Találkák a buszon

Minden vita nélkül egyetértenék azzal aki azt állítaná, hogy az autóbusz nem a legromantikusabb helyszín a másík nem megismerésére, de ennek a közúti forgalmi eszköznek, a legnépszerűbbnek az országunkban, van egy nagy előnye:
Változatos és teljesen alkalmi közönséget hoz össze egy viszonylagosan korlátolt térségben és egy csomó teljesen különböző hátterü, izlésü, felfogásu személyt arra késztet, hogy egy bizonyos ideig mások közvetlen közelében tartózkodjanak. Ez a közelség kitünő alkalmat kínál az ismerkedésre és ha számitásba vesszük az utasok igyekezetét valahogy elütni az utazás unalmát, az eredmény az: Vadidegen emberek szóba elegyednek egymással. Természetesen ezen véletlen találkozások elenyésző részének van csak valamilyen jelentősége és még ennél kevesebbek azoknak a száma amelyekből tartós kapcsolat keletkezik, de hiszen minden találkozásnak hasonló a jellege, függetlenül attól hol bonyolódnak le.
Ami engem illet, a jövő páromat más körülmények között ismertem meg, de volt néhány olyan buszos élményem amelyek maradandó benyomást hagytak rám.
Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, eleinte mint egy ifjúsági csoport növendéke és a katonai szolgálat befejezte után mint teljesjogú tag, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Két unokatestvérem élt a városban és mindig volt hol megszállnom. Egy alkalommal, amikor egy zsúfolt buszon utaztam – normális jelenség Tel Avivban nap közben – és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csunyán megütheti magát), egy puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a lány aki a közelemben állt, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz (és a kezemhez).
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezésnek okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos foku súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb koromban történt volna meg velem egy hasonló élmény, egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni a rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsufoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.
Jól emlékszem még mire gondoltam azután: „Milyen alkalmak adódnak a szerencsés városi fickók életében, míg én itt tespedek távol az izgi élményektől”. Ez az eset nem volt ugyan a fő oka annak, hogy egy idő múltán elhagytam a kibbutzot, de egy bizonyos módon biztos befolyásolta az elhatározásomat. Talán fölösleges ha megjegyzem, hogy sok év telt el azóta, de soha azóta nem volt részem egy hasonló élményben (Ehhez talán az is hozzájárul, hogy az utolsó 30 évben nagyon ritkán utaztam busszal).
Az egyik ilyen alkalom évekkel később történt, amikor a Vörös Tengerhez voltam úton. Ez a járat helyjegyes és a helyem a busznak majdnem a végén, az utolsó előtti sorban volt. Az elsők között foglaltam el a helyemet és egy kevéssel utánam, egy karcsú, fiatal,.bámulatosan szép nő szállt fel. Az első gondolatom az volt: „Bár mellém ülne!”, de mindjárt hozzáfűztem: „Dehogy van nekem ilyen mázlim!”
Úgylátszik mégis volt, mert a nő kijelölt helye pont mellettem volt. A néhány órás út alatt sok közös érdeklődési tárgyat találtunk és mire megérkeztünk a célunkhoz, a kapcsolatunk megérlelődött természetes folytatására a szállodai szobában. Egy elképesztő hétvégét töltöttünk Éjlatban, de azt is megállapítottuk, hogy nem egymásnak lettünk rendelve. Mint jóbarátok válltunk el egymástól, a kapcsolat hamarosan megszakadt, de a szép emlékek az éjlati szabiról velünk maradtak.
Nem minden busz utazásom gyümölcsözött ilyen pozitiv módon, talán mert túl habozó tipus vagyok, vagy inkább azért mert ritkán adódik egy csakugyan jo alkalom. Egy rövid utazáson Tel Avivból az egyik környező kis városba, szemben velem ült egy lány. Nem volt szép, csúnya sem volt, ami egyedi volt benne azok a páratlanul gyönyörű fekete szemei voltak amelyek valami okból merően rám meredtek. Általában valami olvasni valót, könyvet, folyóiratot, viszek magammal utazásokra és eleinte nem vettem észre a tekintetét, de úgylátszik hipnotikus ereje volt. Felemeltem a fejemet, a pillantásaink kereszteződtek és attól a pillanattól rabul lettem ejtve. Nem voltam képes farkasszemet nézni vele, de ugyanakkor nem tudtam teljesen elfordítani a tekintetemet sem. Lopva mindig újra feléje néztem, hátha felhagyta és más érdeklődési központot talált magának és mindig újra elkaptam a pillantását amint eltőkélten tovább fixiroz. Hiába próbáltam visszatérni a könyvemhez, nem értettem mit olvasok. Kinéztem az ablakon és megkiséreltem a tájat figyelni, de ezek az átható szemek mint mágnesek vonzottak.
Éppen a barátnőmhöz voltam útban és semmi kedvem nem volt egy kalandra. Elértem a célomat és megkönnyebbülve szálltam le, de amint a busz elhaladt mellettem, a lány kidugta a fejét az ablakon és hátranézett amíg a jármű el nem tűnt a kanyar után. Már sajnáltam, hogy mégsem próbáltam szóba állni vele. Ki tudja, lehet, hogy nem is voltak romantikus szándékai, csak hasonlítottam valakire akit ismert, de persze már soha sem fogom tudni kideriteni ennek a csökönyös tekintetnek a jelentését.
Egy jó barátnőmnek viszont beütött a szerencséje. Néhány éve emigrált csak Brazilból Izraelbe és alig tudta a nyelvet. Egyszer amikor Haifára buszozott, egy szimpatikus férfi ült le a mellette levő ülésre. A hölgy valamit kérdezni akart, de már az első héber mondatával kudarcot vallott. Milyenek az esélyek, hogy egy véletlen szomszédja a buszon szintén értsen portugálul (Brazil hivatalos nyelve)? Milyenek az esélyek, hogy ő is Brazilból származzon? Valószinütlenek, úgye? Hány brazilt ismerösötök van? De ezek a kedvezőtlen esélyek valóbbá váltak ennek az égből teremtett párnak az esetében. Boldog házasok a mai napig is, Beer Shevában laknak és két helyes fiúk van.
Tehát ha a legközelebb busszal kell utaznotok, ne morogjatok a zsúfoltság miatt, ne panaszkodjatok ha csak csigalépésben halad a csúcsforgalomban. Nézzetek körül. Hátha a sors kegyéből egy olyan találkozásban lesz részetek amelynek a hatása kiterjed az egész életetekre.

Kibbutzi tipusok: Az úszólecke

Azokban a messzi napokban amikor még kibbutztag voltam, egy nyári estén az uszodában hűsöltem. Egyszerre csak odalépett hozzám Dina, egy kecses alakú, bubifrizurás és pajkos tekintetü fiatal nő és arra kért, hogy tanítsam meg úszni. Szivesen vállaltam a feladatot. Biztos voltam abban, hogy nagyon fogom élvezni a foglalkozást Dinával, de amit nem vettem számitásba az a férje volt. Az úszás tanítás hozzájárója a közvetlen fizikai közelség, akaratlan testi érintések – néha olyan helyeken amelyeket intímnek tekintenek – és rövid idő után észrevettem, hogy a párja árgus szemekkel és látható izgalommal figyel minket a medence partjáról.
Elgondolkoztam:
„Minek nekem ez a fejfájás? Hiszen létezik Dinán kivül is elég vonzó, jókinézésü lány a kibbutzban (ha nem is annyira kalandvágyók mint ő), olyanok akiknek nincsen egy a féltékenységtől megkergült függeléke, aki minden mozdulatomat sasszemekkel követi”.
Találtam valamilyen kifogást, Dina elnézését kértem és visszavonultam a szobámba. A következő napokban igyekeztem más időpontban látogatni az uszodát mint Dina és férje és egy idő múltán teljesen elfeledkeztem az egész esetről.
A kibbutzot már rég elhagytam, de néhány jó barátom még ott lakik és sok év múltán egy szombati napon meglátogattam az egyiket. A pázsiton üldögéltünk, körülöttünk gyerekek, unokák, kutyák zsibbongtak és közös barátokról pletykáltunk, ki mivel foglalkozik, ki hagyta el a kibbutzot, ki vált el, amikor hirtelen eszembe jutott a fenti eset.
„És mi van Dinával?” – kérdeztem. „Tud már úszni?”
Egy pár csodálkozó tekintet fordult felém, de néhány másodperc után mindenki visszatért az elöző elfoglaltságához és csak a barátnőm Masa súgta a fülembe:
„Milyen furcsákat kérdezel! Dina a kibbutz sport-oktatója és ő tanítja gyermekeinket és unokáinkat úszni!”

Párhuzamos Világegyetemek

A napokban láttam a TV-ben egy kedves kis komédiát Nicholas Cage-el, az egyik kedvenc szinészemmel. Egy sikeres, nőtlen üzletemberről szólt, aki egy reggel mint egy üzleti eladó ébred fel csinos felesége - volt barátnője, akit 13 éve elhagyott - oldalán, két helyes kölykük is van, de pont mikor már megszereti instant családját, visszazökken az előző, sivár életébe. A film befolyása alatt én is arról kezdtem gondolkodni: „Mi lenne ha ....?” A párhuzamos világegyetemek teóriája még néhány éve csak a tudományos fantázia írók lázálmaiban szerepelt, de az utolsó időben tekintélyes fizikusok is elfogadják. A teória szerint tömören: A világegyetemek száma végtelen, az anyag aránylag egységesen van elosztva közöttük és a párhuzamos világegyetemek valamelyikében megtörténik minden esemény, még az is amelyik teljesen valószinütlen. Ezért a világegyetemet átnevezték ’universe’ről (uni = egy) ‘multiverse’re (multi = több). Az elhatározási folyamat egy útkeresztődéshez hasonlít, annyi elágazással, ahány alternatíva közül kell választanom. Minden esemény után – még a legapróbb, legjelentéktelenebb után is – amint elhatározom, hogy egy bizonyos útat választok, az elhatározásom folytán néhány párhuzamos világegyetem keletkezik, amelyek minden részletükben megegyeznek az enyémmel, de azokban a világegyetemekben az éneim más cselekvési módot választottak és ebből kifolyóan megváltozott az életük is. Példáúl: Én elértem a buszt az utolsó másodpercben, időben érkeztem a találkára, az életem legsikerültebb üzletét kötöttem meg, rajtakaptam a páromat amint megcsal, a vonat karambolozott a busszal amelyben utaztam, de a hasonmásaimmal, akik lekésték a buszt, más dolgok történtek. Ennek eredményenként az életük más pályán folytatódott és idővel a személyiségük is megváltozott. Ugyanakkor, minden egyes énem meg van győződve, hogy ő az igazi, egyetlen én és ha tudna az alteregóiról a párhuzamos világegyetemekben, azt mondaná, hogy ezek csak másolatok. Innen aztán már könnyü elkalandozni a fantázáinkkal. A fenti film szellemében, vajon a másom a párhuzamos világegyetemek egyikében legény maradt, vagy más nőt vett el és ki volt ez? Egy barátnőm a házasságom előtt, vagy másvalaki akit nem ismerek? Hány gyerekük van? És a legfontosabb kérdés: Vajon olyan boldog-e mint én, vagy elvált? Most már azon töröm a fejemet, hogy lesz-e valaha áttörés a fizikában és meglátogathatom az énjeimet legalább a legközelibb párhuzamos világegyetemekben? (A távolabb világegyetemekben az is lehetséges, hogy az alteregóm más nemü, hiszen a különbség a férfi és a nő között összesen egy apró kromoszómában nyilványul meg. Ha további kromoszómák változnának meg, lehet, hogy az énem genetikus szempontból is – nem is beszélve más szempontokról – különbözik tőlem és valójában már nem a hasonmásom többé. Egy további lehetőség: Lehet, hogy a szüleim soha sem találkoztak, vagy ha igen, nem tetszettek egymásnak és egyáltalán meg sem születtem!) Nagyon furcsa érzés lenne látni a tükörképemet, amint nem a reggeli borotválkozás közben néz vissza rám, hanem függetlenül tőlem, önállóan cselekszik. Hogy jönnék ki vele? Vajon mint sziámi ikrek viselkednénk, vagy még közelebb lennénk egymáshoz, ugyanazt gondolnánk, ugyanúgy reagálnánk? És vajon találkozhatnék a gyerekeivel? Mi lenne az ő reakciójuk, azt hinnék, hogy az apjuk vagyok? És milyen a másik énem élete, vajon megvalósított-e néhányat az álmaim közül, sikeres volt-e valamiben amiben én kudarcot vallottam? Végül is minden attól függne, mikor történt az elszakadás, hány év telt el azóta amióta elértük azt az útkeresztődést, amelyik annak a párhuzamos világegyetemnek a keletkezését okozta amelyben él. Még akkor is, ha az útjaink a házasságom előtt váltak el – majdnem 42 éve vagyok házas – ugyanazok a szülök szültek minket, azonos gyerekkori emlékeket és 30 közös évet osztunk meg. Vajon a különböző események az élete folyamán annyira megváltoztatták, hogy idegenek lennénk egymás számára? Túl is léphetünk a személyes szemszögön és megpróbálhatjuk elképzelni magunknak mi történt a különböző világegyetemekben – hiszen a végtelen világegyetemek teóriája szerint minden esemény megtörtént az egyikükben – az emberiség történelme szempontjából. Egyszer egy érdekfeszítő könyvet olvastam az alternativ történelem kialakulásáról egy olyan világban ahol Napoleon gyözött Watterloonál. Az a világ sokkal kevésbé volt fejlett technológiailag és több hangsúly lett fektetve a művészetekre, a bölcsészettudományra. Biztos léteznek olyan vilagegyetemek is, amelyekben Hitler, a sátán, győzött a Világháborúban…és pozitivabb irányban, sok más világegyetem, amelyekben egyáltalán nem született meg, a Második Világháború nem tört ki, a 30 millió áldozat nem pusztult el, gyerekeik születtek és az ujságok a túlnépesedésről vezércikkeznek. Fel lehet tételezni, hogy Izrael sem létezik minden világegyetemben, de ha még tovább lépünk gondolatainkban, miért ne tegyük fel, hogy létezik egy olyan valóság is, amelyikben Titusz, a római császár, nem rombolta le a Szentélyt Jeruzsálemben, a történelmi Izrael fentmaradt, sőt egyike a nagyhatalmaknak, a héber nyelv világnyelv – és az Internet nyelve?

Kibbutzi tipusok: A Megbuktatott Uralkodó

Kérdés: Melyik az a központi tengely amely körül a kibbutz forog?
Válasz: Az étkezde.
Az étkezde az egyetlen olyan szolgáltatás a kibbutzban, amelyik kor, nem és rang nélküli különbséggel mindenkit kiszolgál. Ez nemcsak az a hely ahová a kibbutztagok étkezni járnak, hanem társadalmi központ is, ahol mindenki mindenkivel találkozik, ahol megtudod a legutolsó pletykát, ahol határoznak azokról a fontos dolgokról amelyek megszabják a kibbutz életvitelét. Az étkezdében lépnek fel a városból vendégszereplésre érkező müvészek, vetítik esős napokon a filmeket és fontos országos megrázkódtatások idején politikai gyüléseket is rendeznek.
Ez a középpont ahonnan reggel a munkába indulnak, ahol délben az ebédszünetet tartják és ahol a munkanap befejeztével forró teát szürcsölnek, cukor nélkül, lekváros, vagy halpasztás („Teatime”) kenyérrel. Itt vannak elhelyezve a postaládák, a faliujság, a hirdetőtábla fontos és nem annyira fontos közleményekkel és a másnapi munka beosztással. Nincs még egy intézmény amelyik hűségesebben képviselné a kibbutzot mint az étkezde. Egy baromfitenyésztő delegáció érkezik más kibbutzokból, felderíteni, miért sárgább a mi ólunkból származó tojás sárgája; egy gazdag vállalkozó Tel Avivból azért jön ide, hogy meggyőzze a fiát hagyjon fel a a kibbutzi élet badarságával, térjen haza és szálljon be a cégbe; turistákkal megrakott busz kanyarodik be a parkolóba, amerikaiak – talán adakozók! – akik végre saját szemükkel akarják megtekinteni mi fán terem a kibbutz és a látogatás mindhárom esetben az étkezdében fejeződik be.
Az fehér abrosszal megterített asztal roskadásig van megrakva minden jóval amit csak a szemed és szád megkívánhat. Az asztal fejénél a kibbutz titkára tart udvart. Kopasz és kövér, magabiztos arckifejezéssel és olyan mézes mosollyal amelyet kenyérre lehetne kenni, tukmálja a vendégeket:
“Egyetek csak, egyetek nyugodtan, minden a saját termésünkből készült, egészséges, friss és mindenből bőven van még!”
Ennek a hatalmas vállalkozásnak egy irányitó kézre van szüksége, egy felelős valakire aki képes koordinálni ezeket a különféle tevékenységeket és biztosítani, hogy minden a rendes medrében folyon le. És ki ez a valaki a véleményetek szerint? Az élelmiszer raktárosnő? Dehogy, hiszen szegényke alig győzi elrendezni a belügyeket és hiányzik belőle a tapintatos hozzáállás és a finomság ami a külügyekhez szükséges. A szakácsnő? Na, jól néznénk ki, ha neki kéne az étkezdével is törödnie. Egy elsózott, odakozmált ételt sokszor még meg lehet menteni, de mit tehetsz egy megsértödött látogatóval aki megesküszik, hogy többé lábát sem teszi be a kibbutzba? Erre a feladatra egy diplomáciai tehetséggel megáldott ember szükséges, aki dedikált és felelős és ez az ember én vagyok!
Mint a kakas a maga szemétdombján uralkodok én, Mati, a fő felszolgáló, az étkezde személyzetén. A birodalmamban megmásíthatlan törvények vannak. Az én Szentek Szentjémbe, az edényraktárba, senki sem léphet be engedélyem nélkül és jaj annak aki megszegi ezt a szigorú tilalmat! A felügyeletem alatt az étkezde padlóját a bejárattól a konyha felé mossák fel és nem fordítva minthahogy egyszer javasolta egy fiatal mitugrász, akinek a nevét is réges-rég elfelejtették. Az étkezések naponta pontosan akkor lesznek felszolgálva amikor a fali óra mutatója eléri a megszabott órát. A fő szabály: Az előadásnak folytatódnia kell. Semmi sem akadályozhatja meg az étkezés sima lefolyását!
Magában álló vagyok, örökkévaló és mindent-tudó, az egyetlen férfi ebben a női birodalomban. Mindenki elfogadja a fennhatoságomat és lelkesen dicséri ügyességemet, erőmet, feltalálóképességemet amellyel minden váratlan kalamajkát megoldok. Ha valaki a személyzetből bátorkodik kérni tőlem valamit, ezt félősen teszi, nehogy isten ments megharagítson. Amikor Eszter nagyinak, aki a ‘hámozó‘ felelős és mindig a fiatalok pazarló szokásaira panaszkodik, segitségre van szüksége, bedugja a fejét a konyhába és negédes mosollyal fogatlan száján kiáltja:
„A Jingele” (jiddis = Egy fiatalt), vagy „Der Bucher für eine Minute (A fiút egy percre).”
Pöckösen vonulok végig a konyhán, izmaimat büszkén fittogtatva és úgy teszek mintha észre sem venném a gyengébb nemü közönség istenítő tekinteteit amint könnyüszerrel kijelölt helyükre lódítom a krumplival teli edényeket, vagy a zöldséges ládákat. Azután a raktárosnő közeledik hozzám és (számára) szokatlan szégyenlőséggel kérlel:
„Ráérsz egy percre Mati? Egy kis kérésem van.”
Rekord gyorsasággal végzem el a feladatot – néhány lisztes, cukros, vagy rizsás zsák behozatala – és egy csésze puddinggal lépek ki a raktárból, hogy mindenki lássa, én vagyok az, aki a raktárosnő kegyeit élvezem.
Alig fejezem be ezeket és máris lágy macska lépésekkel közeledik hozzám a diétás ételekért felelős tagnő és rejtelmes hangon búgja:
„Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Amikor először fordult hozzám ilyen módon, feldobogott a szivem és azt hittem, hogy egy intím kérésről van szó amelyet titkolni kell a nyilvánosság elől, de gyorsan kiderült, hogy a látszólagos titokzatosság a hölgy megszokott kifejezezési módja és összesen arról van szó, hogy nem tud kinyitni egy konzervet, vagy gyümölcs szörpös üveget.
Nélkülem egy étkezés sem lenne készen időben, mert ki más, ha nem én, cipelné be a nehéz lekváros bádogdobozokat; hozná el a tehénistálló hütő ládáiból a gyümölcs leveses tartályokat; üritené a tejes kannákat a fazékokba; távolítaná el a szinültig teli szemetes kukákat. Én vagyok az is aki reggel kinyitom az étkezdét; 30 cipó kenyeret szeletelek fel; az óriási villanyserpenyőben 40 tojásból készitek tojáslepényt a korán a mezőre induló földmüveseknek; felülvizsgálom a padló, asztalok, edények, tányérok, evőeszközök makulátlan tisztaságát és mindenek felett, összhangba hozom azt a lázas tevékenységet amelyik akkor éri el a csucsát amikor az étkezést felszolgálják.
Amikor az előkészületek befejeződnek, mint egy uralkodó jelenek meg az étkezdében, kisérve hű szárnysegédeimmel és áttekintem a stratégiai helyzetet. Vajjon minden készenlétben áll? Végigjárom a terem hosszát, szélét, itt néhany centiméterrel továbbtolok egy vízeskancsót, ott felfedezem egy tányér hiányát, lefricskázok egy morzsát az egyik asztalról, javítok, egyenesítek, hogy minden szimetrikus legyen, mint a katonák a diszszemlén és továbbsuhanok fontosságom hullámain.
Amint a terem megtelik étkezőkkel, mint egy nagy hadvezér, Hanibál, vagy Napoleon modern verziója igazgatom hadaimat. Körülöttem tumultus, idegesség, zaj, gőzölgő tartályokkal megrakott felszolgáló kocsik száguldanak a konyhából, üres kocsik az ellenkező irányba, csak én állok hidegvérüen központi poziciómban, árgus szemekkel vigyázok arra, hogy senki sem űljön új asztalhoz mielőtt az előző megtelt és diszkrét sutogással osztom a parancsokat összekötő tisztjeimnek:
„Itt további adagok kellenek, ott sürgős főzelék utánpotlás szükséges, a táp oszlop elakadt a harmadik sorban”.
egyszer aztán megtörtént, hogy ágynak estem. végülis mindannnyian halandók vagyunk. Csak néhány nap múltán lettem láztalan és nagynehezen elvonszoltam magamat az étkezdébe. Elképzeltem magamnak milyen felfordulást találok ott. Minden el lesz hanyagolva, a tagok hiába várnak az adagukra, senkinek sem jutott eszébe hideg vízes kancsókat tenni az asztalokra, a kenyér nem friss, a piszkos edényeket nem takarították el, az ételhulladék edények nem lettek kiürítve, stb. Képzeljétek el a csodálkozásomat amikor beléptem és mindent a legnagyobb rendben találtam. Mindenki nyugodtan fogyasztja az ebédjét, senki sem panaszkodik, az asztalok meg vannak rakva étellel és ami a legjobban fájt: A diétás ételekért felelős tagnő másnak búgta: „Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Én meg ott állok mint egy rakás szerencsétlenség és a szememből egy nagy könnycsepp gördül le:
„Ez aztán hálátlanság a javából!”
Az uradalmamba idegenek törtek be, nincs rám többé szükség. A fejembe egy szörnyű gondolat ötlött:
„Hiszen mostanáig sem volt szükségük rám, Matira, az ifjusági csoport tagjára. Egy erős srácra volt szükségük és minden más fiú betölhette volna a helyemet.
Aznap nem mentem el uzsonázni. Egyszerűen nem voltam képes megkóstolni azt a lekvárt amelyet nem én cipeltem be a raktárból. Este elmentem a munka felelőshőz és kértem, hogy már másnaptól osszanak be egy másik munkába.

Útinapló III

(Részlet I)

Izraelbe 1949-ben emigráltam és csak 1962-ben, még mint legény, utaztam először külföldre. Az utam első és a befejező részéről a Földközi tengeri utinaplóban-ban írtam, míg a magyarországi látogatásról az Újra Magyarországon-ban. Ezek az „Itthon-Otthon” címü könyvemben jelentek meg. Itt következik néhány olyan részlet amelyik még nem lett közölve.

Bécs

A vonaton való utazás olyan élmény, amelyet a modern turista, aki lökhajtásos gyorsasággal szökdécsel egy országból a másikba, alig ismer. (Mint az ismert viccben, amikor az egyik amerikai turista kérdezi a társát melyik országban vannak. A válasz: „Ha csütörtök van, Belgiumban vagyunk”). Amikor Belgrádból Bécsbe utaztam, egy kedves csoport gyült össze a kupémban: három jugoszláv fiatal, egy török srác Ciprusról és két norvég lány. A válaszfalak gyorsan leestek. Mindenki kipakolta az elemózsiáját, a jugók sűlt csirkét és bort, a norvég lányok egy üveg szlivovicát. Ettünk, ittunk, megtárgyaltuk utazásunk élményeit, címeket cseréltünk.
Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“ (az ’y’-t eltűntettük). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt egy komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.

A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.

A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.

Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle. “Már néhányszor írtam neki és nem értem miért nem válaszol” – panaszolta.

Amikor egyedül voltam, múzeumokat látogattam, megtettem a “kötelező“ kirándulást Schönbrunnba, megtekintettem a bemutatót a “Spanyol lovasiskolá“ban, megbámultam a tájat az óriáskerék csúcsáról a híres Práterben. Bécs teli van nagy épületekkel és pompás palotákkal, de úgy tetszik mintha a város túl nagy lenne az országra, mintha két számmal nagyobb fővárost vett volna fel magára.

1962-ben Ausztriában még mindig népszerü volt a népviselet. Az utcán sok férfi járt rövid tiroli bőrnadrágban és az asszonyokat szines Dirndl (kötény) ékesítette. Bécsben akkoriban elterjedt az automata árusitó gépek használata. Az üzletek előtti gépekben vásárolni lehetett harisnyát, alkoholikus italt, gyümölcsöt, konzervet, fagyit, cigit, röviden majdnem mindent amire szükséged lehetett, vagy kedved volt rá. Az egyik földalatti átjáróban egy komplett ebédet ettem meg, amelynek a forrása az önkiszolgáló gépek voltak. Egy készülék hideg és meleg italokat szolgáltatott, a másik salátákat (hozzá csatolt plasztik evőeszközzel), levest, meleg húsféleségeket és szendvicseket. Voltak pénzváltó készülékek is és a vécékben felszerelt gépekben egyszeri fogkefét (fogkrémmel együtt) és persze kottont is árultak.

Felfedeztem egy telefonkávéházat, ahol minden asztalon volt egy készülék és ha valaki megtetszett a szomszéd asztalnál, felhívhattad. Ez nagyon megkönnyitette az ismerkedést és csakugyan, a legtöbb asztalnál szüntelenül csörgött a telefon.

Sok volt az utcai lány is. A Kärtnergasseiak mint manökenek néztek ki, de bámulatosnak találtam mennyi a kövér és öregecske prostituált, akik más, kevésbé elökelő utcákban voltak kénytelenek kuncsaftokat hajkurászni. Amikor az egyikük leszólított, az első percben nem értettem mit akarhat az öreg hölgy tőlem, talán, hogy átsegítsem az utca másik oldalára!

Útinapló III
(Részlet II)

Svájc

Bécsből Zürichbe folytattam az utamat. A kupémat a vonaton ezúttal két kanadai lánnyal osztottam meg és egy óra reggelig játszottuk a Crazy Eights nevü kártyajátékot. Amikor a jegykezelő felriasztott zavaros álmomból, egyenesen a vonatablak előtt elvonuló csodálatos svájci tájra ocsúdtam. Nyár közepén is hóval borított hegycsúcsok, fenyő erdők között üdén csobogó források, csupa vadonatújnak kinéző piros tetejű ház és virágok mindenütt, az ablakpárkányokon, a vasutállomásokon. A végtelen pázsitszönyegeken legelésző tehenek mintha a csoki boritójáról léptek volna le. Csak giccs festők, akiknek a "műveit" a piacon árulják, képesek ehhez hasonló tájat alkotni.
9-kor reggel érkeztünk Zürichbe. Pogyászomat leraktam a kis szállóban a festői Limat tó partján – ahol a szállodák legtöbbje van – és mindjárt városnézésre indultam. A város szép és tiszta, de a nagy csönd a központi utcákban a nap delén meglepő volt valaki számára aki azt hitte, hogy a világváros és a zaj szinonimák. Katedrálisban éreztem magamat, ami talán egy elég találó asszociáció egy olyan város számára amelynek a lakosai a tőke imádásáról ismertek.
Főleg a városközpont hagyott rám maradandó benyomást. Nem hiába tartják Zürichet a világ egyik legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi gócpontjának. Nehezen elképzelhető, hogy bárhol máshol is létezne a világbankoknak és pazar üzleteknek egy ehhez hasonló koncentrációja mint a Bahnhofstrassen. Apám megkért, hogy egy óraszíjat vegyek neki és így alkalmam volt be is lépni egy ilyen luxusüzletbe. Különleges élmény volt. Az udvariasság és figyelem amivel kezeltek felülmúltak mindent aminek addig és azóta részese voltam. A vevőket székkel és praliné csokoládéval kínálták, de lehet, hogy ezt csak elővigyázatosságból tették. Az én privát esetemből következtetve, jobb ha a vevő ül amikor az vételárat megtudja és egy kis édesség ezután talán elveszi a keserüsséget a szájából.
Zürich lakosai nem a világ legközvetlenebb emberei. Udvariasak, tárgyilagosak és ridegek mint a jég. Kérdéseidre előzékenyen, de mosolytalanul válaszolnak és továbbmennek a dolgukra. Soha nem ajánlanak önként információt, soha nem kérdezik: "Segíthetek valamiben?"
Más az atmoszféra az óvárosban. Ide jönnek a svájciak lazulni. Az utcák teli voltak prostituáltakkal és korhelyekkel. Itt láttam elöször egy jólöltözött, szép fiatal nőt tökrészegen és hangosan dalolva tántorogni az utcán. A kocsmákból és kávéházakból fúvós hangszerek hangja és duhaj ének hallatszott. Számomra ezek a dalok rossz emlékeket idéztek fel. Hiába mondogattam magamnak, hogy ez nem Németország és az időszak is más, amióta a háborúban a Hitler Jugendet láttam masírozni Pesten, az ilyenfajta német nyelvű dalok mindig libabőrössé teszik a hátamat.
Ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a látogatásomat Zürichben. Idegen országba látogatásom egyik élvezete a nagy árúházakban való kószálás. A Jelmoli híre túlhaladja Svájc határait és most, hogy odalátogattam, meggyöződhettem arról, hogy igazoltan. Óriási a választék. A sváci német dialektnek különleges melódiája van és azonkivül, hogy más szavaik vannak mint a németnek, a közös szavakhoz is kicsinyitő végződést biggyesztenek. Így például fénykép „Photoli”, feleség „Frauli”, csónak „Bootli” stb. Anélkül, hogy sokat értettem volna a dumából, lenyűgözve hallgattam hogyan próbálja egy ügyes eladó rábeszélni a háziasszonyokat egy konyhai gép vételére.
Különösen az egy egész emeleten elterülő sajtosztály nyerte el a tetszésemet. Aki nem szereti a sajtot nem fogja ezt megérteni, de az illat teljesen másvilági volt! Az ementáli sajton kivül amelyet már előzöleg szerettem, még két további helyi fajtát ismertem meg, az Appenzellert és Tilsittert és egy német sajtot, a Limburgert, amelynek a szaga olyan mint a ganajdombé, de az íze isteni. A sajtímádok számára pont ez az egyesek számára elriasztó tünet fokozza ennek a sajtfajtának az élvezetét.
Egy este, amikor egy pár virstlire és egy korsó sörre űltem be egy kiskocsmába, megismerkedtem Rosemarie és Hanspeterrel, egy helyi házaspárral. A barátság amit kötöttünk a mai napig tart és kiterjedt az családjaink többi részére is. Ez a pár tagja egy a Béke Hadtesthez hasonló szervezetnek, amelynek keretében más országokban dolgoznak önkéntesként. Néhány hónapot töltottek Afrikában is. Talán azért is különböznek a többi svájcitól mert sokat utaztak külföldre. Szívesen látott vendégük voltam, de Rosemarie őszintén bevallotta, hogy az anyja soha sem engedett volna egy magamfajta idegent a házába és ha valahogy mégis bekerültem volna, utána órákig levegőztetné a házat és ecetes vizzel tisztitaná azon székek párnáját amelyeket tisztátlan ülőkém beszenyezett.
Házuk Adliswilben egy magas hegy lábánál épült és ez volt az oka odaköltözésüknek is. A svájciak a gyalog túrák bolondjai. Hétvégeken több a túrázó az erdőkben mint a fa. Leparkolják az autót a hegy tövénél, kiveszik a pogyászból a túracipőt és az egész család – nagyi, papi, szülők, kisded gyerekek – menni kezd. Félelmetes nézni ezeket a pici 2-3 éves szőke gyerkőcöket ahogy mukkanás nélkül gyalogolnak a szüleikkel. Ebben a korban a gyerekek még nem beszélnek németül (amely egy idegen nyelv számukra), de anélkül, hogy sokat konyítanék a svájci némethez, fogadni merek, hogy egyikük sem mond valami olyasmit, mint: "Anyu, fáradt vagyok!", vagy: "Kolát akarok inni!"
Európában nyár idején csak tíz után alkonyodik (nálunk már nyolc felé sötét van) és amikor befejeztük a vacsorát, még javában sütött a nap. Hanspeter kedvesen rámmosolygott és javasolta, hogy tegyünk egy kis sétát. A kötélvasúttal, amelynek a végállomása néhányszáz méterre a házuk mögött van, felutaztunk a hegy csúcsára és erőteljes lépésekkel elkezdtünk masírozni. Lassan alkonyodott, köröskörül csak fák voltak és már hegyeztem a fülemet mikor hallom az első farkas üvöltést. Attól féltem, hogy félreértettem a házigazdámat és egy egész éjjeli túrára vállalkoztam, amikor végre, néhány óra múltán, fényeket láttunk és újból visszatértünk a civilizáció ölébe.
Amikor viszaérkeztem Izraelbe és egy baráti körben megemlítettem Adliswilt, meglepődtem amikor egy asszony azt mesélte, hogy a háború idején ebben a festői városkában internálták azokat a zsidókat akiknek sikerült megszökni a náci Németország rémeitől és a körülmények miatt a határt Svájcba vízum nélkül kényszerülték átlépni. Ez nem volt ugyan egy koncentrációs tábor, de ugyanakkor egy üdülő sem. Tüskedrótos kerités, a feltételek spártaik, az étel kevés és rossz és a fegyveres őrök nem bántak kesztyűs kézzel a foglyokkal. Kedvenc szórakozásuk a női tussolóban rendezett "villámrazzia" volt, persze akkor amikor a nők tussoltak. A hölgy anyja a táborban halt meg és bár a halálának az oka nem a hatóságok elbánása volt, az asszony a mai napig sem teszi be a lábát Svájcba.
Zürichből vonattal indultam Genf felé. Német utastársaim meglátták az Izraeli cimkéket a kofferomon és nagy vita kezdödött az Izraeli-német kapcsolatokról. Az egyik idősebb úr azon csodálkozott, hogy 17 évvel a háború befejezte után a zsidó nép "még mindig" nem bocsátott meg a németeknek. A többiek megelégedtek azzal, hogy azt szajkózták "mi semmiről sem tudtunk". Előzőleg Bernt is érinteni akartam, de mivel torkig voltam már a német nyelvvel és mentalitással, egyenesen Luzanig utaztam amely már a francia nyelvü kantonhoz tartozik.
Ez a város is egy tó partjára épült és hirtelen ötlettel vonat helyett hajóval folytattam az utat. Még egy kis városnézésre is maradt időm. Élvezem a térkép nélküli.kószálást idegen városban. Soha sem tudod mit fogsz látni a következő sarok után. Luzan hegyre épült, utcái zigzagosak, házai barátságosak és a kilátás a csúcsról, pazar.
A sétám után egy önkiszolgáló étterembe ültem be. Ezt a fajtát részesítem előnyben külföldön, amikor nem szórakozni akarok, hanem csak az éhségemet csillapítani. Itt nincsenek meglepetések. Az ételek és árak ki vannak állítva, pontosan tudod mit kapsz a tányérodra és mennyi lesz a ceh. Azonkivül, nem kell borravalót adni! Délidő volt, a helység teli volt az ebédszünetüket töltő fiatalokkal és jó volt így ismeretlenül beolvadni a vidám nyüzsgésbe. Francia tudásom minimális, de nem a szavak értelme, a tón volt a fontos.
A hajóutazás is élményes volt. A határ Svájc és Franciaország között a tó közepén van és a hajó felváltva egyszer a svájci, egyszer a francia oldalon horgonyzott. Egy említésre érdemes francia város Evian (az eviani békekonferencia, eviani ásvanyvíz). A partok sürün voltak megtűzdelve villákkal, üdülőtáborokkal és kishajókikötőkkel. Néhány srác a közelemben azzal töltötte az idejét, hogy megpróbálták kiválasztani a legszebb napozó nőt a legpirinyóbb fürdőruhában. Jelöltekben nem volt hiány. Három óra után Genfbe érkeztünk.
A város már messziről a legjobb arcát mutatta felénk és e jó benyomás akkor sem változott meg amikor közelebb értünk. A kikötő bejáratát egy mesterséges geyzir dísziti, amely 50-60 méter magasságra löveli fel a vízsugarait. Az öblöt köröskörül egy sor hatalmas palota öleli körül és a nemzetközi rendszámokkal ellátott jármüvek hosszú sorát fehér paraffinsisakos rendőrök irányítják. Késő estéig csattangoltam, de amikor vissza akartam térni szállásomra, kiderült, hogy elfelejtettem magammal vinni a szálloda névjegyét és nem emlékeztem se a cimére, se a nevére. Óriási a különbség a német és a francia nyelvü svájciak között. Itt mindenki kézségesen adott felvlágosítást, de csak néhány rendőr és számtalan járókelő segitségével sikerült végülis az ágyamba jutni.
Genfben csak egy éjjelt maradtam. A vonatom Párizs felé csak délben indult, úgyhogy reggel betettem a pogyászomat a vasuti csomagmegőrzőbe és egy szervezett túrával a Népszövetség palotájába látogattam. Többek között azt a termet is megnéztük ahol egy rövid idő múltán a fegyver leszerelési kongresszus ült össze. Az óriási festmények a falakon az emberiség sóvárgását a béke és a szabadság iránt ábrázolták.

Ha mindenki csakugyan ezután sovárog, miért tart olyan sokáig ezeket elérni? Hány millió ember fog még fölösleges háborúkban elpusztulni amíg eljön a várva-várt világbéke és hány száz millió ember fog továbbra is terror, diktatúra és elnyomás alatt sinylődni amíg a szabadság napja végre kisüt?

Útinapló III
(Részlet III)

Párizs I

Még aznap éjjel megérkeztem a Gare de Lyon vasutállomásra Párizsban. Senkinek sem javasolnám, hogy hasonlóan mint én, minden előkészület és szállórendelés nélkül utazzon, de általában szerencsés voltam és soha sem maradtam tető nélkül a fejem fölött. Párizsban a Hôtesses de Paris nevü intézmény talált számomra szobát egy kis szállóban, 10 frankért egy éjjelre. Dacára a nagy fáradságomnak, eszem ágába sem jutott aludni menni. Hiszen ez volt az első éjjelem a Fények Városában! Azonkivül, átútazóban voltam csak és már másnap reggel folytatni akartam az utamat Londonba. Csak a visszaútra terveztem egy "hivatalos" látogatást Párizsban.
A városközpontba metróval jutottam. Féltem hogy eltévedek a vonalak útvesztőjében, de az aggódásom fölösleges volt. Soha sem voltam Párizsban, de a nagy térképek a bejárati falakon olyan jól voltak megszerkesztve, hogy minden nehézség nélkül rátaláltam úticélomra. A földalatti alagutrendszer területe óriási. Amikor az egyik vonalról átszálltam a másikra, méterek százait kellett megtennem a végtelennek látszó folyósokon, néha teljesen egyedül. Már attól kezdtem félni, hogy ott fogom leélni az életemet, mint ”A Metró Fantomja”.
Egy fél órás utazás után az ”Opera” állomáson bukkantam ki a felszínre. 11 óra éjjel volt. Gyalog mentem a Concorde térig, onnan a Champs-Elyséesen a Diadalkapuhoz, elhaladtam a Maxim, Moulin Rouge és Folies Bergéres előtt, csupa olyan név amelyekről mostanáig csak olvastam és soha sem hittem volna, hogy egyszer elsétálok előttük. Éjfélkor megvettem a másnapi International Herald Tribunet, amely Párizsban jelenik meg és amelyet fiatal diáklányok aggresszív módon terjesztenek. Minden járókelőnek az orra alá dugják a lapot és megkérdezik: ”Megvetted már a ”Trib”-edet?” Aztán véglegesen kifogyott az erőm és alig tudtam szállómba vánszorogni.

Útinapló III
(Részlet IV)

London

Az utazás Angliába fárasztó volt. Amikor elértük a La Manche csatornát, mindenkinek le kellett szállnia és egy dermesztően huzatos hosszú folyosón át, gyalog cipelnie a pogyászát egész a molóig. A hajó nemzetközi területnek számított és az utasok egyenesen a vámmentes üzletbe rohantak és felszerelték magukat cigivel és alkohollal. Én viszont, talán a magas hullámok, vagy a fáradságom miatt, először az életemben éreztem valami tengeri betegséghez hasonlót.
Csak amikor Folkestoneban partraértünk és átszálltunk a kényelmes angol vasuti szerelvényre, kezdtem jobban érezni magamat. Az útlevél és vámvizsgálat nagyon szigorú volt azokhoz a névleges vizsgálatokhoz képest amelyeket a többi európai határon tapasztaltam. Udvariasan, de erélyesen megkérdezték mit keresek Angliában, mi lesz a címem, mennyi pénzem van és van-e visszajáró jegyem Izraelbe.
Késő este érkeztem Londonba és azonnal csalódtam a hittemben, hogy a britteknél minden jól meg van szervezve. A Victoria vasútállomáson nem volt információs, vagy turistairoda, sem szállodai szolgálat. A rendszerem amely olyan szépen működött mostanáig, itt kudarcot vallott. Senki sem tudott tanácsot adni, hogy lehet olcsó szállást találni a városban. Egy órát vesztegettem meddő kérdeződöskedéssel, amíg végülis a telefonkönyvben találtam egy privát céget amely pont ezzel foglalkozott.
A szálloda elfogadható volt, az ára viszont elég magas, bár reggelivel és fürdőszoba használattal járt. A kinézésük szerint, a többi vendég legtöbbje is csupa hozzám hasonló ”kolóniális” tipus volt. A szobákban nem volt telefon és TV, de volt egy ”nappali szoba” fotelekkel, újságokkal és egy TV készülékkel. Megpróbáltam egy olcsóbb szobát találni, de egy negyedórás várakozás után a buszra és egy félórás utazás után egy távoli negyedbe, rájöttem, hogy amit talán megspórolnék a szoba bérén, kiadnám a buszokra és elhatároztam, hogy a szállóban maradok. Az egyedüli hasznom a keresésből az volt, hogy megismertem London egy jellegzetes zsidó negyedét. Zsinagóga, üzletek és éttermek ”kóser” táblácskával és egy nagy bowling terem.
Hogy mégis megspóroljam a lakbér egy részét, megosztottam a szobámat egy olasz fiúval akit munkahelye küldött ide angolul tanulni. Az első napon csak 9-kor ébredtem a ”Breakfast, breakfast!” kiáltásokra a folyosón. A reggeli nemcsak ízletes, de kiadós is volt, úgyhogy estig alig kellett ennem.
Az időjárás tipikusan angolos volt és esőkabátom jól jött. Az első utam a Hyde Parkba vitt. Vasárnap volt, kitünő alkalom megnézni miként müködik a híres ”Szónokok sarka”. Az erős szél port űzött az emberek szemébe, de a park teli volt. A hevenyezett pódiumokon ateisták, vallási fanatikusok, katolikusok, metódisták, protestánsok álltak. Egy keresztény-zsidó mozgalom a ”Sárga csillag” is képviselve volt. Két szónok a faji megkülönböztetésről beszélt, egy másik a halál utáni életről (nincs itt valamilyen ellenmondás?). A közönség heccelő közbekiáltásokkal kisérte a beszédeket és jaj volt annak aki nem a tetszése szerint reagált. A legsikeresebb szónok Lord Bertrand Russel fegyverleszerelési mozgalmának a szóvivője volt. Egyaránt támadta a Labourt és a Konzervativeket és az angol atomfegyverek megsemmísittését követelte. A kommunista párt szószólója is közönségvonzó volt, de a legérdekesebb egy öreg úr volt, akinek a programját néhány szóval lehetett összegezni: ”Bosszút állni a németeken minden lehető módon”, mégha az ár az, hogy az oroszok tovább fognak uralkodni Kelet Németországban.
Az időjárás többnyire esős volt, de amint kikukucskált a nap néhány percre a felhők közül, a zárkozott angolok majd kibújtak a bőrükből. Nők és férfiak egyaránt lehámozták magukról a vastag ruharétegeket – és ezzel együtt valamicskét a civilizáció külső jelenségeiből is – és felfedve sápadt testüket a nap sugarainak, hanyattfeküdtek a közeli park pázsitján. Valaki a mi vidékünkről, ahol mindenki az árnyékot keresi és igyekszik minél hathatósabban védekezni az ártalmas sugárzás elől, úgylátszik soha sem fogja tudni megérteni ezt a napimádatot.
Jól felkészültem utazásomra és a két hét alatt amelyet Londonban töltöttem, megtekintettem a legtöbb helyet amelyről annyit hallottam és olvastam. Legtöbbször a földalattin utaztam, amelyen itt is könnyű az eligazodás. Az utazás ára 6 pence volt, de tapasztalt barátok tanácsára magammal hoztam otthonról egy marék 25 filléres izraeli pénzérmét, amely ugyanolyan nagyságu volt mint az angol penny és az első napokban ezeket használtam. Nem szép? Persze, hogy nem az, de ha az ember fiatal, sokszor csinál marhaságokat. Abban az időben állitólag, az angol hatoságok havonta hoztak egy 25 filléres zsákot az izraeli követségre és elvárták, hogy beváltják ezeket angol pénzre.
Amíg az ember a vonatra vár, a falifirkákat olvashatja. Azok akik bíborszínü festékkel mázolták a falra: ”Ki a zsidókkal! Ki a feketékkel!” nem voltak nagyon eredetiek, de voltak olyan firkászok is akiknek humorérzékük volt, mint az aki egy illatszer cég hirdetése mellett a következőt spriccelte a falra: ”Leninism, what a stench to quench!”
A Picadilly tér csalódást okozott. Fényképei szerint sokkal nagyobbnak képzeltem. Az Erosz szobor a tér központjában sem volt túl impozáns. A Leiceister tér felé folytattam utamat, dúdolgatva a dalt, amelyet pont a Vörös Hadsereg énekkara tett hiressé: ”Goodbye to Picadilly, Farewell Leicester Square”. A Soho nincs messze innen. Végigjártam a negyed kis utcáit és olvasgattam a cédulákat az ajtókon: ”Fiatal manöken”, ”Fiatal lány francia leckéket ad…”, ”Estélyi ruhás fiatal férfi kerestetik …”, stb.
Végülis egy folyamatos sztriptíz előadást kináló intézményben pihentettem fáradt lábaimat. Itt találkoztam egy klasszikus példájával annak, hogy lehet elegánsan megkerülni egy törvényt amelynek célja a közönség erkölcsének a megvédése. Miután Angliában csak zárt klubbokban volt szabad sztriptízt bemutatni, a bejáratnál nem belépő jegyet hanem klubtagsági igazolványt árultak (potom fél fontért). Most, hogy ‘tag’ lettem, besétálhattam. A helységben egy kis szinpad volt és 5-6 sor pad. A szomszéd szoba iroda és öltöző volt. A lányok egyenesen az utcáról érkeztek, letették bevásárló kosarukat, ernyőjüket, kabátukat az irodában és a szinpadra léptek. Feltették a lemezjátszóra kedvenc lemezüket és nekiálltak a vetkőzéshez. Egy másfél óra alatt kb. egy tucat fiatal és csinos lányt láttam intím ruhanemüje nélkül. Nem néztek ki mint szakmabeliek és ez tette fellépésüket spontánná és érdekessé.
Másnap a London hídnál kezdtem a városnézést. Hamarosan a Citybe értem és meggyőzödhettem, hogy legalábbis néhányan az angolok közül még ma is az üzletemberek hagyományos ”egyenruháját” viselik – sötétszinü csíkos öltöny, bowler kalap, aktatáska és ernyő a kezükben és a hónuk alatt a ”London Times”. Megmásztam a 350 lépcsőt a Szent Paul katedrális tornyában és megcsodáltam a csodálatos kilátást. Ugyanott van az úgynevezett ”Suttogó Galléria”, egy kerek térség a kupola alatt ahol egy pap suttogása 40 méter távolságból világosan hallható. Tovább mentem a Fleet utcán keresztül – akkor itt volt a legtöbb ujság szerkesztősége – a Trafalgár térig, ahol mint a többi turisták, megetettem a galambokat, amelyek kicsipegetik a magot kinyújtott tenyeredből.
Az izraeli követségre is el kellett mennem és akkor fedeztem fel London egyik furcsaságát: Ugyanaz az utcanév majdnem végtelen variációkban jelenhet meg. A követség címe Palace Gns. volt, de csak hosszabb érdeklődés után derült ki, hogy a teljes név Palace Greens, Létezik Londonban Palace Street, Place, Mews, Lane, Terrace, Gardens, Court és Endsleigh is és ez megtörténhet majdnem minden más utcanévvel is. Ugylátszik ez az egyedüli megoldás ha a városi tanács kifogy az utcanevekből.
A legimpozánsabbnak Londonban a British Museumot találtam. Meg sem próbáltam az egész óriási komplexet megtekinteni. Mint egy ázsiai, először is az ennek földrésznek és az Egyiptomnak szentelt szárnyban tettem látogatást. Leverő benyomást tett rám egy ősi férfi aszalt teste, amit a sivatag forró homokja őrzött meg a jövő generációk számára. Csak azt remélhetem, hogy az én holtestem nem lesz halálom után valahol kiállítva. Hat órát töltöttem itt és a tudományos múzeumban, teljesen megigézve, de persze alig jutottam tovább a külső boritékán ennek a bámulatos múzeumnak.
Még sok érdekes hely van Londonban, de mivel nem útikalauzt írok, csak néhányat fogok megemlíteni. Sokezer más turistával megnéztem az őrségváltást a Buckingham palotában; bekukkantottam a Parlamentbe; meglátogattam Kipling, Browning és más hírességek sírját akik a Westminster Abbey padlózatában vannak elhantolva; bejártam a Towert ahol a véres angol történelem néhány hátborzongató fejezete játszodott le. Láttuk hol lett Ann Boylen, 8-ik Henry felesége, lefejezve, a szobát ahol egy sötét éjjel megfojtottak két kisdedet, akiknek egyetlen bünük az volt, hogy királyi sarjak voltak és örökölhették volna az akkori királyt. (Ez az egyik legiszonyúbb kiállitási tárgy Madame Tussau viaszbaba múzeumában is).
Volt egy sikerült gasztronómiai felfedezésem is, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozat és nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”ban lehetett kielégíteni. 5 shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Néhány tapasztalt fiatal, bámulatos technikával, egész ételpiramisokat épített tányérjára. Az árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.
Egy további hely ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállitás volt. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve furcsa izü levesektől, folytatva százmindenféle módon elkészitett húsokkal, krumpliféleségekkel, spagetti, főzelékek, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és ekzotikus gyümölcsök. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litreit vedelhetted.
Egy nap elromlott a karórám. Azt hittem könnyüszerrel megjavítathatom, de kisűlt, hogy Londonban nincsenek már órások. Minden ékszerésnél azt mondták, hogy javításokat csak a központi üzemükben eszközölnek és órám három hét múlva lesz kész. Ennyi időm nem volt és egy új óra vételét nem is engedhettem meg magamnak. Végülis véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre Londonban, ahol az asztalára görbedve, nagyitó üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származásu is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.
Néhány barátom szerint a legjobb hely lányok megismerésére a Whisky-A-Gogo klub volt, de miután nem volt diákigazolványom, nem engedtek be. Szakadt az eső és amikor egy helyes lány betessékelt egy másik klubba (”Nem kell semmit rendelni, csak kukkants be…”), engedtem a csábításnak. Bent a klubban, egy másik szimpatikus lány, Mariann, ült az asztalomhoz és kérte, hogy hívjam meg valami italra. Megmagyarázta, hogy csak akkor ülhet velem, ha rendelek neki is valamit. A feladata az volt, rábírni a vendégeket, hogy minél több italt fogyasszanak (késöbb megtudtam, hogy ez a ”szakma” Izraelben is ismert, űzői a ”drinker”-ek és az ital amit ők fogyasztanak, ártalmatlan szines víz) és ő egy bizonyos százalékot kap minden italból amelyet a társaságában levő vendég rendel.
Mariann jó társalgónő volt – ez úgylátszik hozzátartozik a szakmához – elmesélte, hogy azelőtt cipőket árult, de a mostani munkája érdekesebb és sokkal jövedelmezőbb is. Elmúlt egy fél óra és Mariann már közelebb ült hozzám, megpuszilta az arcomat és kérte, hogy öleljem meg. Fülembe duruzsolta, hogy tetszek neki és miután befejezi napi kvótáját, feljöhetek lakására.
Megkérdeztem hány pohár ital hiányzik még aznapi kvótájához. ”Csak három-négy, azt hiszem,” – válaszolta Mariann. Elhatároztam, hogy maradok. Költségvetésem nem szenvedi túlságosan meg ha még egy kis pénzt költök. Végülis Mariann csinos lány és a jó dolgok az életben pénzbe kerülnek. Még egy háromnegyed óra telt el kellemes enyelgésben. Biztos voltam benne, hogy már kiürítettem a fent említett három-négy poharat. Mariann odament a pénztároshoz és rövid vita – vagy inkább látszólagos vita – után visszatért az asztalhoz és szomorú hangon kijelentette, hogy a főnök azt állítja, hogy a lány a tegnapi naptól tartózik még néhány itallal. Vajjon hajlandó vagyok rááldozni ezt a további összeget?
Tiltakoztam, hogy nem méltányos velem fizettetni a tegnapi vendéggel való szórakozást. Mint született angol, Mariann hitt a ”fair play”ben és vita nélkül egyetértett velem:
”Teljesen igazad van, de ez a munkahelyem,” – mondta. ”Köteles vagyok azt tenni amit a főnök mond. Ne haragudj, várj inkább meg a szemben levő kávéházban. Nem maradok sokáig és aztán elmehetünk a lakásomra.”
Megittam egy bögre kávét, aztán amint peregtek a percek, még egyet rendeltem és az egész idő alatt árgus szemmekkel lestem a klub bejáratát. Mariann persze nem jött ki, úgylátszik a hátsó bejáraton szökött ki, mert amikor végülis visszatértem a klubba, már nem volt ott. A főnök a vállát vonta. Két-három Mariann nevü lány dolgozik nála és nem nagyon érdekli hová mennek amikor befejezik a munkájukat. Két órakor éjjel értem vissza szállodámba, kiábrándulva, szegényebben, de gazdagabban egy tanulsággal.
A végén rájöttem, hogy amit annyira keresek, sokkal könnyebben (és olcsóbban) megtalálhatom a szállodámban. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek: ”Egg, or spam?”
Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ”spam” (felvágottféle), a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. Rámmosolygott és szépen megmagyarázta. Nem minden angol volt ennyire megértő az ilyen ”gyarmati” tipusok iránt mint én voltam. Collinsal (hogy ez a kereszt-, vagy vezetékneve volt-e, most már soha nem fogom megtudni) gyakran összefutottam a folyosón és mindjárt megéreztem, hajlandó kimélyiteni az ismeretségünket.
Végül is egy apró trükkel próbáltam ki, mennyire jó a megérzésem. ”Véletlenül” becsaptam a szobaajtót, bent hagyva a kulcsomat és megkértem Collinsot, hogy jöjjön fel a mesterkulcsával. Amikor kinyitotta az ajtómat, behúztam és megcsókoltam. Lelkesen visszacsókolt, az ágyra estünk és ha nem félt volna, hogy szobatársam ránknyitja az ajtót, ott helyben magammá tehettem volna.
Mint Márai mondta valahol: ”A szerelem csak lakáskérdés”. Itt ugyan nem szerelemről volt szó, de ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani amit mindketten akartunk, megfelelő helyet kellett találni. Collins, aki a ”nappali szobá”ban aludt, suggalmazta a megváltó megoldást. Odasúgta nekem, hogyha csak türelmes leszek és megvárom amíg a TV adásai befejeződnek, vagy az utolsó néző elmegy aludni, nála tölthetem az éjjelt.
Így is tettem és néhány éjszakát töltöttünk együtt. Collins szenvedélye túlszárnyalta az enyémet is és majdnem mindenre hajlandó volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy teherbe essen. Hithű katolikus volt – ritkaság a protestáns Angliában – és vallása nem engedélyezte az óvszerek használatát. Így csak csókolóztunk, ölelkeztünk, őrjitettük egymást amíg az ágynemü majd tüzre lobbant, de ennél több nem történhetett.
Egész másfajta szórakozásra leltem a Belgrave téren. Véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratu táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, amikor nagynénéim a szellemek segítségével próbálták megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.
Egy olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva voltak, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartás. Ez a benyomás még megerősödött amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől akikkel ”kapcsolatba lépett”.
”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.
”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”
”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.
Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.
Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.
Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, hogy egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, hogy ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen az unokanővérem Évi alakja, akit Auschwitzban gyilkoltak meg a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, hogy lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek idegen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemét és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.

Útinapló III

(Részlet V)

Párizs II

Másnap reggel megint Párizsban voltam. Ezuttal a Latin Negyedben, talán a legkozmopolitikusabban az egész városban, találtam magamnak egy olcsó szállodát. Itt van a ”Sorbonne” egyetem, az utcákon a világ minden részéről származó diákok saját nyelvüket részesítik előnyben és francia tudás nélkül is lehet boldogulni, sok a kis kávéház, önkiszolgáló étterem és antikvárium – megfelelő környék valakinek aki pénzt akar spórolni. Féktelen pénzpazarlásom majdnem felette megspórolt pénzecskémet és mostantól meg kellett forgatnom minden fillért. Vagy 200 frank volt a zsebemben és a szálloda naponta 11.30-ba került. Szerencsémre, előre megvettem a vonat és hajójegyeket. Táviratoztam a hajótársaságnak és előrehoztam hazautazásom időpontját, de még így is több mint két hetem maradt és addig nemcsak lakni, hanem étkezni is kellett, arról nem is beszélve, hogy Párizsból is akartam valamit látni.
Az egyik első célpontom a ”Paix” kávéház volt. Kávét rendeltem és újsággal a kezemben, órákat töltöttem a szinesen nyüzsgő közönség tanulmányozásában. A fáma szerint, hogyha elég sokáig ülsz e kávéházban, idővel minden barátod és ismerősöd elvonul itt előtted. Úgylátszik nem szántam rá elegendő időt, mert egy ismerőst sem sikerült felfedeznem a sétáló tömegben. A ”Louvre”ben négy órát töltöttem. Többre egyszerűen nem volt erőm. ”Mona Lisa” csalódást okozott. Kisebb mint ahogy elképzeltem és zöldes háttere sem nagyon tetszett. Talán nincs annyira kifinomult izlésem, de nekem David festményei tetszettek, aki hasonlóan egy mai fotoriporter stilusához, Napoleon korát dokumentálta. A Rodin múzeumba is ellátogattam. A szobrok, amelyeknek fő tárgyuk a szerelem, fantasztikusak, de a ugyanezeknek a műveknek a fényképei talán hatásosabbak, mert itt a szobrász géniuszát kiegésziti a fényképész müvészete, aki ki tudja választani a legjobb megvilágítást és szemszöget, fokozva a drámai hatást.
A ”Jeu de Paume” múzeum az impresszionisták műveit mutatta be. A legjobban Monet festményei és Renoir női tetszettek, dehát ezek már elözöleg is kedvenceim voltak. A Modern Művészet Nemzeti Múzeumában is azok a festők művei tetszettek a legjobban amelyeket már ismertem, Utrillo, Matisse, Picasso, Chagall, Soutine, Mogdiliani, stb. Érdekes volt Salvadore Dali műve is amelyben egy zongora billentyüit Lenin feje helyettesíti. Látogatásom befejeztével, néhány képeslapot akartam vásárolni, de az eladónő ebédszüneten volt, szentesített intézmény Franciaországban. Még a piacot is bezárják ebédszünetre.
Reggelenként elöször is a póstára mentem. Még otthon megadtam mindenkinek utazásom menetrendjét és leveleimet Poste Restante címre kértem küldeni. Ez az elrendezés egész Europában kitünően müködött, csak Párizsban nem. Dadogó francia beszédemmel megkérdeztem a tisztviselőt, hogy van-e valamilyen küldemény Monsieur Shacham számára. Átnézte a levelek ezreit a rekeszben, de csak egy ausztráliai barátnőmtől talált levelet. Biztos voltam abban, hogy szüleim is írtak és megpróbáltam magyarázni a tisztviselőnek, hogy talán Schacham-nak betűzték a nevemet és akkor levelem más rekeszben lenne, de nem tudtam megértetni magamat.
”Parlez vous Anglais?” – kérdeztem.
”No,” – válaszolt a férfi és vállat vont egy elegáns mozdulattal, amelyre csak egy francia képes és amely teljesen különböző más népek vállvonásától. Próbálkozásaim angol beszédre bírni a többi tisztviselőt úgyszintén a közömbösség zátonyára futottak. Most már csakugyan dühös lettem. Ez a póstafiók amelyben azok leveleit őrzik meg akiknek nincs állandó címük, főleg a turistákat szolgálja. A közönségben amely körülvett mindenféle nép volt képviselve, de a francianyelvüek erősen kisebbségben voltak. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen helyen nem beszélnek angolul? A póstafőnököt kértem. Az úr türelmesen meghallgatta a panaszomat, aztán odaszólt az első tisztviselőhöz:
”Parlez Anglais!” – parancsolta és csodák csodája, az ember kinyitotta a száját és folyékonyan megszólalt angolul. Szüleim levele megkerült. Már kilenc napja várt rám a rekeszben.
Ha csak lehetett, a Seine partja mentén tértem vissza a szállodámba. A rakpart teli volt bódékkal amelyek a tehetősebb turistáknak a zsebéből voltak hívatva kicsalni a pénzt. Én ugyan nem tartóztam azok közé, de szabadon kotorászhattam a régi könyvek közt, megtekinthettem a giccses festményeket.
Véleményem szerint, Párizsban vannak a világ legszebb női. Ezek közül is a legbájosabbak – apró termetükkel, karcsú, lányos testükkel, finom arcukkal, ferde vágásu szemükkel – a keleti származásuak, úgylátszik indokínaiak.
Furcsaságok: Elsősorban a ”bikini” stílusu nyilvános férfi vizeldők, amelyek csak a legszükségesebb minimumot takarják el és csupaszon hagyják a test felső részét és a lábakat térd alatt. Ennek a rendszernek vannak persze előnyei is. Miközben elintézed folyó dolgaidat, tovább figyelheted az utcán történő dolgokat, meggusztálhatod az arra sétáló nőket és üdvözölheted a barátaidat is.
Párizsban láttam elöször életemben porázon vezetett macskákat.
Egy este a Champs-Elyséesen sétáltam. Ez talán a világ egyik legrangosabb utcája és épp azért az árak az üzletekben, kávéházakban és még a moziszinházakban is drágábbak mint máshol Párizsban. (Mellesleg, nemcsak az árak nem voltak azonosak a város különböző mozijaiban, hanem az előadások kezdete is más volt. A legtöbb moziba akármikor be lehetett menni, a film közepén is). Dacára a magas áraknak, minden szórakozóhely előtt sorbaálltak
Az egyik szórakozóhely amelyet ádáz volt a vágyam meglátogatni, a ”Lido” mulató volt. A belépőjegy ára 33 frank volt, vagy 12 frank azok számára akik megelégedtek a bár mellett való üléssel, de az én pénzügyi helyzetemben ez is túl sok volt. Már vissza akartam térni szállodámba, amikor rámmosolygott a szerencse. Egy busz állt meg mulató előtt és belőle a ”Makabbi” kézilabda delegáció 20 tagja szállt le, hasonló sötét-kék blézerben mint amilyet én viseltem. Az ő zakójuk bal oldalán ugyan Izrael címere díszlett és az enyémen nem, de ki vett észre ilyen apróságokat? A portás biztos nem és a sportolókat sem zavarta ha még egy Izraeli csatlakozott hozzájuk. A bárhoz ültünk és itt is segítségemre volt ”jelmezem”. Mindenki kapott valamilyen italt és senkinek sem jutott eszébe megszámolni, hogy 20-an, vagy 21-en vagyunk-e. Nagyon élveztem az ingyen elődást amely osztályrészemül jutott. A programban voltak táncosok, bűvészek, akrobaták, fejlett technikai effektusok és az egésznek egy közös nevezője volt: Minden faju, színü, alaku szép nők, a meztelenség különböző fokaiban. 1-kor éjjel jöttünk ki és a bejárat előtt hosszú sor kigyózott, várva a második előadásra amely fél órával később kezdődött.
Nem tudtam ellenállni a kisértésnek és egy este elmentem a ”Folies Bergères” előadására is. A belépőjegy csak 8.50 frank volt, de egy szinházi távcső bérlete további 3.50-el dézsmálta meg rohamosan apadó vagyonkámat. A program viszont sokkal pazarabb és művésziesebb volt mint a Lidoban. Az előadás több mint három órát tartott, a kosztümök és a meztelenség szemgyönyörkedtőek, a díszletek pompásak és a technikai kivitel tőkéletes volt. A németeken, akikkel egész Európa tele van és az amerikaiakon kívül, sok angol is volt a közönségben. Egy különvonat hozta őket Londonból az előadásra és még az éjjel visszavitte őket. Az előadás után elmentünk egy ismerőssel a piacra, megtekinteni Párizs ”gyomrát” és megkóstolni a világhíres hagymalevest.
Párizsban is több a látnivaló minthogy itt mind felsoroljam. Hogy csak néhányat említsek, ha látni akarod a csodálatos kilátást a ”Notre-Dame” katedrálisból, lépcsők százain kell felmásznod; az Eiffel torony tetején találkozhatsz összes barátoddal és ismerősöddel akiket évek óta nem láttál; a ”Sacrè-Coeur” bazilika a véleményem szerint a legszebb a világon. Útólag azt is elmondhatom, hogy nem mindenhová érdemes bemenni. Az óriási Les Invalides komplexbe csak azok látogassanak, akik Napoleon és családja iránt érdeklődnek; a Panthèonban sok híres ember (Rousseau, Zola, Hugo, Voltaire, Braille, stb.) van eltemetve, de amikor én látogattam oda, csak francianyelvű magyarázat volt, amiből a legtöbb turista édes-keveset értett.
Az utolsó napjaim Párizsban gondban teltek el. Számitásaim szerint, a szálloda számlájának a törlésztése után is kellett volna, hogy maradjon egy kis pénzem, de csunyán elszámoltam magamat. Meglepetésemre, szállodatulajdonosnőm minden csésze kávéért 1.50 és minden fürdőért 2.60 frankot számitott fel. Most már teljesen le voltam égve.
A ”kedves” szállodatulajdonosnő egy másik csalódást is okozott. Párizsban beszéltem meg találkát Brúriával, egy Izraeli barátnőmmel és már előre örültem jöttének. Naponta, amikor visszatértem a szállóba, első kérdésem az volt, hogy keresett-e valaki és a válasz mindig az volt, hogy senki. Csak Izraelben tudtam meg, hogy Brúria ugyanakkor volt Párizsban mint én, néhányszor felhívta a szállodát és minden alkalommal azt mondták neki, hogy nincs Shacham nevü vendégük. Feltételezem, hogy ez a tagadás nem eredett rosszszivüségből. Dacára az igyekezetemnek, háziasszonyom nem volt képes megtanulni nevem helyes kiejtését és amikor Brúria rám kérdezett, esze ágába sem jutott, hogy a név amit a telefonban hallott az enyém.
Vadul törtem a fejemet, hogy szerezzek valamilyen kis összeget amelyből meg tudnék élni hajóm indulásáig. A mai turista aki mindenhol hitelkártyával fizet, nem foghatja fel micsoda fonák helyzetben voltam. Egyszerűen nem létezett semmilyen praktikus módja a pénzszerzésnek. Utolsó mentsvárként, kérhettem volna ugyan szüleimet, hogy küldjenek pénzt, de ezt szégyeltem megtenni. Volt még 30 Izraeli lirám és ezeket akartam beváltani kemény valutára. Fel voltam készülve arra is, hogy a váltókurzus sokkal rosszabb lesz mint az otthoni, de arra nem, hogy semmilyen pénzügyi intézmény nem volt hajlandó elfogadni a lirákat. A nem-konvertibilis valuta fogalmáról akkor még nem hallottam. (Utam utolsó állomásán megpróbáltam szerencsémet egy olyan bankban is amelynek az ajtaján arany betükkel volt kiírva ”Bank Israel-Italy”, de itt sem kellettek szegényes Izraeli bankjegyeim). Valaki azt mesélte, hogy a Jordán Nemzeti Bank helyi fiókja jó árat add az Izraeli lirákért, de erre viszont én nem voltam hajlandó. Nem akartam, hogy a pénzem terrorista akciók finanszirozására szolgáljon.
A legrosszabb álmaimban sem képzeltem el, hogy ennyire vágyakozom majd befejezni a látogatásomat a Fények Városában. Egy új napra virradtam megoldás nélkül és már azt hittem, hogy ma is le kell mondanom az ebédről, amikor kit látok közeledni felém az embertömegtől nyüzsgő San Michelle bulvárdon? Túviát, akit még gyerekkoromból ismertem amikor együtt kukucskáltunk be a lányok öltözőjébe a Nyitra partján, Szlovákiában.
”Szevasz! Mit csinálsz itten?” – kérdeztük mindketten egyszerre. Miután röviden beszámoltam neki Európakörüli utazásomról, megtudtam, hogy Túvia már 11 hónapja volt Párizsban, rézmetszést tanult Friedlandernál és szabadidejében rajzolt is egy keveset. Egy stúdiólakást bérelt nem messze innen és most útban volt a piacra. Hirtelen erős vágya lett egy kis gulyásra, de nem biztos abban, hogy el tudja-e készíteni. Helyben vállalkoztam, hogy én megfőzöm a gulyást. Bevásároltuk a szükségeseket és a lakására mentünk. Magától a közeli étkezésre való gondolattól úgy elkezdett a gyomrom korogni, hogy azt hittem, hogy mindenki meghallja.
A lakás az ötödik emeleten volt, nem volt túlságosan nagy, nem volt folyó víze, a fürdőszoba és a vécé a folyosó végén voltak és télen úgylátszik dermesztő hideg uralkodott benne, de a nagy tetőablakok bőséges természetes fényt engedtek be és Túviának ez volt a legfontosabb. Festményei egesz jók voltak és állitolag már sikerült is eladnia egyet 200 dollárért. A lábosok tisztasága sem kapta volna a legjobb osztályzatot, de ki törödik ilyen apróságokkal, amikor a gyomor üres? A gulyás kitünően sikerült és annyit zabáltunk, hogy majd megpukkadtunk. Mielőtt elbúcsuztam barátomtól, kölcsönöztem tőle egy kis összeget, megigérve, hogy Izraelben visszafizetem az anyjának.
Végre elérkezett az utolsó nap. Tuvia kölcsönével elég pénzem volt és nemcsak, hogy kifizethettem a szálloda számláját és egy kis borravalót hagythattam a személyzetnek, maradt is nehány frankom.
A vonat Párizsból Olaszország felé 9-kor este indult.

Hazautazásomról a Földközi tengeri utinaplóban-ban számoltam be amelyik az „Itthon-Otthon” címü könyvemben jelent meg (lásd a továbbiakban).

Ez vagyok én, mindíg derülátó és ilyen a könyvem is!

Könyvnapok

Szombaton 2005. június 4-én, 10 órakor, Szegeden, a Dugonics téren résztvettem
a szerzők könyvheti bemutatkozásán,
kedden, június 7-én pedig a Kálvária súgárúti Dél-alföldi könyvtárban,
Dr. Lednicky Andrással
beszélgettünk a könyvemről.
(Klikkelj a fenti címre)

Képes beszámoló

Egy szerzői estről
2005. május 6-án Szombathelyen
(Klikkelj a címre)

Szerzői est Tel Avivban, az "Új Kelet" cikke, 2005. április 1

Fényképek a tel avivi szerzői estről

2005. március 31

Könyvbemutató 2004. augusztus 29-én, Budapesten, a Zsidó Fesztivál keretében

(az oldal lassan nyílik ki, kérem a türelmüket)

"Avri Shacham két hazája" - cikk a Sofár Egyesület Portál- jában

Recenzió a "Délmagyaroszágban":

Itthon – otthon
A Bába Kiadónál jelent meg Avri Shacham kötete.

Németül tanult meg beszélni, szlovákul kezdte az iskolát, Budapesten pedig magyar kiscserkész volt Avri Shacham, aki a vészkorszakot túlélve, Izraelt választotta hazájául. Novelláskötete Itthon – otthon címmel a szegedi Bába Kiadónál jelent meg.

A kötet borítólapja Benda Iván fotójának felhasználásával készült.

Schwarcz Róbert 1931-ben született Kassán magyar anyanyelvû édesapja és Sziléziából származó édesanyja egyetlen gyermekeként. Szülei otthon németül beszéltek, a kis Robi Grimm testvérek meséin és német bölcsõdalokon nõtt fel, csak az iskolában tanult meg szlovákul. Harmadik elemista volt, amikor a müncheni egyezmény következményeképpen Horthy Miklós fehér lovon bevonult a visszacsatolt Kassára.

A zsidótörvények hatására apját megfosztották iparengedélyétõl, ezért a család Budapestre, a Lipótvárosba költözött. Schwarcz Robi a 311-es Vörösmarty cserkészcsapat tagjaként büszke öntudattal írta az egyik iskolai dolgozatában: „Õseim farkasbõr kacagányban száguldoztak Ázsia pusztáin." Ki is javították gyorsan: „A te õseid, Robikám, teveszõr kaftánban tanulták a Talmudot a héderben." Számos rokonáva l ellentétben sikerült elkerülnie a deportálást, és édesanyjával együtt – a megpróbáltatások ellenére – túlélte a gettóban Budapest ostromát. Apjának kiverték a fogait, de hazatért a munkaszolgálatból. Róbert a háború után csatlakozott a cionista ifjúsági mozgalomhoz és Izraelben kezdett új életet. Szülei fél év múlva követték.

De ez már egy másik történet – az izraeli állampolgárrá lett Avri Shachamé, aki még ma is magyarul álmodik. Héberül írta meg novelláit, melyek saját fordításában Itthon – otthon címmel a szegedi Bába Kiadónál jelentek meg. „Izraelinek érzem magam, büszke vagyok a hazámra, de nem tudok hátat fordítani mindennek, a magyar nyelvnek, amelynek még a durva kifejezéseit is szeretem; az egész kultúrának, a népzenének, amely könnyet fakaszt a szememben; az ételnek, amelynek már csak az említésére is összefut a nyál a számban; az édes csípõs paprikának, amely nemcsak az ételt ízesíti meg, hanem az embereket is; mindennek, am itõl magyar a magyar" – írja Shacham, aki ma Tel-Avivban él hollandiai születésû feleségével, Margalithtal. Évek óta nyugdíjas, de továbbra is kamatoztatni tudja kiváló angoltudását: technikai írással, szerkesztéssel és adatbázis építéssel foglalkozik az izraeli légitársaságnál, az EL AL-nál. Szabadidejét unokáival tölti, valamint társadalmi munkában számítógép-kezelést tanít, és honlapját tökéletesíti. Világszerte – így Szegeden is – sok barátja akad, gyakran jár vissza Magyarországra, amit ma is második hazájának tart.

Kötete fordulatos, izgalmas, sajátos nyelvezetû, humorral teli olvasmány. Viharos gyermekkoráról szóló önéletrajzi jellegû írások éppúgy szerepelnek benne, mint fantázia szülte novellák nõkrõl, utazásokról vagy épp a cybersexrõl.

Avri Shacham szerzõi estjét csütörtökön 17 órától rendezik meg a szegedi Zrínyi Ilona Általános Iskolában (Mérey utca 3.). Közremûködik Lednitzky András, a Szegedi Zsidó Hitközség elnöke és a háziga zda: Majzik István, a Bába Kiadó ügyvezetõ igazgatója.

Hollósi Zsolt, 2004-11-23

Könyvtárak Állománygyarapítási Tájékoztatója:

Egy rövid elbeszélés a könyvemből:

EGY LÁNY A KÜSZÖBÖMÖN

Amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mlachaban (Az Iparosok Központja).
Nem a zajos részében, ahol a buszjáratoknak volt a végállomása, hanem a sarok után, ahonnan a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.
Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak, és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a legtöbbjük Kelet Európából származott –, a verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tere-ferével töltötték el a hosszú nyári estéket.
Azon a pénteken késő éjjel értem haza.
Az utca sötét volt és senki sem ült már a verandákon. Már Goldberg néni, a háziasszonyom is aludt, pedig ő gyakran volt ébren hazaérkezésemig, hogy megpróbáljon kiszedni egy-két pikáns részletet kalandjaimból, ha már sajátja nem volt.
Azon az estén volt barátnőm, Ági születésnapja. Közös erővel elfogyasztottuk a tetemes részét annak sütemény műremeknek amelyet kreált, néhány pohár bort is ittunk és aztán hazaindultam. Az üres utca visszhangzott a lépéseimtől.
A Goldberg családtól bérelt szobám bejárata az épület oldalán volt, ahol a kis veranda is a hozzá vezető három lépcsővel.
Amikor befordultam a házak közötti keskeny és sötét ösvényre, úgy tűnt, mintha egy nagy csomag heverne a verandán.
Csak amikor közelebb értem, akkor vettem észre, hogy a „csomag” egy nő, aki a legfelső lépcsőfokon ül, térdére hajolva.
Elképedtem.
„Bocsánatot kérek asszonyom, van valami baja?” – suttogtam.
A szomszédos ház spalettái vagy két és fél méter távolságban lehettek és a csendes éjszakában minden szó úgy hangzott, mint egy ágyúlövés.
„Nincs semmi bajom, hagyjon kérem!” – válaszolta fojtott hangon.
„De talán segíthetek valamiben?”
„Nem akarok semmit, csak meghalni. Menjen innen, és hagyjon békén!”
A feje még mindig térdére volt hajtva és csak most vettem észre, hogy vállai remegnek a sírástól.
„Nem mehetek el innen, itt lakok” – mondtam.
„Akkor bújjon be a lakásába és törődjön a maga dolgával!”
„Csak nem hagyhatom itt ülni ajtóm előtt?! Mi lesz, ha a szomszédok meglátják? Még azt gondolják, hogy miattam sír itt. Jöjjön be, igyon egy pohár vizet. attól talán megnyugszik.”
Melléje kucorodtam a lépcsőre, füléhez hajoltam és kérleltem, hogy jöjjön be a lakásba. Már akkor, amikor közelhajoltam hozzá, megéreztem furcsa illatát. Nem parfüm illata volt, hanem egy fiatal nő illata – abban a dezodor előtti korszakban – , amely elnyomta a pipere-szappan illatát is.
Egy illat, amely egy kissé a divatos pézsmaolaj illatára hasonlított, egy illat, amely engem, a fiatal férfit teljesen megvadított.
Már felemelte arcát, de a sötétben csak homályosan láthattam vonásait.
Engedett az unszolásnak és bejött a lakásba, de meg kellett ígérnem, hogy nem kapcsolom fel a villanyt.
Amikor felállt, megpillantottam gömbölyded alakjának a körvonalait és azután mindkettőnket elnyelt a szoba homálya.
Az ágyra ültettem, hideg vizet hoztam a konyhából, megint leültem melléje és megpróbáltam megtudni, mi baja van.
A lány nem volt beszédes, de néhány mondatából kivettem, hogy ez egy egészen mindennapi történet: szerelmi csalódás.
Nem volt különösebb baja, csak egy kis figyelemre, melegségre volt szüksége, ezeket pedig megkapta tőlem. Dacára a késői órának, nem voltam fáradt és másnap szombat volt, nem kellett dolgoznom.
Vigasztaltam, csitítgattam, amíg csak meg nem nyugodott. Először a kezét simogattam, és amikor nem utasított el, tovább merészkedtem. Az ülés az ágyon nem volt túl kényelmes és rövid idő múlva már egymás mellett feküdtünk. Közben folytattam a monológomat, amelyet mintha egy romantikus regényből olvastam volna: az élet szépségéről; arról, hogy ami ma tragikusnak és kibírhatatlannak érzünk, az a tűző nap fényénél apró szerelmi perpatvarnak tűnik majd; arról, hogy még fiatal és előtte áll az egész élet. Egyszerre hirtelen meglepett csilingelő kacagásával:
„Látszik, hogy nem Izraelben születtél. Pofa be és gyere közelebb!”
Hajnalban, amikor vendégem felöltözött és távozni készült, megkérdeztem, hogy még mindig meg akar-e halni.
Még egyszer felkacagott és kibökte:
„Süket duma, dehogyis!”
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle. Továbbra sem engedte meg, hogy villanyt gyújtsak és még mielőtt a nap felkelt, kiosont lakásomból és életemből.
Mindaz, ami megmaradt jelenlétéből az őrjítő illata volt, amelyet a párnámon hagyott.
Minden éjjel arcomat párnámba temetve aludtam el és erotikus álmokat álmodtam ismeretlen szeretőmről. Hetekig reméltem, hogy egyszer csak megint megjelenik ajtóm előtt.
Egy napon a szomszédos utcában vásároltam, amikor észrevettem egy gömbölyded formájú lányt, apró virágmintás szoknyában. A szoknya éppen úgy nézett ki, mint az a szoknya, amelyet különös vendégem dobott le az ágy mellé azon az emlékezetes péntek éjszakán.
Megdobbant a szívem. Biztos voltam benne, hogy ő az, de a lány teljesen hidegen nézett át rajtam. Azt gondoltam, hogy talán azért nem ismer fel, mert nem emlékszik az arcomra, hiszen a sötét szobában ő sem láthatott engem.
Társaságban volt és nem közelíthettem felé, hogy azonosíthassam. Az egyetlen biztos ismertetőjele pedig az illata lehetett volna.
Még csak meg sem kérdezhettem, hogy „elnézést, nem maga volt két hete éjjel nálam?”
Szó nélkül távoztam, de a kétség tovább gyötört. Néhányszor még visszanéztem, de a lány rám se hederített.
Évekig kerestem még azt a pézsmaillatot, de azóta sem találtam meg.
Nem vertem nagydobra a kalandomat, mindössze néhány kollegámnak mondtam el a történetet, vagyis inkább csak egy részét, de úgy látszik ennyi is elég volt. Még sokáig fogadtak reggelenként azzal a munkahelyemen, hogy „Na, ült valaki tegnap éjjel a küszöbödön?”