunk róla és nem csak a jegyek magas ára miatt. A készáriai amfiteátrum, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép (utoljára Otellót láttuk ott), de az ülések kényelmetlenek és a forgalmi dugók miatt, az estére kb. öt órát kell szánni. Ezúttal nem messze tőlünk, a tel avivi kikötőben, volt az előadás és ára is elfogadható volt. Sokkal intimebb, tavernákra emlékeztető légkörben élvezhettük a több mint két órás fellépést, a kitűnő művésznő hangját, melegségét és kiapadhatatlan energiáját. Programjában néhány héber dal is volt, amelyeket tökéletes kiejtéssel, de a közönség repertoárja görög részét is ismerte és vele dúdolta. A tíz személyes zenekar is izraeli volt.
Soha sem tanultam görögül, de az első perctől kezdve, amióta először hallottam Arisant énekeit a jaffai „Arianna” klubban, kedvemre volt a görög népzene. (Mint már említettem, görögül nem tudok, nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük a dalait, de azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer nem jelennének meg a sagapo, szeretlek és appose, éjjel, szavak). Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis (dalát a Zorba a görög című filmből, úgy vélem mindenki ismeri) Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike, akit képes vagyok mindig újra és újra meghallgatni. (Később más énekeseket is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou, Eleni Tsaligopoulo és természetesen Glykeria, de véleményem szerint éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kapcsolatai miatt Theodorakisszal. Miközben e sorokat írom, egy koncert felvételét hallgatom1985-ből Belgiumban. Theodorakis vezényel és Farantouri (akinek fényképe írásom fejlécén díszeleg), egy részletet dalol a különösen felkavaró Mauthausen kantátából, amelyet Iacovos Kambanellis, akinek sikerült túlélni a haláltábort, szavaira írt. http://www.youtube.com/watch?v=4NKLZnpc0Sg
A 60-as években, eúrópai krándulásom keretében, néhány napot töltöttem Athénben is és kombinált túraprogramot dolgoztam ki magamnak: napközben a régiségeket néztem meg, este meg a Plakában (plaka=piac) levő ének klubokba látogattam. Egy barátom, aki jól ismerte Athént, azt tanácsolta, hogyha igazán élvezni akarom a népdalokat és táncokat, anélkül, hogy ezt az élményt kénytelen-kelletlen meg kellene osztanom az amerikai és német turisták százaival, a klubokba való látogatást érdemes az éjfél utáni órákra halasztani.
Nagyon élveztem az atmoszférát, azokban az években még dívott az azóta letiltott szokás, amikor népszerű énekes lépett fel, vagy az egyik vendég táncra perdült, a közönség nem tapssal, hanem a tányérok tömeges összezúzásával nyilvánította ki a tetszését. A pincérek külön e célra gyártott tányérok garmadát hozták be és a lelkes vendégek – amennyire a zsebük bírta – tucatjával hajították a tányérokat a színpadra. Amikor már túl sok volt a cserép a színpadon, a takarító seprővel egy kicsit oldalra tolta azokat – anélkül, hogy a fellépés abbamaradt volna – és a dobálás folytatódott. Ma csak virágokkal szabad megdobálni az énekeseket és az ének klubok is máshova kerültek. A Plakában csak drága üzletek maradtak.
Vagy öt-hat éve egy emlékezetes kirándulást rendeztünk Rodoszba. A sziget csakugyan gyönyörű, csodálatos tengerpartjai vannak, ott az ismert Lepkék völgye, egy szép kis zsinagógát is felfedeztünk (a templomszolga látta, habozunk, bemenjünk-e rövidnadrágban és szandálban és azt mondta, a rabbi szívesebben fogadja a látogatókat akármilyen öltözetben, mintha egyáltalán nem jönne be senki), de látogatásunk fénypontja a híres „Café Chantant” zenekávéház volt az óvárosban, amelyről minden ismerősöm azt mondta nem szabad kihagyni. A dalok közül sokan ismerősek és még azok is, amelyeket nem fordították le héberre, majdnem izraelieknek hangzanak. A helynek különleges atmoszférája van. Az asztalokat még a késői órákban is egész családok – nagyszülők, szülők és gyerekek – foglalják el. A népszerűbb dalokat a közönség is énekli, és egyesek, vagy egész családok táncra perdülnek a zenekar előtti térségben.
Szegény családom rákényszerült elfogadni furcsa zenei ízlésemet és azon véleményemet is, hogy olyan zenét, amelyet meg akarunk próbálni érteni és élvezni (vagy elhatározni, hogy utáljuk) teljes hangerőséggel kell meghallgatni. Háttérzene lifteknek és parkolóknak felel meg. Csapongóan változó hangulatom szerint, nappalink néha klasszikus művektől, máskor pedig nosztalgikus cigányzenétől, szentimentális orosz daloktól, vagy éppen görög taverna zenétől visszhangzott. Különösen gyakran játszottam le a „I Margarita I Margaro” című dalt (Theorodakis szerezte mind a szöveget, mind a dallamot), mert címe Margalith nejem nevére hasonlít.
Magyarországon sok görög emigráns él, sőt van egy Beloiannis nevű falú is, néhány kitűnő görög étterem és zenekarok is, amelyek görög népzenét játszanak, de nem hinném, hogy lenne még egy ország, honán kívül, ahol a görög zenének annyi bolondja van, mint nálunk. Az „Arianna” klub már nem létezik, de sok más hely van, ahol szolid áron görög folklórt lehet élvezni. Nemrég voltunk egy bolgár étteremben, ahol a kitűnő pacallevesen (skembe) és más helyi finomságokon kívül, minden kedden görög zenét is lehet hallgatni. Nem nagy produkció, összesen két zenész és egy énekes, de a hely csakugyan intim, a hangulat az egekig hág és a vendégek közül néhányan táncra is kelnek. A görög tánc általában szóló, nem páros.
Amikor megkérdeztem az egyik törzsvendéget ki az a hölgy, aki olyan megigézően ropja a görög táncokat, azt a meglepő választ kaptam: „egy lengyel származású ügyvédnő”.

Egyedi keresés

LÉLEKVÁNDORLÁS, MIK AZ ESÉLYEI?

Gondoltattok-e valaha arra: a legtöbb cselekedetünk a nap folyamán nem akarati, hanem csak reakció külső eseményekre, ingerekre? Reggel felébredünk, mert kintről beszűrődik a pirkadat fénye, kialudtuk magunkat, az ébresztőóra cseng, vagy a háziak közül valaki felébreszt; a nyomás hólyagunkban (vagy a csikarás beleinkben) megszabja, hogy első utunk a budiba vezet; a kíváncsiság a legfrissebb fejleményekre a globális faluban mialatt forgalmon kívül voltunk, a rádió bekapcsolására, vagy a sportrovat fellapozására késztet; a szükség kimosni a csipákat szemeinkből, felfrissülni, fogat puccolni, vagy megborotválkozni, lépteinket a fürdőszoba felé irányítja; az éhség, a kávészenvedély, vagy a szokás, a konyhába visz és ez így folytatódik az egész álló nap, az egész élet folyamán.
Lehet-e egyáltalán valamihez hozzáfogni saját kezdeményezésből, spontánul, nem külső, vagy belső ingerből kifolyólag? Amikor a géphez ülök és nekikezdek egy új íráshoz, általában csak reagálok, egy filmre, amelyet nemrég láttam, olvasott cikkre, könyvre, valamire, amit egy barát mondott, vagy emlékre, amely egy élményem felidézett. Feltételezem, hogy ez így van mindenkinél. Az egész életünk egy feltételes reflex.
Ez a gondolatsorozat is akkor született meg, amikor azzal akartam kezdeni írásomat „Azt olvastam a Time magazinban…” Már sok-sok éve vagyok ennek a hetilapnak az előfizetője, de nem csak azért, mert szerintem ez a hetilap a legelsőrendűbb forrása a hírösszefoglalóknak világ minden zugából, hanem a tudományról, turizmusról, sportról, művészetről, divatról – az élet minden területéről – beszámoló, kitűnő háttér riportázsainak köszönthetően. Sokszor, amikor nem értem mi a frászról van szó az újságban, azt mondom magamnak: „Nem baj, majd a Time-ban megmagyarázzák a jövő héten.”
Ezúttal egy átfogó riportázs a tudatról keltette fel az érdeklődésemet. Már a bekezdés is gondolatkeltő volt (ez a bekezdések feladata, nem?):
„Létezel, ugye? Bizonyítsd be. Miként idézi elő 100 milliárd fecsegő agysejt annak a tudatát – vagy illúzióját – hogy itt vagy?”
A továbbiakban pedig:
„Az agysejtekkel foglalkozó tudósok szerint, a legkevésbé kétséges jellegzetesség az, amely sok laikus számára a legmegrázóbb. A gondolataink, érzéseink, örömeink, fájdalmaink, egyedüli forrása, fiziológiai tevékenység az agyszövetekben. A tudat nem lakozik egy légies lélekben, amely az agyat személyi digitális asszisztensként (PDA) használja, a tudat maga az agy tevékenysége. A tudat minden aspektusa az agyhoz vezethető vissza és amikor az agy fiziológiai tevékenysége abbamarad, amennyire meg lehet ítélni, a személy tudata megszűnik létezni”.
Nem foglalkozok agysejt kutatással, de meglepett, mennyire biztosak magukban a szakértők. Holtbiztonsággal kijelentik, a halhatatlan emberi lélek fogalma merő kitalálás, amely csak vigaszt nyújt azoknak, akik a közeledő elkerülhetetlen nemlét gondolatát elviselhetetlennek találják.
Távol állok a vallástól, de egy pár misztikus hitnek, mint a lélekvándorlásnak, úgy látszik mégis sikerült átfurakodni világi vértemen. A tárggyal sok éve ismerkedtem meg, amikor rábukkantam a „Bridey Murphy nyomában” c. bestsellerre, egy amerikai nőről, aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken. Csak egy látogatás a washingtoni ír követségre és egy részletes térkép tanulmányozása, szolgáltak bizonyítékkal, hogy csakugyan létezik egy ilyen nevű város.
Az indiaiak, drúzok, de a zsidóság egy része is (a Kabbalisták, a haszid irányzatúak), abban hisznek, hogy a lélek nem enyészik el a halállal, hanem újraszületik egy másik ember testében, de engem inkább befolyásolt néhány pszichiáter kutatása, akiknek hipnózis alatt sikerült felhozni emlékeket pácienseik múltbeli létéből, amelyeket állítólag más testben éltek át.
A módszert – mint sok más találmányt – véletlenül fedezték fel. Sigmund Freud, a modern pszichológia és a pszichoanalízis atyja szerint, a lelki blokkok gyökerei a betegek gyerekkorában történt traumatikus események, amelyeknek emléke a tudat alatt (szintén Freud felfedezése) van eltemetve, úgyhogy a paciens nem is tud létezésükről.
Mint ahogy tudja mindenki, aki valaha néhány filmet látott, a viselkedési zavarok kezelése, az elfojtott traumák, a tudatalatti okok feltárása, feloldása, a terapistánál történik. A beteg heverőn fekszik és u. n. „szabad asszociációs” módszerrel beszámol gondolatairól, amint azok elméjén áthaladnak. Ez persze lehetővé teszi a kezelője számára rátapintani a tünetek gyökereire, de már maga a nem tudatos emlékek feltárása a páciens által, az első lépés a gyógyuláshoz.
Bizonyos esetekben, amikor a terapista nem képes feltárni a lelki zavar gyökereit, megpróbálja hipnózis által a gyerekkorába visszavezetni alanyát. Egyszer véletlenül – talán amikor egy hölgy nem vallotta be tényleges korát – az pszichlógus a születése előtti időpontba vezette vissza a páciensét és – csodák csodája – voltak emlékei erről az időről is. Ezekben az emlékekben le tudott írni valódi eseményeket, amelyekről nem tudhatott és helyeket távoli országokban, amelyeket soha nem látott, épületeket, amelyek ma már nem léteznek, de a helyi lakosok igazolták, hogy a múltban léteztek.
Ezután, a kísérleti alanyok már szándékosan lettek visszavezetve a születési idejük előtti időszakokba, de voltak olyan esetek is, amelyekben nem is volt szükség hipnózisra. Így például Dr. Ian Stevenson, kanadai orvos és pszichiáter, 40 évet szentelt olyan esetek tanulmányozására , amelyekben gyerekek olyan tárgyakról, fogalmakról és személyekről beszéltek, amelyekről normális körülmények szerint fogalmuk sem kellett, hogy legyen. Az események, amelyekre „emlékeztek”, olyan személyek életében történtek, akik néhány évvel a gyerekek születése előtt meghaltak. Más kutatók is írtak hasonló esetekről és számos könyvben számoltak be munkájukról.
Dr. Stevenson mindig nagyon elővigyázatos volt következtetései levonásában és a fentiekre, mint „esetek, amelyek látszólag a reinkarnációra mutatnak” utalt. Tudatában volt kutatása egy alap hibájának: nincs tanúság egy olyan folyamatról, amely lehetővé tenné az egyéniség túlélését és reinkarnációját más testben.
A tudományos közösség egésze szkepticizmussal fogadta ezeket a beszámolókat, de tény, ezek a jelenségek soha sem lettek alaposan tanulmányozva. Így például, a déja-vu érzésnek nincs egyértelműen bizonyított tudományos magyarázata. Veletek is biztos megtörtént, hogy egy teljesen új hely ismerősnek látszott és úgy tetszett, valaha már ott letettek volna; furcsa közelséget, vagy éppen megmagyarázhatatlan undort éreztettek egy vadidegen személy iránt; filmet látattok, amely valamire emlékeztetett, csak nem tudtátok mi az a valami; találkoztattok valakivel, akit mintha valahonnan ismertettek volna, de sehogy sem tudtattok rájönni honnan; visszatérő álmaitok vannak egy olyan eseményről, amelyet soha sem éltettek át. Vajon nem lehetséges, hogy ezek felvillanások előző reinkarnációinkból?
Most ez a jól megfogalmazott, meggyőző cikk a „Time”-ból egyszerre tönkreteszi ezt a kényelmes, megnyugtató hitet, hogy van élet a halál után és nem minden fejeződik be, miután búcsút mondunk földi létünknek. Egy teljesen világi személy számára logikusnak hangzik az elmélet, amelyet írásom elején fejeztem ki: összességünkben csak egy ingerekre reagáló, legmagasabb fokú rendszer vagyunk és az u. n. tudat, amelyre annyira büszkék vagyunk, maga egészében csak az agysejtek milliárdjainak egyedi, véletlen kombinációja. A valószínűség, hogy egy azonos kombináció valaha újra létre jöhetne más testben, sokkal, de sokkal kisebb a lottó főnyereménye megütésének az esélyénél.
Másrészt viszont, amikor hetente kitöltöm a lottószelvényt, nem érdekelnek a nyereség esélyei. Tudom, esélyeim majdnem egyenlők a nullával, de összehasonlítva azzal, aki nem pazarolja pénzét ilyen marhaságokra, nekem legalább van valamilyen esélyem! Mint fent említettem, feltehetőleg nincsenek esélyeink a lélekvándorlás létezésére, de ha mégis összefutunk egyszer egy másik életben és úgy fog tűnni nektek, hogy valahonnan ismertek, mondjatok szépen egy sziát és kockáztassatok meg egy mosolyt.
Mégha tévedtettek is és nem én vagyok az, a mosoly jót fog tenni a másiknak és nektek is.

Egyedi keresés

SCHMALZ

Figyelmeztetés: Ez az írásom hús-evő kannibáloknak szól. Vegetáriánusok, én figyelmeztettelek benneteket!

Németül és jiddisül a schmalz szó zsírt jelent, de az amerikai angolban és más nyelveken is, a túl szentimentális, émelyítőileg érzelgő zenét, vagy más alkotásokat, írják le vele. Ebben az írásomban inkább a szó eredeti értelme érdekel, amely állati háj kisütésénél keletkező zsiradékot jelent.
Gyerekkoromban a disznózsír nem került be házunkba, mint általában tisztességes zsidó ember házába. Mi inkább a drágább liba, vagy esetleg kacsazsírt használtuk. A libát akkoriban a zsidók disznajának hívták, mert ugyanazon finomságok legtöbbjét lehet belőle elkészíteni, mint a disznóhúsból..
Anyám, hasonlóan más ismerős családanyákhoz is, minden pénteken egy libát vett és ebből az árva jószágból táplálkozott családunk az egész hét folyamán, persze más-más formában. Azokban a napokban az asszonyok inkább egész szárnyasakat vásároltak, tollatlanul, megtisztítva és ők maguk trancsírozták őket fel és osztották adagokra. A legnagyobb rejtély mindig a máj volt. A fontos információt súlyáról széles ismeretségi körünk még aznap reggel egymás tudomására hozta és amikor valamelyüknek mázlija támadt és különlegesen nagy májra – 70-80 dekásra – bukkant, az irigy szomszédnők a házába tódultak, meggusztálni a ritka leletet.
A májat családunkban aznap ebédre szolgálták fel, sok hagymával, alaposan megpaprikázva, sötétpiros barnára sütve, élvezet volt a szem és nemcsak az íny számára. (Ez könnyű ételnek számított, a nehéz meleg vacsora előtt. A hét más estéin hideget vacsiztunk). Péntek este a menün hagyományosan becsinált volt – nem leves, hanem fő fogás – sűrű fokhagymás, petrezselymes szósszal, ideális a tunkolásra barchesszel (szombati és ünnepi fonott fehér kalács, mákkal meghintve).
Szombat délre sült liba volt. Kedvenc ínyencfalatom volt a háromszög alakú, zsírós püspökfalat, de sajnos csak egy jut belőle minden libára és papám is imádta.
A hét folyamán fokozatosan átcsámcsogtuk magunkat – anyám kitűnő szakács volt – a liba részein. A maradék májat hidegen fogyasztottuk el vacsorára, kis szeletekben, finom zsírral megkent kenyéren, de akinek kedve volt rá, töpörtyűt (vagy tepertőt, kinek melyik tetszik) is rakhatott rá, ha még maradt a pogácsa elkészítése után. A szárazabb mellhús egy részéből fasírt lett készítve, de a töltött nyakba is jutott húsából. Az aprólékból anyám fenséges ragú levest főzött, de készülhetett belőle ludaskása is.
Ami a disznózsírt illeti, először a suliban kóstoltam belőle. Zsidó elemibe jártam, de sok nem-zsidó tanulótársam is volt. Az egyedüli különbség közöttünk az volt, hogy más hittanórákra jártunk. Volt még egy különbség, melyet akkor nem vettem észre: Mi zsidó gyerekek felvágottas, vagy sajtos kenyeret hoztunk tízóraira, míg a többiek, disznózsírosat. Ha megkérdeztek volna ennek az okára, ezt egyszerűen családjaink különböző gazdasági helyzetével magyaráztam volna. Osztályharc emiatt nem tört ki közöttünk, pont mi voltunk azok, akik irigyeltük "szerencsés" társainkat finom uzsonnájukért. Szüleink bizony nagyon megrökönyödtek volna, ha megtudják, minden alkalmat kihasználtunk, hogy kenyereinket elcserélhessük.
Azóta sok év telt el. Azt hittem, a világon ma már mindenki tud a telitett zsírsavakat tartalmazó – állati eredetű – zsírok káros hatásáról és igyekszik egészségesen táplálkozni. Néhány éve meglátogattam egyik pesti barátnőmet, egy kb. 40-es kedves hölgyet. Amíg a sparhert körül sürgölődött, én a konyhaasztal mellett kávéztam és figyeltem amint kiolvasztja a húst, összevágja a zöldséget, meghámozza a krumplit. Egyszer csak kivett a hűtőszekrényből egy viaszkos papírfélébe csomagolt téglaalakú fehéres tömböt és levágott belőle egy darabot. Csak amikor a serpenyőbe ejtette, jöttem rá, hogy valamilyen zsiradékról van szó.
„Ez mi?” – kérdeztem.
„Hát mi lenne? Disznózsír.”
Elképedtem (és nem a kóserság miatt). Kifakadtam:
„Azt hittem, hogy ezt csak nagyanyáink használták a 20-ik század elején és azóta haladt egyet a világ. Ez egy ártalmas, tömény koleszterint tartalmazó zsiradék, a szívrohamhoz vezető legrövidebb út. Ma már máshogy főznek.”
Vendéglátónőm gúnyos kérdésére, a véleményem szerint miket használnak ma, azt válaszoltam:
„Mondjuk olivaolajt, repce olajt.”
Tovább faggatott:
„És kik azok akik ezeket használják?”
„Például az olaszok, franciák” – mondtam. Jó konyhájukról ismert népeket akartam említeni, nem az izraelieket.
Most aztán barátnőm csakugyan begurult:
„A taljánok dalos madarakat zabálnak, a franciák meg lovakat és őket hozod fel példának? Köszönöm szépen a tanácsodat, én inkább megmaradok nagyim hagyományos receptjeinél. Bárcsak én tudnék olyan jól főzni.”
Itt feladtam a vitát. Úgy látszik, vannak a világon még olyan zúgok, ahova a cuisine nouveau nem hatolt be.
Az ebéd azért ízletes volt.

Egyedi keresés

IDŐUTAZÁS

Amióta először hallottam a fogalomról, érdekelt az időutazás. Wells könyve, az „Időgép”volt az első, amelyet a tárgyról olvastam, de Mark Twain humoros stílusa, a „Egy Jenki Arthur Király Udvarában”, inkább kedvemre volt. A mai napokhoz közelebbi időkben, az „Időalagút” című TV sorozat nem tűnt ugyan ki kifinomult ízlésével, fantáziámat mégis felpezsdítette, mert egyik kedvencemmel, a történelemmel, foglalkozott. Persze a „Vissza a Jövőbe” trilógiát is élveztem.
Az időutazás fizikai szempontjai nem nagyon érdekelnek – talán azért is, mert fizikai ismereteim a nullához közelítenek és az időparadoxonokban, amelyekhez az effajta utazás vezethet (a legismertebb közöttük a nagyapa-paradoxon), sem szeretnék ezúttal elmélyedni. Ami igazán érdekel, azok a személyes filozófiai szempontok. Mihez fognék, ha lehetőségem támadna visszautazni az időben? Milyen korszakokat látogatnák meg, kikkel szeretnék találkozni, milyen eseményeket szeretnék megváltoztatni, meg ehhez hasonlók.
Benneteket nem bosszant néha a múlt megváltozatlansága? Az, hogy a megtörtént eseményeket nem lehet megmásítani, lehetetlen visszaszívni a kimondott szavakat, jóvátenni tragikus bakikat? Mint kisgyerekek, amikor a merénylő kivont késsel lopakodott feléje, nem kiabáltátok oda a film hősének: „Vigyázz, mögötted!”?
Aki ismer, tudja, a népem több mint harmadát elpusztító és családomban pótolatlan hézagokat hagyó, iszonyú Holokauszt tárgya gyakran foglakoztat és írásaim jelentős részének vezérmotívuma is. Ha hirtelen lehetővé válna számomra az időutazás, habozás nélkül a második Világháború előtti időket választanám. Talán 1938-ba térnék vissza, a müncheni egyezmény és a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása utáni napokba, vagy inkább 1939 márciusába, amikor Csehszlovákiát szétdarabolták és a nácikon kívül, a magyarok és lengyelek is nagy darabokhoz jutottak területéből.
Megpróbálnám figyelmeztetni a közeledő veszélyről rokonaimat Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és persze a közvetlen közelemben élőket is Budapesten, kezdve szüleimmel (akik túlélték a háborút, de olyan ’élményeket’ szereztek, amelyek nem sokkal járultak hozzá testi és lelki egészségükhöz).
A zsidóság vezetőségével is kapcsolatot teremtenék és körvonalaznám előtte a következő néhány év eseményeit. Bár kijelentettem, nem foglalkozok az időutazás fizikai aspektusával, a feltevés, hogy képzeletbeli utamra valamilyen kézzelfogható dokumentációt, könyveket, fényképeket, audiovizuális felvételeket, vihetnék magammal, számomra is túl fantasztikusnak tűnik, úgyhogy csak szavaimmal próbálhatnám meggyőzni őket..
Nem vagyok annyira naiv, hogy azt hinném szóbeli beszámolóm következtében Kelet Európa zsidósága elárasztaná a diplomatikus képviseleteket és tömegesen vándorolna ki, biztonságosabb partokat keresve. Végül is, ha nem élnének közöttünk Holokauszt túlélők, nem állna rendelkezésünkre bőséges és részletes dokumentáció, az örült ötlet, hogy a 20-ik század közepén Közép-Európában, egy u. n. kultúrnép elhatározhatja, kiírt egy másikat és ördögi elgondolása nagy részben sikeres is, totális abszurdumnak tűnne. Lehet, hogy rokonaim, barátaink egy része hinne nekem, de mi lenne a vezetőség hozzáállása?
Néhány fogolynak sikerült megszökni az Auschwitzi és Birkenaui megsemmisítő táborokból és beszámolni a zsidó közösség képviselőinek a tömeges mészárlásról és a gázkamrákról. A legismertebb eset „Az Auschwitz Jegyzőkönyv”, amelyet 1944 áprilisában Rudolf Vrba és Alfred Wetzler elbeszélése alapján állították össze és még az év májusában, a tömeges deportációk kezdete előtt, eljutott a szlovák és magyar zsidó vezetőséghez. A jegyzőkönyvek részeit közölte a New York Times és a BBC is sugározta. Az információt nem tárták a zsidó nagyközönség elé, talán, mert nem akartak pánikot kelteni. A német megszállás után 1944 márciusában, a menekülés útjainak nagy része már zárva volt, de ha az emberek tudták volna mi lesz a sorsuk a deportáló szerelvények végállomásán, kevésbé engedelmesen hagyták volna magukat bevagonírozni.
1939 első hónapjaiban még minden lehetséges volt. A háború csak szeptemberben tört ki, a vonatok rendszeresen közlekedtek, a zsidó bankszámlák még nem lettek zárolva, a magánvagyon elkobozva és akinek valami pénze volt, kivándorolhatott volna olyan országokba amelyek hajlandók voltak bevándorlókat befogadni, de mi lett volna a lengyel, szlovák, magyar, szovjet-uniói vagyontalan millióknak a sorsa? A kérdésre lehetetlen pontos választ adni, de a tény, hogy 1933-tól, amikor a nácik a uralomra jutottak, a világháború kitöréséig, a félmilliós német zsidóság kb. felének sikerült kimenteni magát, rámutat az útra.
Feltételezem, hogy néhányszor térnék vissza 1939-be. Természetemnél fogva konok vagyok, nem könnyen hátrálnék meg, próbálnám meggyőzni hallgatóimat, vitatkoznék, visszatérnék a saját időmbe, válaszokat keresnék a felmerült kérdésekre, új tényeket tárnék elébük. Nem-zsidó vezető személyiségekkel is összejönnék és felvázolnám előttük a gazdasági összeomlást, a számtalan katonai és polgári áldozatot (a keleti hadszíntéren körülbelül 45-50 ezer katona és 25 ezer munkaszolgálatos vesztette életét), ha Magyarország a németek oldalán beszáll a háborúba.
Milyen más időpontokat látogatnék meg? Saját szemeimmel szeretnék látni néhány fontos eseményt az emberiség történelmében, a maratoni csatát, Július Cézár meggyilkolását, Jézus utolsó vacsoráját, a Bastille ostromát, Napóleon megkoronázását, a bolsevik forradalmat Szentpétervárott és hasonlókat. Szeretném megtekinteni fénykorukban azokat az épületeket, műkincseket is, amelyek nem maradtak fenn napjainkig, mint például a világ hét csodáját, az egyiptomi piramisokat, a jeruzsálemi szentélyt. Kíváncsi lennék a történelem fontos személyiségeire, megnéznék néhány híres színészt legjobb szerepükben a színházban, de ha lehetővé válna, találnék még néhány eseményt a múltban amelyeknek a kimenetelét szeretném befolyásolni, megváltoztatni.
Ezekben az esetekben sem tudom kis próbálkozásaim mennyire járnának sikerrel. Vajon deterministák vagyunk és az, ami volt, az is lesz? Mik a viselkedésünk indokai? A múlt, vagy a jövő tényezői? Vajon az események elkerülhetetlenek, a jövő eseményei meg van szabva és mégha előzetes tudomásunk is lenne a megtörténésükről, nem tudnánk semmit tenni megmásításukra, vagy szabad akaratunk van és hacsak lehetővé válna, megtudnánk változtatni a jövőnket, más utakon tudnánk megpróbálni elérni céljainkat?
Képes lennék legalább személyes sorsomat befolyásolni? Meg tudnám valahogy békíteni boldogult anyámat, aki élete utolsó éveiben tele volt keserűséggel, vagy pedig ez az öregedési folyamat természetes velejárója? Meg tudnám változtatni az eseményeket, feléleszteni életem nagy szerelme szeretettének a tüzét, azt okozni, ismét szívmelegítő tekintettel nézzen rám, vagy a szerelme mindenképen kialudt volna? Meg tudnám valahogy menteni lányom kiskutyáját, akit szemem előtt gázoltak el, vagy pajkossága úgyis halálát okozta volna más alkalommal?
Meglehet az is, ha elnyerném a lehetőséget a mesés időgépben utazni, én lennék a világ legfrusztráltabb embere, tehetetlen, fogcsikorgató tanúja földrengető eseményeknek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, az emberiség sorsát, népek, családok, egyének életét más mederbe terelték. Vajon csak a náci atrocitások néma nézőjévé válnék, képtelen még Hitler pofájába sem köpni?
Akkor talán jobb, ha a fizika törvényei változatlanok maradnak. Meg tudjuk siratni szeretetteink halálát, de nem tudjuk figyelmeztetni vagy visszahozni őket.

Egyedi keresés

KREATÍV KAPITALIZMUS

A történészek szerint, az emberiség tudásának, tudományos közleményekben, könyvekben, alkotásokban kifejezett tára, a polgári évszámítás első éve és a reneszánsz közötti ezerötszáz év alatt megduplázódott. A reneszánsz és a francia forradalom között 1789-ben, ez az ismerethalmaz újra megduplázódott és az utána következő, hozzávetőleg százötven év alatt, az ipari forradalom tetőpontjáig, a személygépkocsi születéséig, ez a tudástár ismét megkettőződött.
Arról már különböznek a vélemények mennyi idő alatt duplázódik meg az emberiség tudása a mai digitális korszakunkban. Néhányan azt állítják, másfél évenként, egy másik közlemény két évre saccolja és a legpesszimistábbak szerint három-öt év szükséges erre. Ami nem vitás: a tudás minden tíz évben legalábbis megduplázódik, más szóval, a ma ismert dolgok feléről dunsztunk sem volt tíz éve. Egy izraeli professzor nemrég kijelentette, hogy „már 2010-ben minden másfél hónapban, maximum kéthavonta fog a tudás megkettőződni”. Amit viszont senki sem tud: felgyorsul-e, vagy lelassul ez a folyamat a jövőben és vannak-e az emberi tudásnak egyáltalán valamilyen határai?
Nagy szerencsénkre a tudásnak ezt az exponenciális robbanását a számítási teljesítmények párhuzamos kifejlődése kísérte. Ma már a számítógép mindennapi létünk elválaszthatatlan része és majdnem minden területen és szakmában használják. Ezek a felhasználóbarát eszközök lehetővé teszik bárki számára – az állandóan fejlődő keresőgépek és megfelelő kulcsszavak által – specifikus információt találni majdnem minden kérdésre, elképzelhető tárgyra. Az úgynevezett Moore-törvény alapján, amely mint több negyven éve elfogadható pontossággal helyesnek bizonyult, a számítási teljesítmény 18 havonta kétszeresére nő, úgyhogy az információ visszakeresése és osztályozása a jövőben sem fog problémát okozni.
A legkomolyabb kihívás ezen a területen nem a technológiai képességünk, hanem az adottságunk megbirkózni ezzel a tudással és azt hatékonyan felhasználni a közösség javára. Az emberiség technikai szakképzettsége jelentősen felülmúlja morális készségét.
Senki sem találja rendkívülinek, amikor a NASA, vagy a Humán Genom Projekt óriási összegeket fektet be és hatalmas tudós és számítógép gárdát toboroz egy bizonyos mérnöki, vagy biológiai probléma megoldására, de miért nem próbál egyike sem ezeknek a tisztelt tanult uraságoknak választ adni arra a kérdésre, milyen módon lehetne megnövelni az emberiség jólétének totális összegét?
Miért nem róják ki egy a fentihez hasonló szakértő csapatra annak a feladatnak a tüzetes megvizsgálását, a számítástechnika által megoldhatók-e az éhínség, a nyomor, a tiszta ivóvíz hiánya, a járványok és hasonló, az emberiséget megtizedelő nyavalyák, problémái, miként kell megtervezni az algoritmusokat, amelyek ezeket a leghatékonyabban megoldják és mi a legtöbb ember számára a Földön, a legnagyobb hasznot biztosító megoldás hathatóssága.
Beismerem, az ötlet nem az enyém, bár lelkesen magámé tettem, talán szocialista világnézetem miatt, de a tőkések társadalmi felelősségének az ötlete messze áll minden baloldali ideológiától. Az eredete olyan esküdt kapitalistáktól származik, mint a világ leggazdagabb embere Bill Gates, egy ragadozó cég volt főnöke, akit általában „rossz emberként” írnak le – aki a modellt „Kreatív Kapitalizmus” címmel illette – Warren Buffet, Bill Clinton és mások. Ezek felismerték, hogy a gyerekek millióinak halálát okozó betegségek legyőzése, fejletlen területeken modern földművelés kifejlesztése és a szégyenletes éhínség megszüntetése, az ivóvíz megtisztítása, előnyösek a gazdaságnak, jók az üzletnek! Egészséges, jóllakott, tisztességes keresetű emberek a jövő fogyasztói.
Akkor hát miért ne fogjuk be a számítótechnika rendelkezésünkre álló hatalmas erejének egy részét, az információ és a szolgáltatások megosztását lehetővé tevő számítógép hálózatokat, a különlegesen nagy teljesítménnyel rendelkező szuperszámítógépeket és használjuk fel őket, nemcsak komplikált matematikai problémák megfejtésére, egyre gyilkosabb fegyvernemek kifejlesztésére, időjárás prognózisra, a légi forgalom irányítására, messzi galaxisok felfedezésére, adatbázisok vezetésére, hanem azon problémáknak a megoldására, amelyek több áldozatot követeltek, mint az emberi nem a történelem hajnala óta vívott összes háborúja együtt?

Egyedi keresés

CSÍPŐS SZAVAK

Veletek is megtörténik néha, hogy hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztek valakinek egyenesen a pofájába vágni mi az őszinte, kendőzetlen véleményetek róla?
● Például a főnökünknek, amikor fikarcnyi logikát sem látunk döntéseiben és sehogy sem értjük, egy ennyire korlátolt ember, hogy kerülhetett ilyen felemelt pozícióba,
●Vagy a tanítónak aki rosszul bánik gyerekünkkel és elnyomja benne a kezdeményezés és önálló gondolkodás minden csíráját,
● Vagy a párunknak, aki nem hajlandó úgy látni a dolgokat mint amilyenek és ragaszkodik érdemtelen szokásaihoz, dacára annak, hogy sokszor rámutattunk hitványságukra,
●.Vagy a politikai ellenfelünknek, amikor továbbra is olyan nézeteket képvisel, amelyek világos mint a nap, hogy idejétmúltak.
Már a Bibliában is megírták „az élet és a halál a nyelv hatalmában vannak”. A szavaknak súlya, nagy hatalma van, építhetnek, vagy lerombolhatnak kapcsolatokat szeretetteinkkel és barátokkal. Nagy szerencsénkre, a józanész, a hideg megfontolás, általában erősebbek rossz hajlamunknál és az utolsó percben meg tudjuk fékezni, lenyeljük bántó megjegyzéseinket, de néha azért kicsúszik egy szerencsétlen bemondás és bármennyire is sajnáljuk, hiába magyarázkodunk azután, az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. Az elmondott szót nem lehet visszaszívni, ez egy kétélű kard, megperzseli lelkünket és megmarad velünk – meg az emberrel, akinek beszóltunk – örökre.
Soha sem fogom elfelejteni elemi iskolai tanítómat. Egyszer azt mondta, úgy rajzolok, mint Hitler (aki ifjúságában levelezőlap festő volt). Tudom jól, minden ovis gyerek jobban rajzol nálam és a fenti megalázó osztályzatot még azelőtt kaptam, mielőtt a köztudatba kerültek volna az emberi történelem legkegyetlenebb gyilkosának szörnyű tettei, az összehasonlítás mégis nagyon sértő volt. Tény: emlékét megőriztem az évek során!
Egy barátunk lányának megtetszett a légi utaskísérőnői pálya. Amikor megjelent a tanfolyam felvételi bizottsága előtt – amely többek között természetesen a jó modort, megfelelő viselkedést is felülvizsgálja – be volt rekedve és az orra is vörös volt. A bizottság egyik tagja megértően kérdezte:
„Náthás?”
„Nem,” – válaszolta felfortyanva – „én mindig ilyen vagyok!”
A hölgyet nem vették fel a tanfolyamra, de talán nem csak fenti válasza volt az oka elutasításának.
Léteznek fordított esetek is, amikor nem tudunk kellően megválaszolni egy bizonyos állítást, elhangzott támadást. Hányszor történt meg veletek, hogy csak miután kijöttetek egy értekezletről, a folyosón, vagy a lépcsőházban jutott eszetekbe a frappáns visszavágás, az ütőkártya, amelyet bent, a megbeszélésen, kellett volna elmondanotok? Franciául ezt lépcsőházi bölcsességnek (l’esprit d’escalier) nevezik.
És, hogy határoznátok meg egy olyan teljesen meggondolatlan kijelentést, amelyet csak hirtelen sugallat és a nagylelkűnek látszani akarás diktált, mint amilyet Kata barátom tett jó sok éve?
Ez a barátom, akit már máskor is említettem könyvemben és írásaimban, egy kiváló művész, munkái jó árakon kelnek el és még a kommunista rezsim éveiben is megengedhette magának az aránylag magas színvonalú életet. Férjével együtt Pest környéki villában éltek, autót tartottak és mindezt, a festményeket a falakon, a sztereo rendszert, a lemez gyűjteményt, az óriási könyvtár tartalmát, az ő pénzéből vették. Férje is művész volt, de sokkal kevésbé volt tehetséges, mint neje. Kutyát sem érdekelték művei.
Gyerekeik nem voltak és amikor tizenkét éves házasság után Kata egy nap kijelentette, ott hagyja férjét, a férfi elsírta magát és nemcsak a búcsúzás miatti szomorúságból.
„Mi lesz most velem?” – panaszolta. „Hol fogok élni, miként fogok boldogulni?”
Kata egy percet sem habozott. Íme, az egekből pottyant ölébe egy ritka alkalom bőkezűségét fitogtatni, hát csak nem fogja elszalasztani!
„Itt hagyok neked mindent!” – mondta. „Csak néhány ruhát és személyes cuccomat viszem el.”
El tudjátok képzelni milyen kielégülést okozott barátomnak ez a gesztus, de mi történt azután? Eltelt néhány óra. A rövid lejáratú fellelkesedés eloszlott és egyszerre csak sivár bérelt szobában találta magát és fogalma sem volt mihez kezdjen, merre forduljon. A sors úgy hozta, ebben a pillanatban beléptem én a képbe. Nem tudtam persze a fent történtekről, de sok éves barátság köt Katához és szokásom szerint, időről időre felhívom barátaimat és megkérdezem, hogy és mint mennek dolgaik.
Ez a véletlen hívás volt a buzdítás, amelyre Katának szüksége volt életének ezen a mélypontján. Mint évekkel később elmondta, maga a tény, hogy valaki egy messzi országban gondol rá, törődik vele, megadta neki az erőt és akaratot mindent újra kezdeni. Új műhelyt nyitott és még nagyobb művészi sikereket aratott. Másodszor is férjhez ment, a párnak két gyönyörű gyereke van és szép budai házuk a művészek és írók gyülekezőhelye a fővárosban.

Egyedi keresés

ÉJJELI KALAND

Péntek éjjel, útban hazafelé egy kellemes este után barátoknál, a sérut taxiban (iránytaxi héberül), rajtam kívül, két lány is ült. Az egyik, kis szőke, finom és szép arcvonásokkal, csendesen a sarokba húzódott. A társában semmi sem volt csendes. Látszólag ő is szőke volt, de haja gyökerei kimutatták eredeti fekete színét. Molett volt és még a vastag sminkréteg sem tudta elpalástolni durva arcbőrét, de gyakori kacagása majdnem széppé varázsolta arcát.
Vizsga szemekkel végigmért, majd súgott valami barátnőjének. A két lány összenevetett, aztán a kicsi ismételten „nem, nem”-et mondott, de a másik nem figyelt rá és hozzám fordult:
„Velünk tartasz egy bulira Natanján (város Tel Avivtól 29 kilométerre)?”
„Milyen buliról van szó?”
„Egy fasza buli, meglátod. Sok csaj lesz, pia, kaja. Jössz, ugye?”
Nem volt nehéz Katót táncba vinni. Korán volt még és semmi kedvem sem volt aludni menni hőtől lüktető pici szobámban. Pillanatnyilag nem volt barátnőm sem és egy bulin mindig van esély felcsípni valakit.
Az első időben Tel Avivba érkezésem után, néhányszáz más 25-30 évessel együtt, minden péntek délután a Gordon utcai sós vizes strandon gyülekeztünk. Nem sokat úsztunk és nem is annyira a sport miatt jöttünk. A strand azokban a napokban a társtalanok tőzsdéje volt. Itt lehetett ismerkedni, miután magunk között alaposan megtárgyaltuk a jelöltek jó és rossz tulajdonságait. A lányok osztályozása kinézésük alapján történt, meg aszerint milyen hírük volt (magyarán: dugnak-e, vagy nem), míg a fiúkkal kapcsolatban inkább az számított, mivel foglalkoznak, van-e lakásuk és főleg kocsijuk!
Ott a strandon tudtuk azt is meg, hol lesznek a bulik azon a hétvégén (Izraelben pénteken kezdődik a hétvége). Általában 3-4 egymástól csak jelentéktelen részletekben különböző ilyenfajta rendezvény volt egyidejűleg, a társaság tagjainak lakásaiban. A lakástulajdonos az ajtóban inkasszálta az ötlírás belépődíjat, mint „részesedést a kiadásokban”. Ezért az árért helyi italt ihattál papír pohárból, dohos nápolyit, sós rudacskákat, vagy amerikai mogyorót rágcsálhattál, szemelhetted a másik nem tagjait és táncolhattál korlátolt számú recsegő gramofonlemezek zenéjére.
Az estéken óriási rotáció volt. A legtöbb esetben egy órán belül meguntuk a dicsőséget és egy másik bulira távoztunk, a hiú reménnyel, hogy ott jobb, érdekesebb lesz. Útközben ismerősök csoportjai jöttek szemben, akik egy másik rendezvényt hagytak ott és oda igyekeztek ahonnan mi pont kisétáltunk. A másik bulin is befizettük a belépődíjat, de hamarosan azt észleltük, hogy a színhelyen kívül a buli minden részletében egyezett az előzővel. Ugyanaz az olcsó ital, dohos nápolyi, vacak lemezek, a közönség is alig változott.
A Tel Avivba érkezésem utáni első hetekben, elbűvölt a város zaja, nyüzsgése és a könnyű hódítások. Néhány pohár ital elfeledtette velem a silány külsőségeket és amikor egy lány vonzott, elkapott a vadászat láza.
„Sikerülni fog-e a szobámba hozni?”
„Beadja a derekát?”
„Szerzek-e néhány új, felpezsdítő élményt emlékezetem albumába, amelyben kedvemre lapozgathatok a hosszú éjjeleken, amikor egyedül strázsálok tartalékos katonai szolgálatom alatt?”
„Folytatódni fog a kapcsolat az első éjjel után?”
Hamarosan torkig voltam a neonfényekkel, a szintetikus hangulattal. Egyre ritkábban vettem részt a húsvásárokon, amelyeket valamilyen okból buliknak neveztek. Találtam néhány barátot – Kelet Európából származók, mint én – aki szintén másfajta módon akarták eltölteni szabad estéjüket. Társaságunk nem volt nagy, csak egy srác volt nős, a többiek néha elhozták alkalmi barátnőjüket, de többnyire egyedül jelentek meg. Új Évkor, a Függetlenségi Napon és Purimkor (farsang), rendeztünk ugyan bulit, de a normális péntekesti összejöveteleink bizony elég vérszegények voltak. Megtárgyaltuk a Világegyetem égő problémáit, elmondtunk néhány viccet, amelyet a hét lefolyása alatt szedtünk fel, társasjátékot játszottunk – Monopoly volt a sztár – és röviden éjfél után, elszéledtünk.
„Azokban a napokban aránylag konzervatívok voltunk. A lányokkal, akikkel komoly kapcsolatunk volt, csókolództunk, egy kicsit smároltunk, de melleik környékénél nem jutottunk sokkal messzebbre.” Milánról, aki irigységünk tárgyát képezte, mert nős barátunkon kívül, ő volt az egyedüli társaságunkban, akinek rendszeres nemi élete volt és Rózáról, szabados barátnőjéről, előző elbeszélésemben, a „Legénylakásaim”-ban, írtam.
A véletlen találkozás a taxiban kalandokat ígért, sőt, reméltem, talán-talán végre hozzájutok egy kis dugáshoz is. Elfogadtam a meghívást és bemutatkoztunk. A helyes kis szőke neve Aliza volt, míg jópofa pajtása Szofinak nevezte magát. A központi buszállomáson egy natanjai taxira szálltunk át (hétvégén nincsenek buszok, vonatok) és amikor a fizetésre került sor, a két lány rám nézett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szóval ezért hívtak meg. Mit tehettem volna? Fizettem, mint egy katonatiszt. A taxival Natanja központjába jutottunk el és csak egy harmadik taxival értük el a keresett címet. Persze megint én fizettem.
Az első csalódás már a bejárati ajtónál ért. Ott állt a lakástulajdonos és beszedte az ötlírás „részesedést a kiadásokban”. Úgy vélekedtem, a provinciában az árnak alacsonyabbnak kéne lennie. Megint megjátszottam az úriembert és fizettem hármunkért. A buli totális fiaskó volt. Ugyanazok a lejáratott melódiák és unott pofák.
A lányok is csalódottak voltak. Egymásra néztünk, bólintottunk és otthagytuk a bűntett színhelyét. Most már csak valamilyen szállítóeszközt kellett volna találnunk Tel Avivba. Az utca üres volt. Sehol egy árva lélek, vagy egy taxi. Szerencsénkre, egy kopaszodó kb. 40-es pasi is otthagyta a siralmas rendezvényt és felajánlotta, elvisz minket az útkereszteződéshez, de véleménye szerint, ilyenkor már nem találunk sérutot.
A Tel Avivba vezető országút sarkán állt ugyan egy taxi, de iránytaxi áron csak akkor vitt volna el minket, ha hat utas összejön, a különleges viteldíjat viszont nem voltam hajlandó vállalni. Eleget fektettem már be az estébe és úgy láttam nem lesz sok hasznom belőle.
A fickó, aki idáig hozott minket, a közelben lődörgöttt és amikor látta, hogy ott ragadtunk, felajánlotta, aludjunk nála. Az egyik peremvárosban lakott, egy különlegesen sivár lakásban. Néhány funkcionális bútordarabon kívül – székek, asztal, ágyak – semmi sem volt benne. Sehol egy kép, egy virág, csupasz körték szolgáltatták a világítást és még a pokrócok színe is az ágyakon, is undorító volt.
Leültünk és házigazdánk az éjjeli elhelyezkedés megszervezéséhez látott. Mintha semmi sem lenne ennél természetesebb, elosztotta a közöttünk a lányokat – ő Alizát választotta, nekem pedig be kell érnem Szofival. A lányok sokkban voltak, én pedig zavarban. Elvben, szívesen töltöttem volna az éjszakát (ami maradt még belőle) Szofival és feltételeztem a lányok sem voltak kis naivok, de a házibácsi hozzáállása érthetetlen volt. Letompított fények, egy-két pohár ital, csendes zene, egy kedves szó, biztos megtette volna magáét, de egy ilyen macho férfi típus, mint ő, persze nem él ilyen olcsó trükköket. Számára az egész ügy egy kereskedelmi tranzakció volt. Ő a lakását adja, a lányok a testüket.
Levetkőzött és csak boxer gatyában maradt, amely jól kiemelte hatalmas erekcióját. Szofi megpróbált lelkére beszélni, hagyjon minket aludni, késő van, fáradtak vagyunk, Aliza csak motyogott valamit, hogy nem szép alsó ruhában járkálni, amikor vendégek vannak, de a férfi rájuk sem hederített. Kijelentette, velem szemben nincs panasza, nála tölthetem az éjszakát, de ami lányokat illeti: vagy dugnak, vagy mehetnek a fenébe.
Hulla fáradt voltam. Testem arra szavazott, fogadjam el az ajánlatot és terüljek el akármilyen fekvőhelyen, de becsületem nem engedte meg. Tudtam, reggel utálni fogom magamat, de azért felkeltem és a lányokkal együtt kimasíroztam a lakásból.
Az útkereszteződésig egy jó darabot kellett gyalogolni. Fél négy volt amikor megérkeztünk és természetesen teljes forgalomszünet volt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy nemsokára itt a reggel, de az órák hétig, amikor az első sérut elindult, hosszúak és hidegek voltak. A két lány ott ült összeölelkezve az út peremén, mint két szürke veréb. Még ha lett is volna valamelyikünknek kedve beszélni, úgy tűnt, nem maradt mondanivalónk. Csak messzi lakásunkra, egy forró tusra, puha ágyra tudtunk központosítani. Egy rövid ’salom’mal búcsúztunk el egymástól. Nem köszönték meg, hogy szolidáris voltam velük. Talán azon a véleményen voltak, hogy ez természetes, emberi viselkedés, vagy pedig szívük mélyén ők is úgy vélték, balek voltam, hogy nem maradtam ott aludni Natanján.

Egyedi keresés