Kérdés: Melyik az a központi tengely amely körül a kibbutz forog?
Válasz: Az étkezde.
Az étkezde az egyetlen olyan szolgáltatás a kibbutzban, amelyik kor, nem és rang nélküli különbséggel mindenkit kiszolgál. Ez nemcsak az a hely ahová a kibbutztagok étkezni járnak, hanem társadalmi központ is, ahol mindenki mindenkivel találkozik, ahol megtudod a legutolsó pletykát, ahol határoznak azokról a fontos dolgokról amelyek megszabják a kibbutz életvitelét. Az étkezdében lépnek fel a városból vendégszereplésre érkező müvészek, vetítik esős napokon a filmeket és fontos országos megrázkódtatások idején politikai gyüléseket is rendeznek.
Ez a középpont ahonnan reggel a munkába indulnak, ahol délben az ebédszünetet tartják és ahol a munkanap befejeztével forró teát szürcsölnek, cukor nélkül, lekváros, vagy halpasztás („Teatime”) kenyérrel. Itt vannak elhelyezve a postaládák, a faliujság, a hirdetőtábla fontos és nem annyira fontos közleményekkel és a másnapi munka beosztással. Nincs még egy intézmény amelyik hűségesebben képviselné a kibbutzot mint az étkezde. Egy baromfitenyésztő delegáció érkezik más kibbutzokból, felderíteni, miért sárgább a mi ólunkból származó tojás sárgája; egy gazdag vállalkozó Tel Avivból azért jön ide, hogy meggyőzze a fiát hagyjon fel a a kibbutzi élet badarságával, térjen haza és szálljon be a cégbe; turistákkal megrakott busz kanyarodik be a parkolóba, amerikaiak – talán adakozók! – akik végre saját szemükkel akarják megtekinteni mi fán terem a kibbutz és a látogatás mindhárom esetben az étkezdében fejeződik be.
Az fehér abrosszal megterített asztal roskadásig van megrakva minden jóval amit csak a szemed és szád megkívánhat. Az asztal fejénél a kibbutz titkára tart udvart. Kopasz és kövér, magabiztos arckifejezéssel és olyan mézes mosollyal amelyet kenyérre lehetne kenni, tukmálja a vendégeket:
“Egyetek csak, egyetek nyugodtan, minden a saját termésünkből készült, egészséges, friss és mindenből bőven van még!”
Ennek a hatalmas vállalkozásnak egy irányitó kézre van szüksége, egy felelős valakire aki képes koordinálni ezeket a különféle tevékenységeket és biztosítani, hogy minden a rendes medrében folyon le. És ki ez a valaki a véleményetek szerint? Az élelmiszer raktárosnő? Dehogy, hiszen szegényke alig győzi elrendezni a belügyeket és hiányzik belőle a tapintatos hozzáállás és a finomság ami a külügyekhez szükséges. A szakácsnő? Na, jól néznénk ki, ha neki kéne az étkezdével is törödnie. Egy elsózott, odakozmált ételt sokszor még meg lehet menteni, de mit tehetsz egy megsértödött látogatóval aki megesküszik, hogy többé lábát sem teszi be a kibbutzba? Erre a feladatra egy diplomáciai tehetséggel megáldott ember szükséges, aki dedikált és felelős és ez az ember én vagyok!
Mint a kakas a maga szemétdombján uralkodok én, Mati, a fő felszolgáló, az étkezde személyzetén. A birodalmamban megmásíthatlan törvények vannak. Az én Szentek Szentjémbe, az edényraktárba, senki sem léphet be engedélyem nélkül és jaj annak aki megszegi ezt a szigorú tilalmat! A felügyeletem alatt az étkezde padlóját a bejárattól a konyha felé mossák fel és nem fordítva minthahogy egyszer javasolta egy fiatal mitugrász, akinek a nevét is réges-rég elfelejtették. Az étkezések naponta pontosan akkor lesznek felszolgálva amikor a fali óra mutatója eléri a megszabott órát. A fő szabály: Az előadásnak folytatódnia kell. Semmi sem akadályozhatja meg az étkezés sima lefolyását!
Magában álló vagyok, örökkévaló és mindent-tudó, az egyetlen férfi ebben a női birodalomban. Mindenki elfogadja a fennhatoságomat és lelkesen dicséri ügyességemet, erőmet, feltalálóképességemet amellyel minden váratlan kalamajkát megoldok. Ha valaki a személyzetből bátorkodik kérni tőlem valamit, ezt félősen teszi, nehogy isten ments megharagítson. Amikor Eszter nagyinak, aki a ‘hámozó‘ felelős és mindig a fiatalok pazarló szokásaira panaszkodik, segitségre van szüksége, bedugja a fejét a konyhába és negédes mosollyal fogatlan száján kiáltja:
„A Jingele” (jiddis = Egy fiatalt), vagy „Der Bucher für eine Minute (A fiút egy percre).”
Pöckösen vonulok végig a konyhán, izmaimat büszkén fittogtatva és úgy teszek mintha észre sem venném a gyengébb nemü közönség istenítő tekinteteit amint könnyüszerrel kijelölt helyükre lódítom a krumplival teli edényeket, vagy a zöldséges ládákat. Azután a raktárosnő közeledik hozzám és (számára) szokatlan szégyenlőséggel kérlel:
„Ráérsz egy percre Mati? Egy kis kérésem van.”
Rekord gyorsasággal végzem el a feladatot – néhány lisztes, cukros, vagy rizsás zsák behozatala – és egy csésze puddinggal lépek ki a raktárból, hogy mindenki lássa, én vagyok az, aki a raktárosnő kegyeit élvezem.
Alig fejezem be ezeket és máris lágy macska lépésekkel közeledik hozzám a diétás ételekért felelős tagnő és rejtelmes hangon búgja:
„Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Amikor először fordult hozzám ilyen módon, feldobogott a szivem és azt hittem, hogy egy intím kérésről van szó amelyet titkolni kell a nyilvánosság elől, de gyorsan kiderült, hogy a látszólagos titokzatosság a hölgy megszokott kifejezezési módja és összesen arról van szó, hogy nem tud kinyitni egy konzervet, vagy gyümölcs szörpös üveget.
Nélkülem egy étkezés sem lenne készen időben, mert ki más, ha nem én, cipelné be a nehéz lekváros bádogdobozokat; hozná el a tehénistálló hütő ládáiból a gyümölcs leveses tartályokat; üritené a tejes kannákat a fazékokba; távolítaná el a szinültig teli szemetes kukákat. Én vagyok az is aki reggel kinyitom az étkezdét; 30 cipó kenyeret szeletelek fel; az óriási villanyserpenyőben 40 tojásból készitek tojáslepényt a korán a mezőre induló földmüveseknek; felülvizsgálom a padló, asztalok, edények, tányérok, evőeszközök makulátlan tisztaságát és mindenek felett, összhangba hozom azt a lázas tevékenységet amelyik akkor éri el a csucsát amikor az étkezést felszolgálják.
Amikor az előkészületek befejeződnek, mint egy uralkodó jelenek meg az étkezdében, kisérve hű szárnysegédeimmel és áttekintem a stratégiai helyzetet. Vajjon minden készenlétben áll? Végigjárom a terem hosszát, szélét, itt néhany centiméterrel továbbtolok egy vízeskancsót, ott felfedezem egy tányér hiányát, lefricskázok egy morzsát az egyik asztalról, javítok, egyenesítek, hogy minden szimetrikus legyen, mint a katonák a diszszemlén és továbbsuhanok fontosságom hullámain.
Amint a terem megtelik étkezőkkel, mint egy nagy hadvezér, Hanibál, vagy Napoleon modern verziója igazgatom hadaimat. Körülöttem tumultus, idegesség, zaj, gőzölgő tartályokkal megrakott felszolgáló kocsik száguldanak a konyhából, üres kocsik az ellenkező irányba, csak én állok hidegvérüen központi poziciómban, árgus szemekkel vigyázok arra, hogy senki sem űljön új asztalhoz mielőtt az előző megtelt és diszkrét sutogással osztom a parancsokat összekötő tisztjeimnek:
„Itt további adagok kellenek, ott sürgős főzelék utánpotlás szükséges, a táp oszlop elakadt a harmadik sorban”.
egyszer aztán megtörtént, hogy ágynak estem. végülis mindannnyian halandók vagyunk. Csak néhány nap múltán lettem láztalan és nagynehezen elvonszoltam magamat az étkezdébe. Elképzeltem magamnak milyen felfordulást találok ott. Minden el lesz hanyagolva, a tagok hiába várnak az adagukra, senkinek sem jutott eszébe hideg vízes kancsókat tenni az asztalokra, a kenyér nem friss, a piszkos edényeket nem takarították el, az ételhulladék edények nem lettek kiürítve, stb. Képzeljétek el a csodálkozásomat amikor beléptem és mindent a legnagyobb rendben találtam. Mindenki nyugodtan fogyasztja az ebédjét, senki sem panaszkodik, az asztalok meg vannak rakva étellel és ami a legjobban fájt: A diétás ételekért felelős tagnő másnak búgta: „Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Én meg ott állok mint egy rakás szerencsétlenség és a szememből egy nagy könnycsepp gördül le:
„Ez aztán hálátlanság a javából!”
Az uradalmamba idegenek törtek be, nincs rám többé szükség. A fejembe egy szörnyű gondolat ötlött:
„Hiszen mostanáig sem volt szükségük rám, Matira, az ifjusági csoport tagjára. Egy erős srácra volt szükségük és minden más fiú betölhette volna a helyemet.
Aznap nem mentem el uzsonázni. Egyszerűen nem voltam képes megkóstolni azt a lekvárt amelyet nem én cipeltem be a raktárból. Este elmentem a munka felelőshőz és kértem, hogy már másnaptól osszanak be egy másik munkába.
A könyvem "Itthon-Otthon" - amelyik 2004 augusztusában jelent meg - tartalma, elérhetősége, recenziók, rádióinterjúk, fényképek a könyvavatásról, egy elbeszélés a könyvből és időről időre új elbeszélések is.
vasárnap, január 08, 2006
Kibbutzi tipusok: A Megbuktatott Uralkodó
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése