CSÍPŐS SZAVAK

Veletek is megtörténik néha, hogy hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztek valakinek egyenesen a pofájába vágni mi az őszinte, kendőzetlen véleményetek róla?
● Például a főnökünknek, amikor fikarcnyi logikát sem látunk döntéseiben és sehogy sem értjük, egy ennyire korlátolt ember, hogy kerülhetett ilyen felemelt pozícióba,
●Vagy a tanítónak aki rosszul bánik gyerekünkkel és elnyomja benne a kezdeményezés és önálló gondolkodás minden csíráját,
● Vagy a párunknak, aki nem hajlandó úgy látni a dolgokat mint amilyenek és ragaszkodik érdemtelen szokásaihoz, dacára annak, hogy sokszor rámutattunk hitványságukra,
●.Vagy a politikai ellenfelünknek, amikor továbbra is olyan nézeteket képvisel, amelyek világos mint a nap, hogy idejétmúltak.
Már a Bibliában is megírták „az élet és a halál a nyelv hatalmában vannak”. A szavaknak súlya, nagy hatalma van, építhetnek, vagy lerombolhatnak kapcsolatokat szeretetteinkkel és barátokkal. Nagy szerencsénkre, a józanész, a hideg megfontolás, általában erősebbek rossz hajlamunknál és az utolsó percben meg tudjuk fékezni, lenyeljük bántó megjegyzéseinket, de néha azért kicsúszik egy szerencsétlen bemondás és bármennyire is sajnáljuk, hiába magyarázkodunk azután, az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. Az elmondott szót nem lehet visszaszívni, ez egy kétélű kard, megperzseli lelkünket és megmarad velünk – meg az emberrel, akinek beszóltunk – örökre.
Soha sem fogom elfelejteni elemi iskolai tanítómat. Egyszer azt mondta, úgy rajzolok, mint Hitler (aki ifjúságában levelezőlap festő volt). Tudom jól, minden ovis gyerek jobban rajzol nálam és a fenti megalázó osztályzatot még azelőtt kaptam, mielőtt a köztudatba kerültek volna az emberi történelem legkegyetlenebb gyilkosának szörnyű tettei, az összehasonlítás mégis nagyon sértő volt. Tény: emlékét megőriztem az évek során!
Egy barátunk lányának megtetszett a légi utaskísérőnői pálya. Amikor megjelent a tanfolyam felvételi bizottsága előtt – amely többek között természetesen a jó modort, megfelelő viselkedést is felülvizsgálja – be volt rekedve és az orra is vörös volt. A bizottság egyik tagja megértően kérdezte:
„Náthás?”
„Nem,” – válaszolta felfortyanva – „én mindig ilyen vagyok!”
A hölgyet nem vették fel a tanfolyamra, de talán nem csak fenti válasza volt az oka elutasításának.
Léteznek fordított esetek is, amikor nem tudunk kellően megválaszolni egy bizonyos állítást, elhangzott támadást. Hányszor történt meg veletek, hogy csak miután kijöttetek egy értekezletről, a folyosón, vagy a lépcsőházban jutott eszetekbe a frappáns visszavágás, az ütőkártya, amelyet bent, a megbeszélésen, kellett volna elmondanotok? Franciául ezt lépcsőházi bölcsességnek (l’esprit d’escalier) nevezik.
És, hogy határoznátok meg egy olyan teljesen meggondolatlan kijelentést, amelyet csak hirtelen sugallat és a nagylelkűnek látszani akarás diktált, mint amilyet Kata barátom tett jó sok éve?
Ez a barátom, akit már máskor is említettem könyvemben és írásaimban, egy kiváló művész, munkái jó árakon kelnek el és még a kommunista rezsim éveiben is megengedhette magának az aránylag magas színvonalú életet. Férjével együtt Pest környéki villában éltek, autót tartottak és mindezt, a festményeket a falakon, a sztereo rendszert, a lemez gyűjteményt, az óriási könyvtár tartalmát, az ő pénzéből vették. Férje is művész volt, de sokkal kevésbé volt tehetséges, mint neje. Kutyát sem érdekelték művei.
Gyerekeik nem voltak és amikor tizenkét éves házasság után Kata egy nap kijelentette, ott hagyja férjét, a férfi elsírta magát és nemcsak a búcsúzás miatti szomorúságból.
„Mi lesz most velem?” – panaszolta. „Hol fogok élni, miként fogok boldogulni?”
Kata egy percet sem habozott. Íme, az egekből pottyant ölébe egy ritka alkalom bőkezűségét fitogtatni, hát csak nem fogja elszalasztani!
„Itt hagyok neked mindent!” – mondta. „Csak néhány ruhát és személyes cuccomat viszem el.”
El tudjátok képzelni milyen kielégülést okozott barátomnak ez a gesztus, de mi történt azután? Eltelt néhány óra. A rövid lejáratú fellelkesedés eloszlott és egyszerre csak sivár bérelt szobában találta magát és fogalma sem volt mihez kezdjen, merre forduljon. A sors úgy hozta, ebben a pillanatban beléptem én a képbe. Nem tudtam persze a fent történtekről, de sok éves barátság köt Katához és szokásom szerint, időről időre felhívom barátaimat és megkérdezem, hogy és mint mennek dolgaik.
Ez a véletlen hívás volt a buzdítás, amelyre Katának szüksége volt életének ezen a mélypontján. Mint évekkel később elmondta, maga a tény, hogy valaki egy messzi országban gondol rá, törődik vele, megadta neki az erőt és akaratot mindent újra kezdeni. Új műhelyt nyitott és még nagyobb művészi sikereket aratott. Másodszor is férjhez ment, a párnak két gyönyörű gyereke van és szép budai házuk a művészek és írók gyülekezőhelye a fővárosban.

Egyedi keresés