VÉLETLENEK

A véletlenek kérdése gyakran foglalkoztat. Vallásos emberek néha csodának tekintik a jó események kombinációját, mások viszont az egybeesésben természetfeletti erők befolyását látják. Nem hiszem, hogy természetfeletti erők okozzák a furcsa véletleneket és csodákban sem hiszek, de statisztikailag úgy tűnik, hogy az esetek milliói között, amelyek adódnak életünkben, lesz néhány, melyek belevésődnek emlékezetünkbe, éppen azért mert annyira ritkák és egyedülállóak. Egy előadó egyszer azt állította, hogy nem léteznek véletlenek, mert ha például két szomszéd ugyanabból az utcából, összefut az Eiffel-torony kilátó teraszán, az nem annyira csodálatos. Mindketten vettek repülő jegyet és teljesen természetes, hogy Párizsban elmennek megnézni a leghíresebb turisztikai látványosságot, de az egybeesés nem az, hogy mindketten az Eiffel-toronyhoz látogattak, hanem az, hogy pont ugyanazon a napon és ugyanabban az órában tették ezt.
Sok tudós foglalkozott a tárggyal. Egy multidiszciplináris tudós (matematikus, fizikus és filozófus), a francia Pascal Blaise már 1654-ben kidolgozta a valószínűség elméletét, hogy javítsa barátja nyerési esélyeit a szerencsejátékokban. Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, mennyire véletlen egy adott egybeesés, vagyis mi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen kombináció valóban megtörténhet. Kammerer Paul, egy osztrák biológus, hobbijává tette az anekdoták összegyűjtését egybeesésekről és kiadott egy könyvet, amelyben több mint 100 ilyen eset jelenik meg. Ez a könyv vezette a szinkronicitás teóriájának megfogalmazásához. Feltételezte, hogy a szinkronicitás hullámai minden eseményt összekötnek. Ezek az ismeretlen erők csúcsokat okoznak, amelyeket a tudatunk egybeesésnek észlel.
Tudomásom szerint senki sem végzett még kutatást arról, hogy más emberek életében mennyire sok az egybeesés, úgyhogy nem tudom, különösen szerencsés vagyok-e, ha velem az átlagosnál több történt.
A múltban meséltem már néhány ilyenfajta eseményről, amelyekre visszaemlékeztem. AZ ŐRÜLT TUDÓS című írásomban megírtam, hogy egy baráti párnak, akik lakást kerestek Pesten, a sors keze a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, pont annak a lakásnak a címét juttatta kezük ügyébe, amely a zsidó üldöztetés idején a mi gettóbeli otthonunk volt.
Egy további eset, amely lenyűgözött, az volt, amikor egy nap jeruzsálemi barátommal kávéztam és mint mindig, erről-arról csevegtünk. Elmondta, családi nyaralást tervez Pesten. Azt válaszoltam, hogy én is odautazok családommal. Mikorra tervezi az utazást? Kiderült, hogy mindketten ugyanabban az időpontban leszünk a magyar fővárosban. „Hol fogtok megszállni?” Barátom lakást bérelt és én is hasonlóan cselekedtem. A megegyezés eddig a pontig nem annyira különös, de mit szóltok ahhoz, hogy röviddel utána kiderült, hogy mindketten ugyanabban a házban és ugyanazon az emeleten béreltünk lakást?
A befejezés sokkal prózaiabb, a két izraeli család nem barátkozott össze, gyerekeink különböző korúak és programjaink is mások voltak, de ugye, hogy ritka egybeesés volt, nemde?
Egy másik, TARTÓS KAPCSOLATOK című írásomban rég-látott barátomról meséltem, aki először életében érkezett Tel Avivba és a postán a nevemet kereste a telefonkönyvben, de nem talált rá. Abban az időben még nem volt telefonom, de nevemet is héberesítettem és barátom persze régi nevemen keresett. Elcsüggedve kisétált a posta épületéből „és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az”!
Egy további véletlen, amelynek következményeit a mai napig élvezzük, akkor történt, amikor feleségem holland nagynénje egy pesti fogorvost ajánlott nekünk. Legközelebbi utazásunkon Magyarországra, elmentünk klinikájára a Boráros téren és meglepetésünkre pont egy izraeli házaspárra bukkantunk, akik kézzel-lábbal próbálták elmagyarázni az orvosnak mi fáj és hol. Természetesen készségesen vállalkoztam a tolmács szerepére, a hálás pár megadta nekünk izraeli címét és ma ők a legjobb barátaink.
Az egyik legkedvesebb véletlen sok éve történt, amikor boldogult anyukámmal a Kőrúton sétáltam, egy férfi megszólította és szlovákul kérdezte: „Anyácska, merre van a Rákóczi körút”? Anyám még napokig azon csodálkozott, hogyan választotta ki ez a vadidegen ember a sok ezer járókelő közül azt az egyetlent, aki nemcsak megértette kérdését, de képes volt azon a nyelven válaszolni is rá.
Túl a csodálatos véletlenen, az Anyácska becenév nagy örömet is okozott neki.