NÁPOLYI SZELET

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.
Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.
Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.
Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.
„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”
Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.
„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.
Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.
Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.
Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.

KREATÍV KAPITALIZMUS

A történészek szerint, az emberiség tudásának, tudományos közleményekben, könyvekben, alkotásokban kifejezett tára, a polgári évszámítás első éve és a reneszánsz közötti ezerötszáz év alatt megduplázódott. A reneszánsz és a francia forradalom között 1789-ben, ez az ismerethalmaz újra megduplázódott és az utána következő, hozzávetőleg százötven év alatt, az ipari forradalom tetőpontjáig, a személygépkocsi születéséig, ez a tudástár ismét megkettőződött.
Arról már különböznek a vélemények mennyi idő alatt duplázódik meg az emberiség tudása a mai digitális korszakunkban. Néhányan azt állítják, másfél évenként, egy másik közlemény két évre saccolja és a legpesszimistábbak szerint három-öt év szükséges erre. Ami nem vitás: a tudás minden tíz évben legalábbis megduplázódik, más szóval, a ma ismert dolgok feléről dunsztunk sem volt tíz éve. Egy izraeli professzor nemrég kijelentette, hogy „már 2010-ben minden másfél hónapban, maximum kéthavonta fog a tudás megkettőződni”. Amit viszont senki sem tud: felgyorsul-e, vagy lelassul ez a folyamat a jövőben és vannak-e az emberi tudásnak egyáltalán valamilyen határai?
Nagy szerencsénkre a tudásnak ezt az exponenciális robbanását a számítási teljesítmények párhuzamos kifejlődése kísérte. Ma már a számítógép mindennapi létünk elválaszthatatlan része és majdnem minden területen és szakmában használják. Ezek a felhasználóbarát eszközök lehetővé teszik bárki számára – az állandóan fejlődő keresőgépek és megfelelő kulcsszavak által – specifikus információt találni majdnem minden kérdésre, elképzelhető tárgyra. Az úgynevezett Moore-törvény alapján, amely mint több negyven éve elfogadható pontossággal helyesnek bizonyult, a számítási teljesítmény 18 havonta kétszeresére nő, úgyhogy az információ visszakeresése és osztályozása a jövőben sem fog problémát okozni.
A legkomolyabb kihívás ezen a területen nem a technológiai képességünk, hanem az adottságunk megbirkózni ezzel a tudással és azt hatékonyan felhasználni a közösség javára. Az emberiség technikai szakképzettsége jelentősen felülmúlja morális készségét.
Senki sem találja rendkívülinek, amikor a NASA, vagy a Humán Genom Projekt óriási összegeket fektet be és hatalmas tudós és számítógép gárdát toboroz egy bizonyos mérnöki, vagy biológiai probléma megoldására, de miért nem próbál egyike sem ezeknek a tisztelt tanult uraságoknak választ adni arra a kérdésre, milyen módon lehetne megnövelni az emberiség jólétének totális összegét?
Miért nem róják ki egy a fentihez hasonló szakértő csapatra annak a feladatnak a tüzetes megvizsgálását, a számítástechnika által megoldhatók-e az éhínség, a nyomor, a tiszta ivóvíz hiánya, a járványok és hasonló, az emberiséget megtizedelő nyavalyák, problémái, miként kell megtervezni az algoritmusokat, amelyek ezeket a leghatékonyabban megoldják és mi a legtöbb ember számára a Földön, a legnagyobb hasznot biztosító megoldás hathatóssága.
Beismerem, az ötlet nem az enyém, bár lelkesen magámé tettem, talán szocialista világnézetem miatt, de a tőkések társadalmi felelősségének az ötlete messze áll minden baloldali ideológiától. Az eredete olyan esküdt kapitalistáktól származik, mint a világ leggazdagabb embere Bill Gates, egy ragadozó cég volt főnöke, akit általában „rossz emberként” írnak le – aki a modellt „Kreatív Kapitalizmus” címmel illette – Warren Buffet, Bill Clinton és mások. Ezek felismerték, hogy a gyerekek millióinak halálát okozó betegségek legyőzése, fejletlen területeken modern földművelés kifejlesztése és a szégyenletes éhínség megszüntetése, az ivóvíz megtisztítása, előnyösek a gazdaságnak, jók az üzletnek! Egészséges, jóllakott, tisztességes keresetű emberek a jövő fogyasztói.
Akkor hát miért ne fogjuk be a számítótechnika rendelkezésünkre álló hatalmas erejének egy részét, az információ és a szolgáltatások megosztását lehetővé tevő számítógép hálózatokat, a különlegesen nagy teljesítménnyel rendelkező szuperszámítógépeket és használjuk fel őket, nemcsak komplikált matematikai problémák megfejtésére, egyre gyilkosabb fegyvernemek kifejlesztésére, időjárás prognózisra, a légi forgalom irányítására, messzi galaxisok felfedezésére, adatbázisok vezetésére, hanem azon problémáknak a megoldására, amelyek több áldozatot követeltek, mint az emberi nem a történelem hajnala óta vívott összes háborúja együtt?

Egyedi keresés