(Részlet V)
Párizs II
Másnap reggel megint Párizsban voltam. Ezuttal a Latin Negyedben, talán a legkozmopolitikusabban az egész városban, találtam magamnak egy olcsó szállodát. Itt van a ”Sorbonne” egyetem, az utcákon a világ minden részéről származó diákok saját nyelvüket részesítik előnyben és francia tudás nélkül is lehet boldogulni, sok a kis kávéház, önkiszolgáló étterem és antikvárium – megfelelő környék valakinek aki pénzt akar spórolni. Féktelen pénzpazarlásom majdnem felette megspórolt pénzecskémet és mostantól meg kellett forgatnom minden fillért. Vagy 200 frank volt a zsebemben és a szálloda naponta 11.30-ba került. Szerencsémre, előre megvettem a vonat és hajójegyeket. Táviratoztam a hajótársaságnak és előrehoztam hazautazásom időpontját, de még így is több mint két hetem maradt és addig nemcsak lakni, hanem étkezni is kellett, arról nem is beszélve, hogy Párizsból is akartam valamit látni.
Az egyik első célpontom a ”Paix” kávéház volt. Kávét rendeltem és újsággal a kezemben, órákat töltöttem a szinesen nyüzsgő közönség tanulmányozásában. A fáma szerint, hogyha elég sokáig ülsz e kávéházban, idővel minden barátod és ismerősöd elvonul itt előtted. Úgylátszik nem szántam rá elegendő időt, mert egy ismerőst sem sikerült felfedeznem a sétáló tömegben. A ”Louvre”ben négy órát töltöttem. Többre egyszerűen nem volt erőm. ”Mona Lisa” csalódást okozott. Kisebb mint ahogy elképzeltem és zöldes háttere sem nagyon tetszett. Talán nincs annyira kifinomult izlésem, de nekem David festményei tetszettek, aki hasonlóan egy mai fotoriporter stilusához, Napoleon korát dokumentálta. A Rodin múzeumba is ellátogattam. A szobrok, amelyeknek fő tárgyuk a szerelem, fantasztikusak, de a ugyanezeknek a műveknek a fényképei talán hatásosabbak, mert itt a szobrász géniuszát kiegésziti a fényképész müvészete, aki ki tudja választani a legjobb megvilágítást és szemszöget, fokozva a drámai hatást.
A ”Jeu de Paume” múzeum az impresszionisták műveit mutatta be. A legjobban Monet festményei és Renoir női tetszettek, dehát ezek már elözöleg is kedvenceim voltak. A Modern Művészet Nemzeti Múzeumában is azok a festők művei tetszettek a legjobban amelyeket már ismertem, Utrillo, Matisse, Picasso, Chagall, Soutine, Mogdiliani, stb. Érdekes volt Salvadore Dali műve is amelyben egy zongora billentyüit Lenin feje helyettesíti. Látogatásom befejeztével, néhány képeslapot akartam vásárolni, de az eladónő ebédszüneten volt, szentesített intézmény Franciaországban. Még a piacot is bezárják ebédszünetre.
Reggelenként elöször is a póstára mentem. Még otthon megadtam mindenkinek utazásom menetrendjét és leveleimet Poste Restante címre kértem küldeni. Ez az elrendezés egész Europában kitünően müködött, csak Párizsban nem. Dadogó francia beszédemmel megkérdeztem a tisztviselőt, hogy van-e valamilyen küldemény Monsieur Shacham számára. Átnézte a levelek ezreit a rekeszben, de csak egy ausztráliai barátnőmtől talált levelet. Biztos voltam abban, hogy szüleim is írtak és megpróbáltam magyarázni a tisztviselőnek, hogy talán Schacham-nak betűzték a nevemet és akkor levelem más rekeszben lenne, de nem tudtam megértetni magamat.
”Parlez vous Anglais?” – kérdeztem.
”No,” – válaszolt a férfi és vállat vont egy elegáns mozdulattal, amelyre csak egy francia képes és amely teljesen különböző más népek vállvonásától. Próbálkozásaim angol beszédre bírni a többi tisztviselőt úgyszintén a közömbösség zátonyára futottak. Most már csakugyan dühös lettem. Ez a póstafiók amelyben azok leveleit őrzik meg akiknek nincs állandó címük, főleg a turistákat szolgálja. A közönségben amely körülvett mindenféle nép volt képviselve, de a francianyelvüek erősen kisebbségben voltak. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen helyen nem beszélnek angolul? A póstafőnököt kértem. Az úr türelmesen meghallgatta a panaszomat, aztán odaszólt az első tisztviselőhöz:
”Parlez Anglais!” – parancsolta és csodák csodája, az ember kinyitotta a száját és folyékonyan megszólalt angolul. Szüleim levele megkerült. Már kilenc napja várt rám a rekeszben.
Ha csak lehetett, a Seine partja mentén tértem vissza a szállodámba. A rakpart teli volt bódékkal amelyek a tehetősebb turistáknak a zsebéből voltak hívatva kicsalni a pénzt. Én ugyan nem tartóztam azok közé, de szabadon kotorászhattam a régi könyvek közt, megtekinthettem a giccses festményeket.
Véleményem szerint, Párizsban vannak a világ legszebb női. Ezek közül is a legbájosabbak – apró termetükkel, karcsú, lányos testükkel, finom arcukkal, ferde vágásu szemükkel – a keleti származásuak, úgylátszik indokínaiak.
Furcsaságok: Elsősorban a ”bikini” stílusu nyilvános férfi vizeldők, amelyek csak a legszükségesebb minimumot takarják el és csupaszon hagyják a test felső részét és a lábakat térd alatt. Ennek a rendszernek vannak persze előnyei is. Miközben elintézed folyó dolgaidat, tovább figyelheted az utcán történő dolgokat, meggusztálhatod az arra sétáló nőket és üdvözölheted a barátaidat is.
Párizsban láttam elöször életemben porázon vezetett macskákat.
Egy este a Champs-Elyséesen sétáltam. Ez talán a világ egyik legrangosabb utcája és épp azért az árak az üzletekben, kávéházakban és még a moziszinházakban is drágábbak mint máshol Párizsban. (Mellesleg, nemcsak az árak nem voltak azonosak a város különböző mozijaiban, hanem az előadások kezdete is más volt. A legtöbb moziba akármikor be lehetett menni, a film közepén is). Dacára a magas áraknak, minden szórakozóhely előtt sorbaálltak
Az egyik szórakozóhely amelyet ádáz volt a vágyam meglátogatni, a ”Lido” mulató volt. A belépőjegy ára 33 frank volt, vagy 12 frank azok számára akik megelégedtek a bár mellett való üléssel, de az én pénzügyi helyzetemben ez is túl sok volt. Már vissza akartam térni szállodámba, amikor rámmosolygott a szerencse. Egy busz állt meg mulató előtt és belőle a ”Makabbi” kézilabda delegáció 20 tagja szállt le, hasonló sötét-kék blézerben mint amilyet én viseltem. Az ő zakójuk bal oldalán ugyan Izrael címere díszlett és az enyémen nem, de ki vett észre ilyen apróságokat? A portás biztos nem és a sportolókat sem zavarta ha még egy Izraeli csatlakozott hozzájuk. A bárhoz ültünk és itt is segítségemre volt ”jelmezem”. Mindenki kapott valamilyen italt és senkinek sem jutott eszébe megszámolni, hogy 20-an, vagy 21-en vagyunk-e. Nagyon élveztem az ingyen elődást amely osztályrészemül jutott. A programban voltak táncosok, bűvészek, akrobaták, fejlett technikai effektusok és az egésznek egy közös nevezője volt: Minden faju, színü, alaku szép nők, a meztelenség különböző fokaiban. 1-kor éjjel jöttünk ki és a bejárat előtt hosszú sor kigyózott, várva a második előadásra amely fél órával később kezdődött.
Nem tudtam ellenállni a kisértésnek és egy este elmentem a ”Folies Bergères” előadására is. A belépőjegy csak 8.50 frank volt, de egy szinházi távcső bérlete további 3.50-el dézsmálta meg rohamosan apadó vagyonkámat. A program viszont sokkal pazarabb és művésziesebb volt mint a Lidoban. Az előadás több mint három órát tartott, a kosztümök és a meztelenség szemgyönyörkedtőek, a díszletek pompásak és a technikai kivitel tőkéletes volt. A németeken, akikkel egész Európa tele van és az amerikaiakon kívül, sok angol is volt a közönségben. Egy különvonat hozta őket Londonból az előadásra és még az éjjel visszavitte őket. Az előadás után elmentünk egy ismerőssel a piacra, megtekinteni Párizs ”gyomrát” és megkóstolni a világhíres hagymalevest.
Párizsban is több a látnivaló minthogy itt mind felsoroljam. Hogy csak néhányat említsek, ha látni akarod a csodálatos kilátást a ”Notre-Dame” katedrálisból, lépcsők százain kell felmásznod; az Eiffel torony tetején találkozhatsz összes barátoddal és ismerősöddel akiket évek óta nem láttál; a ”Sacrè-Coeur” bazilika a véleményem szerint a legszebb a világon. Útólag azt is elmondhatom, hogy nem mindenhová érdemes bemenni. Az óriási Les Invalides komplexbe csak azok látogassanak, akik Napoleon és családja iránt érdeklődnek; a Panthèonban sok híres ember (Rousseau, Zola, Hugo, Voltaire, Braille, stb.) van eltemetve, de amikor én látogattam oda, csak francianyelvű magyarázat volt, amiből a legtöbb turista édes-keveset értett.
Az utolsó napjaim Párizsban gondban teltek el. Számitásaim szerint, a szálloda számlájának a törlésztése után is kellett volna, hogy maradjon egy kis pénzem, de csunyán elszámoltam magamat. Meglepetésemre, szállodatulajdonosnőm minden csésze kávéért 1.50 és minden fürdőért 2.60 frankot számitott fel. Most már teljesen le voltam égve.
A ”kedves” szállodatulajdonosnő egy másik csalódást is okozott. Párizsban beszéltem meg találkát Brúriával, egy Izraeli barátnőmmel és már előre örültem jöttének. Naponta, amikor visszatértem a szállóba, első kérdésem az volt, hogy keresett-e valaki és a válasz mindig az volt, hogy senki. Csak Izraelben tudtam meg, hogy Brúria ugyanakkor volt Párizsban mint én, néhányszor felhívta a szállodát és minden alkalommal azt mondták neki, hogy nincs Shacham nevü vendégük. Feltételezem, hogy ez a tagadás nem eredett rosszszivüségből. Dacára az igyekezetemnek, háziasszonyom nem volt képes megtanulni nevem helyes kiejtését és amikor Brúria rám kérdezett, esze ágába sem jutott, hogy a név amit a telefonban hallott az enyém.
Vadul törtem a fejemet, hogy szerezzek valamilyen kis összeget amelyből meg tudnék élni hajóm indulásáig. A mai turista aki mindenhol hitelkártyával fizet, nem foghatja fel micsoda fonák helyzetben voltam. Egyszerűen nem létezett semmilyen praktikus módja a pénzszerzésnek. Utolsó mentsvárként, kérhettem volna ugyan szüleimet, hogy küldjenek pénzt, de ezt szégyeltem megtenni. Volt még 30 Izraeli lirám és ezeket akartam beváltani kemény valutára. Fel voltam készülve arra is, hogy a váltókurzus sokkal rosszabb lesz mint az otthoni, de arra nem, hogy semmilyen pénzügyi intézmény nem volt hajlandó elfogadni a lirákat. A nem-konvertibilis valuta fogalmáról akkor még nem hallottam. (Utam utolsó állomásán megpróbáltam szerencsémet egy olyan bankban is amelynek az ajtaján arany betükkel volt kiírva ”Bank Israel-Italy”, de itt sem kellettek szegényes Izraeli bankjegyeim). Valaki azt mesélte, hogy a Jordán Nemzeti Bank helyi fiókja jó árat add az Izraeli lirákért, de erre viszont én nem voltam hajlandó. Nem akartam, hogy a pénzem terrorista akciók finanszirozására szolgáljon.
A legrosszabb álmaimban sem képzeltem el, hogy ennyire vágyakozom majd befejezni a látogatásomat a Fények Városában. Egy új napra virradtam megoldás nélkül és már azt hittem, hogy ma is le kell mondanom az ebédről, amikor kit látok közeledni felém az embertömegtől nyüzsgő San Michelle bulvárdon? Túviát, akit még gyerekkoromból ismertem amikor együtt kukucskáltunk be a lányok öltözőjébe a Nyitra partján, Szlovákiában.
”Szevasz! Mit csinálsz itten?” – kérdeztük mindketten egyszerre. Miután röviden beszámoltam neki Európakörüli utazásomról, megtudtam, hogy Túvia már 11 hónapja volt Párizsban, rézmetszést tanult Friedlandernál és szabadidejében rajzolt is egy keveset. Egy stúdiólakást bérelt nem messze innen és most útban volt a piacra. Hirtelen erős vágya lett egy kis gulyásra, de nem biztos abban, hogy el tudja-e készíteni. Helyben vállalkoztam, hogy én megfőzöm a gulyást. Bevásároltuk a szükségeseket és a lakására mentünk. Magától a közeli étkezésre való gondolattól úgy elkezdett a gyomrom korogni, hogy azt hittem, hogy mindenki meghallja.
A lakás az ötödik emeleten volt, nem volt túlságosan nagy, nem volt folyó víze, a fürdőszoba és a vécé a folyosó végén voltak és télen úgylátszik dermesztő hideg uralkodott benne, de a nagy tetőablakok bőséges természetes fényt engedtek be és Túviának ez volt a legfontosabb. Festményei egesz jók voltak és állitolag már sikerült is eladnia egyet 200 dollárért. A lábosok tisztasága sem kapta volna a legjobb osztályzatot, de ki törödik ilyen apróságokkal, amikor a gyomor üres? A gulyás kitünően sikerült és annyit zabáltunk, hogy majd megpukkadtunk. Mielőtt elbúcsuztam barátomtól, kölcsönöztem tőle egy kis összeget, megigérve, hogy Izraelben visszafizetem az anyjának.
Végre elérkezett az utolsó nap. Tuvia kölcsönével elég pénzem volt és nemcsak, hogy kifizethettem a szálloda számláját és egy kis borravalót hagythattam a személyzetnek, maradt is nehány frankom.
A vonat Párizsból Olaszország felé 9-kor este indult.
Az egyik első célpontom a ”Paix” kávéház volt. Kávét rendeltem és újsággal a kezemben, órákat töltöttem a szinesen nyüzsgő közönség tanulmányozásában. A fáma szerint, hogyha elég sokáig ülsz e kávéházban, idővel minden barátod és ismerősöd elvonul itt előtted. Úgylátszik nem szántam rá elegendő időt, mert egy ismerőst sem sikerült felfedeznem a sétáló tömegben. A ”Louvre”ben négy órát töltöttem. Többre egyszerűen nem volt erőm. ”Mona Lisa” csalódást okozott. Kisebb mint ahogy elképzeltem és zöldes háttere sem nagyon tetszett. Talán nincs annyira kifinomult izlésem, de nekem David festményei tetszettek, aki hasonlóan egy mai fotoriporter stilusához, Napoleon korát dokumentálta. A Rodin múzeumba is ellátogattam. A szobrok, amelyeknek fő tárgyuk a szerelem, fantasztikusak, de a ugyanezeknek a műveknek a fényképei talán hatásosabbak, mert itt a szobrász géniuszát kiegésziti a fényképész müvészete, aki ki tudja választani a legjobb megvilágítást és szemszöget, fokozva a drámai hatást.
A ”Jeu de Paume” múzeum az impresszionisták műveit mutatta be. A legjobban Monet festményei és Renoir női tetszettek, dehát ezek már elözöleg is kedvenceim voltak. A Modern Művészet Nemzeti Múzeumában is azok a festők művei tetszettek a legjobban amelyeket már ismertem, Utrillo, Matisse, Picasso, Chagall, Soutine, Mogdiliani, stb. Érdekes volt Salvadore Dali műve is amelyben egy zongora billentyüit Lenin feje helyettesíti. Látogatásom befejeztével, néhány képeslapot akartam vásárolni, de az eladónő ebédszüneten volt, szentesített intézmény Franciaországban. Még a piacot is bezárják ebédszünetre.
Reggelenként elöször is a póstára mentem. Még otthon megadtam mindenkinek utazásom menetrendjét és leveleimet Poste Restante címre kértem küldeni. Ez az elrendezés egész Europában kitünően müködött, csak Párizsban nem. Dadogó francia beszédemmel megkérdeztem a tisztviselőt, hogy van-e valamilyen küldemény Monsieur Shacham számára. Átnézte a levelek ezreit a rekeszben, de csak egy ausztráliai barátnőmtől talált levelet. Biztos voltam abban, hogy szüleim is írtak és megpróbáltam magyarázni a tisztviselőnek, hogy talán Schacham-nak betűzték a nevemet és akkor levelem más rekeszben lenne, de nem tudtam megértetni magamat.
”Parlez vous Anglais?” – kérdeztem.
”No,” – válaszolt a férfi és vállat vont egy elegáns mozdulattal, amelyre csak egy francia képes és amely teljesen különböző más népek vállvonásától. Próbálkozásaim angol beszédre bírni a többi tisztviselőt úgyszintén a közömbösség zátonyára futottak. Most már csakugyan dühös lettem. Ez a póstafiók amelyben azok leveleit őrzik meg akiknek nincs állandó címük, főleg a turistákat szolgálja. A közönségben amely körülvett mindenféle nép volt képviselve, de a francianyelvüek erősen kisebbségben voltak. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen helyen nem beszélnek angolul? A póstafőnököt kértem. Az úr türelmesen meghallgatta a panaszomat, aztán odaszólt az első tisztviselőhöz:
”Parlez Anglais!” – parancsolta és csodák csodája, az ember kinyitotta a száját és folyékonyan megszólalt angolul. Szüleim levele megkerült. Már kilenc napja várt rám a rekeszben.
Ha csak lehetett, a Seine partja mentén tértem vissza a szállodámba. A rakpart teli volt bódékkal amelyek a tehetősebb turistáknak a zsebéből voltak hívatva kicsalni a pénzt. Én ugyan nem tartóztam azok közé, de szabadon kotorászhattam a régi könyvek közt, megtekinthettem a giccses festményeket.
Véleményem szerint, Párizsban vannak a világ legszebb női. Ezek közül is a legbájosabbak – apró termetükkel, karcsú, lányos testükkel, finom arcukkal, ferde vágásu szemükkel – a keleti származásuak, úgylátszik indokínaiak.
Furcsaságok: Elsősorban a ”bikini” stílusu nyilvános férfi vizeldők, amelyek csak a legszükségesebb minimumot takarják el és csupaszon hagyják a test felső részét és a lábakat térd alatt. Ennek a rendszernek vannak persze előnyei is. Miközben elintézed folyó dolgaidat, tovább figyelheted az utcán történő dolgokat, meggusztálhatod az arra sétáló nőket és üdvözölheted a barátaidat is.
Párizsban láttam elöször életemben porázon vezetett macskákat.
Egy este a Champs-Elyséesen sétáltam. Ez talán a világ egyik legrangosabb utcája és épp azért az árak az üzletekben, kávéházakban és még a moziszinházakban is drágábbak mint máshol Párizsban. (Mellesleg, nemcsak az árak nem voltak azonosak a város különböző mozijaiban, hanem az előadások kezdete is más volt. A legtöbb moziba akármikor be lehetett menni, a film közepén is). Dacára a magas áraknak, minden szórakozóhely előtt sorbaálltak
Az egyik szórakozóhely amelyet ádáz volt a vágyam meglátogatni, a ”Lido” mulató volt. A belépőjegy ára 33 frank volt, vagy 12 frank azok számára akik megelégedtek a bár mellett való üléssel, de az én pénzügyi helyzetemben ez is túl sok volt. Már vissza akartam térni szállodámba, amikor rámmosolygott a szerencse. Egy busz állt meg mulató előtt és belőle a ”Makabbi” kézilabda delegáció 20 tagja szállt le, hasonló sötét-kék blézerben mint amilyet én viseltem. Az ő zakójuk bal oldalán ugyan Izrael címere díszlett és az enyémen nem, de ki vett észre ilyen apróságokat? A portás biztos nem és a sportolókat sem zavarta ha még egy Izraeli csatlakozott hozzájuk. A bárhoz ültünk és itt is segítségemre volt ”jelmezem”. Mindenki kapott valamilyen italt és senkinek sem jutott eszébe megszámolni, hogy 20-an, vagy 21-en vagyunk-e. Nagyon élveztem az ingyen elődást amely osztályrészemül jutott. A programban voltak táncosok, bűvészek, akrobaták, fejlett technikai effektusok és az egésznek egy közös nevezője volt: Minden faju, színü, alaku szép nők, a meztelenség különböző fokaiban. 1-kor éjjel jöttünk ki és a bejárat előtt hosszú sor kigyózott, várva a második előadásra amely fél órával később kezdődött.
Nem tudtam ellenállni a kisértésnek és egy este elmentem a ”Folies Bergères” előadására is. A belépőjegy csak 8.50 frank volt, de egy szinházi távcső bérlete további 3.50-el dézsmálta meg rohamosan apadó vagyonkámat. A program viszont sokkal pazarabb és művésziesebb volt mint a Lidoban. Az előadás több mint három órát tartott, a kosztümök és a meztelenség szemgyönyörkedtőek, a díszletek pompásak és a technikai kivitel tőkéletes volt. A németeken, akikkel egész Európa tele van és az amerikaiakon kívül, sok angol is volt a közönségben. Egy különvonat hozta őket Londonból az előadásra és még az éjjel visszavitte őket. Az előadás után elmentünk egy ismerőssel a piacra, megtekinteni Párizs ”gyomrát” és megkóstolni a világhíres hagymalevest.
Párizsban is több a látnivaló minthogy itt mind felsoroljam. Hogy csak néhányat említsek, ha látni akarod a csodálatos kilátást a ”Notre-Dame” katedrálisból, lépcsők százain kell felmásznod; az Eiffel torony tetején találkozhatsz összes barátoddal és ismerősöddel akiket évek óta nem láttál; a ”Sacrè-Coeur” bazilika a véleményem szerint a legszebb a világon. Útólag azt is elmondhatom, hogy nem mindenhová érdemes bemenni. Az óriási Les Invalides komplexbe csak azok látogassanak, akik Napoleon és családja iránt érdeklődnek; a Panthèonban sok híres ember (Rousseau, Zola, Hugo, Voltaire, Braille, stb.) van eltemetve, de amikor én látogattam oda, csak francianyelvű magyarázat volt, amiből a legtöbb turista édes-keveset értett.
Az utolsó napjaim Párizsban gondban teltek el. Számitásaim szerint, a szálloda számlájának a törlésztése után is kellett volna, hogy maradjon egy kis pénzem, de csunyán elszámoltam magamat. Meglepetésemre, szállodatulajdonosnőm minden csésze kávéért 1.50 és minden fürdőért 2.60 frankot számitott fel. Most már teljesen le voltam égve.
A ”kedves” szállodatulajdonosnő egy másik csalódást is okozott. Párizsban beszéltem meg találkát Brúriával, egy Izraeli barátnőmmel és már előre örültem jöttének. Naponta, amikor visszatértem a szállóba, első kérdésem az volt, hogy keresett-e valaki és a válasz mindig az volt, hogy senki. Csak Izraelben tudtam meg, hogy Brúria ugyanakkor volt Párizsban mint én, néhányszor felhívta a szállodát és minden alkalommal azt mondták neki, hogy nincs Shacham nevü vendégük. Feltételezem, hogy ez a tagadás nem eredett rosszszivüségből. Dacára az igyekezetemnek, háziasszonyom nem volt képes megtanulni nevem helyes kiejtését és amikor Brúria rám kérdezett, esze ágába sem jutott, hogy a név amit a telefonban hallott az enyém.
Vadul törtem a fejemet, hogy szerezzek valamilyen kis összeget amelyből meg tudnék élni hajóm indulásáig. A mai turista aki mindenhol hitelkártyával fizet, nem foghatja fel micsoda fonák helyzetben voltam. Egyszerűen nem létezett semmilyen praktikus módja a pénzszerzésnek. Utolsó mentsvárként, kérhettem volna ugyan szüleimet, hogy küldjenek pénzt, de ezt szégyeltem megtenni. Volt még 30 Izraeli lirám és ezeket akartam beváltani kemény valutára. Fel voltam készülve arra is, hogy a váltókurzus sokkal rosszabb lesz mint az otthoni, de arra nem, hogy semmilyen pénzügyi intézmény nem volt hajlandó elfogadni a lirákat. A nem-konvertibilis valuta fogalmáról akkor még nem hallottam. (Utam utolsó állomásán megpróbáltam szerencsémet egy olyan bankban is amelynek az ajtaján arany betükkel volt kiírva ”Bank Israel-Italy”, de itt sem kellettek szegényes Izraeli bankjegyeim). Valaki azt mesélte, hogy a Jordán Nemzeti Bank helyi fiókja jó árat add az Izraeli lirákért, de erre viszont én nem voltam hajlandó. Nem akartam, hogy a pénzem terrorista akciók finanszirozására szolgáljon.
A legrosszabb álmaimban sem képzeltem el, hogy ennyire vágyakozom majd befejezni a látogatásomat a Fények Városában. Egy új napra virradtam megoldás nélkül és már azt hittem, hogy ma is le kell mondanom az ebédről, amikor kit látok közeledni felém az embertömegtől nyüzsgő San Michelle bulvárdon? Túviát, akit még gyerekkoromból ismertem amikor együtt kukucskáltunk be a lányok öltözőjébe a Nyitra partján, Szlovákiában.
”Szevasz! Mit csinálsz itten?” – kérdeztük mindketten egyszerre. Miután röviden beszámoltam neki Európakörüli utazásomról, megtudtam, hogy Túvia már 11 hónapja volt Párizsban, rézmetszést tanult Friedlandernál és szabadidejében rajzolt is egy keveset. Egy stúdiólakást bérelt nem messze innen és most útban volt a piacra. Hirtelen erős vágya lett egy kis gulyásra, de nem biztos abban, hogy el tudja-e készíteni. Helyben vállalkoztam, hogy én megfőzöm a gulyást. Bevásároltuk a szükségeseket és a lakására mentünk. Magától a közeli étkezésre való gondolattól úgy elkezdett a gyomrom korogni, hogy azt hittem, hogy mindenki meghallja.
A lakás az ötödik emeleten volt, nem volt túlságosan nagy, nem volt folyó víze, a fürdőszoba és a vécé a folyosó végén voltak és télen úgylátszik dermesztő hideg uralkodott benne, de a nagy tetőablakok bőséges természetes fényt engedtek be és Túviának ez volt a legfontosabb. Festményei egesz jók voltak és állitolag már sikerült is eladnia egyet 200 dollárért. A lábosok tisztasága sem kapta volna a legjobb osztályzatot, de ki törödik ilyen apróságokkal, amikor a gyomor üres? A gulyás kitünően sikerült és annyit zabáltunk, hogy majd megpukkadtunk. Mielőtt elbúcsuztam barátomtól, kölcsönöztem tőle egy kis összeget, megigérve, hogy Izraelben visszafizetem az anyjának.
Végre elérkezett az utolsó nap. Tuvia kölcsönével elég pénzem volt és nemcsak, hogy kifizethettem a szálloda számláját és egy kis borravalót hagythattam a személyzetnek, maradt is nehány frankom.
A vonat Párizsból Olaszország felé 9-kor este indult.
Hazautazásomról a Földközi tengeri utinaplóban-ban számoltam be amelyik az „Itthon-Otthon” címü könyvemben jelent meg (lásd a továbbiakban).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése