HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

MÁRTON NAP

Délfelé egy barátnőmmel a Váci utca felől a Károly Körút felé ballagtunk és amikor a Gerlóczy Kávéház közelébe értünk, barátnőm megkérdezte, meghívhat-e egy pohár forralt borra. Az utcán, a Gerlóczy előtt ilyenkor télen mindig ezt az italt árulják, jó orvosság a hideg téli napokon.

A boros fazék körül néhány fiatal álldogált, pohárral a kezükben és miután a kedves feketehajú hölgy kitöltötte borunkat, meghívott bennünket, hogy ünnepeljük a Márton napot, vele és néhány azonos nevű kedves barátjával.

Nagy tányér libatepertő volt, lila hagyma (a kedvencem), zöld paprika, finom házi kenyér, pálinka és ami fő, kedves emberek, szívélyes, mosolygós társaság. Elbeszélgettünk, felmelegedtünk – nemcsak testileg! – és a végén még csak pénzt sem fogadtak el fogyasztásunkért, barátnőm olcsón úszta meg.

Köszönjük kedves vendéglátó hölgy és Mártonok. Ha pedig véletlenül a Gerlóczy Kávéház felé visz a dolgotok, kóstoljátok meg a forralt bort. Ha nem is kapjátok meg ingyen, megéri. (Be is térhettek a kávéházba, jó a főztjük).  

AZ OKOS OKOSTELEFON

2008-ban, Laptop című írásomban új hordozható számítógépemről számoltam be, de mint akkor is megírtam, rajongok minden technológiai újításért és a mai világban, amikor néhány hetente egy új digitális játékszer születik és Steve Jobs halála egy olyan média cunamit hozott létre, amelyhez hasonlót nem láttunk Diana hercegnő fatális balesete óta, elkerülhetetlen volt, hogy idővel visszatérjek a tárgyhoz.
A mobiltelefonok, amelyek vagy tizenöt éve forradalmasították a kommunikációt, luxuscikkből már régen közhasználati tárggyá váltak, egy olyan eszközzé, amely nélkül nem megyünk el otthonról (lásd Mobilizálva című írásomat is) és egy felelős szülő, nem hagyja, hogy gyereke nélküle menjen az iskolába, vagy barátaival szórakozni. Az u. n. harmadik világban potom árért lehet venni mobiltelefonokat és ezek lehetővé teszik nem csak a kommunikációt egy olyan területen, ahol alig létezik vonalas hálózat, hanem a telefonok pénzátutalási eszközként való használatát is.
Egy évtizede hatolt be a piacra a harmadik generációs technológia (majd a 3.5G-sek) és én is ilyen készüléket vettem. Nagyon meg voltam elégedve vele. A beépített kamerát ugyan alig használtam (bár hasznos lehet egy balesetnél, amikor szeretnéd, hogy legyen valamilyen dokumentációd esetleges jövőbeli követelésekben), de meg tudtam nézni az e-mailjeimet és hanghívást végezni a Skypen. Mint mindenkit, engem is befolyásolnak munkahelyi kollegáim vásárlási és fogyasztói szokásai és az utolsó hónapokban azt vettem észre, hogy egyre többen cserélik le régi készüléküket okostelefonra. Ez azonnal észrevehetővé vált viselkedésükben. Mióta megvásárolták új telefonjukat, hosszú időszakokat töltenek lehajolva tenyerükben tartott készülékük fölött és másik kezük mutatóujját az érintőképernyőn jellegzetes gyors mozdulattal elhúzzák balról jobbra, vagy fentről lefelé.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenséget, de amikor az a barátom, aki mindig azt állította, hogy ő a telefont csak a kommunikációra használja, szintén érintőernyős telefont vásárolt („csak egyszer élünk és ha 45 éves koromban nem kezdem el élvezni az életet, akkor mikor?”), kíváncsi lettem, mi folyik itt? Az törte meg véglegesen ellenkezésemet, amikor ugyanez a barátom, kétperces gyors sétánk alatt az ebédlőbe, felolvasta nekem a legújabb híreket és egy másik ismerősöm, vita közben, hogy hol kell leszállni a buszról, pillanatok alatt orrom alá tolta a környék térképét, telefonja képernyőjén. Sajnálattal arra a következtetésre jutottam, hogy a kiváló készülék, amelynek segítségével gombnyomással kommunikálhattam minden családtagommal és barátommal Izraelben és külföldön, egy dinoszaurusszá vált. Dinamikus életmódom, megköveteli a jobb és korszerűbb eszközök használatát és megajándékoztam magamat egy okostelefonnal. Választásom nem a hatásvadász iPhone-ra, hanem a Samsung Galaxy S-re esett és ebben az esetben is beértem az első modellel, nem a sokkal drágább, fejlettebb modellt (az S II-t) vettem meg, de ez sem volt túl olcsó és még mindig luxusnak számít.
Néhány hetes használat után kijelenthetem, hogy ez volt egyik legjobb vásárlásom és soha sem lelkesített jobban egy ajándék, amellyel magamat leptem meg, mint ez az elegáns és kompakt készülék! Felejtsétek el, hogy telefonról van szó. Az a képessége, hogy beszélgetést folytatunk vele, csak a legtriviálisabb tulajdonsága (úgyis keveset beszélek és a számlám olyan alacsony, hogy a lány a szolgáltatónál csodálkozott: „maga majdnem semmit sem beszél!”), ez minden szempontból egy számítógép!
Sokat írtam már az asztali számítógép és az Internet zsenialitásáról. Ezek megváltoztatták életemet, lehetővé tették számomra az írást, gondolataim közlését ebben és más blogokban, új barátok szerzését a világ minden táján, a kommunikációt velük akár élő szóval, szótárak, enciklopédiák használatát, újságok, könyvek olvasását, mindenfajta információ megszerzését és mindezt, anélkül, hogy kimozdulnék párnázott karszékemből. Egy bizonyos idő múltán megjelentek a hordozható gépek, amelyek lehetővé tették számomra, akárhová is utazok, magammal vinni minden dokumentációt, fényképet, filmet, amelyet otthoni gépemen őrzök. Most egy aranyos, piros 10.3 collos képernyővel ellátott laptopom van, amely könnyedén elvégez mindent, amit asztali gépem, de ez a gép többnyire szállodámban marad, az áramforrásba bekötve és csak néha viszem el egy kávézóba, vagy étterembe.
Az én okos zsebszámítógépem (a telefon), mindenhová velem jön, a munkába, az autóba, a bevásárló központba, az orvoshoz és uram bocsá’, még a budiba is és nem csak a számítógépes szolgáltatások nagy részét teszi hozzáférhetővé ezeken a helyeken (azért írtam nagy részét, mert egy ehhez hasonló blog írására mégis, egy normális képernyős gépet részesítenék előnyben), hanem annál többet is.
Egy kis példa erre a többletre: minden gépemben nagy sikerrel használom a Google fordítót, de ennek a telefonomba telepített programnak, egy további fontos funkciója van: élő beszédből is lefordít szavakat/mondatokat. Ez a funkció egyelőre csak az angol beszédet (vagy más világnyelveket, mint a német, francia, spanyol) képes felismerni, de az eredmény, a fordítás, 50 nyelven hallható és nem gépi hangon, hanem egy olyan személy hangján, akinek az adott nyelv anyanyelve. A lehetséges alkalmazások elképesztők. Például Kínába érkezel és egy eldugott kis faluban, ahol senki sem tud idegen nyelveket, kérdezni akarsz valamit egy helyi lakostól. Bediktálod a kérdést (világosan és lassan) telefonod mikrofonjába, a szoftver lefordítja kínaira és lejátszod a bennszülöttnek. A választ ugyan nem fogod megérteni (hacsak nem kéred meg a kínait, hogy tagoltan mondja be telefonodba), de általában beérheted azzal, hogy az illető megmutatja, merre kell menni, vagy más módon segít meg.
„Shazam” szintén az okostelefon számára szabott alkalmazás. Ez a kis szoftver, azonosítja a nevét és előadóját minden népszerű dalnak, amelyet mikrofonja felvesz. Nem egy túl fontos alkalmazás, de élvezetes.
De túl a tulajdonságokon, amelyek az okostelefont megkülönböztetik, kis méretei és mobilitása, lehetővé teszik használatát a különböző igények kielégítésére. Kedvenc kereső géped rendelkezésedre áll bármikor és bárhol. Ha vita keletkezik egy fogalom jelentéséről, tudni akarod milyen időjárás várható otthon, vagy valahol a világon, információt szeretnél kapni hova érdemes nyáron utazni, nem tudod ki egy könyv szerzője, a Google pillanatok alatt megadja a választ.
Ha egy bizonyos címet keresel, megtalálhatod a térkép-weblapokon, de a készülékbe be van telepítve a teljes GPS is. Televíziót akarsz vásárolni, hűtőszekrényt, vagy sütőt és az eladó látszólag kitűnő üzletet ajánl neked, de azt hiszed, hogy átver? Egy percet kérsz tőle és helyben leellenőrzöd az árakat egy vásárlási kalauz honlapon. A strandon vagy és valaki azt mondja, hogy a Közel-Keleten kitört a béke. A hír hihetetlennek tűnik, de ahelyett, hogy vitatkoznál, megtekintheted a CNN-en a legfrissebb híreket, a telefon rádióján meghallgathatod akár a palesztin hírügynökség jelentését, megnézheted a televízió hálózatok híradóit, vagy felhívhatod tel avivi barátodat. Egy jó éttermet keresel, közeli benzinkutat, vagy pénz automatát? Okos készüléked megállapítja hol vagy és csakis érvényes adatokat szolgáltat. A lehetőségek sokrétűek. Írhatsz magadnak emlékeztetőt, vezethetsz naplót, hangfelvételt rögzíthetsz, olvashatod a világ minden napilapját, beléphetsz a Facebookba, kereshetsz egy szép dalt barátnődnek a YouTube-on, vagy ellenőrizheted a mai valutaárfolyamot.
Természetesen megnézheted e-mailjeidet is, használhatod a Skype-t (videokamerával is), éjjel-nappal fényképezhetsz, felhívhatsz akárkit a világon, megnézheted a naptárban mikor van a muzulmán Ramadan, beállíthatod az ébresztő funkciót a hajnali órákra, lejátszhatod kedvenc dalaidat, amelyeket előzőleg rögzítettél, de ezek már a 3-G-s telefonodon is megvoltak.
Letölthetsz akár egy könyvet is az Internetről. Igaz, hogy az olvasás az 5 collos képernyőn, fárasztó és nem kényelmes, de ha valahol rostokolnod kell, ez jobb, mint a falakat bámulni. E héten egy irodában egy órát várattak. Általában újságot, vagy könyvet hozok magammal, de ez egy váratlan és bosszantó alkalom volt. Kinyitottam a telefont és olyan anyagot olvastam, amelyhez általában nem jutok hozzá.
A lehetőségek végtelenek és folyton olyan alkalmazásokat fedezek fel, amelyek hasznosak lehetnek számomra. Ha megengedném magamnak, órákat töltenék a készülékre hajolva. Néhány ismerősöm szórakoztató játékokat telepített telefonjára, de engem más dolgok érdekelnek. Itt van még a többletköltség kérdése is. A felhasználónak, aki a Balaton közepén is szeretne (és megengedheti magának) hozzáférni a világhálóhoz, további havi díjat kell fizetnie. Én egyelőre csak a Wi-Fi által szörfözök. Lakásomban vezeték nélküli hálózat van, éppúgy, mint munkahelyemen, gyerekeim és barátaim nagy részének házaiban, kávézókban, klinikákban, buszokon, reptereken és amikor a közelmúltban Hollandiában voltam, ott is sok helyen találtam ilyen hálózatot. A szörfözés külföldön – nem a Wi-Fi által – rengeteg pénzbe kerülhet és ebben az esetben előnyösebb a ‘régi’ jó laptop, amely az Internetbe van bekötve.
Tisztában vagyok azzal, hogy az okostelefon nem mindenkinek van szánva. A feleségem szívesen megnézi a kis képernyőn, ha valami érdekeset találok, de semmi kedve sincs egy ilyen modern készülékkel foglalkozni. Mint sokat másokat, a technológia tárgya egyáltalán nem lelkesíti és csak nagy nehezen vettem rá, hogy mobil telefont használjon. Ha kell, egy SMS-t is elküld, de mindig azt mondja „a telefon engem kell, hogy szolgáljon és nem én őt”.
Írásom célja az volt, hogy felkeltsem azok figyelmét, akik a PC-t saját élvezetükre használják – és nem azért mert muszáj, mint szegény orvosomnak, akinek több idejébe telik rögzíteni a számítógépen a megállapításokat, mint maga a vizsgálat, – hogy új cirkusz érkezett a városba. Akik az ilyesmiért lelkesednek, jól szórakozhatnak és élvezhetik változatos programjait.

ALMODOVÁR ÉS CLOONEY

A feleségem és én, egy bizonyos mértékben a filmek megszállottai vagyunk. Sok filmet látunk a televízióban, hat filmcsatornánk van, de igyekszünk hetente egyszer moziba is menni. Általában én választom a filmet és csak ritkán csalódunk – az évek folyamán ízlésünk elég hasonlóvá vált – de a múlt héten barátokkal mentünk moziba és csak a terem bejárata előtt tudtuk meg, hogy Pedro Almodóvar utolsó, „A bőr, amelyben élek” című, művét fogjuk megtekinteni. Szokatlanul számomra, ezúttal azt sem tudtam miről szól a film, de azt gondoltam, végül is, mi baj történhet? Almodóvar legtöbb filmjét láttam (gyerekeinktől egy DVD csomagot kaptunk, tíz filmjével) és csak egyikétől, a „Rossz Nevelés”-től utálkoztam, főleg homoszexuális tartalma miatt.
Hamarosan kiderült, hogy ez egy sötét melodráma, valahol a sci-fi és B típusú horrorfilm között, abszurd és hátborzongató cselekménnyel, sekély párbeszédekkel és kiábrándító játékkal. A film nagyon színes, de a színek hangosak, rikítók. Ez egy nagy lángelme által alkotott giccs, ennek ellenére mégis giccs. Antonio Banderas, a spanyol sármőr megtestesülése, kiváló színész, aki ebben a filmben egy plasztikai sebészt, egy XXI. századbeli doktor Mengelét alakít, akinél a lánya ellen elkövetett nemi erőszak megbosszulásának a vágya, elvegyül felesége utáni vágyával, akinek a teste gyógyíthatatlanul elcsúfult autója elégésében és végül is öngyilkos lett. A férfinek rögeszméjévé válik, húsból és vérből alkotni egy nőt, akinek a bőre a ellenáll a tűznek.
Banderas, szerepének megfelelően, furcsa módon szenvtelen, élettelen. Még a kegyetlenségek is, amelyeket elkövet, inkább tetteiben nyilvánulnak meg, mint arckifejezésében, amely ráncmentes, szép marad és semmilyen érzelmet sem fejez ki. A férfi hideg és fémszerű, hasonlóan műszereihez, amelyekkel aranykalitkába zárt áldozatát formálja.
Steve Jobs egyik számítógépét, "őrülten nagy"-nak írta le, Almodóvart is hasonlóan lehet jellemezni, bár néha úgy tűnik, hogy az egyenlet megfordul és a rendező „nagyban őrült”. Senki sem unatkozik filmjei vetítésein, de ez a film a fejre hat és nem a szívre. Írásom elején megkérdeztem, mi baj történhet? Hát történt valami. Saját választásom nem esett volna erre a filmre és barátaimat sem beszélném rá „A bőr, amelyben élek” megtekintésére.
A másik filmre is találomra jutottunk el, mivel nem kaptunk jegyeket két másikra, amelyeket meg akartunk nézni és ebben az esetben is hasonlóan morfondíroztam, mi baj történhet? Hiszen George Clooney soha sem okoz csalódást és a legrosszabb esetben, kijövünk a filmről és azt mondjuk: jól szórakoztunk.
Ebben az esetben ugyan igazam volt, de a „Március Idusa” sokkal többet érdemel, mint a ’szórakoztató‘ jelzőt.
Már a cím is azonnali asszociációt kelt Julius Caesarral és annak brutális meggyilkolásával és felvilágosítja a nézőket, még mielőtt beléptek a moziba, hogy a film nem a rendszert dicsőíti, egy bizonyos ponton árulás fog történni és valakit hátba döfnek.
A film az előzetes választásokról szól a Demokrata Pártban, amelynek a győztese az amerikai elnök székét fogja megpályázni. A vezető jelölt (George Clooney) liberális, akinek az USA alkotmány a vallása, a tiszta energia híve és az olajháborúk ellenzője. Hajlandó az azonos neműek házasságának a támogatására is, de mi, a nézők, az eseményeket a film sztárja, Ryan Gosling szemein keresztül látjuk, aki Stevet, a jelölt kampányvezetőjének a helyettesét alakítja.
Nincs itt csodálatos leleplezés, mindenki, aki újságot olvas és látott egy pár filmet, tud a korrupcióról, az intrikákról, a kétes ügyletekről, arról, hogy az igazi döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg, hogy a politikusok hazudnak, megcsalják választóikat (és néha feleségüket is). Clooney nem csak, mint színész tűnik ki, hanem mint rendező is – ez a negyedik filmje – és a tehetséges színészgárdának, amelynek az élén áll, sikerül drámai erőt adni ezeknek az elcsépelt igazságoknak.
További ismert színészek: Philip Seymour Hoffman, a kampány vezetője, megköveteli az abszolút megbízhatóságot és aki neki csalódást okoz, annak befellegzett. Paul Giamatti, Clooney ellenfelének a kampányát vezeti és minden piszkos trükköt latba vet, hogy az ő jelöltje nyerjen. Marisa Tomei karaktere a viharedzett és lelkiismeretlen újságírónő sztereotípiája, mindent megtesz egy elsőnek közölt hírlapi szenzációért és nem tulajdonít jelentőséget annak, ki sérül meg a kinyilatkoztatások következtében. Evan Rachel Wood a kampány egy fiatal és provokatív önkéntese, aki úgy érzi felnőtt már, de fokozatosan rájön, hogy a politika világa kegyetlen és kemény árat követel azoktól, akik részt kívánnak venni a nagyok játékaiban.
Mint már említettem, az igazi sztár Steve, aki a filmet, mint idealista kezdi el, vakon hisz jelöltje integritásában, de egy gyorstalpaló tanfolyam után a piszkos politikáról, arról, hogy ember embernek farkasa, elveszti szüzességét és kénytelen saját maga is használni minden trükköt, amelyet eleve ellenzett.
George Clooney ugyan nem zseni, de egy profi és a „Március Idusa” kitűnő és jól rendezett politikai dráma, amelynek karaktereivel könnyű azonosulni, szellemes és éles párbeszédekkel, tele váratlan fordulatokkal, amelyek következményeként minden alkalommal megfordul a kerék. Ez a film kiváló minőségű szórakozást szolgáltat, de hiszen ez az, amit elvárunk egy filmtől, nemde?

FOLYÓ ÜGYEK BOLTJA

Aki elolvasta utolsó heti írásomat, már tudja, hogy hat napot töltöttem Hollandiában. Elég szarkasztikusan fogalmaztam néhány ottani jelenséggel kapcsolatban és feleségem, a tulipánok és fenséges sajtok országának szülötte, morcos arccal olvasta el véleményemet, pedig sok szép dolog is létezik Hollandiában és mindig örömmel térek vissza oda időről időre. Az egyik nagy élvezetem, komótosan végigsétálni az amszterdami Kalver utcán (Kalverstraat), ez egy hosszú sétálóutca, amelyben mindenki, akit elkap a vásárlási láz, megtalálja a gyógyszert.
Sétámat mindig a Leidse téren (Leidseplein), a város éjjeli életének egy fontos központjánál kezdem. A környéken rengeteg pub, étterem, bár, szórakozóhely található (az éttermek között minden konyha képviselve van, latin-amerikai, olasz, török, görög és természetesen magyar is). Innen, egy rövid utcát kell csak átszelnem és máris a Kalver utcán vagyok.
Az utca színes, turisták hemzsegnek benne a világ minden tájáról, az oldalsó utcákban található néhány a híres holland szendvics boltok legjobbjai közül. Félreértés ne essék, nem vonom vissza szavaimat, a hollandusok nem tudnak főzni, de szendvicseik (broodjes), amelyeknek magad választod tartalmát (hering, kenőmájas, felvágott, stb.) fenségesek. Hollandiában szerettem meg a tatár bifszteket, amely nyers darált hús, vagdalt hagymával és fekete borssal és ez az egyedüli hely, ahol megbízok a higiéniai feltételekben és állat-egészségügyi felügyeletben és hajlandó vagyok hozzányúlni ehhez az ételhez.
A Kalver utcában van az egyik fiókja a Febo cégnek is, amely egy gyorsétterem hálózatot működtet. Egy ablakocskában, amelyik pénzérme bedobásra nyílik, válogatott sült és rántott indonéziai nevű kroketteket találsz. A Nasi Goreng rizsával van töltve, a Bami Goreng metélttel.
Egy további kulináris élvezet, amelyről soha sem mondok le, a Hema kolbászai. E hatalmas és népszerű hálózat minden fióküzletében van egy étel stand, amelyeknek ez az ízletes, füstölt, főtt kolbász (rookworst) a főszereplője. Javaslatom: egy fél kolbász (papírzacskóban adják), 1 euróért, teljesen elegendő, a mustárról és zsemlyéről mondjatok le. Mellesleg, a Hema hálózatnak van egy fantasztikus online boltja is, amelyben az óriási választék minden cikkét meg lehet rendelni. A weblap holland nyelvű, de nyissátok ki, várjatok egy percig és meg lesztek lepve.
Mint a legtöbb férfinek, nekem sincs türelmem ruhaboltokban, cipőüzletekben ténferegni, de ezeken kívül, ebben az utcában van az angol nyelvű könyvek szerelmeseinek a paradicsoma, a négyemeletes, nagyszerű, Waterstone könyvesház, amelyhez hasonlót soha sem láttam. A könyvesboltok bolondja vagyok és ez a bolt az első helyet foglalja el nálam. Órákat vagyok képes falai között tölteni, vándorolni az emeletek, a tárgy szerint elrendezett polcok között, mohón bele, belelapozva a könyvekbe, amelyekből több van, mint amennyit az ember rövid életében képes elolvasni, megrészegedek az írott betű hatalmától, amely a szememben erősebb minden más eszköz hatalmánál. Mióta megismertem Amszterdamot (1964-ben, házasságom után), sok könyvet vásároltam ebben a boltban és ezúttal is vettem magamnak egy tudományos fantázia könyvet, egy barátnőmnek pedig a Penguin kiadó könnyű angol nyelvű (600 szó tudás) könyvecskéjét, amelyhez egy CD lemez is csatolva van. (Nem messze, egy oldalsó utcában, egy szintén négyemeletes, amerikai könyvesboltot is láttam, de soha nem mentem be).
Kirándulásom végén, általában kedvenc szaunámba, a Deko szaunába, amelyről a Szauna világa című hat részes írásom egyikében emlékeztem meg, a Herengracht (az Urak csatornája) utcában szoktam betérni, de olyan hőséget hoztunk magunkkal Hollandiába, amelyet a szegény itteniek az egész nyár folyamán nem tapasztaltak (és amely aznap kezdődött, amikor leszállt gépünk és aznap fejeződött be, amikor hazautaztunk), úgyhogy ezúttal lemondtam róla.
Néhány órás csatangolás után, bizonyos nyomást kezdtem érezni és egy olyan hely után cserkésztem, ahol ezen a nyomáson könnyíteni lehetne, de Amszterdam városvezetősége nem vette figyelembe a turisták millióinak ilyen természetű szükségleteit, (pedig a környéken két olyan tér van, amelyet minden úti kalauzban kiemelnek, a Spui, a Kalver utca végén és a Dam, amely körülbelül ketté osztja az utcát) és ebbe a hézagba furakodott be egy élelmes vállalkozó. Nem hittem szemeimnek, amikor a sok üzlet között hirtelen megláttam egyet, amelynek a cégére 2theloo (a vécéhez) volt és azok számára, akik talán nem vették a lapot, a kirakatablakon a WC betűk és a nő/férfi ábra, amely általában nyilvános illemhelyek ajtaján szokott megjelenni, feltűnően volt ábrázolva.
Először azt hittem, hogy az üzlet higiéniai cikkeket árul, de amikor bementem a boltba, rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy nyilvános vizelde. Néhány polcon különféle termékek voltak, de a hely fő célja alapvető fontosságú szolgáltatást nyújtani azoknak, akikre a város közepén halaszthatatlan vizelési inger tör rá. A szolgáltatás ára egy euró, de aki vásárol valamit a bolt szűkös választékából, 50% kedvezményt kap. Vásároltam egy kis dobozt, amely három WC-ülőke huzatot tartalmaz, létfontosságú árucikk azoknak, akik kevésbé civilizált országokba utaznak és én is kedvezményben részesültem.
Amikor megjegyeztem az egyik eladónőnek (a szőkének a fénykép jobb oldalán), mennyire eredeti az üzlet ötlete, megkérdezte, honnan vagyok. Amikor azt válaszoltam, hogy Izraelből, felvilágosított, hogy hamarosan nálunk is nyílnak hasonló létesítmények. Megnyugodtam. Csak ez hiányzott boldogságunkhoz.

RAFINÁLT HOLLAND KÍNZÁS        

Az utolsó hetet Hollandiában töltöttem. Voltam már néhányszor előzőleg is, de öt éve utoljára és az első dolog, amelyre rájöttem, az volt, hogy the more the world changes, the more it stays the same (minél inkább változik a világ, annál inkább változatlan marad). Nemrég olvastam valahol, hogy a hollandok is áttértek a motorozásra, de amint meglátod valamelyik vasútállomás parkolójában a bringák ezreit, vagy megpróbálsz átkerülni az utca túl felére a kerékpározók sokasága között, megérted, hogy a hollandusok és a biciklik elválaszthatatlanok és ha ideig-óráig búcsút is mondanak egymásnak, amint módjuk van rá, visszatérnek szimbiózisukhoz. Mellesleg, a németalföldi ember ritkán goromba. Ha átléped a gyalogjárónak rendeltetett keskeny mezsgyét és behatolsz a kerékpárútra, nem ordít és szitkozódik, csak amikor nagy kanyarral kikerül téged és elhalad melletted, lehajol üléséből és füledbe rágja: kijke op een andere keer (nézz oda legközelebb).
A legfurcsább az, hogy senki sem hord védősisakot - ami nálunk, ahol sokkal kevesebb a kerékpározó, szigorúan kötelező - sőt még a robogósok zöme is nélküle kacsázik a biciklisek között. Csak miután valaki felvilágosított, vettem észre, hogy csak a kék rendszámmal ellátott, "M" kategóriába tartozó járművek vezethetők sisak nélkül. Ezeknél a megengedett sebesség 35 km/h, de ahogy elnézem ezeket a száguldó mopedeket, az a gyanúm, hogy jó néhány kilométerrel túlhaladják a megengedett sebességet, kijátszva a rendőrök engedékenységét.
Mint ahogy majdnem minden, a házak is mások Hollandiában. Azt természetesen tudom, hogy Amszterdamban méregdrágák voltak az ingatlanok (és valószínűleg ma is azok) és azért a polgárok aprócska telkeiken a magasba építkeztek. Amit nem értek, miért hasonló stílusúak a mai, modern épületek is, olyan félreeső helyeken, kis városkákban, falun, ahol az ingatlanoknak nem lehet magas értékük. Csak tradíció lenne? A következmény az, hogy a tipikus három szobás lakás, háromemeletes. Néhány olyan lakásban laktam, amelyekben az első, vagy második emeleten szép, modern fürdőszoba volt, de a WC-t a földszinten felejtették. Az átlagos hollandusnak úgy látszik erős hólyagja van és nem érzi szükségét az éj folyamán könnyíteni magán, de mi sajnos nem vagyunk ennyire szerencsések és kénytelen-kelletlen sötét éjjel, félig lehunyt szemekkel botorkáltunk lefelé a nyaktörő csavaros lépcsőkön. Visszafelé általában félig-meddig négykézláb birkóztam meg a meredek grádiccsal. Csak annak örültem, hogy utazásom előtt összkockázatú biztosítást kötöttem és ha nyakamat töröm, csemetéink öröksége nem megy rá a korházi kiadásokra.
A lakások mind egyenesen az utcára nyílnak, postaládájuk nincs és a posta a bedobó nyíláson keresztül kerül a lakás padlójára. Amikor besötétedés után megérkezek valamilyen városba, mindig felkelti a figyelmemet a kiterjedt lakótelepeken, a háztömbök egyenletessége. Miért pont éjjel? Mert a gangokon, minden lakás bejárati ajtaja előtt pontosan ugyanazon a helyen, lámpa ég. Száz és száz lámpa végtelen sora, 5-6 emeleten függőlegesen és az egymás mellett sorakozó háztömbök hosszú során vízszintesen, sehol egy égő, amely kiégett, vagy valaki esetleg leoltotta volna. Ez így volt 10-20-30-40 éve és az energia krízis semmit sem változtatott ezen a monoton egyformaságon.
A holland étkezési szokásokat már néhányszor említettem, legutóbb vagy öt éve írtam akkori gondolataimról A holland guillotine című írásomban. Az étel persze más ebben az országban, de ez így van máshol is, amihez egy izraelinek, vagy magyarnak nehéz hozzászokni, az, hogy a németalföldiek nem ismerik az ebédelés szokását. A fő étkezés este 6 körül van és addig legtöbbször csak saját nyáladat nyelheted. (A vacsora tartalma és elkészítési módja is sok kivetni valót hagy maga után, de az már más lapra tartozik. A hat nap alatt, amelyet Hollandiában töltöttem, összesen egyszer volt részem egy ízletes étkezésben, amikor Utrechtben egy görög étterembe ültem be).
Vagy 27 éve, 13 éves lányom, egy barátnőjével családi látogatásra utazott Amszterdamba, ahol feleségem anyja és két öccse élt (sógoraim máig is ott élnek). A lánykák persze városnézéssel foglalták el magukat, de dél felé hazatértek és várakozó álláspontban foglaltak helyet a nappaliban. Eltelt egy fél, háromegyed, majd egy teljes óra, a nagyanya tett-vett a lakásban, de a konyha felöl nem hallatszottak az edény, evőeszköz csörömpölés reménykeltő hangjai, a vendégek éhségtől kitágult orrcimpái nem észleltek étvágygerjesztő illatokat, az asztal sem lett megterítve. Szegény lánykák szégyellték magukat, hiszen idegen helyen voltak. Talán valamilyen böjtnap volt aznap, vagy a felnőttek máshol étkeztek és elfelejtkeztek róluk, tény: egy mukk nélkül végigéhezték a délutáni órákat, hogy aztán kopogó szemekkel essenek neki a vacsorának. A fűszertelen, agyonfőzött csibe, a héjában kifőzött krumpli, nem túlságosan ízlett nekik, de farkaséhesen felfaltak mindent. (Talán ez a módja megnevelni az elkényeztetett ifjúságot. Egy ilyen kezelés után nem fogod hallani az ismert „anya, tudod, hogy nem szeretem a…” melódiát).
Amikor másnap délben is ismétlődött a rafinált kínzás, lányom összeszedte bátorságát és megkérdezte unokaöccsét, milyen bűnt vezekelnek le a huzamos böjttel. Akkor tudták meg a lányok, hogy ez a szokás Hollandiában és aki nagyon éhes, nyugodtan megdézsmálhatja a jégszekrény tartalmát és készíthet magának egy vajas, sajtos szendvicset, vagy vehet a tonhalsalátából, amelyből mindig elegendő mennyiség van a tipikus holland hűtőben.
A fentiek több mint 27 éve történtek, de amikor elmeséltem az esetet egy magyar barátnőmnek, elmosolyogta magát és elmesélte, hogy amikor tavaly holland barátaiknál vendégeskedtek, férje olyan farkaséhes lett, hogy azt javasolta, egyék meg a magyar szalámit, amelyet vendéglátóiknak hoztak ajándékba. Felesége megvétózta az ötletet. Nem olyan nagy baj, ha a férfi lead néhány kilót pocakjából.
Amellett, sietem kijelenteni, a tipikus turistának nincs oka riadalomra. Mindenütt jó éttermek vannak, ahol a pénzedet a nap minden órájában elfogadják, csak sok legyen belőle. A fenti életmódhoz csak azoknak kell hozzászokni, akiknek szerencséjük van és alkalmuk akad tapasztalni a csakugyan szívélyes holland vendéglátást. Hiszen az ételen kívül vannak más élvezetek is a világon, nemde? Ugye? Bólogassatok már és mondjátok, hogy igazam van.

MOBILIZÁLVA

Délelőtt vásárolnom kellett valami apróságot a szomszédunkban levő bevásárló központ egyik boltjában. Egy pénteki nap volt, az üzletek 3 órakor délután bezárnak, azon kívül, sokan már a szerdán este beköszönő zsidó Új Évre készülnek, amikor három és fél napig szintén csukva lesz minden, úgyhogy mindenhol óriási tömegek voltak. Senki sem akarta az utolsó percre halasztani ünnepi bevásárlásait. Ennek a boltnak a kasszája előtt is sor állt és amikor végre sorra kerültem, vibrálni kezdett a telefonom. Hangosan megjegyeztem „mindig akkor hívnak, amikor nem felel meg”, mire a fiatal pénztáros azzal riposztozott „néha visszavágyakozom azokra a napokra, amikor nem voltunk mindenhol elérhetők”. Arra gondoltam, hogy ez a fiatalka csak szülei elbeszéléseiből tudhat azokról a napokról, de válaszom másról szólt:
„Sok-sok éve, felhívtak a munkahelyemen egy olyan állásajánlattal, amelyről mindig álmodtam. Házon kívül voltam és természetesen nem tudtak elérni. Az üzenetet csak másnap reggel kaptam meg és amikor visszahívtam a céget, sajnálkozva közölték, hogy az állás már be van töltve. Lehet, hogy végül is nem feleltem volna meg, de ha igen, egész sorsom megváltozott volna. Magával,” – mondtam a fiatal srácnak – „nem történhet meg ilyesmi, hála a mobiltelefonjának”.
Mit mondhatott a fiú? Tudta, hogy igazam van és persze ő sem gondolta komolyan, hogy a kukába dobja mobilját. Bólintott, fizettem és távoztam.
Ma már csak nehezen értjük meg miként boldogultunk mobiltelefonjaink nélkül. Ez a leggyakrabban használt eszközeinknek az egyike. Minden felnőttnek van telefonja és sokszor nagyon idegesítő, hogy mindenhol, buszon, földalattin, esetleg színházban is, hangosan beszélik meg viselt dolgaikat felmenőikkel és lemenőikkel, de amikor útban haza, forgalmi dugóba kerülök, nincs annál természetesebb, mint hogy felhívjam nejemet és értesítsem késésemről. Unokáimnak 6 éves koruktól van saját készülékük és a szülők sokkal nyugodtabbak, ha tudják, csemetéik számára mindig elérhetők. Ezek a kicsik néha a felnőtteket segítik ki, amikor nem ismerik új okos telefonjuk minden csínját-bínját.
Egy másik esetem is sok-sok éve történt – mit lehet csinálni, az ehhez hasonló esetek csak azokkal történhettek meg, akik elég idősek ahhoz, hogy vissza tudjanak emlékezni a mobiltelefonok feltalálása előtti korszakra – hogy feleségemmel a prágai központi vasútállomásra érkeztünk. Barátokkal kellett volna találkoznunk és elmentem megkeresni őket. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó és valamit gagyogtak csehül, amiből feleségem csak a nevemet tudta kivenni. Nem hagyhatta el kofferjeinket, de meg akarta kérni az egyik utast, értesítse a tudakozót, hogy az állomás előtt várom őket. Nejem beszél angolul, németül, hollandul (és persze héberül is), elég jól feltalálja magát olaszul és franciául is, de hiába próbálkozott az óriási állomáson sürgő-forgó utasokkal, csak csehül és oroszul beszéltek.
Egy ilyen eset ma egyáltalán nem történhetne meg. Barátaim mobil telefonjukon és nem a hangosbemondó által, értesítettek volna hollétükről, de feleségem és közöttem sem szakadt volna meg a kapcsolat egy pillanatra sem.
A fejlődés hihetetlen! Milyen idősek az okos telefonok? Egy évesek? Ezek a készülékek tulajdonképpen már sokkal többek, mint telefonok, miniatűr számítógépek és még egy olyan fejlett fantáziájú ember, mint én sem tudja elképzelni, mi vár ránk ezen (és más) területen a következő évek folyamán.

FEKETEBETŰS NAPOK

Manapság minden sorsdöntő fontosságú esemény híre, bárhol és bármikor történik, perceken belül eljut a világ legtávolabbi sarkába is és a közvélemény szinte azonnal értesül megtörténtéről. A rádiós, televíziós hálózatok megszakítják adásukat és élőben tudósítanak a színhelyről. Egy ilyen esemény volt John F. Kennedy, az Egyesült Államok harmincötödik elnöke elleni merénylet, 1963. november 22-én, pénteken, Dallasban. Azok közöttünk, akik elég idősek voltak, hogy felfogják az esemény fontosságát, pontosan tudják hol voltak azon a napon. Mi ketten nejemmel, például taxiban ültünk, útban egy péntek esti bulira és a taxi rádiójában hallottunk először a három lövésről, amely kioltotta az USA egyik legszimpatikusabb elnökének az életét és gyászba borította az egész világot.
Nem véletlen, hogy a másik ilyenfajta esemény is az Egyesült Államokban történt. Más országban is történnek emlékezetes események – hogy csak kettőt említsek, Diana hercegnő halálos kimenetelű közúti balesete, meg az izraeli miniszterelnök, Rabin, elleni merénylet – amelyek befolyásolják a történelem menetét, de az USA központi pozíciója a világpolitikában, a világgazdaságban olyan, hogy az ott történő események, sokszor gyökeresen változtatják meg a történelem menetét.
A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is egy ilyen esemény volt. Világszerte tátott szájjal, élő adásban nézhettük végig a New Yorki ikertornyok elleni támadást, majd azok leomlását és ezzel párhuzamosan értesültünk a két további eltérített gép sorsáról. Azon a keddi napon otthon voltam, a számítógépemnél és amikor egy jó barátom megkérdezte az ICQ-n hogy vagyok, javasoltam, inkább nyissa ki a TV-t, fontosabb dolgok történnek a világon, az én jólétemnél. Ez az esemény is megváltoztatta a világot, az Egyesült Államok két háborút is indított, amelyek a mai napig folytatódnak, Afganisztán és Irak ellen, de ami ennél fontosabb, az egész világ felfogta, a terror akárhova eljuthat és mindenkit érinthet. Ennek az egyenes következménye volt a fokozott biztonsági vizsgálatok bevezetése a repülőtereken, amelyek mindenki számára, aki valaha külföldre utazott, vagy utazni fog, jelentősen megnehezíti és hosszabbá, kevésbé élvezetesebbé, teszi útját.
Arra is mindig emlékezni fogok, hol voltam pont tíz évvel azután: a Rison Lecioni szimfonikus zenekar koncertjén, amely többek között Beethoven 9-ik szimfóniáját játszotta, a megrázó esemény és a 2995 halálos áldozat emlékére. Szokatlan módon, a koncert a nemzeti himnusz eléneklésével kezdődött és mielőtt a zenekar eljátszotta a szimfóniát, a karmester Dan Ettinger, néhány szóval megemlékezett a tragikus eseményről. Szavait rövid idézettel fejezte be Schiller Örömóda című művéből, amely a szimfónia záró tétele.
A szimfónia a klasszikus zene egyik legismertebb és Beethoven legnagyobb mesterműve, amelyet már teljesen süketen komponált. A színpadon, a zenekaron és a négy szólistán kívül, egy 100 tagú kórus is felsorakozott és amennyire meg tudom ítélni, az együttes nagy precizitással és érzékenységgel adta elő ezt a magával ragadó és lebilincselő zenei művet.
Számomra a legelbűvölőbb az egyik szólista, Yijie Shi, a kínai tenor volt. A 7-ik sor közepén ültünk és jól láttuk az arcát. Egy kicsit csodálkoztam, mit keres ez a kistermetű, sovány fiú, a jó felépítésű, széles mellű bariton oldalán, de amikor kinyitotta száját, kiderült, hogy hihetetlen hangja van. Néha úgy tűnt, mintha a szája nagyobb lenne egész arcánál. Miközben élveztem a zenét, azon gondolkodtam, mennyire messze lehet Beethoven zenéje és Friedrich Schiller klasszikus német szövege a kínai szólista saját kultúrájától. Ha nem tudtam volna, ez estélyi ruhás, csupa száj, cingár srác, megmutatta, a multikulturalizmus időszakában élünk. Egy másik gondolat: ki tudja holnap mi fog történni valahol a nagyvilágban, amelyre majd 10 év múlva hasonló módon fogunk megemlékezni? Mert ez is a mai napok velejárója, a világölelő terror.

DALARAS

Ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe. Országaink közel fekszenek, a mentalitás és az éghajlat hasonló, sok dalt lefordítottak héberre, de a műfaj izraeli hívei, eredetiben is ismerik a dalokat. Három éve, amikor beszámoltam Glykeria koncertjéről a tel avivi kikötőben, úgy fogalmaztam, hogy a készáriai amfiteátrum*, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép – a színpad mögött vagy 200 méterre, a tenger hullámait láthatja a közönség – azonban a jegyek ára, a távolság, a forgalmi dugók miatt, amihez hozzájárulnak a kényelmetlenek ülések is, csak ritkán járunk oda. Dacára ennek, a tény, hogy Giorgos Dalaras, aki a „Görögország hangja” elnevezést birtokolja, csak Készáriában lépett fel, nem hagyott nekünk más választást.
Elmentünk megnézni és meghallgatni és mint kiderült, alábecsültem az út időtartamát, de megérte. Fél 8-kor indultunk el otthonról és 1órát ütött az óra mire hazaértünk. Az utcánkban csak nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, de hát ez a büntetése azoknak, akik késő éjjel az utakon ténferegnek és nincsenek a megszabott órában ágyukban. A másfél óra, amelyet az útra szántunk, nem is lett volna elégséges, mert pont a kihirdetett kezdési időpontban érkeztünk az amfiteátrum parkolójába, de szerencsénkre Közel- keleti divat szerint, fél óra késéssel kezdődött el a koncert.
Párnákat és takarókat hoztunk magunkkal, úgyhogy a kemény beton ülések irgalmasak voltak hátsóinkhoz.
Giorgos Dalaras egy óriási, 55 zenészből álló kísérő együttest hozott magával, az orosz „Oszipov” zenekart, amely kombinálja a balalajkát, domrát és buzukit, más folklorisztikus hangszerek gazdag választékával. Két órás programja keretében az énekes nemcsak slágereiből adott elő, hanem néhány népdalt Spanyolországból, Olaszországból és egy héber dalt is. Nem tartom magamat a görög zene szakértőjének, a legtöbb dalt nem ismertem, de a közönség általában, rögtön az elején, felismerte a dallamot és rövid tapssal fogadta. Sokszor vele is dúdolt az előadóval. Az énekes néhányszor a közönség felé fordította a mikrofont és hagyta, hogy az énekelje a dal egy részét. Az amfiteátrum majdnem teli volt és a közönség vastapssal köszönt meg minden dalt.
Dalaras oldalán egy tehetséges énekesnő is fellépett és időnként, amikor az énekesek kivonultak felfrissülni, a zenekar néhány dallamot nélkülük is eljátszott, többek között egy orosz népdalt, amelyet a közönség szintén tapssal fogadott. Feltehetően, jó néhányan a nézők közül orosz származásúak voltak.
Nem fogok itt zenei kritikával foglalkozni. Dalaras kitűnő énekes, nagy átéléssel énekli balladáit és kíséri magát különféle pengető hangszereken. Megigéző mosolya van és tudja, hogyan kell megköszönni a közönség csodálatát. A két óriás képernyő a színpad oldalán lehetővé tette a nézők számára, még a legtávolabbi helyeken is, hogy az énekesek arcát és a zenekar tagjait jól lássák, jobban, mint a távcsövön, amelyet magammal hoztam. A dalok a viszonzatlan szerelemről, univerzális témákról szólnak, de szerény véleményem szerint, héberre fordításuk (a képernyőkön) felesleges és zavaró is. Görögül ugyan nem tudok, de nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük dalait.
Mellesleg, azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer ne jelennének meg a s'agapo, szeretlek és apopse, éjjel, szavak. S'Agapo volt a címe az egyik dalnak Dalaras mostani programjában is.
Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr, Mikis Theodorakis, Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike. Később másokat is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou és természetesen Glykeria, de véleményem szerint, éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kötödése miatt Theodorakis műveihez.
Theodorakis fellépésének a leírására csak olyan kifejezések, mint páratlan, felülmúlhatatlan, felejthetetlen felelnek meg, Dalarasról csak azt mondhatom, szépen dalol, kellemes a hangja, kitűnő az előadói stílusa, nem sajnáltuk egy percig sem a jelentős összeget, amelyet a jegyekre kiadtunk és azt, hogy órákat töltöttünk az utakon, de ennél többet nem érdemel meg.

A S'Agapo című dal.

* Cesarea, héberül Készária, föníciai kikötő volt. Nagy Heródes király fejlesztette a korabeli világ egyik legjelentősebb városává. Az ókori romok, az egykori amfiteátrum maradványai, az utóbbi évtizedekben új életre keltek, nyáron szabadtéri koncertteremként működnek 3757 ülőhellyel. Mellesleg, Készária tőszomszédságában van Szdot Jam kibbutz, amelynek Hanna Szenes is tagja volt és amelyben egy az ő életét bemutató kis múzeum is van.

A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.

VÉLETLENEK

A véletlenek kérdése gyakran foglalkoztat. Vallásos emberek néha csodának tekintik a jó események kombinációját, mások viszont az egybeesésben természetfeletti erők befolyását látják. Nem hiszem, hogy természetfeletti erők okozzák a furcsa véletleneket és csodákban sem hiszek, de statisztikailag úgy tűnik, hogy az esetek milliói között, amelyek adódnak életünkben, lesz néhány, melyek belevésődnek emlékezetünkbe, éppen azért mert annyira ritkák és egyedülállóak. Egy előadó egyszer azt állította, hogy nem léteznek véletlenek, mert ha például két szomszéd ugyanabból az utcából, összefut az Eiffel-torony kilátó teraszán, az nem annyira csodálatos. Mindketten vettek repülő jegyet és teljesen természetes, hogy Párizsban elmennek megnézni a leghíresebb turisztikai látványosságot, de az egybeesés nem az, hogy mindketten az Eiffel-toronyhoz látogattak, hanem az, hogy pont ugyanazon a napon és ugyanabban az órában tették ezt.
Sok tudós foglalkozott a tárggyal. Egy multidiszciplináris tudós (matematikus, fizikus és filozófus), a francia Pascal Blaise már 1654-ben kidolgozta a valószínűség elméletét, hogy javítsa barátja nyerési esélyeit a szerencsejátékokban. Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, mennyire véletlen egy adott egybeesés, vagyis mi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen kombináció valóban megtörténhet. Kammerer Paul, egy osztrák biológus, hobbijává tette az anekdoták összegyűjtését egybeesésekről és kiadott egy könyvet, amelyben több mint 100 ilyen eset jelenik meg. Ez a könyv vezette a szinkronicitás teóriájának megfogalmazásához. Feltételezte, hogy a szinkronicitás hullámai minden eseményt összekötnek. Ezek az ismeretlen erők csúcsokat okoznak, amelyeket a tudatunk egybeesésnek észlel.
Tudomásom szerint senki sem végzett még kutatást arról, hogy más emberek életében mennyire sok az egybeesés, úgyhogy nem tudom, különösen szerencsés vagyok-e, ha velem az átlagosnál több történt.
A múltban meséltem már néhány ilyenfajta eseményről, amelyekre visszaemlékeztem. AZ ŐRÜLT TUDÓS című írásomban megírtam, hogy egy baráti párnak, akik lakást kerestek Pesten, a sors keze a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, pont annak a lakásnak a címét juttatta kezük ügyébe, amely a zsidó üldöztetés idején a mi gettóbeli otthonunk volt.
Egy további eset, amely lenyűgözött, az volt, amikor egy nap jeruzsálemi barátommal kávéztam és mint mindig, erről-arról csevegtünk. Elmondta, családi nyaralást tervez Pesten. Azt válaszoltam, hogy én is odautazok családommal. Mikorra tervezi az utazást? Kiderült, hogy mindketten ugyanabban az időpontban leszünk a magyar fővárosban. „Hol fogtok megszállni?” Barátom lakást bérelt és én is hasonlóan cselekedtem. A megegyezés eddig a pontig nem annyira különös, de mit szóltok ahhoz, hogy röviddel utána kiderült, hogy mindketten ugyanabban a házban és ugyanazon az emeleten béreltünk lakást?
A befejezés sokkal prózaiabb, a két izraeli család nem barátkozott össze, gyerekeink különböző korúak és programjaink is mások voltak, de ugye, hogy ritka egybeesés volt, nemde?
Egy másik, TARTÓS KAPCSOLATOK című írásomban rég-látott barátomról meséltem, aki először életében érkezett Tel Avivba és a postán a nevemet kereste a telefonkönyvben, de nem talált rá. Abban az időben még nem volt telefonom, de nevemet is héberesítettem és barátom persze régi nevemen keresett. Elcsüggedve kisétált a posta épületéből „és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az”!
Egy további véletlen, amelynek következményeit a mai napig élvezzük, akkor történt, amikor feleségem holland nagynénje egy pesti fogorvost ajánlott nekünk. Legközelebbi utazásunkon Magyarországra, elmentünk klinikájára a Boráros téren és meglepetésünkre pont egy izraeli házaspárra bukkantunk, akik kézzel-lábbal próbálták elmagyarázni az orvosnak mi fáj és hol. Természetesen készségesen vállalkoztam a tolmács szerepére, a hálás pár megadta nekünk izraeli címét és ma ők a legjobb barátaink.
Az egyik legkedvesebb véletlen sok éve történt, amikor boldogult anyukámmal a Kőrúton sétáltam, egy férfi megszólította és szlovákul kérdezte: „Anyácska, merre van a Rákóczi körút”? Anyám még napokig azon csodálkozott, hogyan választotta ki ez a vadidegen ember a sok ezer járókelő közül azt az egyetlent, aki nemcsak megértette kérdését, de képes volt azon a nyelven válaszolni is rá.
Túl a csodálatos véletlenen, az Anyácska becenév nagy örömet is okozott neki.

ÉJJELI RIADÓ

A világ nagy lépéseket tett mióta folyó és szilárdabb szükségleteink kielégítésére az egyetlen eszköz az udvari budi volt, egy rozoga fabódé, amely bűzös, legyekkel nyüzsgő gödröt takart. A mai alapvető egészségügyi berendezések modernek és higiénikusak, minden olyan cselekedetünk, amely nem tartózik a nyilvánosságra, egy kompakt mosdóhelyiség falai között zajlik és különféle légtisztítók távolítják el a kellemetlen szagok legapróbb nyomát is lakásunkból. Ha ránk jön a szükség, bevonulhatunk házunk legkisebb helységébe, magunkra csukhatjuk az ajtót és optimális körülmények között könnyebbülhetünk meg. Amint kész vagyunk, minden áruló nyom le lesz öblítve, el lesz tüntetve és miután kezet mostunk, visszatérhetünk előző elfoglaltságunkhoz. Ezen alapvető tevékenység mögött ott rejtőzik a csatornahálózat, egy kiterjedt szennyvízvezeték rendszer, amely minden lakást, házat összeköt, de ha Isten ments ezeknek a csöveknek egyike bedugul, vagy megreped, kénytelenek vagyunk hirtelen szembenézni mindazokkal a kellemetlen dolgokkal, amelyeket igyekeztünk palástolni. Ez volt az, ami megtörtént velünk a múlt hét egyik éjjelén. (Ehhez még hozzá kell tennem, hogy lakásunk a földszinten van).
Nagyon könnyű az álmom és röviddel éjfél után a fürdőszoba irányából érkező gurgulázó hangra ébredtem fel. Megpróbáltam tovább aludni, de a hangok nem szűntek meg és a folyamatos glu-glu-glu végül is arra késztetett, hogy felkeljek és a fürdőszobába menjek. Jó, hogy így cselekedtem. A gurgulázás eredete a tusoló lefolyója volt, amelyből a víz folyamatosan csurgott visszafelé, a víz szintje hamarosan túl fogja haladni a fülke küszöbét, kifolyik a padlóra, onnan pedig a nappaliba. Gyorsan felemeltem a szőnyegeket, felébresztettem feleségemet, a küszöb elé néhány összecsavart törülközőt terítettünk, vödröt ragadtunk és elkezdtük lecsapolni a szennyvízet, amelyben kis ürülék csomók úszkáltak vidáman. A vödröket a kertben ürítettük ki.
Sikeresen kimertük a víz zömét, a bűz ellen kitártuk az ablakokat és naivan azt hittük, hogy a ház lakói már az ágyaikban pihennek és 1 órakor éjjel senki sem fogja többé használni a vécét, mosakodni pedig biztosan nem fognak. Reggel aztán majd kihívjuk a vízvezeték szerelőt. Tévedtünk. Szomszédjainknak úgy látszik rögeszméjük a személyi higiénia. 2 óra felé egyikük sürgős szükséget érzett felfrissülni, vagy talán nem volt addig ideje leöblíteni testéről a nap piszkát és valóságos tusoló orgiához kezdett (a szellőző ablakon keresztül azt is halljuk, ha valamelyik szomszédunknak hasmenése van). A felújuló glu-glu-glu újra kiugrasztott az ágyból. A fürdőszobában, a tusoló kifolyójából patakzó víz látványa fogadott.
Nem volt más választásunk, ki kellett hívni a vízvezeték szerelőt, mielőtt az ürülék beúszik a nappaliba és a többi szobába. A telefonkönyvben egy sor céget találtunk, amelyik azt hirdette, hogy 24 órás szolgálatot végeznek, de feleségem legalább tízet hívott fel, amíg egyikük volt olyan kegyes, hogy felemelje a kagylót. A férfi helyben kijelentette, hogy az éjjeli kiszállás ára 2500 sekel. (Külföldi olvasóimnak: egy normális nappali hívásért talán 250 sekelt fizetnénk. A szerelő megmagyarázta, hogy egy ilyen éjjeli kiszállás után képtelen másnap dolgozni, ezért kéri a nappali tarifa tízszeresét). Kénytelen-kelletlen beleegyeztünk, (a végleges ár ÁFÁ-val 2900 sekel volt), semmi kedvünk nem volt ahhoz, hogy bútorainkat szennyvízben lássuk úszkálni.
Az egész munka talán tizenöt percig tartott. A dugulás oka a WC-be dobott nedves törlőkendők voltak, amelyek nem könnyen szétbomló, fátyolszerű anyagból készültek. Értesítettük a lakosokat, vigyázzanak mit dobnak a vécécsészébe, az utolsó alkalommal, amikor ehhez hasonló eset történt, egy bejárónő padlórongyot ejtett a vécébe.
A kiadott ősszeget visszakapjuk a házbizottságtól, de az elrontott éjszakát senki sem fogja tudni megtéríteni nekünk.

KATTOGÓ UJJ

A napilap, amelyre előfizetek nemrégiben egy új egészségügyi rovatot vezetett be, két teljes oldal, amely nem csak a rosszindulatú betegségekkel foglalkozik, amelyeknek mindegyikünk ismeri a nevét, mellékhatásait és végzetes következményeit, hanem látszólag jelentéktelen egészségügyi problémákkal is, amelyekről soha sem hallottam. Az átlagos olvasó többnyire teljesen kihagyja ezt a rovatot, vagy felületesen átfutja a szalagcímek egy részét, amíg aztán egy nap őt, vagy más valakit családjából, netán egy közeli barátját, ezeknek egyikével diagnosztizálnak. Akkor ezek a ’kis bajok’ kevésbé elhanyagolhatóvá válnak, legalábbis számára, vagy azok számára, akik szenvedő alanyai és mohón próbálnak kihalászni minden aprócska információt róluk, de a többi olvasó – azokon a keveseken kívül, akik mások betegségeinek a megszállottjai – tovább lapoznak és érdekesebb híreket próbálnak felderíteni.
Haboztam egy kicsit, érdemes-e egyáltalán szóba hozni az egészségügy tárgyát. Bár már elértem egy bizonyos kort, nem tartozom azok közé, akik összeülnek hasonló korú társaikkal és egymás egészségi állapotát tárgyalják meg lelkesen. Végül úgy döntöttem, hogy egy ilyen – az egészségügy veszélyeiről szóló – írás legalább azoknak okozhat élvezetet, akik mások betegségeiről szeretnek olvasni és boldogok, hogy maguk nem szenvednek tőlük. A többieket, nem biztos, hogy érdekelni fogja a tárgy, de ilyen az élet, csak az érdekel, ami közel áll hozzánk, minket személyesen érint.
Korábban már írtam az egészségemet érintő témákról, a szürke hályog műtétemről, a házi orvosnőmről, aki pánikrohamot kapott, amikor egy véletlen EKG vizsgálatom szokatlan eredményeket mutatott, amelyekről nem tudta, mit jelenthetnek. Beutalt a kórházba, de 24 óra után, feldobódva tértem haza: nem ez lesz, ami megöl engem – azt mondták! Egy másik orvosról is írtam, aki teljesen megdöbbent, amikor megtudta, hogy több mint egy évtizede nem voltam szívvizsgálaton. Sürgősen elküldött egy rakás vizsgálatra, de ezeket is sikeresen úsztam meg. Nem kellett változtatnom életmódomon és újabb gyógyszereket sem írtak fel nekem.
A meglepetések más, váratlan irányból érkeztek. A kattogó ujjról hallottatok már? Én sem (pedig a szimpatikus kezelőorvosom azt mondta, a baj eléggé elterjedt). A kattogó, pattanó, pattogó (angol elnevezéssel trigger) ujj olyan állapot, amikor az ujj – az én esetemben a balkezem hüvelykje – feszítő ín hüvelyén csomó, vagy szűkület alakul ki, melyben az ín nem tud szabadon csúszni és az ujjat csak nehezen lehet kiegyenesíteni. Amikor az ín áthalad a szűkületen, fájdalmas ugrás tapintható és pattanó hangot is lehet hallani.
Nem voltak erős fájdalmaim, de mivel balkezes vagyok, nehézségeim támadtak rutin feladatok elvégzésében. Nehezemre esett például felszedni a visszajáró aprópénzt egy üzletben. Természetesen, amint diagnosztizáltak és egy ortopéd szakorvoshoz utaltak, azonnal anyagot kerestem a tárgyról.
A múltban nem egyszer dicsértem az interneten található információk bőségét. Most azt mondom, ez csak abban az esetben áldás, ha nincs közvetlen közöd a témához. A túl sok információ nem csak megzavar, hanem káros is lehet. Az orvos javaslata alapján kortizon injekciót kaptam a csomóba ("gyulladáscsökkentő gyógyszerek, sínek, fizikai terápia és gyógyító terapeuták, kínai akupunktúra, naturalista gyógymód és különféle masszázsok, nem hatásosak") és úgy tűnik a problémám megoldódott, legalábbis átmenetileg. Rengeteg cikk létezik a témában, mindegyiket szakértők írták, de ahogy ez a gyógyászatban történni szokott, a vélemények megoszlanak. Az egyik azt írja, hogy amennyire lehetséges, kevés kortizont használ, egy másik weblapon az áll, hogy nem javasolt több mint két ilyen injekciót kapni a test egy helyén, míg az én orvosom háromszor szokott injekciózni, ha a probléma az első után is fennáll. Talán jobb lett volna, ha nem olvastam volna semmit a tárgyról és elfogadom orvosom véleményét, aki nagyon megbízható benyomást tett rám.
Megragadva az alkalmat, ha már ott voltam az ortopéd klinikán, említettem az orvosnak, hogy jobb kezem egyik ujjának ízületén kis fájdalmat érzek. Ebben az esetben sokkal kevésbé volt bíztató. „Ez a kezdete (sajnos nem egy szép barátságnak) az ízületi csúznak – arthritisnek – és nem sokat lehet tenni vele. Meleg borogatás megkönnyítheti a fájdalmakat”. Eszembe jutott szegény boldogult anyám, akinek kedvenc elfoglaltsága volt a kötés. Képes volt kötni és ugyanakkor a televízió képernyőjét nézni. Amikor az élete vége felé ujjai megduzzadtak és eltorzultak és nem tudott többé hobbijával foglalkozni, elvesztette életkedvét.
Kiderül, hogy a gyógyíthatatlan rosszindulatú betegségeken kívül, létezik egynéhány kisebb is, amelyek bosszantók és megkeseríthetik életünket. Eddig csak a cukorbetegségről és nátháról tudtam (az utóbbiból persze néhány nap múltán kilábalsz), most hozzákerült a listához az arthritis is, Isten őrizz tőle!
Az orvostudomány eredményei lenyűgözőek, sikerül meghosszabbítani az életünket, de mit lehet csinálni, ha különböző testrészeink nem ilyen hosszú életre lettek teremtve? A jövő emberének talán művégtagjai lesznek, de jelenleg sajnos a felgyorsult kopás egy idő után szétzúzza életminőségünket.

 

TÁRSADALMI TILTAKOZÁS

A magas házbérek és lakásárak ellen tiltakozó izraeli fiatalok az utolsó három hétben az ország majdnem minden városában kisebb-nagyobb sátorvárosokat létesítettek. A legnagyobb ilyen fajta ’település’ Tel Aviv központi, elegáns Rothschild fasorában keletkezett, amelyet a fiatalok „Ha Rothschild volnék” fasorrá neveztek át. Hétvégenként egyre nagyobb tüntetések vannak, az előző szombaton Tel Avivban százezren, augusztus 6-án pedig már több mint százötvenezren (országszerte kb. háromszázezren) tüntettek a kormány szociális politikája ellen. Ez eddig a legnagyobb méretű szociális megmozdulás az ország történelmében.
A mozgalom szlogenje kezdetben a kissé túl általános Szociális Igazság volt, de az utolsó napokban a sátorvárosok vezetőinek sikerült a tömegek panaszait összpontosítani és többek között, a lakásárak visszaszorítását, szociális bérlakásépítést, az élelmiszerárak ellenőrzését, az adók csökkentését, ingyenes oktatást a bölcsődétől kezdve, az intézmények privatizációjának leállítását és az egészségügy reformját, követelik a kormánytól.
Amikor az u. n. Társadalmi Tiltakozásról olvastam, eszembe jutottak a napok, amikor esküvőnk után megfelelő lakást kerestem nejemnek és magamnak. Legénykoromban egy központi fekvésű egy szobás lakást béreltem, amely olyan picike volt, hogy a főzősarok, fürdőszoba és WC ugyanabban a pindurka helységben helyezkedtek el, amelyet csak egy furnérlemez tolóajtó választott el a lakószobától. Az ajtó annyira vékony volt, hogy ha valakinek hasmenése volt, ki kellett tuszkolni a vendégeket az utcára levegőzni.
Ez a lakás túl kicsi volt egy házaspár számára, de munkahelyem által előnyös kölcsönhöz jutottunk és egy pár hét múltán egy 48 négyzetméteres, másfél szobás lakás boldog tulajdonosai lettünk. Ebben a lakásban született első lányunk. A miénk volt a nagyszoba és a fél szoba gyerekszobává vált. Nem volt dupla ágyunk, de éjjel megágyaztunk a két kanapén, amelyen nap közben vendégeink foglaltak helyet. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem volt előszobánk és ha valakinek ajtót nyitottunk, egyenesen hálószobánkra látott rá, de boldogok voltunk kompakt kis otthonunkban. A bejáratunk előtti nagy kertet, szép pázsittal és néhány fával, lakásunk meghosszabbításaként (minden lakhelyünk földszinti volt) használtuk, ott rendeztünk lánykánknak szülinapi bulikat, társasjátékokkal, bújócskával, tréfás versenyekkel, mint ahogy azokról az akkori időkből megőrzött 8 milliméteres filmek tanúskodnak.
Ebben a kis lakásban sem mondtunk le kedvtelésünkről, a vendéglátásról, lányunk megszokta, hogy megossza szobácskáját más nyelvű vendégekkel, de amikor négy éves múlt, megérkezett a kishúga és nagyobb lakhely után kellett nézni. Nehéz szívvel – egyetlen bevételünk kettőnk fizetése volt – szerződést írtunk alá egy házaspárral, akik egy fél év múltán készültek kiköltözni háromszobás lakásukból. Addigra már négyen laktunk kis lakásunkban. Ez a fél év, amely eleinte nagyon nem tetszett nekünk, végül is szerencsés kimenetelű lett. Óriási mázlink volt, hogy a lakáspiacon az árak őrült módon felszöktek és olyan előnyösen adhattuk el kis lakásunkat, hogy a különbség közötte és a nagyobb között, jelentősen csökkent.
1971-ben költöztünk be lakásunkba, amelyben a mai napig lakunk. Az évek folyamán sok mindent átépítettünk, minden verandát lebontottunk, ezzel megnövelve a szobák méretét, minden kuckót, falmélyedést kihasználtunk, minden szabad falra szekrény került, csak egyet nem tudtunk megváltoztatni: a lakás alapmérete 76 m² maradt. Itt nőtt fel három gyerekünk – csak a legidősebbnek volt saját kis szobája, egy lezárt étkezősarokban, a másik kettő, egy lány és egy fiú, együtt lakott, amíg nővérük el nem költözött – és egy kutyát is tartottunk, de nem panaszkodtunk. Azokban a napokban, barátaink is hasonló körülmények között laktak.
Most, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, aránylag tágas a lakás, de még most sem jönne rosszul egy további szoba.
Mit akartam tulajdonképpen mondani? Biztos nem azt, hogy a lakásárak elleni tiltakozóknak nincs igaza. Más érában élünk, nem csak azért mert emelkedett az életszínvonal (nekünk nem volt mosógépünk – valamint egyszer használatos pelenkáink – autónk, televíziónk, légkondicionálónk, számítógépünk és még egy rakás más dolgunk sem, amelyek ma magától értetődők). Mi ideológiai okokból érkeztünk Izraelbe, beértük kevéssel, de arról álmodtunk, hogy gyerekeinknek egy szociális igazságosságra alapozott országot hagyunk örökségül. De helyette, mohó kapitalizmust, korrupciót látunk, a norma a nyereség utáni zabolázatlan törekvés, a prioritásokat olyan politikai érdekek alapján állapítják meg, amelyeknek a célja a jelenlegi rendszer folytatása. Isten ments, nem szocializmusról beszélek, hanem a kormányzó párt ideológiai atyjának, Jabotinskynak tanításáról, aki szerint az állam kötelessége élelmet, hajlékot, ruházatot, oktatást és egészségügyet szolgáltatni polgárainak. Azt hiszem, ha az állam vállalná ezt a felelősséget, az kielégítené a sátorvárosok fiataljait is.
A valóság azonban sajnos az, hogy az egyetlen hely, ahol Jabotinsky tanításai valóra váltak, az elfoglalt Nyugati Part, ahol a települők luxuslakáshoz juthatnak potom áron. Ha azokból a pénzekből, amelyeket koalíciós okokból, a települések és az ortodox jesivák (hagyományos tanintézetek) támogatására szánnak, mindössze néhány milliárdot szociális bérlakásépítésbe, az oktatásba, az egészségügybe fektettek volna be, nem keletkezett volna a mostani tiltakozó mozgalom.
Ennek a népi mozgalomnak nincs ideológiája, nem beszéli a politikusok nyelvét, akik mindig készek egy szaftos csontot dobni egy nyomásgyakorló csoportnak. Minden igényük a társadalmi igazságosság, a nemzeti prioritások valamint a tőke és a hatalom közötti túlságosan intim kapcsolat alapvető megváltoztatása és a meglevő források elosztása azok javára, akik kétkezi munkával keresik meg kenyerüket. Hogy érdemes legyen dolgozni ebben az országban, családot alapitani, gyerekeket felnevelni es újra büszkék lehessünk az egyenlőségre Izraelben.
Más országoknak inspirációt adni egy kicsit túl elbizakodott, de talán magunkat inspirálhatjuk. Rendben?

Benyomások egy sétáról a tel avivi sátorvárosban