IDŐUTAZÁS

Amióta először hallottam a fogalomról, érdekelt az időutazás. Wells könyve, az „Időgép”volt az első, amelyet a tárgyról olvastam, de Mark Twain humoros stílusa, a „Egy Jenki Arthur Király Udvarában”, inkább kedvemre volt. A mai napokhoz közelebbi időkben, az „Időalagút” című TV sorozat nem tűnt ugyan ki kifinomult ízlésével, fantáziámat mégis felpezsdítette, mert egyik kedvencemmel, a történelemmel, foglalkozott. Persze a „Vissza a Jövőbe” trilógiát is élveztem.
Az időutazás fizikai szempontjai nem nagyon érdekelnek – talán azért is, mert fizikai ismereteim a nullához közelítenek és az időparadoxonokban, amelyekhez az effajta utazás vezethet (a legismertebb közöttük a nagyapa-paradoxon), sem szeretnék ezúttal elmélyedni. Ami igazán érdekel, azok a személyes filozófiai szempontok. Mihez fognék, ha lehetőségem támadna visszautazni az időben? Milyen korszakokat látogatnák meg, kikkel szeretnék találkozni, milyen eseményeket szeretnék megváltoztatni, meg ehhez hasonlók.
Benneteket nem bosszant néha a múlt megváltozatlansága? Az, hogy a megtörtént eseményeket nem lehet megmásítani, lehetetlen visszaszívni a kimondott szavakat, jóvátenni tragikus bakikat? Mint kisgyerekek, amikor a merénylő kivont késsel lopakodott feléje, nem kiabáltátok oda a film hősének: „Vigyázz, mögötted!”?
Aki ismer, tudja, a népem több mint harmadát elpusztító és családomban pótolatlan hézagokat hagyó, iszonyú Holokauszt tárgya gyakran foglakoztat és írásaim jelentős részének vezérmotívuma is. Ha hirtelen lehetővé válna számomra az időutazás, habozás nélkül a második Világháború előtti időket választanám. Talán 1938-ba térnék vissza, a müncheni egyezmény és a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása utáni napokba, vagy inkább 1939 márciusába, amikor Csehszlovákiát szétdarabolták és a nácikon kívül, a magyarok és lengyelek is nagy darabokhoz jutottak területéből.
Megpróbálnám figyelmeztetni a közeledő veszélyről rokonaimat Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és persze a közvetlen közelemben élőket is Budapesten, kezdve szüleimmel (akik túlélték a háborút, de olyan ’élményeket’ szereztek, amelyek nem sokkal járultak hozzá testi és lelki egészségükhöz).
A zsidóság vezetőségével is kapcsolatot teremtenék és körvonalaznám előtte a következő néhány év eseményeit. Bár kijelentettem, nem foglalkozok az időutazás fizikai aspektusával, a feltevés, hogy képzeletbeli utamra valamilyen kézzelfogható dokumentációt, könyveket, fényképeket, audiovizuális felvételeket, vihetnék magammal, számomra is túl fantasztikusnak tűnik, úgyhogy csak szavaimmal próbálhatnám meggyőzni őket..
Nem vagyok annyira naiv, hogy azt hinném szóbeli beszámolóm következtében Kelet Európa zsidósága elárasztaná a diplomatikus képviseleteket és tömegesen vándorolna ki, biztonságosabb partokat keresve. Végül is, ha nem élnének közöttünk Holokauszt túlélők, nem állna rendelkezésünkre bőséges és részletes dokumentáció, az örült ötlet, hogy a 20-ik század közepén Közép-Európában, egy u. n. kultúrnép elhatározhatja, kiírt egy másikat és ördögi elgondolása nagy részben sikeres is, totális abszurdumnak tűnne. Lehet, hogy rokonaim, barátaink egy része hinne nekem, de mi lenne a vezetőség hozzáállása?
Néhány fogolynak sikerült megszökni az Auschwitzi és Birkenaui megsemmisítő táborokból és beszámolni a zsidó közösség képviselőinek a tömeges mészárlásról és a gázkamrákról. A legismertebb eset „Az Auschwitz Jegyzőkönyv”, amelyet 1944 áprilisában Rudolf Vrba és Alfred Wetzler elbeszélése alapján állították össze és még az év májusában, a tömeges deportációk kezdete előtt, eljutott a szlovák és magyar zsidó vezetőséghez. A jegyzőkönyvek részeit közölte a New York Times és a BBC is sugározta. Az információt nem tárták a zsidó nagyközönség elé, talán, mert nem akartak pánikot kelteni. A német megszállás után 1944 márciusában, a menekülés útjainak nagy része már zárva volt, de ha az emberek tudták volna mi lesz a sorsuk a deportáló szerelvények végállomásán, kevésbé engedelmesen hagyták volna magukat bevagonírozni.
1939 első hónapjaiban még minden lehetséges volt. A háború csak szeptemberben tört ki, a vonatok rendszeresen közlekedtek, a zsidó bankszámlák még nem lettek zárolva, a magánvagyon elkobozva és akinek valami pénze volt, kivándorolhatott volna olyan országokba amelyek hajlandók voltak bevándorlókat befogadni, de mi lett volna a lengyel, szlovák, magyar, szovjet-uniói vagyontalan millióknak a sorsa? A kérdésre lehetetlen pontos választ adni, de a tény, hogy 1933-tól, amikor a nácik a uralomra jutottak, a világháború kitöréséig, a félmilliós német zsidóság kb. felének sikerült kimenteni magát, rámutat az útra.
Feltételezem, hogy néhányszor térnék vissza 1939-be. Természetemnél fogva konok vagyok, nem könnyen hátrálnék meg, próbálnám meggyőzni hallgatóimat, vitatkoznék, visszatérnék a saját időmbe, válaszokat keresnék a felmerült kérdésekre, új tényeket tárnék elébük. Nem-zsidó vezető személyiségekkel is összejönnék és felvázolnám előttük a gazdasági összeomlást, a számtalan katonai és polgári áldozatot (a keleti hadszíntéren körülbelül 45-50 ezer katona és 25 ezer munkaszolgálatos vesztette életét), ha Magyarország a németek oldalán beszáll a háborúba.
Milyen más időpontokat látogatnék meg? Saját szemeimmel szeretnék látni néhány fontos eseményt az emberiség történelmében, a maratoni csatát, Július Cézár meggyilkolását, Jézus utolsó vacsoráját, a Bastille ostromát, Napóleon megkoronázását, a bolsevik forradalmat Szentpétervárott és hasonlókat. Szeretném megtekinteni fénykorukban azokat az épületeket, műkincseket is, amelyek nem maradtak fenn napjainkig, mint például a világ hét csodáját, az egyiptomi piramisokat, a jeruzsálemi szentélyt. Kíváncsi lennék a történelem fontos személyiségeire, megnéznék néhány híres színészt legjobb szerepükben a színházban, de ha lehetővé válna, találnék még néhány eseményt a múltban amelyeknek a kimenetelét szeretném befolyásolni, megváltoztatni.
Ezekben az esetekben sem tudom kis próbálkozásaim mennyire járnának sikerrel. Vajon deterministák vagyunk és az, ami volt, az is lesz? Mik a viselkedésünk indokai? A múlt, vagy a jövő tényezői? Vajon az események elkerülhetetlenek, a jövő eseményei meg van szabva és mégha előzetes tudomásunk is lenne a megtörténésükről, nem tudnánk semmit tenni megmásításukra, vagy szabad akaratunk van és hacsak lehetővé válna, megtudnánk változtatni a jövőnket, más utakon tudnánk megpróbálni elérni céljainkat?
Képes lennék legalább személyes sorsomat befolyásolni? Meg tudnám valahogy békíteni boldogult anyámat, aki élete utolsó éveiben tele volt keserűséggel, vagy pedig ez az öregedési folyamat természetes velejárója? Meg tudnám változtatni az eseményeket, feléleszteni életem nagy szerelme szeretettének a tüzét, azt okozni, ismét szívmelegítő tekintettel nézzen rám, vagy a szerelme mindenképen kialudt volna? Meg tudnám valahogy menteni lányom kiskutyáját, akit szemem előtt gázoltak el, vagy pajkossága úgyis halálát okozta volna más alkalommal?
Meglehet az is, ha elnyerném a lehetőséget a mesés időgépben utazni, én lennék a világ legfrusztráltabb embere, tehetetlen, fogcsikorgató tanúja földrengető eseményeknek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, az emberiség sorsát, népek, családok, egyének életét más mederbe terelték. Vajon csak a náci atrocitások néma nézőjévé válnék, képtelen még Hitler pofájába sem köpni?
Akkor talán jobb, ha a fizika törvényei változatlanok maradnak. Meg tudjuk siratni szeretetteink halálát, de nem tudjuk figyelmeztetni vagy visszahozni őket.

Egyedi keresés