ÉJJELI KALAND

Péntek éjjel, útban hazafelé egy kellemes este után barátoknál, a sérut taxiban (iránytaxi héberül), rajtam kívül, két lány is ült. Az egyik, kis szőke, finom és szép arcvonásokkal, csendesen a sarokba húzódott. A társában semmi sem volt csendes. Látszólag ő is szőke volt, de haja gyökerei kimutatták eredeti fekete színét. Molett volt és még a vastag sminkréteg sem tudta elpalástolni durva arcbőrét, de gyakori kacagása majdnem széppé varázsolta arcát.
Vizsga szemekkel végigmért, majd súgott valami barátnőjének. A két lány összenevetett, aztán a kicsi ismételten „nem, nem”-et mondott, de a másik nem figyelt rá és hozzám fordult:
„Velünk tartasz egy bulira Natanján (város Tel Avivtól 29 kilométerre)?”
„Milyen buliról van szó?”
„Egy fasza buli, meglátod. Sok csaj lesz, pia, kaja. Jössz, ugye?”
Nem volt nehéz Katót táncba vinni. Korán volt még és semmi kedvem sem volt aludni menni hőtől lüktető pici szobámban. Pillanatnyilag nem volt barátnőm sem és egy bulin mindig van esély felcsípni valakit.
Az első időben Tel Avivba érkezésem után, néhányszáz más 25-30 évessel együtt, minden péntek délután a Gordon utcai sós vizes strandon gyülekeztünk. Nem sokat úsztunk és nem is annyira a sport miatt jöttünk. A strand azokban a napokban a társtalanok tőzsdéje volt. Itt lehetett ismerkedni, miután magunk között alaposan megtárgyaltuk a jelöltek jó és rossz tulajdonságait. A lányok osztályozása kinézésük alapján történt, meg aszerint milyen hírük volt (magyarán: dugnak-e, vagy nem), míg a fiúkkal kapcsolatban inkább az számított, mivel foglalkoznak, van-e lakásuk és főleg kocsijuk!
Ott a strandon tudtuk azt is meg, hol lesznek a bulik azon a hétvégén (Izraelben pénteken kezdődik a hétvége). Általában 3-4 egymástól csak jelentéktelen részletekben különböző ilyenfajta rendezvény volt egyidejűleg, a társaság tagjainak lakásaiban. A lakástulajdonos az ajtóban inkasszálta az ötlírás belépődíjat, mint „részesedést a kiadásokban”. Ezért az árért helyi italt ihattál papír pohárból, dohos nápolyit, sós rudacskákat, vagy amerikai mogyorót rágcsálhattál, szemelhetted a másik nem tagjait és táncolhattál korlátolt számú recsegő gramofonlemezek zenéjére.
Az estéken óriási rotáció volt. A legtöbb esetben egy órán belül meguntuk a dicsőséget és egy másik bulira távoztunk, a hiú reménnyel, hogy ott jobb, érdekesebb lesz. Útközben ismerősök csoportjai jöttek szemben, akik egy másik rendezvényt hagytak ott és oda igyekeztek ahonnan mi pont kisétáltunk. A másik bulin is befizettük a belépődíjat, de hamarosan azt észleltük, hogy a színhelyen kívül a buli minden részletében egyezett az előzővel. Ugyanaz az olcsó ital, dohos nápolyi, vacak lemezek, a közönség is alig változott.
A Tel Avivba érkezésem utáni első hetekben, elbűvölt a város zaja, nyüzsgése és a könnyű hódítások. Néhány pohár ital elfeledtette velem a silány külsőségeket és amikor egy lány vonzott, elkapott a vadászat láza.
„Sikerülni fog-e a szobámba hozni?”
„Beadja a derekát?”
„Szerzek-e néhány új, felpezsdítő élményt emlékezetem albumába, amelyben kedvemre lapozgathatok a hosszú éjjeleken, amikor egyedül strázsálok tartalékos katonai szolgálatom alatt?”
„Folytatódni fog a kapcsolat az első éjjel után?”
Hamarosan torkig voltam a neonfényekkel, a szintetikus hangulattal. Egyre ritkábban vettem részt a húsvásárokon, amelyeket valamilyen okból buliknak neveztek. Találtam néhány barátot – Kelet Európából származók, mint én – aki szintén másfajta módon akarták eltölteni szabad estéjüket. Társaságunk nem volt nagy, csak egy srác volt nős, a többiek néha elhozták alkalmi barátnőjüket, de többnyire egyedül jelentek meg. Új Évkor, a Függetlenségi Napon és Purimkor (farsang), rendeztünk ugyan bulit, de a normális péntekesti összejöveteleink bizony elég vérszegények voltak. Megtárgyaltuk a Világegyetem égő problémáit, elmondtunk néhány viccet, amelyet a hét lefolyása alatt szedtünk fel, társasjátékot játszottunk – Monopoly volt a sztár – és röviden éjfél után, elszéledtünk.
„Azokban a napokban aránylag konzervatívok voltunk. A lányokkal, akikkel komoly kapcsolatunk volt, csókolództunk, egy kicsit smároltunk, de melleik környékénél nem jutottunk sokkal messzebbre.” Milánról, aki irigységünk tárgyát képezte, mert nős barátunkon kívül, ő volt az egyedüli társaságunkban, akinek rendszeres nemi élete volt és Rózáról, szabados barátnőjéről, előző elbeszélésemben, a „Legénylakásaim”-ban, írtam.
A véletlen találkozás a taxiban kalandokat ígért, sőt, reméltem, talán-talán végre hozzájutok egy kis dugáshoz is. Elfogadtam a meghívást és bemutatkoztunk. A helyes kis szőke neve Aliza volt, míg jópofa pajtása Szofinak nevezte magát. A központi buszállomáson egy natanjai taxira szálltunk át (hétvégén nincsenek buszok, vonatok) és amikor a fizetésre került sor, a két lány rám nézett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szóval ezért hívtak meg. Mit tehettem volna? Fizettem, mint egy katonatiszt. A taxival Natanja központjába jutottunk el és csak egy harmadik taxival értük el a keresett címet. Persze megint én fizettem.
Az első csalódás már a bejárati ajtónál ért. Ott állt a lakástulajdonos és beszedte az ötlírás „részesedést a kiadásokban”. Úgy vélekedtem, a provinciában az árnak alacsonyabbnak kéne lennie. Megint megjátszottam az úriembert és fizettem hármunkért. A buli totális fiaskó volt. Ugyanazok a lejáratott melódiák és unott pofák.
A lányok is csalódottak voltak. Egymásra néztünk, bólintottunk és otthagytuk a bűntett színhelyét. Most már csak valamilyen szállítóeszközt kellett volna találnunk Tel Avivba. Az utca üres volt. Sehol egy árva lélek, vagy egy taxi. Szerencsénkre, egy kopaszodó kb. 40-es pasi is otthagyta a siralmas rendezvényt és felajánlotta, elvisz minket az útkereszteződéshez, de véleménye szerint, ilyenkor már nem találunk sérutot.
A Tel Avivba vezető országút sarkán állt ugyan egy taxi, de iránytaxi áron csak akkor vitt volna el minket, ha hat utas összejön, a különleges viteldíjat viszont nem voltam hajlandó vállalni. Eleget fektettem már be az estébe és úgy láttam nem lesz sok hasznom belőle.
A fickó, aki idáig hozott minket, a közelben lődörgöttt és amikor látta, hogy ott ragadtunk, felajánlotta, aludjunk nála. Az egyik peremvárosban lakott, egy különlegesen sivár lakásban. Néhány funkcionális bútordarabon kívül – székek, asztal, ágyak – semmi sem volt benne. Sehol egy kép, egy virág, csupasz körték szolgáltatták a világítást és még a pokrócok színe is az ágyakon, is undorító volt.
Leültünk és házigazdánk az éjjeli elhelyezkedés megszervezéséhez látott. Mintha semmi sem lenne ennél természetesebb, elosztotta a közöttünk a lányokat – ő Alizát választotta, nekem pedig be kell érnem Szofival. A lányok sokkban voltak, én pedig zavarban. Elvben, szívesen töltöttem volna az éjszakát (ami maradt még belőle) Szofival és feltételeztem a lányok sem voltak kis naivok, de a házibácsi hozzáállása érthetetlen volt. Letompított fények, egy-két pohár ital, csendes zene, egy kedves szó, biztos megtette volna magáét, de egy ilyen macho férfi típus, mint ő, persze nem él ilyen olcsó trükköket. Számára az egész ügy egy kereskedelmi tranzakció volt. Ő a lakását adja, a lányok a testüket.
Levetkőzött és csak boxer gatyában maradt, amely jól kiemelte hatalmas erekcióját. Szofi megpróbált lelkére beszélni, hagyjon minket aludni, késő van, fáradtak vagyunk, Aliza csak motyogott valamit, hogy nem szép alsó ruhában járkálni, amikor vendégek vannak, de a férfi rájuk sem hederített. Kijelentette, velem szemben nincs panasza, nála tölthetem az éjszakát, de ami lányokat illeti: vagy dugnak, vagy mehetnek a fenébe.
Hulla fáradt voltam. Testem arra szavazott, fogadjam el az ajánlatot és terüljek el akármilyen fekvőhelyen, de becsületem nem engedte meg. Tudtam, reggel utálni fogom magamat, de azért felkeltem és a lányokkal együtt kimasíroztam a lakásból.
Az útkereszteződésig egy jó darabot kellett gyalogolni. Fél négy volt amikor megérkeztünk és természetesen teljes forgalomszünet volt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy nemsokára itt a reggel, de az órák hétig, amikor az első sérut elindult, hosszúak és hidegek voltak. A két lány ott ült összeölelkezve az út peremén, mint két szürke veréb. Még ha lett is volna valamelyikünknek kedve beszélni, úgy tűnt, nem maradt mondanivalónk. Csak messzi lakásunkra, egy forró tusra, puha ágyra tudtunk központosítani. Egy rövid ’salom’mal búcsúztunk el egymástól. Nem köszönték meg, hogy szolidáris voltam velük. Talán azon a véleményen voltak, hogy ez természetes, emberi viselkedés, vagy pedig szívük mélyén ők is úgy vélték, balek voltam, hogy nem maradtam ott aludni Natanján.

Egyedi keresés