LEGÉNYLAKÁSAIM

„Amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja).
Nem a zajos részében, ahol a buszjáratok végállomása volt, hanem a sarok után, ahonnan a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.
Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a legtöbbjük Kelet Európából származott –, a verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tere-ferével töltötték el a hosszú nyári estéket.”
Így kezdődik könyvemben („Itthon-Otthon”, Bába kiadó, 2004), az „Egy lány a küszöbömön” című elbeszélés, amelyben egy zokogó lányról mesélek, akire késő éjjel találtam rá, akkori szobám bejárati lépcsőjén ülve.
Valójában két különböző lakásban laktam ebben az utcában. Mindjárt Tel Avivba érkezésem után, barátommal Jurajjal, a fent említett szobát béreltük a kedves Goldberg asszonyságtól, aki a lakás többi részeiben lakott (létezett egy Goldberg úr is, de ő házassága hosszú éveiben megtanulta, jobb, ha minél kevésbé tűnik fel és hallat magáról, úgyhogy alig éreztük jelenletét). Csak később költöztem át a szembeni egy szobás lakásba, de elbeszélésem kezdetén, még közös barátunk Tomi lakott benne.
Háziasszonyunk nagyon kíváncsi személy volt. Aranykorában imádta a férfiakat, de mióta elmúltak az évek, amikor bájaival le tudta venni őket lábukról, tőlünk próbált kiszedni egy-két részletet viselt dolgainkról. Amint csak tehette, beinvitálta egyikünket teára és sütire, cserébe viszont részletes beszámolót kért legújabb kalandjainkról. Minél pikánsabbak voltak, annál jobb.
Néhányról már beszámoltam ebben a blogban, például a „Ráchel” és az „Illúzió királynője” című elbeszéléseimben, most pedig megpróbálok leírni néhány további, egymástól különböző természetű epizódot azokban az években.
● Szobánk a földszinten volt és nyáron általában nyitott ablakkal aludtunk. Egy éjjel, már majdnem elaludtam, fél álomban egy karkötős női kart láttam, amint benyúl az ablakon és magához húzza szobatársam egy székre dobott nadrágját. Felkiáltottam, Juraj is felriadt, de mire gatyát húztunk és kirohantunk, bottal üthettük a titokzatos kar tulajdonosát. Rövid kutatás után, egy bokor tövében rátaláltunk a nadrágra és a üres tárcára. Csodálkozásomra, barátom megkönnyebbülve kacagott fel. Nem a kilopott pénze aggasztotta, inkább barátnői név és telefonlistája és ezt a nagylelkű tolvajnő a tárcában hagyta.
● Máskor, éjfél után bekopogtak az ajtónkon. Egy ismerős katonalány volt, barátnőjével. Kiderült, a két lány lekéste fuvarját táborukba és mivel nem volt más ismerősük Tel Avivban, nálunk akarták tölteni az éjjelt. Javaslatuk: mi csak menjünk aludni és ők majd csendesen, mint az egerek ülnek majd a székeken reggelig. Ebbe nem voltunk hajlandók beleegyezni, hiszen két ágyunk volt. Újabb javaslatuk az volt, mi fiúk aludjunk együtt az egyik ágyban és ők ketten a másikat veszik majd igénybe. Ebbe sem mentem be:
„Semmiképpen sem alszok egy ágyban egy férfivel!”
Rövid vita után, megszületett a megváltó kompromisszum: összetoltuk a két ágyat és mind a négyen bemásztunk. A lányok a középen és mi fiúk a széleken. Ez az elhelyezkedés látszólag sok lehetőséget nyitott meg, de ténylegesen semmi sem történt azokból, amelyek most az eszetekbe ötlik. A fiatal lány testének közvetlen közelsége persze izgatott, de csak nagyon óvatos tapogatózó csápokat mertem küldeni ágytársam irányába. Ismételten el lettem utasítva, mégsem mertem egy kicsit agresszívebb lenni, szégyelltem volna, ha a másik pár meghallja, vagy más módon észreveszi próbálkozásaimat. Juraj valószínűleg hasonlóan próbált kezdeményezni, de ő is óvatos lehetett, mert én sem észleltem gyanús hangokat, vagy mozdulatokat részükről. Egy ideig gyötrődtem, aztán elnyomott az álom és csak a nappali fény ébresztett fel.
Megreggeliztünk, a lányok megköszönték a vendéglátást és útjukra indultak. Az éjjel történteket, még célzással sem említette senki.
● Az első tel avivi barátnőm Aviva volt. Hagyománytartó szüleivel a szomszédos utcában lakott, ő maga is szombatonként a zsinagógába látogatott és kóser ételt fogyasztott, ellentétben velünk, akik a vallásos ünnepeket mindössze munkaszünet napoknak tekintettük.
Jom Kippur-kor (Engesztelés napja), az ágyainkon hevertünk és olvastunk. Dél körül Aviva jött látogatóba. Mivel tudtuk, hogy böjtöl, nem kínáltuk semmivel. Üldögéltünk és erről-arról dumáltunk. Egy óra felé gyomrunk már rettenetesen korgott, de barátnőmnek esze ágában sem volt hazamenni, az ünnepet záró imáig még jó néhány órája volt. Juraj kérdően nézett rám, de én csak tehetetlenül vállat vontam. Végül valamilyen kifogással a konyhába surrant és bekapott valamit. Azután én voltam soron. Bocsánatot kértem és kioldalogtam, de Aviva csak vallásos volt és nem buta. Amikor teli pocival én is visszajöttem a szobába, elnéző mosollyal mondta:
„Hitetetlen pogányok, azt hiszitek, nem tudom, miben sántikáltattok ott kint? Remélem, az étel a torkotokon akad, gyomormérgezést kaptok, vagy valami hasonló történik veletek!”
● Mint már említettem, jó barátunk Tomi, szemben velünk lakott. A következő esetet „Taxi!“ című elbeszélésemben már közöltem, de tulajdonképpen ide tartozik:
„Tomi, aki néhány éve hunyta le örökre a szemét, mint taxisofőr kereste meg a kenyerét és csendes estéken, az unalom elűzésére, néha értem jött, hogy néhány órát vele utazgassak. Ezek az esték általában egy jaffai román étteremben végződtek, ahol kitűnő nyárson sült húst készítenek. Egy éjjel, közel éjfélhez egy Éva kosztümös, csuromvizes hölgy intette le taxinkat. Azt kérte, vigyük el Holonba, egy közeli városba. Tomi egy pokrócot adott neki és a nő út közben zokogva mesélte el, hogy a cég, amelynél dolgozik az este bulit rendezett az alkalmazottak számára, párjuk nélkül. Férje megtiltotta, hogy részt vegyen, de ő mégis elment. Éjjel, amikor hazaérkezett, házastársa már aludt és a nő a fürdőszobába ment. Pont levetkőzött, amikor a férje berontott, kivonszolta meztelenül és kidobta a folyosóra. Hiába könyörgött, nem engedte vissza a lakásba és amikor végül is lement az utcára, az erkélyről nyakon öntötte egy vödör vízzel. Holonban szégyenkező apja fizette ki a viteldíjat.”
● Tomi karizmatikus férfi volt, mindig volt pénze, de nem volt állandó barátnője. Időről időre nőket hozott haza és az a szokása volt, hogy a közösülés után mindig kijött az utcára – a szobája szintén a földszinten volt – mezítláb, csak egy rövidnadrágban és az alacsony kerítésnek támaszkodva elszívott egy cigit.
Egy este kint cigizni láttam. Odaszóltam Jurajnak: „Bizti egy numera után van!” és kimentem hozzá. Tomi széles mosollyal fogadott:
„Végre sikerült! Hallottál már a Jackson nővérekről? (Néger énekes trió, Izraelben vendégszerepelt). Mindig arról álmodtam, hogy megdugok egy fekete nőt és a legfiatalabb énekesnő most ott van az ágyamban.”
Gratuláltam ’teljesítményéhez’.
„Kedved van neked is kipróbálni?” – folytatta. „Nyugodtan menj be. A szoba homályos és a nő szundikál. Észre sem fogja venni, hogy más valaki vagy.”
Zavarba jöttem. Semmi esetre sem bújtam volna ágyba egy nővel röviden utána, de mindenkinek megvan a maga ízlése. Végül is jó szándéka volt: egy kefélést akart szervezni kanos haverjának.
* * *
Egy este, egy barátja lagziján, Juraj rátalált jövendőjére. Rövid idő multán összeköltöztek, később meg is házasodtak és a mai napig boldogan élnek. Egy ideig egy másik fiú lakott velem, de amikor Tomit is befonta a szerelem hálója, házasságot kötött és máshová költözött, kaptam az alkalmon. Régi vágyam volt egyedül lakni és a szembeni kis lakás pont megfelelt nekem.
Szerettem a környéket, itt volt akkor a városközpont és majdnem mindenhová el lehetett jutni gyalog. A közeli piacon árulták a város legjobb falafeljét és sokszor ez volt a vacsorám, olcsó, tápláló, ízletes és vitamindús étel. Ha utóételre volt kedvem, a Whitmanban (akkor csak egy frissítő és fagyi kioszk, ma fagyi gyártó üzem) milkshaket rendeltem. Ott volt a pártom fiókja is – amelyben két évig dolgoztam – szemben vele egy munkás kifőzde, a szomszéd utcában pedig egy másik, amely kelet európai zsidó ételekre szakosított és ahol péntek délben csodás, sűrű foghagyma szószos pacalt lehetett kapni. (A kirakatban lengyel nyelvű tábla hirdette "Dzis Flaczky!" = Ma pacal!). Még egy magyar származású szabóm is volt, aki méret szerint szabott ingeket. Autóm nem volt, de egy ugrásnyira lakásomtól volt a 13-as busz végállomása.
● A szobával együtt furcsa örökséghez jutottam. Tominak egy ágyasa volt. Ezt a kifejezést használom, mert a lány nem volt kimondottan barátnője. Általában egyszer hetente járt hozzá, egy picit takarított, rendet csinált, főzött valamit kettőjüknek és ott töltötte az éjszakát. Még egy nagy plusza volt a nőnek: dohány feldolgozó üzemben melózott és amikor eljött, elhozta Tominak – aki sokat szívott – heti cigi adagját. Tomi nem tudta a nő címét, munkahelyi telefonszámát (otthon akkor csak keveseknek volt készüléke) és az én feladatom lett a nő tudtára adni, hogy a jövőben Tomi a trafikban fogja beszerezni cigaretta szükségletét.
Egy este a lány bekopogott ajtómon. Meglepődtem. Sokkal jobban nézett ki, mint ahogy barátom leírásából elképzeltem, de volt egy komoly fogyatékossága, amely befolyásolta viselkedését és úgy látszik megakadályozta, hogy komoly partnert találjon: erősen dadogott.
Óriási csapás lehetett számára, amikor tudomására adtam, hogy Tomi házasodni készül, elkezdett sírni és rettenetes hebegéssel, amely sokkal szívcsavaróbb volt, mint maga a zokogás, sokszor egymásután megismételte mantráját:
„Milyen jogon vesz mást feleségül, hiszen én előtte voltam itt!”
Nem próbáltam elfoglalni Tomi helyét, mint ő javasolta, végül is nem dohányoztam.
● Egy nap megismerkedtem Sosanával (Zsuzsanna héber változata), aki a környéki nővérképző intézetben tanult. E perctől kezdve én és barátaim törzsvendégek lettünk az intézet internátusában. Férfiak számára tilos volt a belépés, de nekünk általában sikerült beszivárogni. Mindegyik szobában három lány lakott, hoztunk magunkkal piát és jókat mulattunk. A nővérkék sokkal engedékenyebbek voltak, mint a lányok, akikkel addig kapcsolatban voltunk. A sok helyes lány közül különösen Továra emlékszem, aki barátai szavait idézve „berúg akár a borosüveg dugójának láttától”. Amint csak beleszagolt a pohárba, rekedtes hangon kiabálni kezdett „küldjétek ki innen a hímeket!” és vetkőzni kezdett. Sajnos, a lányok, akik ismerték kollegájuk gyengeségét, mindig kituszkoltak minket, mielőtt a vetkőzés érdekes részéhez érkezett volna.
Megtörtént persze, hogy a matróna elkapott és kirúgott minket. Ilyenkor az intézetet körülvevő sötét kert padjaira szorultunk, ami tulajdonképpen nem is volt annyira rossz. Azokban a napokban barátaim zöme kisnővérekkel járt és két pár közülük meg is házasodott.
● Az én barátnőm, Sosana, magas, karcsú és jemenita származású volt. (Imádtam a keleti származású nőket, sokkal egzotikusabbnak tűntek, mint az európaiak). Ápolónői szakvizsgája után is tovább jártunk, általában este 7-kor, műszakja befejezése után vártam a korház előtt. Soha sem tudtam felfogni, hogyan képes egy haldoklót istápolni utolsó perceiben és rövid egy fél óra múltán, mintha egy kapcsolót állított volna át, felszabadultan kacagni a mozi termében.
Sosana bácsija, a tel avivi Kameri színház jegyszedője volt és hála az ingyen jegyeknek, amelyekkel ellátott, majdnem minden darabot meg tudtunk nézni. Egyszer, a „Julius Cézár” előadásán az első sor közepén ültünk. A díszlet a római szenátus épületét ábrázolta és lépcsői egészen a nézőtérig terjedtek. Amikor Cézárt leszúrták, a színész legurult a lépcsökön és fél méterre lábamtól „adta ki a lelkét”. A közönség hálásan tapsolt a kitűnő alakításnak, de a színész huncut kacsintása csak az én szemeimnek szólt.
● Azokban a napokban aránylag konzervatívok voltunk. A lányokkal, akikkel komoly kapcsolatunk volt, csókolództunk, egy kicsit smároltunk, de melleik környékénél nem jutottunk sokkal messzebbre. Társaságunk egyik tagja, Milán – lángoló haja és személyisége volt – irigységünk tárgya volt, miután rendszeres nemi életet élt Rózával, barátnőjével. Milán a szüleinél lakott és egyszer hetente, amikor úgyis moziba mentem barátaimmal, elkérte tőlem kéglim kulcsát. Megígérte, vigyáz a tisztaságra, sőt felajánlotta, finanszírozza számomra egy pár mozijegy árát is, de erre nem reflektáltam.
Úgy egyeztünk meg, legkésőbb este 7-kor elmegyek otthonról és 10.30-ig távol maradok. Félreértések elkerülésére, Milán kitette a seprőt az ajtó elé és társaságunkban mindenki tudta, amíg a seprő kint díszlik, nem szabad Milánékat megzavarni dolgukban. Csak egyszer történt meg, hogy a megbeszélt órában a seprű még kint volt. Még egyszer körbesétáltam a háztömböt, azután újra, míg végre elérkezett megváltásom pillanata. Aznap este a szerelem 11óra utánig lángolt.
Róza egy nagyon különleges lény volt. Nemcsak nem titkolta a aktív nemi kapcsolatát – mint már említettem, szokatlan jelenség azokban az időkben – hanem fitogtatta, lobogtatta, mint egy zászlót, a kispolgári csökevényektől való megszabadulásának jelképét. Egyszer például elmesélte, hogy néha ruhátlanul felül robogómra – amelyet sokszor betoltam az előszobába, mert féltem a tolvajoktól. Pusztán a gondolattól, hogy pucér nő lovagol a robogómon, eléggé begerjedtem, de Róza ezt talán tudta is és azért osztotta meg velem ’titkát’.
● Akkor vettem először (és utoljára) igénybe egy hivatásos kéjnő szolgálatait is. Szándékosan nem írom, hogy ’utcalányhoz mentem’, mert ő jött el hozzám, bár a különbség inkább csak szemantikus. Nem volt programom az este, meleg volt, még nem létezett televízió és kimentem a ház elé levegőzni. Csend volt, a lakosok mind koránfekvők voltak, még egy autó sem fordult be a sarkon – próbálj ma találni parkolóhelyet a környéken! – és amikor egy nőt láttam közelegni az utca végén, felfigyeltem. Mindjárt észrevettem, az asszony feje folyton jobbra és balra fordult, mint a közönségé egy érdekes tenisz meccsen, csak itt persze nem volt labda (és én voltam az egyetlen potenciális kuncsaft). Odaszóltam neki és bejött.
Az érdeklődőknek helyben elárulom: nem volt túl nagy élmény és egyáltalán nem esett nehezemre elhatározni, hogy egyetlen ilyenfajta tapasztalattal beérem, de egy keveset társalogtunk is a nővel. Elmesélte, fia kibbutzban nevelkedik és ismerősei közül senki sem sejti, hogy a világ legrégibb foglalkozását űzi, aztán hirtelen nekem szegezte a kérdést:
„Honnan tudta, hogy kurva vagyok?”
Kitértem az egyenes válasz alól. „Szerencsés találat volt” – mondtam. Nem akartam illúzióit elvenni, de viselkedése messziről elárulta mivel foglalkozik, mintha csak homlokára lett volna írva. Tudatlan reflex lehetett nála, hogy állandóan kuncsaftok után hajhászott.
Az illúzió mindannyinknak fontos.
● Sok vidám éves legényélet után az Iparosok Központja utcájában, végre én is rátaláltam szívem választottjára. Szerelem volt az első tekintetre és rövid ismeretség után elhatároztuk: az első szabad dátumon a rabbinátusnál összekelünk, de addig is jövő nejem át akart költözni hozzám. Természetesen örömmel fogadtam javaslatát, csak arra kértem várjon még egy éjszakát mielőtt áthozza dolgait hozzám.
„Miért nem ma éjjel?” – kérdezte.
„Nagyon fáradt vagyok,” – válaszoltam.
„Akkor csak feküdjünk egymás mellett, ne csináljunk semmit.”
„Nem, nem, korán kelek reggel, ma nem felel meg nekem.”
Csak évekkel később árultam el az igazi okot, amiért nem aludhatott az éjjel nálam: volt egy kis viszonyom, amelynek véget kellett vetnem. Tomihoz hasonlóan, nekem is volt hetente egyszeri vendégem, nem barátnő, inkább ágymelegítő. Egy haifai lány volt, aki nálunk tanult az egyetemen. Egyszer, amikor későn fejeződtek be a leckék, megkért, hogy adjak neki szállást az éjszakára és miután a megegyezés mindkettőnket kielégített – ő a szállodát spórolta meg, én élveztem a fizetési eszközt – állandósítottuk.
Aznap este kellett volna eljönnie hozzám és nem volt módomban előzőleg értesíteni a lányt megegyezésünk felbontásáról. Vendégem közömbösen fogadta bejelentésemet, sok boldogságot kívánt nekem és többet nem hallottam róla.
(A feleségemnek is volt titka, csak évek múltán mesélte el. Amikor megírta szüleinek Amszterdamban, hogy férjhez megy, szülei privát detektívet fogadtak, aki úgy látszik egy ideig követett mindenhová. Ki akarták fürkészni, micsoda szerzet vagyok. Feltehetően nem volt túl kedvezőtlen a beszámolója. Tény: szülei nem gördítettek akadályt házasságunk elé).
● Házasságunk után néhány hónapig még tovább laktunk lakásomban, amíg tágasabbat szállást találtunk, de mielőtt véglegesen búcsút mondok legényéveim színhelyének, van még egy kis sztorim róla. Nem rólam szól, hanem Noémi és Andrisról, jó barátainkról és szomszédjainkról, akik egy nappal külföldre utazásunk előtt esküdtek egymásnak örök hűséget. Mivel lakásuk még nem volt kész, felajánlottunk nekik a miénket néhány napra. Nászéjük pirinyó lakásomban Noémi egyik kedvenc emléke. Csak egy ágyam volt, amelyen a matrac, a sok használattól annyira be volt süppedve a közepén, hogy lehetetlen volt a szélein aludni, de feltételeztem, a fiatal szerelmes párt nem fogja zavarni, ha az ágy is elősegíti közelségüket.
Andris hórihorgas srác és az ágy egyszerűn túl kicsi volt számára. Miután ismételten megölelte nejét és biztosította örök szerelméről, elaludt, megfordult álmában és kidobta szegény Noémit.
„Képzeljétek el magatoknak, nászéjszakánkon férjem kitaszít az ágyunkból, én a hideg padlón sírdogálok és ő nyugodtan tovább horkol,” – szokta Noémi mesélni és mi mindig újra kacagunk, amikor elképzeljük magunknak a látványt.
● A lakásomat egy nős ismerősöm vette át, aki már régóta kérte, ha valaha elköltözök, szóljak neki. A felesége persze nem tudott a lakásról és feltételezem, még sok izgató, nevetséges, szomorú eset történt falai között – ha a falak tudnának mesélni! – de ezek már mások történetei. Néhány éve arra sétáltam és láttam, hogy mostani lakosa légkondit vezetett be és visszaemlékeztem, milyen fullasztó meleg volt a lakásban nyáron. Fene tudja, hogy bírtuk ki. Talán más fából voltunk faragva azokban az években.
A múlt héten barátoknál voltam és a furcsa véletlen egy hölggyel hozott össze, aki ma is a Merkaz Bááléj Mláchá utcában lakik. Amikor megtudta, hogy sok éve a 30-as számú ház földszintjén laktam, elmesélte, hogy a férfit, akinek átpasszoltam a lakást, arról ismerték a lakósok – az utcácska megőrizte kisvárosi, pletykás jellegét, továbbra is csak családi házak voltak két oldalán és mindenki mindent tudott szomszédjáról – hogy esténként más-más nőt hoz kéglijébe. Egy este fülsiketítő szirénázással és villogó vörös lámpákkal mentőautó fékezett le a ház előtt. A fáma úgy szól, hogy a pasi – nincs rá jobb kifejezés – feladata teljesítése közben halt meg. A hírre néhány barátom azt mondta: „Szép halál!”, „Férfiként halt meg.” Hát én bizony szebbnek találom az életet a halálnál.
Most már a pasi felesége is értesült férje félrelépéseiről, de azt hiszem, a férfi ezeken már túl van. Ahová ő került – remélem – nem ismerik a gondot.

Egyedi keresés