Útinapló III
(Részlet II)

Svájc

Bécsből Zürichbe folytattam az utamat. A kupémat a vonaton ezúttal két kanadai lánnyal osztottam meg és egy óra reggelig játszottuk a Crazy Eights nevü kártyajátékot. Amikor a jegykezelő felriasztott zavaros álmomból, egyenesen a vonatablak előtt elvonuló csodálatos svájci tájra ocsúdtam. Nyár közepén is hóval borított hegycsúcsok, fenyő erdők között üdén csobogó források, csupa vadonatújnak kinéző piros tetejű ház és virágok mindenütt, az ablakpárkányokon, a vasutállomásokon. A végtelen pázsitszönyegeken legelésző tehenek mintha a csoki boritójáról léptek volna le. Csak giccs festők, akiknek a "műveit" a piacon árulják, képesek ehhez hasonló tájat alkotni.
9-kor reggel érkeztünk Zürichbe. Pogyászomat leraktam a kis szállóban a festői Limat tó partján – ahol a szállodák legtöbbje van – és mindjárt városnézésre indultam. A város szép és tiszta, de a nagy csönd a központi utcákban a nap delén meglepő volt valaki számára aki azt hitte, hogy a világváros és a zaj szinonimák. Katedrálisban éreztem magamat, ami talán egy elég találó asszociáció egy olyan város számára amelynek a lakosai a tőke imádásáról ismertek.
Főleg a városközpont hagyott rám maradandó benyomást. Nem hiába tartják Zürichet a világ egyik legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi gócpontjának. Nehezen elképzelhető, hogy bárhol máshol is létezne a világbankoknak és pazar üzleteknek egy ehhez hasonló koncentrációja mint a Bahnhofstrassen. Apám megkért, hogy egy óraszíjat vegyek neki és így alkalmam volt be is lépni egy ilyen luxusüzletbe. Különleges élmény volt. Az udvariasság és figyelem amivel kezeltek felülmúltak mindent aminek addig és azóta részese voltam. A vevőket székkel és praliné csokoládéval kínálták, de lehet, hogy ezt csak elővigyázatosságból tették. Az én privát esetemből következtetve, jobb ha a vevő ül amikor az vételárat megtudja és egy kis édesség ezután talán elveszi a keserüsséget a szájából.
Zürich lakosai nem a világ legközvetlenebb emberei. Udvariasak, tárgyilagosak és ridegek mint a jég. Kérdéseidre előzékenyen, de mosolytalanul válaszolnak és továbbmennek a dolgukra. Soha nem ajánlanak önként információt, soha nem kérdezik: "Segíthetek valamiben?"
Más az atmoszféra az óvárosban. Ide jönnek a svájciak lazulni. Az utcák teli voltak prostituáltakkal és korhelyekkel. Itt láttam elöször egy jólöltözött, szép fiatal nőt tökrészegen és hangosan dalolva tántorogni az utcán. A kocsmákból és kávéházakból fúvós hangszerek hangja és duhaj ének hallatszott. Számomra ezek a dalok rossz emlékeket idéztek fel. Hiába mondogattam magamnak, hogy ez nem Németország és az időszak is más, amióta a háborúban a Hitler Jugendet láttam masírozni Pesten, az ilyenfajta német nyelvű dalok mindig libabőrössé teszik a hátamat.
Ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a látogatásomat Zürichben. Idegen országba látogatásom egyik élvezete a nagy árúházakban való kószálás. A Jelmoli híre túlhaladja Svájc határait és most, hogy odalátogattam, meggyöződhettem arról, hogy igazoltan. Óriási a választék. A sváci német dialektnek különleges melódiája van és azonkivül, hogy más szavaik vannak mint a németnek, a közös szavakhoz is kicsinyitő végződést biggyesztenek. Így például fénykép „Photoli”, feleség „Frauli”, csónak „Bootli” stb. Anélkül, hogy sokat értettem volna a dumából, lenyűgözve hallgattam hogyan próbálja egy ügyes eladó rábeszélni a háziasszonyokat egy konyhai gép vételére.
Különösen az egy egész emeleten elterülő sajtosztály nyerte el a tetszésemet. Aki nem szereti a sajtot nem fogja ezt megérteni, de az illat teljesen másvilági volt! Az ementáli sajton kivül amelyet már előzöleg szerettem, még két további helyi fajtát ismertem meg, az Appenzellert és Tilsittert és egy német sajtot, a Limburgert, amelynek a szaga olyan mint a ganajdombé, de az íze isteni. A sajtímádok számára pont ez az egyesek számára elriasztó tünet fokozza ennek a sajtfajtának az élvezetét.
Egy este, amikor egy pár virstlire és egy korsó sörre űltem be egy kiskocsmába, megismerkedtem Rosemarie és Hanspeterrel, egy helyi házaspárral. A barátság amit kötöttünk a mai napig tart és kiterjedt az családjaink többi részére is. Ez a pár tagja egy a Béke Hadtesthez hasonló szervezetnek, amelynek keretében más országokban dolgoznak önkéntesként. Néhány hónapot töltottek Afrikában is. Talán azért is különböznek a többi svájcitól mert sokat utaztak külföldre. Szívesen látott vendégük voltam, de Rosemarie őszintén bevallotta, hogy az anyja soha sem engedett volna egy magamfajta idegent a házába és ha valahogy mégis bekerültem volna, utána órákig levegőztetné a házat és ecetes vizzel tisztitaná azon székek párnáját amelyeket tisztátlan ülőkém beszenyezett.
Házuk Adliswilben egy magas hegy lábánál épült és ez volt az oka odaköltözésüknek is. A svájciak a gyalog túrák bolondjai. Hétvégeken több a túrázó az erdőkben mint a fa. Leparkolják az autót a hegy tövénél, kiveszik a pogyászból a túracipőt és az egész család – nagyi, papi, szülők, kisded gyerekek – menni kezd. Félelmetes nézni ezeket a pici 2-3 éves szőke gyerkőcöket ahogy mukkanás nélkül gyalogolnak a szüleikkel. Ebben a korban a gyerekek még nem beszélnek németül (amely egy idegen nyelv számukra), de anélkül, hogy sokat konyítanék a svájci némethez, fogadni merek, hogy egyikük sem mond valami olyasmit, mint: "Anyu, fáradt vagyok!", vagy: "Kolát akarok inni!"
Európában nyár idején csak tíz után alkonyodik (nálunk már nyolc felé sötét van) és amikor befejeztük a vacsorát, még javában sütött a nap. Hanspeter kedvesen rámmosolygott és javasolta, hogy tegyünk egy kis sétát. A kötélvasúttal, amelynek a végállomása néhányszáz méterre a házuk mögött van, felutaztunk a hegy csúcsára és erőteljes lépésekkel elkezdtünk masírozni. Lassan alkonyodott, köröskörül csak fák voltak és már hegyeztem a fülemet mikor hallom az első farkas üvöltést. Attól féltem, hogy félreértettem a házigazdámat és egy egész éjjeli túrára vállalkoztam, amikor végre, néhány óra múltán, fényeket láttunk és újból visszatértünk a civilizáció ölébe.
Amikor viszaérkeztem Izraelbe és egy baráti körben megemlítettem Adliswilt, meglepődtem amikor egy asszony azt mesélte, hogy a háború idején ebben a festői városkában internálták azokat a zsidókat akiknek sikerült megszökni a náci Németország rémeitől és a körülmények miatt a határt Svájcba vízum nélkül kényszerülték átlépni. Ez nem volt ugyan egy koncentrációs tábor, de ugyanakkor egy üdülő sem. Tüskedrótos kerités, a feltételek spártaik, az étel kevés és rossz és a fegyveres őrök nem bántak kesztyűs kézzel a foglyokkal. Kedvenc szórakozásuk a női tussolóban rendezett "villámrazzia" volt, persze akkor amikor a nők tussoltak. A hölgy anyja a táborban halt meg és bár a halálának az oka nem a hatóságok elbánása volt, az asszony a mai napig sem teszi be a lábát Svájcba.
Zürichből vonattal indultam Genf felé. Német utastársaim meglátták az Izraeli cimkéket a kofferomon és nagy vita kezdödött az Izraeli-német kapcsolatokról. Az egyik idősebb úr azon csodálkozott, hogy 17 évvel a háború befejezte után a zsidó nép "még mindig" nem bocsátott meg a németeknek. A többiek megelégedtek azzal, hogy azt szajkózták "mi semmiről sem tudtunk". Előzőleg Bernt is érinteni akartam, de mivel torkig voltam már a német nyelvvel és mentalitással, egyenesen Luzanig utaztam amely már a francia nyelvü kantonhoz tartozik.
Ez a város is egy tó partjára épült és hirtelen ötlettel vonat helyett hajóval folytattam az utat. Még egy kis városnézésre is maradt időm. Élvezem a térkép nélküli.kószálást idegen városban. Soha sem tudod mit fogsz látni a következő sarok után. Luzan hegyre épült, utcái zigzagosak, házai barátságosak és a kilátás a csúcsról, pazar.
A sétám után egy önkiszolgáló étterembe ültem be. Ezt a fajtát részesítem előnyben külföldön, amikor nem szórakozni akarok, hanem csak az éhségemet csillapítani. Itt nincsenek meglepetések. Az ételek és árak ki vannak állítva, pontosan tudod mit kapsz a tányérodra és mennyi lesz a ceh. Azonkivül, nem kell borravalót adni! Délidő volt, a helység teli volt az ebédszünetüket töltő fiatalokkal és jó volt így ismeretlenül beolvadni a vidám nyüzsgésbe. Francia tudásom minimális, de nem a szavak értelme, a tón volt a fontos.
A hajóutazás is élményes volt. A határ Svájc és Franciaország között a tó közepén van és a hajó felváltva egyszer a svájci, egyszer a francia oldalon horgonyzott. Egy említésre érdemes francia város Evian (az eviani békekonferencia, eviani ásvanyvíz). A partok sürün voltak megtűzdelve villákkal, üdülőtáborokkal és kishajókikötőkkel. Néhány srác a közelemben azzal töltötte az idejét, hogy megpróbálták kiválasztani a legszebb napozó nőt a legpirinyóbb fürdőruhában. Jelöltekben nem volt hiány. Három óra után Genfbe érkeztünk.
A város már messziről a legjobb arcát mutatta felénk és e jó benyomás akkor sem változott meg amikor közelebb értünk. A kikötő bejáratát egy mesterséges geyzir dísziti, amely 50-60 méter magasságra löveli fel a vízsugarait. Az öblöt köröskörül egy sor hatalmas palota öleli körül és a nemzetközi rendszámokkal ellátott jármüvek hosszú sorát fehér paraffinsisakos rendőrök irányítják. Késő estéig csattangoltam, de amikor vissza akartam térni szállásomra, kiderült, hogy elfelejtettem magammal vinni a szálloda névjegyét és nem emlékeztem se a cimére, se a nevére. Óriási a különbség a német és a francia nyelvü svájciak között. Itt mindenki kézségesen adott felvlágosítást, de csak néhány rendőr és számtalan járókelő segitségével sikerült végülis az ágyamba jutni.
Genfben csak egy éjjelt maradtam. A vonatom Párizs felé csak délben indult, úgyhogy reggel betettem a pogyászomat a vasuti csomagmegőrzőbe és egy szervezett túrával a Népszövetség palotájába látogattam. Többek között azt a termet is megnéztük ahol egy rövid idő múltán a fegyver leszerelési kongresszus ült össze. Az óriási festmények a falakon az emberiség sóvárgását a béke és a szabadság iránt ábrázolták.

Ha mindenki csakugyan ezután sovárog, miért tart olyan sokáig ezeket elérni? Hány millió ember fog még fölösleges háborúkban elpusztulni amíg eljön a várva-várt világbéke és hány száz millió ember fog továbbra is terror, diktatúra és elnyomás alatt sinylődni amíg a szabadság napja végre kisüt?