Útinapló III(Részlet IV)
London
Az utazás Angliába fárasztó volt. Amikor elértük a La Manche csatornát, mindenkinek le kellett szállnia és egy dermesztően huzatos hosszú folyosón át, gyalog cipelnie a pogyászát egész a molóig. A hajó nemzetközi területnek számított és az utasok egyenesen a vámmentes üzletbe rohantak és felszerelték magukat cigivel és alkohollal. Én viszont, talán a magas hullámok, vagy a fáradságom miatt, először az életemben éreztem valami tengeri betegséghez hasonlót.
Csak amikor Folkestoneban partraértünk és átszálltunk a kényelmes angol vasuti szerelvényre, kezdtem jobban érezni magamat. Az útlevél és vámvizsgálat nagyon szigorú volt azokhoz a névleges vizsgálatokhoz képest amelyeket a többi európai határon tapasztaltam. Udvariasan, de erélyesen megkérdezték mit keresek Angliában, mi lesz a címem, mennyi pénzem van és van-e visszajáró jegyem Izraelbe.
Késő este érkeztem Londonba és azonnal csalódtam a hittemben, hogy a britteknél minden jól meg van szervezve. A Victoria vasútállomáson nem volt információs, vagy turistairoda, sem szállodai szolgálat. A rendszerem amely olyan szépen működött mostanáig, itt kudarcot vallott. Senki sem tudott tanácsot adni, hogy lehet olcsó szállást találni a városban. Egy órát vesztegettem meddő kérdeződöskedéssel, amíg végülis a telefonkönyvben találtam egy privát céget amely pont ezzel foglalkozott.
A szálloda elfogadható volt, az ára viszont elég magas, bár reggelivel és fürdőszoba használattal járt. A kinézésük szerint, a többi vendég legtöbbje is csupa hozzám hasonló ”kolóniális” tipus volt. A szobákban nem volt telefon és TV, de volt egy ”nappali szoba” fotelekkel, újságokkal és egy TV készülékkel. Megpróbáltam egy olcsóbb szobát találni, de egy negyedórás várakozás után a buszra és egy félórás utazás után egy távoli negyedbe, rájöttem, hogy amit talán megspórolnék a szoba bérén, kiadnám a buszokra és elhatároztam, hogy a szállóban maradok. Az egyedüli hasznom a keresésből az volt, hogy megismertem London egy jellegzetes zsidó negyedét. Zsinagóga, üzletek és éttermek ”kóser” táblácskával és egy nagy bowling terem.
Hogy mégis megspóroljam a lakbér egy részét, megosztottam a szobámat egy olasz fiúval akit munkahelye küldött ide angolul tanulni. Az első napon csak 9-kor ébredtem a ”Breakfast, breakfast!” kiáltásokra a folyosón. A reggeli nemcsak ízletes, de kiadós is volt, úgyhogy estig alig kellett ennem.
Az időjárás tipikusan angolos volt és esőkabátom jól jött. Az első utam a Hyde Parkba vitt. Vasárnap volt, kitünő alkalom megnézni miként müködik a híres ”Szónokok sarka”. Az erős szél port űzött az emberek szemébe, de a park teli volt. A hevenyezett pódiumokon ateisták, vallási fanatikusok, katolikusok, metódisták, protestánsok álltak. Egy keresztény-zsidó mozgalom a ”Sárga csillag” is képviselve volt. Két szónok a faji megkülönböztetésről beszélt, egy másik a halál utáni életről (nincs itt valamilyen ellenmondás?). A közönség heccelő közbekiáltásokkal kisérte a beszédeket és jaj volt annak aki nem a tetszése szerint reagált. A legsikeresebb szónok Lord Bertrand Russel fegyverleszerelési mozgalmának a szóvivője volt. Egyaránt támadta a Labourt és a Konzervativeket és az angol atomfegyverek megsemmísittését követelte. A kommunista párt szószólója is közönségvonzó volt, de a legérdekesebb egy öreg úr volt, akinek a programját néhány szóval lehetett összegezni: ”Bosszút állni a németeken minden lehető módon”, mégha az ár az, hogy az oroszok tovább fognak uralkodni Kelet Németországban.
Az időjárás többnyire esős volt, de amint kikukucskált a nap néhány percre a felhők közül, a zárkozott angolok majd kibújtak a bőrükből. Nők és férfiak egyaránt lehámozták magukról a vastag ruharétegeket – és ezzel együtt valamicskét a civilizáció külső jelenségeiből is – és felfedve sápadt testüket a nap sugarainak, hanyattfeküdtek a közeli park pázsitján. Valaki a mi vidékünkről, ahol mindenki az árnyékot keresi és igyekszik minél hathatósabban védekezni az ártalmas sugárzás elől, úgylátszik soha sem fogja tudni megérteni ezt a napimádatot.
Jól felkészültem utazásomra és a két hét alatt amelyet Londonban töltöttem, megtekintettem a legtöbb helyet amelyről annyit hallottam és olvastam. Legtöbbször a földalattin utaztam, amelyen itt is könnyű az eligazodás. Az utazás ára 6 pence volt, de tapasztalt barátok tanácsára magammal hoztam otthonról egy marék 25 filléres izraeli pénzérmét, amely ugyanolyan nagyságu volt mint az angol penny és az első napokban ezeket használtam. Nem szép? Persze, hogy nem az, de ha az ember fiatal, sokszor csinál marhaságokat. Abban az időben állitólag, az angol hatoságok havonta hoztak egy 25 filléres zsákot az izraeli követségre és elvárták, hogy beváltják ezeket angol pénzre.
Amíg az ember a vonatra vár, a falifirkákat olvashatja. Azok akik bíborszínü festékkel mázolták a falra: ”Ki a zsidókkal! Ki a feketékkel!” nem voltak nagyon eredetiek, de voltak olyan firkászok is akiknek humorérzékük volt, mint az aki egy illatszer cég hirdetése mellett a következőt spriccelte a falra: ”Leninism, what a stench to quench!”
A Picadilly tér csalódást okozott. Fényképei szerint sokkal nagyobbnak képzeltem. Az Erosz szobor a tér központjában sem volt túl impozáns. A Leiceister tér felé folytattam utamat, dúdolgatva a dalt, amelyet pont a Vörös Hadsereg énekkara tett hiressé: ”Goodbye to Picadilly, Farewell Leicester Square”. A Soho nincs messze innen. Végigjártam a negyed kis utcáit és olvasgattam a cédulákat az ajtókon: ”Fiatal manöken”, ”Fiatal lány francia leckéket ad…”, ”Estélyi ruhás fiatal férfi kerestetik …”, stb.
Végülis egy folyamatos sztriptíz előadást kináló intézményben pihentettem fáradt lábaimat. Itt találkoztam egy klasszikus példájával annak, hogy lehet elegánsan megkerülni egy törvényt amelynek célja a közönség erkölcsének a megvédése. Miután Angliában csak zárt klubbokban volt szabad sztriptízt bemutatni, a bejáratnál nem belépő jegyet hanem klubtagsági igazolványt árultak (potom fél fontért). Most, hogy ‘tag’ lettem, besétálhattam. A helységben egy kis szinpad volt és 5-6 sor pad. A szomszéd szoba iroda és öltöző volt. A lányok egyenesen az utcáról érkeztek, letették bevásárló kosarukat, ernyőjüket, kabátukat az irodában és a szinpadra léptek. Feltették a lemezjátszóra kedvenc lemezüket és nekiálltak a vetkőzéshez. Egy másfél óra alatt kb. egy tucat fiatal és csinos lányt láttam intím ruhanemüje nélkül. Nem néztek ki mint szakmabeliek és ez tette fellépésüket spontánná és érdekessé.
Másnap a London hídnál kezdtem a városnézést. Hamarosan a Citybe értem és meggyőzödhettem, hogy legalábbis néhányan az angolok közül még ma is az üzletemberek hagyományos ”egyenruháját” viselik – sötétszinü csíkos öltöny, bowler kalap, aktatáska és ernyő a kezükben és a hónuk alatt a ”London Times”. Megmásztam a 350 lépcsőt a Szent Paul katedrális tornyában és megcsodáltam a csodálatos kilátást. Ugyanott van az úgynevezett ”Suttogó Galléria”, egy kerek térség a kupola alatt ahol egy pap suttogása 40 méter távolságból világosan hallható. Tovább mentem a Fleet utcán keresztül – akkor itt volt a legtöbb ujság szerkesztősége – a Trafalgár térig, ahol mint a többi turisták, megetettem a galambokat, amelyek kicsipegetik a magot kinyújtott tenyeredből.
Az izraeli követségre is el kellett mennem és akkor fedeztem fel London egyik furcsaságát: Ugyanaz az utcanév majdnem végtelen variációkban jelenhet meg. A követség címe Palace Gns. volt, de csak hosszabb érdeklődés után derült ki, hogy a teljes név Palace Greens, Létezik Londonban Palace Street, Place, Mews, Lane, Terrace, Gardens, Court és Endsleigh is és ez megtörténhet majdnem minden más utcanévvel is. Ugylátszik ez az egyedüli megoldás ha a városi tanács kifogy az utcanevekből.
A legimpozánsabbnak Londonban a British Museumot találtam. Meg sem próbáltam az egész óriási komplexet megtekinteni. Mint egy ázsiai, először is az ennek földrésznek és az Egyiptomnak szentelt szárnyban tettem látogatást. Leverő benyomást tett rám egy ősi férfi aszalt teste, amit a sivatag forró homokja őrzött meg a jövő generációk számára. Csak azt remélhetem, hogy az én holtestem nem lesz halálom után valahol kiállítva. Hat órát töltöttem itt és a tudományos múzeumban, teljesen megigézve, de persze alig jutottam tovább a külső boritékán ennek a bámulatos múzeumnak.
Még sok érdekes hely van Londonban, de mivel nem útikalauzt írok, csak néhányat fogok megemlíteni. Sokezer más turistával megnéztem az őrségváltást a Buckingham palotában; bekukkantottam a Parlamentbe; meglátogattam Kipling, Browning és más hírességek sírját akik a Westminster Abbey padlózatában vannak elhantolva; bejártam a Towert ahol a véres angol történelem néhány hátborzongató fejezete játszodott le. Láttuk hol lett Ann Boylen, 8-ik Henry felesége, lefejezve, a szobát ahol egy sötét éjjel megfojtottak két kisdedet, akiknek egyetlen bünük az volt, hogy királyi sarjak voltak és örökölhették volna az akkori királyt. (Ez az egyik legiszonyúbb kiállitási tárgy Madame Tussau viaszbaba múzeumában is).
Volt egy sikerült gasztronómiai felfedezésem is, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozat és nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”ban lehetett kielégíteni. 5 shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Néhány tapasztalt fiatal, bámulatos technikával, egész ételpiramisokat épített tányérjára. Az árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.
Egy további hely ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállitás volt. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve furcsa izü levesektől, folytatva százmindenféle módon elkészitett húsokkal, krumpliféleségekkel, spagetti, főzelékek, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és ekzotikus gyümölcsök. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litreit vedelhetted.
Egy nap elromlott a karórám. Azt hittem könnyüszerrel megjavítathatom, de kisűlt, hogy Londonban nincsenek már órások. Minden ékszerésnél azt mondták, hogy javításokat csak a központi üzemükben eszközölnek és órám három hét múlva lesz kész. Ennyi időm nem volt és egy új óra vételét nem is engedhettem meg magamnak. Végülis véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre Londonban, ahol az asztalára görbedve, nagyitó üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származásu is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.
Néhány barátom szerint a legjobb hely lányok megismerésére a Whisky-A-Gogo klub volt, de miután nem volt diákigazolványom, nem engedtek be. Szakadt az eső és amikor egy helyes lány betessékelt egy másik klubba (”Nem kell semmit rendelni, csak kukkants be…”), engedtem a csábításnak. Bent a klubban, egy másik szimpatikus lány, Mariann, ült az asztalomhoz és kérte, hogy hívjam meg valami italra. Megmagyarázta, hogy csak akkor ülhet velem, ha rendelek neki is valamit. A feladata az volt, rábírni a vendégeket, hogy minél több italt fogyasszanak (késöbb megtudtam, hogy ez a ”szakma” Izraelben is ismert, űzői a ”drinker”-ek és az ital amit ők fogyasztanak, ártalmatlan szines víz) és ő egy bizonyos százalékot kap minden italból amelyet a társaságában levő vendég rendel.
Mariann jó társalgónő volt – ez úgylátszik hozzátartozik a szakmához – elmesélte, hogy azelőtt cipőket árult, de a mostani munkája érdekesebb és sokkal jövedelmezőbb is. Elmúlt egy fél óra és Mariann már közelebb ült hozzám, megpuszilta az arcomat és kérte, hogy öleljem meg. Fülembe duruzsolta, hogy tetszek neki és miután befejezi napi kvótáját, feljöhetek lakására.
Megkérdeztem hány pohár ital hiányzik még aznapi kvótájához. ”Csak három-négy, azt hiszem,” – válaszolta Mariann. Elhatároztam, hogy maradok. Költségvetésem nem szenvedi túlságosan meg ha még egy kis pénzt költök. Végülis Mariann csinos lány és a jó dolgok az életben pénzbe kerülnek. Még egy háromnegyed óra telt el kellemes enyelgésben. Biztos voltam benne, hogy már kiürítettem a fent említett három-négy poharat. Mariann odament a pénztároshoz és rövid vita – vagy inkább látszólagos vita – után visszatért az asztalhoz és szomorú hangon kijelentette, hogy a főnök azt állítja, hogy a lány a tegnapi naptól tartózik még néhány itallal. Vajjon hajlandó vagyok rááldozni ezt a további összeget?
Tiltakoztam, hogy nem méltányos velem fizettetni a tegnapi vendéggel való szórakozást. Mint született angol, Mariann hitt a ”fair play”ben és vita nélkül egyetértett velem:
”Teljesen igazad van, de ez a munkahelyem,” – mondta. ”Köteles vagyok azt tenni amit a főnök mond. Ne haragudj, várj inkább meg a szemben levő kávéházban. Nem maradok sokáig és aztán elmehetünk a lakásomra.”
Megittam egy bögre kávét, aztán amint peregtek a percek, még egyet rendeltem és az egész idő alatt árgus szemmekkel lestem a klub bejáratát. Mariann persze nem jött ki, úgylátszik a hátsó bejáraton szökött ki, mert amikor végülis visszatértem a klubba, már nem volt ott. A főnök a vállát vonta. Két-három Mariann nevü lány dolgozik nála és nem nagyon érdekli hová mennek amikor befejezik a munkájukat. Két órakor éjjel értem vissza szállodámba, kiábrándulva, szegényebben, de gazdagabban egy tanulsággal.
A végén rájöttem, hogy amit annyira keresek, sokkal könnyebben (és olcsóbban) megtalálhatom a szállodámban. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek: ”Egg, or spam?”
Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ”spam” (felvágottféle), a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. Rámmosolygott és szépen megmagyarázta. Nem minden angol volt ennyire megértő az ilyen ”gyarmati” tipusok iránt mint én voltam. Collinsal (hogy ez a kereszt-, vagy vezetékneve volt-e, most már soha nem fogom megtudni) gyakran összefutottam a folyosón és mindjárt megéreztem, hajlandó kimélyiteni az ismeretségünket.
Végül is egy apró trükkel próbáltam ki, mennyire jó a megérzésem. ”Véletlenül” becsaptam a szobaajtót, bent hagyva a kulcsomat és megkértem Collinsot, hogy jöjjön fel a mesterkulcsával. Amikor kinyitotta az ajtómat, behúztam és megcsókoltam. Lelkesen visszacsókolt, az ágyra estünk és ha nem félt volna, hogy szobatársam ránknyitja az ajtót, ott helyben magammá tehettem volna.
Mint Márai mondta valahol: ”A szerelem csak lakáskérdés”. Itt ugyan nem szerelemről volt szó, de ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani amit mindketten akartunk, megfelelő helyet kellett találni. Collins, aki a ”nappali szobá”ban aludt, suggalmazta a megváltó megoldást. Odasúgta nekem, hogyha csak türelmes leszek és megvárom amíg a TV adásai befejeződnek, vagy az utolsó néző elmegy aludni, nála tölthetem az éjjelt.
Így is tettem és néhány éjszakát töltöttünk együtt. Collins szenvedélye túlszárnyalta az enyémet is és majdnem mindenre hajlandó volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy teherbe essen. Hithű katolikus volt – ritkaság a protestáns Angliában – és vallása nem engedélyezte az óvszerek használatát. Így csak csókolóztunk, ölelkeztünk, őrjitettük egymást amíg az ágynemü majd tüzre lobbant, de ennél több nem történhetett.
Egész másfajta szórakozásra leltem a Belgrave téren. Véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratu táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, amikor nagynénéim a szellemek segítségével próbálták megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.
Egy olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva voltak, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartás. Ez a benyomás még megerősödött amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől akikkel ”kapcsolatba lépett”.
”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.
”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”
”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.
Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.
Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.
Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, hogy egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, hogy ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen az unokanővérem Évi alakja, akit Auschwitzban gyilkoltak meg a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, hogy lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek idegen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemét és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.
Csak amikor Folkestoneban partraértünk és átszálltunk a kényelmes angol vasuti szerelvényre, kezdtem jobban érezni magamat. Az útlevél és vámvizsgálat nagyon szigorú volt azokhoz a névleges vizsgálatokhoz képest amelyeket a többi európai határon tapasztaltam. Udvariasan, de erélyesen megkérdezték mit keresek Angliában, mi lesz a címem, mennyi pénzem van és van-e visszajáró jegyem Izraelbe.
Késő este érkeztem Londonba és azonnal csalódtam a hittemben, hogy a britteknél minden jól meg van szervezve. A Victoria vasútállomáson nem volt információs, vagy turistairoda, sem szállodai szolgálat. A rendszerem amely olyan szépen működött mostanáig, itt kudarcot vallott. Senki sem tudott tanácsot adni, hogy lehet olcsó szállást találni a városban. Egy órát vesztegettem meddő kérdeződöskedéssel, amíg végülis a telefonkönyvben találtam egy privát céget amely pont ezzel foglalkozott.
A szálloda elfogadható volt, az ára viszont elég magas, bár reggelivel és fürdőszoba használattal járt. A kinézésük szerint, a többi vendég legtöbbje is csupa hozzám hasonló ”kolóniális” tipus volt. A szobákban nem volt telefon és TV, de volt egy ”nappali szoba” fotelekkel, újságokkal és egy TV készülékkel. Megpróbáltam egy olcsóbb szobát találni, de egy negyedórás várakozás után a buszra és egy félórás utazás után egy távoli negyedbe, rájöttem, hogy amit talán megspórolnék a szoba bérén, kiadnám a buszokra és elhatároztam, hogy a szállóban maradok. Az egyedüli hasznom a keresésből az volt, hogy megismertem London egy jellegzetes zsidó negyedét. Zsinagóga, üzletek és éttermek ”kóser” táblácskával és egy nagy bowling terem.
Hogy mégis megspóroljam a lakbér egy részét, megosztottam a szobámat egy olasz fiúval akit munkahelye küldött ide angolul tanulni. Az első napon csak 9-kor ébredtem a ”Breakfast, breakfast!” kiáltásokra a folyosón. A reggeli nemcsak ízletes, de kiadós is volt, úgyhogy estig alig kellett ennem.
Az időjárás tipikusan angolos volt és esőkabátom jól jött. Az első utam a Hyde Parkba vitt. Vasárnap volt, kitünő alkalom megnézni miként müködik a híres ”Szónokok sarka”. Az erős szél port űzött az emberek szemébe, de a park teli volt. A hevenyezett pódiumokon ateisták, vallási fanatikusok, katolikusok, metódisták, protestánsok álltak. Egy keresztény-zsidó mozgalom a ”Sárga csillag” is képviselve volt. Két szónok a faji megkülönböztetésről beszélt, egy másik a halál utáni életről (nincs itt valamilyen ellenmondás?). A közönség heccelő közbekiáltásokkal kisérte a beszédeket és jaj volt annak aki nem a tetszése szerint reagált. A legsikeresebb szónok Lord Bertrand Russel fegyverleszerelési mozgalmának a szóvivője volt. Egyaránt támadta a Labourt és a Konzervativeket és az angol atomfegyverek megsemmísittését követelte. A kommunista párt szószólója is közönségvonzó volt, de a legérdekesebb egy öreg úr volt, akinek a programját néhány szóval lehetett összegezni: ”Bosszút állni a németeken minden lehető módon”, mégha az ár az, hogy az oroszok tovább fognak uralkodni Kelet Németországban.
Az időjárás többnyire esős volt, de amint kikukucskált a nap néhány percre a felhők közül, a zárkozott angolok majd kibújtak a bőrükből. Nők és férfiak egyaránt lehámozták magukról a vastag ruharétegeket – és ezzel együtt valamicskét a civilizáció külső jelenségeiből is – és felfedve sápadt testüket a nap sugarainak, hanyattfeküdtek a közeli park pázsitján. Valaki a mi vidékünkről, ahol mindenki az árnyékot keresi és igyekszik minél hathatósabban védekezni az ártalmas sugárzás elől, úgylátszik soha sem fogja tudni megérteni ezt a napimádatot.
Jól felkészültem utazásomra és a két hét alatt amelyet Londonban töltöttem, megtekintettem a legtöbb helyet amelyről annyit hallottam és olvastam. Legtöbbször a földalattin utaztam, amelyen itt is könnyű az eligazodás. Az utazás ára 6 pence volt, de tapasztalt barátok tanácsára magammal hoztam otthonról egy marék 25 filléres izraeli pénzérmét, amely ugyanolyan nagyságu volt mint az angol penny és az első napokban ezeket használtam. Nem szép? Persze, hogy nem az, de ha az ember fiatal, sokszor csinál marhaságokat. Abban az időben állitólag, az angol hatoságok havonta hoztak egy 25 filléres zsákot az izraeli követségre és elvárták, hogy beváltják ezeket angol pénzre.
Amíg az ember a vonatra vár, a falifirkákat olvashatja. Azok akik bíborszínü festékkel mázolták a falra: ”Ki a zsidókkal! Ki a feketékkel!” nem voltak nagyon eredetiek, de voltak olyan firkászok is akiknek humorérzékük volt, mint az aki egy illatszer cég hirdetése mellett a következőt spriccelte a falra: ”Leninism, what a stench to quench!”
A Picadilly tér csalódást okozott. Fényképei szerint sokkal nagyobbnak képzeltem. Az Erosz szobor a tér központjában sem volt túl impozáns. A Leiceister tér felé folytattam utamat, dúdolgatva a dalt, amelyet pont a Vörös Hadsereg énekkara tett hiressé: ”Goodbye to Picadilly, Farewell Leicester Square”. A Soho nincs messze innen. Végigjártam a negyed kis utcáit és olvasgattam a cédulákat az ajtókon: ”Fiatal manöken”, ”Fiatal lány francia leckéket ad…”, ”Estélyi ruhás fiatal férfi kerestetik …”, stb.
Végülis egy folyamatos sztriptíz előadást kináló intézményben pihentettem fáradt lábaimat. Itt találkoztam egy klasszikus példájával annak, hogy lehet elegánsan megkerülni egy törvényt amelynek célja a közönség erkölcsének a megvédése. Miután Angliában csak zárt klubbokban volt szabad sztriptízt bemutatni, a bejáratnál nem belépő jegyet hanem klubtagsági igazolványt árultak (potom fél fontért). Most, hogy ‘tag’ lettem, besétálhattam. A helységben egy kis szinpad volt és 5-6 sor pad. A szomszéd szoba iroda és öltöző volt. A lányok egyenesen az utcáról érkeztek, letették bevásárló kosarukat, ernyőjüket, kabátukat az irodában és a szinpadra léptek. Feltették a lemezjátszóra kedvenc lemezüket és nekiálltak a vetkőzéshez. Egy másfél óra alatt kb. egy tucat fiatal és csinos lányt láttam intím ruhanemüje nélkül. Nem néztek ki mint szakmabeliek és ez tette fellépésüket spontánná és érdekessé.
Másnap a London hídnál kezdtem a városnézést. Hamarosan a Citybe értem és meggyőzödhettem, hogy legalábbis néhányan az angolok közül még ma is az üzletemberek hagyományos ”egyenruháját” viselik – sötétszinü csíkos öltöny, bowler kalap, aktatáska és ernyő a kezükben és a hónuk alatt a ”London Times”. Megmásztam a 350 lépcsőt a Szent Paul katedrális tornyában és megcsodáltam a csodálatos kilátást. Ugyanott van az úgynevezett ”Suttogó Galléria”, egy kerek térség a kupola alatt ahol egy pap suttogása 40 méter távolságból világosan hallható. Tovább mentem a Fleet utcán keresztül – akkor itt volt a legtöbb ujság szerkesztősége – a Trafalgár térig, ahol mint a többi turisták, megetettem a galambokat, amelyek kicsipegetik a magot kinyújtott tenyeredből.
Az izraeli követségre is el kellett mennem és akkor fedeztem fel London egyik furcsaságát: Ugyanaz az utcanév majdnem végtelen variációkban jelenhet meg. A követség címe Palace Gns. volt, de csak hosszabb érdeklődés után derült ki, hogy a teljes név Palace Greens, Létezik Londonban Palace Street, Place, Mews, Lane, Terrace, Gardens, Court és Endsleigh is és ez megtörténhet majdnem minden más utcanévvel is. Ugylátszik ez az egyedüli megoldás ha a városi tanács kifogy az utcanevekből.
A legimpozánsabbnak Londonban a British Museumot találtam. Meg sem próbáltam az egész óriási komplexet megtekinteni. Mint egy ázsiai, először is az ennek földrésznek és az Egyiptomnak szentelt szárnyban tettem látogatást. Leverő benyomást tett rám egy ősi férfi aszalt teste, amit a sivatag forró homokja őrzött meg a jövő generációk számára. Csak azt remélhetem, hogy az én holtestem nem lesz halálom után valahol kiállítva. Hat órát töltöttem itt és a tudományos múzeumban, teljesen megigézve, de persze alig jutottam tovább a külső boritékán ennek a bámulatos múzeumnak.
Még sok érdekes hely van Londonban, de mivel nem útikalauzt írok, csak néhányat fogok megemlíteni. Sokezer más turistával megnéztem az őrségváltást a Buckingham palotában; bekukkantottam a Parlamentbe; meglátogattam Kipling, Browning és más hírességek sírját akik a Westminster Abbey padlózatában vannak elhantolva; bejártam a Towert ahol a véres angol történelem néhány hátborzongató fejezete játszodott le. Láttuk hol lett Ann Boylen, 8-ik Henry felesége, lefejezve, a szobát ahol egy sötét éjjel megfojtottak két kisdedet, akiknek egyetlen bünük az volt, hogy királyi sarjak voltak és örökölhették volna az akkori királyt. (Ez az egyik legiszonyúbb kiállitási tárgy Madame Tussau viaszbaba múzeumában is).
Volt egy sikerült gasztronómiai felfedezésem is, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozat és nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”ban lehetett kielégíteni. 5 shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Néhány tapasztalt fiatal, bámulatos technikával, egész ételpiramisokat épített tányérjára. Az árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.
Egy további hely ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállitás volt. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve furcsa izü levesektől, folytatva százmindenféle módon elkészitett húsokkal, krumpliféleségekkel, spagetti, főzelékek, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és ekzotikus gyümölcsök. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litreit vedelhetted.
Egy nap elromlott a karórám. Azt hittem könnyüszerrel megjavítathatom, de kisűlt, hogy Londonban nincsenek már órások. Minden ékszerésnél azt mondták, hogy javításokat csak a központi üzemükben eszközölnek és órám három hét múlva lesz kész. Ennyi időm nem volt és egy új óra vételét nem is engedhettem meg magamnak. Végülis véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre Londonban, ahol az asztalára görbedve, nagyitó üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származásu is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.
Néhány barátom szerint a legjobb hely lányok megismerésére a Whisky-A-Gogo klub volt, de miután nem volt diákigazolványom, nem engedtek be. Szakadt az eső és amikor egy helyes lány betessékelt egy másik klubba (”Nem kell semmit rendelni, csak kukkants be…”), engedtem a csábításnak. Bent a klubban, egy másik szimpatikus lány, Mariann, ült az asztalomhoz és kérte, hogy hívjam meg valami italra. Megmagyarázta, hogy csak akkor ülhet velem, ha rendelek neki is valamit. A feladata az volt, rábírni a vendégeket, hogy minél több italt fogyasszanak (késöbb megtudtam, hogy ez a ”szakma” Izraelben is ismert, űzői a ”drinker”-ek és az ital amit ők fogyasztanak, ártalmatlan szines víz) és ő egy bizonyos százalékot kap minden italból amelyet a társaságában levő vendég rendel.
Mariann jó társalgónő volt – ez úgylátszik hozzátartozik a szakmához – elmesélte, hogy azelőtt cipőket árult, de a mostani munkája érdekesebb és sokkal jövedelmezőbb is. Elmúlt egy fél óra és Mariann már közelebb ült hozzám, megpuszilta az arcomat és kérte, hogy öleljem meg. Fülembe duruzsolta, hogy tetszek neki és miután befejezi napi kvótáját, feljöhetek lakására.
Megkérdeztem hány pohár ital hiányzik még aznapi kvótájához. ”Csak három-négy, azt hiszem,” – válaszolta Mariann. Elhatároztam, hogy maradok. Költségvetésem nem szenvedi túlságosan meg ha még egy kis pénzt költök. Végülis Mariann csinos lány és a jó dolgok az életben pénzbe kerülnek. Még egy háromnegyed óra telt el kellemes enyelgésben. Biztos voltam benne, hogy már kiürítettem a fent említett három-négy poharat. Mariann odament a pénztároshoz és rövid vita – vagy inkább látszólagos vita – után visszatért az asztalhoz és szomorú hangon kijelentette, hogy a főnök azt állítja, hogy a lány a tegnapi naptól tartózik még néhány itallal. Vajjon hajlandó vagyok rááldozni ezt a további összeget?
Tiltakoztam, hogy nem méltányos velem fizettetni a tegnapi vendéggel való szórakozást. Mint született angol, Mariann hitt a ”fair play”ben és vita nélkül egyetértett velem:
”Teljesen igazad van, de ez a munkahelyem,” – mondta. ”Köteles vagyok azt tenni amit a főnök mond. Ne haragudj, várj inkább meg a szemben levő kávéházban. Nem maradok sokáig és aztán elmehetünk a lakásomra.”
Megittam egy bögre kávét, aztán amint peregtek a percek, még egyet rendeltem és az egész idő alatt árgus szemmekkel lestem a klub bejáratát. Mariann persze nem jött ki, úgylátszik a hátsó bejáraton szökött ki, mert amikor végülis visszatértem a klubba, már nem volt ott. A főnök a vállát vonta. Két-három Mariann nevü lány dolgozik nála és nem nagyon érdekli hová mennek amikor befejezik a munkájukat. Két órakor éjjel értem vissza szállodámba, kiábrándulva, szegényebben, de gazdagabban egy tanulsággal.
A végén rájöttem, hogy amit annyira keresek, sokkal könnyebben (és olcsóbban) megtalálhatom a szállodámban. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek: ”Egg, or spam?”
Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ”spam” (felvágottféle), a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. Rámmosolygott és szépen megmagyarázta. Nem minden angol volt ennyire megértő az ilyen ”gyarmati” tipusok iránt mint én voltam. Collinsal (hogy ez a kereszt-, vagy vezetékneve volt-e, most már soha nem fogom megtudni) gyakran összefutottam a folyosón és mindjárt megéreztem, hajlandó kimélyiteni az ismeretségünket.
Végül is egy apró trükkel próbáltam ki, mennyire jó a megérzésem. ”Véletlenül” becsaptam a szobaajtót, bent hagyva a kulcsomat és megkértem Collinsot, hogy jöjjön fel a mesterkulcsával. Amikor kinyitotta az ajtómat, behúztam és megcsókoltam. Lelkesen visszacsókolt, az ágyra estünk és ha nem félt volna, hogy szobatársam ránknyitja az ajtót, ott helyben magammá tehettem volna.
Mint Márai mondta valahol: ”A szerelem csak lakáskérdés”. Itt ugyan nem szerelemről volt szó, de ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani amit mindketten akartunk, megfelelő helyet kellett találni. Collins, aki a ”nappali szobá”ban aludt, suggalmazta a megváltó megoldást. Odasúgta nekem, hogyha csak türelmes leszek és megvárom amíg a TV adásai befejeződnek, vagy az utolsó néző elmegy aludni, nála tölthetem az éjjelt.
Így is tettem és néhány éjszakát töltöttünk együtt. Collins szenvedélye túlszárnyalta az enyémet is és majdnem mindenre hajlandó volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy teherbe essen. Hithű katolikus volt – ritkaság a protestáns Angliában – és vallása nem engedélyezte az óvszerek használatát. Így csak csókolóztunk, ölelkeztünk, őrjitettük egymást amíg az ágynemü majd tüzre lobbant, de ennél több nem történhetett.
Egész másfajta szórakozásra leltem a Belgrave téren. Véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratu táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, amikor nagynénéim a szellemek segítségével próbálták megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.
Egy olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva voltak, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartás. Ez a benyomás még megerősödött amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől akikkel ”kapcsolatba lépett”.
”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.
”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”
”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.
Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.
Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.
Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, hogy egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, hogy ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen az unokanővérem Évi alakja, akit Auschwitzban gyilkoltak meg a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, hogy lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek idegen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemét és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése