A szomszédasszony

Nechama az Ifjúsági Alija (alija = a zsidók bevándorlása Izraelbe) szervezet keretében, a szülei nélkül emigrált Izraelbe. 17 és fél éves volt és biztos abban, hogy már mindent tud a szerelemről és a nők és férfiak közötti kapcsolatról. Csak a korabeli fiatalok érdekelték. 30-on felüliek a szemeiben öregek voltak, akikkel – néhány udvarias frázison túl – nem lehet közös érdeklődési tárgyuk. Néhány hónap a kibbutzban elegendő volt számára, hogy meggyőződjön, ő és a földmüvelés két kölcsönösen taszító erő. Tel Avivba költözött és egy kis nyomdában, amely ismert festők műveinek a reprodukálására specializálta magát, talált munkát.
Henri, a nyomda tulajdonosa, 35 év körüli, bohém tipus volt. Egy bizonyos ideig Párizsban lakott, arany fülbevaló ékesítette egyik fülcimpáját, hosszú haja a vállán túlig ért – azokban az időkben egy ilyen ember csodabogárnak számított – és angyalian játszott a hegedűn. Egy kamaranégyes tagja volt és a hétvégeken velük koncertezett országszerte.
Henri különbözött minden más embertől akivel Nechama rövid életében találkozott. Egy ismeretlen, csodálatos világba nyitott számára ablakot. A munkaviszonyból hamarosan baráti kapcsolat keletkezett. A férfi, aki kitünően főzött is, meghívta vacsorára a házába, először művészbarátaival együtt, később egyedül is..Megtanította a lányt a vörös bor élvezetére – mielőtt megismerte Henrit, azt hitte, nincs más bor mint az édes amelyből az apja a péntek esti boráldásnál adott neki kóstolni – és a klasszikus repertoár romantikus műveiből hegedült számára. Nem kellett, hogy elcsábítsa Nechamát. A szeretkezés a Henrivel töltött bűvös esték magától értedő folytatásának tűnt, talán az együtt elszívott fű hatására is. Szabadnak érezte magát mint soha azelőtt, a lábai mintha nem éríntették volna a földet, minden természetesen zajlott le és a hatalmas ár úgy sodorta magával mint egy levelet a háborgó folyó vize.
Egy olyan apróságra mint óvszer használata, egyikük sem gondolt, de ha a partnere említette is volna, Nechama elutasította volna javaslatát. Ő teherbe akart esni Henritől, érezni akarta a magvát fejlődni a méhében, meg akarta szülni és felnevelni szerelmük gyümölcsét, de mint olyan sokszor történik az életben, kívánságainak csak az első része valósult meg úgy ahogy elképzelte. Henri, a tökéletes szerető, nagyon rossz apa volt, a háza pedig – amelybe a nap minden szakában be és kijártak a zenészek (a kulcs a bejárat melletti virágcserépben volt „elrejtve”) és amelynek falai között a drogok szaga elég tömény volt ahhoz, hogy elkábítsa azokat akik nem szoktak rá – egy csecsemő számára teljesen megfelelőtlen volt. Meleg és szerető légkőr helyett, Zehavit egyszobás bérlakásban nőtt fel és élete első éveit egy alkalmi pesztra társaságában töltötte el. A pesztrák elég gyakran váltakoztak, mindegyiknek egy panasza volt: „A barátodnak nyulkáló kezei vannak!”. A mamáját a kislány csak késő este és a hétvégén látta.
Élete első éveiben Henri gyakran látogatta meg a lányát. A kislány szeretett játszani apja fülbevalójával, a férfinek meg elég ideje volt: Egyre többet ívott meg drogozott és a nyomda vezetését fiatal segédnőjére bízta. Ha már megjelent a munkahelyén, alkoholtól bűzlött, az inge ételmaradékoktól volt foltos és inkább zavart mint hasznot hozott, úgyhogy Nechama végül is hazaküldte. A férfi ingerlékeny lett, erőszakos, ha Nechama nem teljesítette minden elhajló kívánságát, vagy inkább beszélgetett volna és a szeretkezés vele kibírhatatlan teher lett.
A játékmódja a lányával is egyre vadabb lett és Zehavit néhányszor sírva szökött el a karjaiból. Nechama, akinél a pesztra panaszkodott, hogy a lány fél az apjától, megtiltotta Henrinek, hogy odajárjon amikor ő a munkában van. A férfi természetesen nem egyezett be a tilalomba, parázs viták voltak közöttük, néhányszor kezet emelt a lányra, amíg egy nap Nechama szívében megszületett az elhatározás, hogy meg kell szakítani a kapcsolatait a férfivel.
Mindent előre kiszervezett, egy hétvégén összecsomagolta holmiját és elköltözött egy galili településre. Az elhatározásában (és a költözködésben) nagy segítségére volt Joszéf, egy festő és a nyomda egyik ügyfele, Nechamával egykorú, aki az évek folyamán jó barátjáva vált. Ő volt az egyedüli akinek elmesélhette kapcsolatainak kialakulását Henrivel. Joszéf megkérte a kezét és Nechama igent mondott. Nem szerette ugyan a férfit – úgy érezte soha az életében nem lesz képes újra szeretni – de nagyon kedvelte és biztos volt abban, hogy példás apja lesz lányának.
Amikor Zehavit felnőtt, a falusi ház a nagy kerttel volt az egyedüli otthon amelyre emlékezett és Joszéf az egyedüli akit apjának nevezett. Amikor nagyobb lett, Nechama említette, hogy van egy ‘igazi’, biológiai apja is, de a kislány számára ez a távoli apa egy absztrakt lény maradt. Ami pedig Henrit illeti, minden próbálkozása felderíteni egykori szeretője hollétét, kudarcot vallott. Egyszer véletlenül összefutott Nechama egy barátjával és az általa küldött levélben könyörgött, engedje meg, hogy lássa lányát, nyissanak új, tiszta lapot. Nechama velős és maró válasza az volt: „Nincsenek tiszta lapok, csak piszkosak és gyűröttek!”
Az évek múltak. Zehavit kitüntetéssel fejezte be a középiskolát és egy tel avivi zeneiskolába iratkozott be. Már az iskolában kezdett érdeklődni a zene iránt, a település mandolin együttesében játszott és privát leckékre járt egy szafedi hegedűtanárhoz. Tel Aviv egy déli negyedében bérelt magának egy szobás lakást, pincérkedett a megélhetéséért és nem maradt túl sok ideje a társadalmi életre. A szomszédait csak futó találkozásokból a lépcsóházban ismerte. Jom Kippur (a Megtérés és Engesztelés napja – bőjt nap) napján a konyhájában állt és kávét készített magának. Kivette a szekrényből a befőttes üveget amelyben a cukrot tartotta, az kicsúszott a kezéből és kis darabokra zúzodott a kőpadlón.
„Büntetés az Egekből mert nem böjtölök!” – gondolta tréfásan, de cukor nélkül nem volt képes meginni a kávéját. Halkan bekopogott a szembeni szomszédjához, egy mosolygós asszonyhoz, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála és szintén egyedül lakott. Zehavit tudta, hogy otthon van és szintén nem böjtöl, mivel a lakónegyedbeli ház vékony falának a túloldaláről edény csörömpölést hallott. Az asszony szivesen adott neki kölcsön egy pohár cukort, de meg is hívta szomszédját kávéra: „Én is most készültem ínni!” – mondta.
Elkezdtek ismerkedni. „Mivel foglalkozol?” (A héber nyelvben nincs magázás). „Hegedűlni tanulsz?” „Van egy bácsim aki szintén hegedül.”
Nem tartott sokáig amíg kiderült, hogy a szomszédja Zehavit első-fokú unokatestvére, Henri hugának a lánya. Zehavit sokkban volt. Minden alkalommal amikor anyját apjáról kérdezte, Nechama arca fagyos lett, összeszorította az ajkait és csak annyit volt hajlandó mondani, hogy lánya jobban meglesz nélküle, az az ember csak bajt hozhat rá. Most, először életében, egy ajtó nyílt ki előtte amely mostanáig hét zárra volt csukva. Csak ki kéne nyítnia és besétálni, de erre még nem volt hajlandó. Megköszönte a kávét, a cukrot, visszatért a lakásába, kulcsra zárta az ajtót és a közeli napokban igyekezett nem szembekerülni a lépcsőházban szomszédnőjével.
Szukot (Sátoros Ünnep, mindjárt Jom Kippur után, 8 napig tart) egyik napján kopogtak az ajtaján. Egy idősebb asszony volt az, aki mint a szomszédjának/unokatestvérének az anyja mutatkozott be. Zehavit beinvitálta és az asszony elmesélte neki, hogy a bátyja gyakran emlegeti a lányát, aki itt él valahol az országban és soha mégcsak fényképét sem látta. Nemrég súlyos betegséget állapítottak meg nála, tolószékre van utalva és az orvosa szerint a legjobb esetben néhány hónapja maradt csak hátra. A férfinek nem mondtak semmit a két unokatestvér közötti csodálatos találkozásról, nem tudták, Zehavit hajlandó lesz-e apjával találkozni és nem akartak hiú reményeket ébreszteni benne. Azért kopogott be, mert most indul a lányával a bátyjához. Biztos abban, gyönyörű ünnepi ajándék lenne számára ha Zehavit velük tartana.
Szukot utolsó napján Henri és Zehavit végre megismerkedtek. Ölelkezések nem voltak ezen az első találkozáson és a két embernek a következőkben sem sikerült áthidalni a távolságot közöttük, de amikor Zehavit magával hozta a hegedűjét, az apa meg a lánya közös játéka mindennél jobban kifejezte amit nem tudtak egymásnak szavakkal elmondani.

Kibbutzi tipusok: A Könyvmoly

Monek az asztalosműhelyben dolgozott, de a könyvtár hozta össze kettőnket. Másodállásban a kibbutz könyvtárosa voltam – délelőttönként más munkát végeztem – és szabad kezem volt a könyv rendelésben. Miután a kibbutztagok évenkénti csekély pénzbeli jutattásából nem futotta könyv vásárlásra, meggyőztem a vezetőséget, hogy helyénvaló lenne ha legalább a könyvtárban meglenne minden Izraelben megjelent szépirodalmi prózai mű egy példánya. (A verses könyvekből csak azokat rendeltem meg amelyeknek a címlapján ismert költő neve volt, a tudományos, történelem könyvek esetében viszont a helyi iskola tanáraira hagytam a választást). A kibbutz tel avivi bevásárló központjából hetente érkezett egy 10-12 példányú küldemény, főleg a nagy kiadók könyveiből. Feltételezem, hogy még az 50-es években is, amelyekről beszélünk, ennél több könyv jelent meg nálunk, de a kis kiadók könyvei általában nem jutottak el hozzánk.
Számomra, akit úgy neveltek, hogy a könyveket mint drága értéktárgyat kell kezelni, a heti küldemény csomagolásának a kinyitása mindig ünnepies esemény volt. Az orromat megcsapta a friss nyomda festék (igazi, vagy képzelt) szaga, áhitattal simogattam a szines fedőlapokat és én voltam az első aki hallottam azt a különleges zizegést amelyet egy új könyv kinyitása hallat, de ezen túl, minden könyvnek kártyát is kellett nyitni, el kellett határozni melyik polcra kerül, ami a könyvtáram új jövevényének a tartalmától és minőségétől fügött.
Szeretek olvasni és kijelentek valamit amelynek a helyességét csak más volt kibbutz tagok tudnának megerősíteni, hogy a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt juttat a tagoknak majdnem minden más életmódnál. (Nincs szándékomban összehasonlítani a két életmódot, de feltételezem, hogy annak aki dutyiban ül, szintén sok szabad ideje van!) A munkahelyek aránylag közeliek a lakónegyedekhez és 10-15 perccel a munka befejezte után már otthon lehetsz, letussolva. Nem kell, hogy tömegközlekedési eszközökön zötyögtesd magadat haza, nem szükséges bevásárolnod, vagy vacsorát készítened, az étkezés után nem kell elmosogatnod és a vacsoraidőig, meg utána is, szabad vagy és végezheted a dolgodat. Ezek még a televizió és Internet előtti napok voltak, filmet csak egyszer hetente mutattak be és más társadalmi, vagy kulturális rendezményt is általában csak a hétvégén rendeztek. Sok időm volt és többet olvastam mint valaha is azóta. Ennek dacára nem tudtam minden könyvet elolvasni és itt lép be Monek a cselekménybe.
Egy jó könyvtárosnak ismernie kell a közönsége tagjainak az olvasási szokásait és képesnek kell lennie olyan könyvet javasolni amely tetszeni fog nekik. Ezen a téren persze visszacsatolás van közötte és az olvasók között. Minden olvasó elmondja a véleményét az olvasottakról és a könyvtáros továbbadja ezt a véleményt a következő olvasónak. Az összes olvasóim közül Monek volt a legszorgalmasabb. Elmesélte, nem tud aludni éjjel es ehelyett olvas, de még így sem értettem, hogy győz minden könyvet elolvasni.
A küldemény megérkezésének estéjén mindig megjelent a könyvtárban és miután kiválasztottam azt a könyvet amely érdekesnek találtam, Monek a lakásába cipelte a többit. Elképesztő gyorsasággal, néhány napon belül befejezte, visszahozta őket és részletesen elmondta mindegyikről a véleményét. A következő hétig csak az a könyv maradt meg számára amelyet én olvastam. Soha sem derítettem ki mivel foglalta el magát azokon az ‘üres’ napokon.
Monek volt az irodalmi szakértő kis közösségünkben. Ha azt mondtam valakinek, hogy ő lelkesedett egy bizonyos műért, az volt a legjobb ajánlás. A könyvekről folytatott beszélgetéseink közben, barátok lettünk. Órákig beszélgettünk – általában a könyvtárban, ahol egy meleg ital sarok is volt, a házába soha sem léptem be – az egyik csésze kávét ittuk a másik után, Monek láncban szívta a legolcsóbb cigarettákat és mesélt nekem a háborúról, amelyben mint partizán harcolt, szüleiről, öccséről, első feleségéről és két gyerekéről, akiket meggyilkoltak a háborúban. Talán miattuk nem tudott aludni. Másodszor házasodott, de gyerekük nem született. Monek nem volt iskolázott ember, de mohó olvasási szokásának köszönhetően, egy élő enciklopédia volt és nem volt olyan tárgy amelyről nem tudott többet mint mindenki más akit ismertem.
15 évvel fiatalabb voltam nála, de úgy éreztem szabadon beszélhetek vele akármilyen tárgyról. Ő volt az egyedüli akinek elmondhattam mennyire frusztrál az, hogy a nemi tapasztalatom a nullával egyenlő. „Hasomér Hacair”, az ifjúsági mozgalom amelynek keretében emigráltunk Izraelbe és amelyhez ez a kibbutz is tartozott, arra nevelt, hogy tartózkodjunk a nemi kapcsolatoktól amíg nem leszünk lelkileg érettek, de nem tett semmit annak érdekében, hogy elérjük ezt az érettséget. A kibbutzban a héber nyelvet, bibliaismeretet, földrajzot, a zsidó nép történelmét tanultuk, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kamaszkorú fiatalok számára, akik szüleik nélkül érkeztek Izraelbe, a nemi neveléssel kéne kiegészíteni a tananyagot. Nekem sem támadt akkor az az ötletem, hogy a könyvtár számára rendeljek néhány könyvet amelyek útmutatónak szolgálhattak volna a tudatlan ifjaknak ebben a tárgyban.
17 éves voltam amikor egy kb. 70 tagú hasonkorú csoporttal Izraelbe emigráltunk. Együtt jártuk ki a kibbutzi iskolát, együtt vonultunk be és miután két és fél után leszereltünk, mint teljesjogú tagok tértünk vissza a kibbutzba. A legtöbb lány amellyel kapcsolatban voltam, ebből a csoportból származott és mit tagadjak, csak nehezen tudtunk megszabadulni az otthoni maradi neveléstől. Nem voltam teljesen szűz, de az egyedüli alkalommal amikor sikerült meggyőznöm az egyik barátnőmet átlépni a láthatatlan piros vonalat a teljes testi kapcsolathoz, szégyenletes kudarcot vallottam. Azokon a néhány alkalmakon is amikor a mi kis melegházunkon kivüli lányokkal találkoztam, katasztrofális tapasztalanságomból származó nehézségeim voltak.
Egy szakképzett mentorra volt szükségem és Monek, az ő aranyszivével, meglepő módon próbált segíteni fiatal barátján. Éjfél után volt, éjjeli őrségen voltunk valahol a kibbutz drótszöges keritése mellett, amikor hirtelen kibökte:
„Mi a lenne a véleményed ha elküldenélek a feleségemhez? Hidd el nekem, nála minden szükségest megtanulnál, ő egy igazi szakember! Menj hozzá most, egyedül van otthon. Nyisd ki az ajtót (a kibbutzban nem zárták be a bejárati ajtókat), nem kell semmit mondanod, csak bújj be az ágyába. Ne félj, nagyon fog örülni. Én sztrázsálok majd addig is helyetted.”
Ez a hirtelen fordulat beszélgetésünkben alaposan megdöbbentett, de habozás nélkül elutasítottam a nagylelkü ajánlatot. Abban a pillanatban Monek teljesen komolyan vette a javaslatát – bár nem voltam biztos abban, hogy a felesége csakugyan tárt karokkal fogadott-e volna – de attól féltem, hogy az elfogadása, végső fokon a kapcsolatunk róvására menne.
Monek egy kicsit megsértődött, de megmagyaráztam neki, én ugyan repesve várom az első komoly sexuális tapasztalatomat, de azt szeretném ha valaki olyannal történne meg aki iránt érzek valamit. Monek kinevetett és kijelentette, hogy hülye vagyok amiért nem kapok rajta egy ilyen ritkán adódó alkalmon, de azért még sok évig jó barátom maradt.
Végül is ezen a téren is kiegészítettem a müvelodésemet, mint minden fiatal ember, egy szeretett és szerető lány karjaiban. Nem veszítettem semmit, sőt nyertem!

A holland guillotine

Hallottattok már a „holland guillotine” fogalomról? Vagy talán összeakadtattok valakivel, aki a jobb kezén feltünő ütésnyomokkal tért vissza egy európai kirándulásról? A fogalom természetesen Hollandiával kapcsolatos, de egy turista, aki néhány napos szervezett kirándulás keretében látogatott ebbe az országba, nem tudhatja miről beszélek. Hajókázott Amszterdam csatornáin, megtekintette a piros lámpás negyedet, a Madame Tussaud viaszmúzeumot, az Anna Frank házat, esetleg a Rijkmuseumot és a Van Gogh múzeumot is, meglátogatta a sajt piacot Alkmaarban, a miniatür Hollandiát Medurodamban, de a holland guillotineról csak az tud nektek beszámolni, aki egy ottani családnál vendégeskedett.

A tulipánok országa gyönyörű, a holland nép barátságos és udvarias –az utcán minden járókelő örömmel útbaigazít – de ez egy rendszerető és takarékos nép is. A nagy bőség, a virágzó gazdaság amely szemellátható ebben a sík országban, nem tékozló életmódból származott.

A holland városi otthon külonbözik a mieinktől (nem voltam falun). Az adórendszer, a telkek magas ára, arra késztették a holland polgárt, hogy keskeny, néha egy szoba szélességü, házakat épitsenek. (Úszó házak is százszámra vannak a csatornákban és folyókon). A rendszer elterjedt a külvárosokba is, ahol pedig mód lett volna oldalra is terjeszkedni. Emiatt sok holland lakás néhány emeletes és a nappaliból spirálisan kígyózó, meredek lépcső vezet a fenti emeletekre.

A nappaliban nincsenek redőnyök – boldogult aposómnak, amikor egyszer ide látogatott, meg kellett magyaráznom miként müködik egy ilyen furcsa nyünyüke – az utcára forduló fal egy óriási ablak, amelyet csak vékony és átlátszó függöny díszít – szándékosan nem használtam a ‘takar’ szót! – és a járókelők beláthatnak a házba. Csak amikor lefekszenek, palástolják el a benti színt vastagabb függönnyel. Az ablakpárkányon virágcserepek sokassága pompázik, olyan pazarok és rendezettek, hogy beavatlan idegenek néha azt hihetik, a lakásablak egy virágüzlet kirakata (ez valóban megtörtént egyszer egy ismerösömmel!). A nappali egyik falán fából készült ‘letterbox’ ékeskedik (a ’letter’ jelentősége nem levél, hanem betű, ilyenfajta ládákban tartották az egyszeri nyomdákban az ólombetüket), celláiban változatos mütyürkékkel és csecsebecsékkel.

Dacára annak, hogy ez nem tartozik teljesen a címben említett tárgyhoz, nem tudom kihagyni a példásan tiszta holland vécéket, amelyekben az űlőkével szembeni falon naptár log („ez az a hely ahol az embernek ideje van a napját kitervezni”). Ezek a helységek egy kis, általában vicc könyveket tartalmazó, könyvtárral is fel vannak szerelve. Egyszer, amikor sógoromtól egy könyvet kértem kölcsön, azzal az okkal utasított vissza, hogy a vécé könyvtárból nem kökcsönöz könyveket.

Ha szerencsétek lesz és meghívnak benneteket egy ilyen házba, a kávé, vagy tea gyönyörű, porcellán csészékben, ezüst tálcán lesz felszolgálva. Az ital csak a csészék háromnegyedéig van töltve, mert.„így illendő.” Most egy furcsa ceremónia következik. A háziasszony a vitrínhoz lép, a nyakán láncon függő kulccsal kinyitja az ajtót és kivesz egy kekszes dobozt. A nyitott dobozzal körüljárja az asztal körül űlőket: A szokás az: minden vendég egy kekszet vesz ki.  A doboz nem marad az asztalon. Amikor a vendéglátó megkínált minden vendéget, visszacsukja a dobozt (ez az a pillanat, amikor ha nem voltál elég elővigyázatos és nem tudtad elhatározni két keksz közül melyiket választod, a doboz fedele a kézfejedre csukódhat) és visszateszi a vitrinbe. Az ajtót bezárja és a kulcs a háziasszony nyakláncával a blúzába lesz rejtve.

Ez a jelenség, amelyet nemcsak sajátmagam tapasztaltam, hanem másokról is hallottam róla, kapta a holland guillotine nevet. A törvény erejü szabály az: egy csésze italhoz egy kekszre vagy jogosult! Még egy csészét szeretnél inni? Nincs baj, a vendégszerető házinéni szivesen tölt neked még egyet és megismétli a fenti ceremóniát. Kulcs, büfé, kekszdoboz nyitás, kiveszel egy kekszet, a doboz fedele lekattintva és visszazárva a páncélszekrénybe.

A feleségemnek, aki Hollandiában született, fogadott anyja volt, egy csodálatos asszony, a világ egyik jámbora, aki elrejtette csecsemő korában, amikor szülei a náci hohérok elől voltak kénytelenek bujdosni. Tante Mien soha sem ment férjhez, a feleségemet saját lányának tekintett, a gyerekeink unokái voltak. Hozzánk is ellátogatott, elzarándokolt a keresztény szent helyekre.    

Egyszer, amikor a feleségem látogatóba jött, egy nagy csomag izraeli kekszet hozott ajándékba. A kekszek be lettek rakva a kekszdobozba, a doboz a szekrénybe, az ajtó lezárva, rendnek muszáj lenni. Az ebéd befejezése után, amikor a kávét szolgálta fel, a néni kivette a dobozt és keksszel kinálta a nejemet.  

A feleségem, aki élete javát Izraelben élte le, hirtelen kiváncsi lett és megkérdezte:

„Kedvem támadt még egy kekszre, kaphatnék egyet?”

A válasz kategorikus volt:

„Drága lányom, a házamban az én szokásaim szerint viselkedj. Egy csésze kávé, egy darab keksz. Ez a szabály és nincs különös okom, hogy eltérjek tőle.”      

Szülinap

E héten ünnepeltem születésnapomat. Megkérdeztem magamat miért ünnepelünk valamit ami csak arra emlékeztet, hogy egy további év telt el és legalábbis aktuáris szempontból egyre közeledik az elkerülhetetlen vég? Szerencsénkre nem tudjuk mit hoz számunkra a jövő, milyen korban fog letaglózni minket valamilyen szörnyű betegség, vagy esetleg megütjük-e a főnyereményt és azon kevés mázlisták közé fogunk kerülni akik álmukban távozhattak ebből a világból amelyben olyan kevés a jó, de mégis tíz körmünkkel kapaszkodunk belé.
A szülinapokon általában nem valaki korát ünnepeljük meg (hacsak nem életének első évét töltötte be, jubileumot ünnepel, vagy különösen magas kort ért el), hanem azt, hogy egyáltalán a világra jött. Talán inkább a szüleit kéne, hogy felköszöntsük ezen a napon, azokat akik azt okozták, hogy itt van velünk. Ha ők aznap inkább aludni mentek volna, ez az ember nem létezne és egész világunk máshogy nézne ki. Minden ember, még a legjelentéktelenebb személy is, valamilyen módon befolyásolja a környezetét. Nemcsak, hogy összeáll valakivel, boldoggá/boldogtalanná teszi és gyerekeket nemz (akik általában szintén családot alapítanak), de a mindennapjában emberekkel érintkezik, azt okozza, hogy bizonyos dolgokat tegyenek, vagy ne tegyenek, érzelmeket ébreszt bennük és néha meg is változtatja a világnézetüket.
A születésnap egy különleges nap, különböző minden más napnál és ritka alkalmat ad nekünk találkozni mindazokkal aki közel állnak hozzánk; egy olyan nap amelyen mindenki a maga különleges módján kifejezést adhat megbecsülésének, barátságának, szeretettének az ünnepelt iránt; a remények, beteljesesülthető álmok napja, egy nap amelyen majdnem minden lehetségesnek látszik.
Egy külön lapra tartozik az ajándékok ügye. A születésnapomat megelőző estére meghívtam hozzánk néhány jó barátot egy kis poharazásra. Kértem őket, hogy ne hozzanak semmit, de természetesen senki nem jött üres kézzel. Csakugyan nem szeretem a meglepetéseket. Biztos ismeritek a viccet amikor a pasi hullafáradtan botorkál haza a munkából, alig várva, hogy bekerülhessen a vécére és leheverhessen a forró kádban és már az előszobában kezd vetközni amikor hirtelen meggyulladnak a lámpák és az egész vigyorgó baráti köre kórusban ordítja: „Surprise!”
Mi ketten a feleségemmel megállapodtunk, hogy egyikünk a másikat soha sem fogja meglepni. Hasonlóan viszonyulunk az ajándékokhoz is. Mindkettőnknek egyedi izlése van és ha örömet akarunk okozni élettársunknak, egyszerűen megkérdezzük „Mit szeretnél?”, vagy egyött elballagunk a megfelelő üzletbe és választunk valamit.
Ezúttal a gyerekeimnek sikerült készíteni számomra egy bámulatos meglepetést amelyik könnyekig meghatott. Nagy titokban egy DVD-t készítettek amelyen családtagjaim, rokonaim, barátaim – azok is aki külföldön élnek – egyenként felköszöntenek. A feleségem, gyerekeim, unokáim komoly arcot vágtak, nem minden nap van alkalmuk a videókamera lencséjebe olyanokat mondani ami talán örökre megmarad. A többiek kevésbé vették komolyan a dolgot és egy részük egy kis humorral is füszerezte szavait. Egy régi jó barátnőm amikor megkérdezték milyen kibbutztag voltam, nyíltan megvallotta, hogy enyhén mondva, nem éppen a legszorgalmasabbak közé tartoztam. Három magyar barátnőm még egy dalt is elénekelt nekem. Ez különösen meghatott, nem annyira a felvétel zenei minősége miatt, hanem azért mert tudva mennyire szeretem a magyar népdalokat (és őket!) olyant maradandó ajándékot adtak amelyet másoktól nem kaphattam. Az unokatestvérem kommentárja volt a legkifejezőbb: „Most már értem miért szeretsz annyira Pestre utazni!”
Ez a felvétel csakugyan megmarad az utánam következő generációk számára, de először engem, az ajándék boldog tulajdonosát fog szolgálni. Gyakran fogom megnézni, minden alkalommal amikor borús, szürke, leverő napra ébredek, amikor semmi sem fog úgy menni ahogy kéne, amikor valaki akaratlanul olyat mond ami zabossá tesz, amikor azt fogom érezni, hogy nem vagyok eléggé szeretve.
A barátaim úgy látszik kitünően ismernek és az összes többi ajándék is az izlésemre volt. Különös említést érdemel a 12 Cd-s összeállítás az Izraeli Filharmonikus Zenekar műveiből annak 70-ik jubileuma alkalmából, egy igazi kincs amelyik biztosítja, hogy házunkban mindig emlékezni fogunk az ajándékozójára, de kaptam páros meghivót (a nejemmel együtt!) egy kukta mühelyre, néhány üveg italt, egy pár kényelmes házicipőt és más hasznos tárgyakat és ami a legfontosabb: Mellékelve volt a blokk ezek kicserélésére!
Amikor az anyósom (aki külföldön lakott) meghalt és a feleségem öccseivel összecsomagolta a lakásában személyi dolgait, egy szekrényben megtalálták eredeti csomagolásukban minden ajándékunkat amelyeket az évek folyamán hoztunk neki Izraelből. Furcsa érzés volt, hiszen csak örömet akartunk neki szerezni, de soha nem jutott az eszünkbe megkérdezni mit akarna igazán. Ahogy ismertem, azt válaszolta volna: „Magatokat hozzátok, semmi mást!”
Ez ugylátszik a legszebb ajándék a világon. Az embernek nincs szüksége sokkal többre mint azt érezni, hogy akarják a társaságát és szeretik.

Kiruccanás Olaszországba

Október elején megvalósítottuk egy régi tervünket és feleségemmel Olaszországba utaztunk. Nem próbáltunk minden történelmi, vagy turisztikai szempontból fontos helyet meglátogatni, voltunk már Rómában, Velencében, Milánóban, Capriban és sok más helyen, de még sok a látnivaló, szeretjük a festői tájakat, az emberek kedvességét, a nyelv dallamoságát, az ételt, egy olasz barátunk is van és itt volt az ideje, hogy felfrissítsük ottani szép emlékeinket.
Csak az első estét töltöttük Romában. Szállodánk Assisiben volt, ahol Szent Ferenc született, munkálkodott és sírja van, szentélye az egyik legszebb templom amelyet valaha is láttam. (Vajjon a Basilica San Francesco körüli komplexus - lásd fent - nem emlékeztet benneteket a Lhassai Potala Palota látványára?) Assisiből könnyen el lehet érni sok szép északi várost, az utak jók, megfelelően vannak kitáblázva és kellemes meglepetésemre az olasz sofőrök dacára annak, hogy zabolátlanul száguldoznak, sokkal megértőbbek más vezetők gyengeségei iránt mint például a tipikus izraeli. Az időjárás is mindvégig a javunkra volt, egy nap egy keveset esett, de még az ernyőmet sem kellett kinyitnom. Azonkivül kitünő kis autónk volt, egy Class A Merci, GPS-el felszerelve és ez is sokat segített.
Elöször életemben volt alkalmam GPS-t használni és melegen ajánlom minden turistának aki le akarja egyszerűsíteni kirándulását és megelőzni az időrabló kérdezősködést, térképböngészést, eltévedést és visszafordulásokat. A GPS beszéli nyelvedet, érzékeli hol vagy az adott pillanatban és kísérteties pontossággal, élő szóval irányít célpontodhoz.
Ahhoz persze tudnod kell hová szándékozol eljutni. Annak a GPS modelnek amelyik az autónkba volt beszerelve az az apró hátránya volt, hogy nem elégedett meg a város nevével, hanem a pontos címet kérte betáplálni. Amikor Firenzébe igyekeztünk, kénytelen voltam választani egy címet azok közül amelyek a GPS memóriájában voltak tárolva. Baj nélkül eljutottunk Firenzébe, de aztán elirányított egy kis házhoz és diadalmasan (kürtszóval) kijelentette: „Elérted célállomásodat!”
Szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy nem állította le a motort és nem dobta a sluszkulcsot a kezembe. Ezt a bizonyos GPS-t azt hiszem együgyü amerikai turistáknak programozták. Kifejezetten anyáskodott és ha nem követted szó szerint utasításait, addig hajtogatta, amíg rá nem hallgattam (vagy leállítottam!), de arról a helyről ahova elhozott, egy külvárosi mellékutcából, még a hírét sem láttuk a hires Campanilának, vagy a Duomonak. Vissza kellett folyamodni a régi, kipróbált módszerekhez, megkérdezni a járókelőket merre van a „Centro Storico” és remélni, hogy nem irányítanak olyan utcába ameyikbe nincs behajtás.
Utazásunk legnagyobb tanulsága, hogy akármikor utazol, még október elején is amikor az idény már hivatalosan befejeződött és az iskolai év is elkezdődött, hacsak nem választasz látogatásod időpontjának egy viharos, szeles, havas, dermesztően fagyos napot – a legtöbb ismert hires helyet sokezer más embertársaddal kell megosztani.
Mint fényképeimen látható, a kis tér a Fontana di Trevi elött úgy néz ki mint egy sikerültebb Gyurcsány elleni tüntetés. A Spanyol Lépcsőkből nem láttunk semmit, csak a tömegeket amelyek minden talpalatnyi lépcsőfokon kényelembe helyezték magukat. Ghiberti paradicsomi ajtaját Firenzében csak embermagasságon felül tudtam lefényképezni és ha közelről akartunk látni egy részletet, nagynehezen tudtunk csak odafurakodni. Szerencsénkre maga Michelangelo, vagy Firenze városa Dávid szobrát talpazatra helyezte és így kiemelte a bámészkodók tömegéből. Az egyetlen amit az Uffizi Gallériaból láttunk a hosszú-hosszú sorok voltak. Itt még a fenti viharos napon való látogatás sem segítene, az egyedüli módja, hogy ezt világhíres képcsarnokot megtekinsd – hacsak nem akarsz a korai hajnali órákban helyet foglalni a sorban – szervezett csoporthoz csatlakozni és hetekkel előre bejelentkezni.
A leszálított árú, fapados járatokon kivül az is fokozza a tömegek áramlását, hogy az olaszok mindent megtettek, hogy megkönnyítsék még a legöregebb, legjáráskorlátozottabb turista számára is a látogatást. A tipikus olasz város Budához, vagy Prágához hasonlóan egy hegy köré épült amelyen kisebb-nagyobb vár és katedrális/templom körül középkori házak sorai terjeszkednek minden irányban. A nagyobb városokban a hegy tövében kiterjedt parkolóhelyek létesültek és onnan (mint Budán a Siklóval), ingyenes lifttel, vagy mozgólépcsők sorával lehet feljutni a várba.
Az olaszok akikkel találkoztunk készségesen segítettek felvilágositással, magyarázattal, ha csak megértetted olasz hadarásukat. Az éttermek drágák a taljánok országában, de azonkivül is 2 óra dél után este 6-ig sehol nem lehet étkezni. Sziesztáznak! Nap közben általában meleg szendvicset, vagy pizzát és salátát fogyasztottunk és a fárasztó kiruccanások után a szállodánkban vacsoráztunk. Lakosztályunknak jól felszerelt konyhája volt és amikor olasz barátunk nálunk töltött egy éjszakát, feleségem javaslatára megismertettem vele a magyar konyha egyik titkát és lecsót főztem. Nem volt nehéz feladat paradicsomot, zöld paprikát, hagymát vásárolni, rájuk mutattam és amikor a mennyiség a tasakban elegendőnek tünt, bemondtam a „basta”-t, de, hogy hívják például olaszul a ’virsli’t?
Néhány eladónak próbáltuk lerajzolni, körülírni amíg rájöttek mit akarunk. A salami, mortadella, prosciutto tipikus olasz húsféleségek, a virslit viszont Németországból importálják és ahogy a csomagolásra van ráírva, ’würstel’-nek nevezik. Piros paprikát sem voltam képes szerezni, még valami zöld szinü füszert is produkáltak, de piros szinűről soha sem hallottak. Végül is beértem egy mexikói füszerkeverékkel. Az eladók mindvégig angyalian türelmesek, mosolygósak voltak és amikor például sokkaltam az egy kilós sótömböt amelyet a pultra tettek számomra, az egyik kalapácsot ragadott, néhány darabot lezúzott, porosította őket és ezeket egy zacskóba tette. Mondanom sem kell: A helyi húsok, sajtok, borok, fagyik isteniek voltak.
Nekünk a legjobban a kis városok, Gubbio, Perugia és főleg Siena tetszettek. Kevésbé vannak elárasztva turistákkal, kevésbé vannak elüzletiesedve, az emberek közvetetlenebbek. Mint a sienai gyümölcsös üzlet tulajdonosa mondta: Szereti a szülővárosát, amelyik egy meleg, szép és biztonságos („non pericoloso”) hely. Erre azt válaszoltam, hogy mi bizony egy elég nem biztonságos helyen lakunk, de azért mi is szeretjük országunkat. Persze mindjárt megkérdezte merre lakunk és kiderült, jó barátai laknak Haifán.
Ilyenek az olaszok. Bemész egy üzletbe valamit vásárolni és bensőséges párbeszéd kezdődik közötted és az árus között. A pult közöttünk mintha eltűnt volna és hogyha egy kicsit többet értettük volna egymás nyelvét, akár az élettörténetünket is elmeséltük volna egymásnak.

Fényképalbum

 

Az ezerarcú Jeruzsálem

Azokat, akik gyakran utaznak külföldre, néha megkérdezik: „véleményed szerint melyik város a legszebb?” A válaszok a kérdezett ízlése szerint különbözőek, Prágától Rio De Janeróig. A feleségemnek és nekem csak egy válaszunk van: „Jeruzsálem nemcsak a legszebb, hanem a legérdekesebb is!”
Jeruzsálem szerencséje talán az, hogy nem volt egy olyan várostervezője, mint a párizsi báró Haussmann, aki egész negyedeket rombolt le és széles sugárutakat nyitott a város központjában. Itt nem tevénykedett egy irányító kéz, nem volt központi tervezés, a vallások, népcsoportok, stílusok fönséges keveréke, a hódítók szeszélyei, akik az évezredek folyamán uralkodtak benne, egy olyan spontán városjelleget teremtettek, amelynek nincs példája sehol a világon. Jeruzsálem szépségéhez hozzájárul előnyös földrajzi fekvése Jehuda dimbes-dombos vidékén, de sok más város is hasonlóan van szituálva és magam részéről biztos vagyok abban, hogy Jeruzsálem akkor is is kitűnne páratlan jellegével, ha síkságon épült volna fel.
Nem tudom, van-e még egy város, amelyről ennyit írtak, ennyien rajzolták meg és fényképezték le. Nem próbálok versenyezni velük, csak néhány szerény virágszálat szeretnék a küszöbére helyezni, mint egy, a sok tisztelője és csodálója közül. Annak is örülök, hogy nem vagyok jeruzsálemi lakos, mert az állandó ottlakás talán eltompítaná érzékeimet, és mint vak haladnék el kincsei mellett. Így legalább minden alkalommal, amikor Izrael fővárosába látogatok, újra felajz az egyedisége és új, meg új dolgokat fedezek fel benne.
Máskor kora délelőtt szoktunk Jeruzsálembe érkezni, este pedig hazautazunk, de ezúttal három egész napot töltöttünk a városban és nemcsak a sok festői látványoságot néztük meg, hanem az embertípusokat is az utcákon. Csak itt láthatsz például egy szállodai éttermet, ahol asztal asztal mellett reggelizik egy csoport vallásos zsidó, arabok a város keleti részéből és fiatal katonák, akik a fegyverüket a széknek támasztják. Lehet, hogy csak nekünk tel-aviviaknak tűnt ez a jelenet furcsának, magukat az étkezőket csak az előttük levő étel foglalkoztatta.
Nem fogom felsorolni az ismert helyeket, ahova minden idegenvezető elvisz, és amelyeket mindenki, aki valaha volt Jeruzsálemben ismer már. Egy részüket lefényképeztem és fényképeim magukért fognak beszélni, de a Herzl hegyen egy kellemes meglepetés ért egy új múzeum formájában, amely Herzl életét mutatja be, egy újszerű egy órás audiovizuális előadás keretében. Büszke cionista vagyok és mindig különös kapcsolatot éreztem országunk látnokához. Amikor néhány éve megjelent a magyar-osztrák-izraeli Herzl bélyeg, néhány első napos borítékot vásároltam gyerekeim számára és megmagyaráztam nekik, hogy csak Herzl Tivadarnak köszönhetik, hogy itt születtek.
Egy másik múzeum, amely a látogatók egy részénél vitát okozhat, miután nem tart a bátor politikai állásfoglalástól, a „Múzeum a Varraton” (Museum on the Seam - a varrat alatt a város zsidó és arab részei közötti láthatatlan határt értik) „a párbeszédért, a megértésért, az együttélésért, a maga fajtájában első társadalmi múzeum Izraelben, amely a korabeli művészet által mutatja be a társadalmi-politikai valóság különböző aspektusait”. A múzeum átellenben van a néhai Mendelbaum kapuval, amely a jordán uralom idején az egyetlen hivatalos átkelő hely volt Nyugat és Kelet Jeruzsálem között, és amelynek a város vezetői valamilyen érthetetlen okból minden nyomát eltüntették. Ugyanakkor Berlinben például megőrizték a Fal maradványait és Checkpoint Charlie-t, amelyek turisták százezreit vonzzák.
Mint már említettem, fényképezőgépemmel igyekeztem megörökíteni mindazt, amit a szemeimmel láttam. Azt szokták mondani, hogy egy kép többet ér ezer szónál, de a személyes benyomás, véleményem szerint, még többet ér. Úgy látszik, egy nálam sokkal jobb fényképész kell ahhoz, hogy megmutassa Jeruzsálemet úgy, ahogy puszta szemmel látható. Drága jó barátunk, az ismert fényképész Benda Iván, szintén a város szerelmese. Átlag kétszer évente érkezik Izraelbe, autót bérel, hajnalonként felhajt Jeruzsálembe, és csak sötétedés után ér vissza. Mint az áldozatára leselkedő vadász, órákig vár, amíg a világítás pont helyes és a megfelelő alakok népesítik be a választott helyszínt. Minden fényképe műremek, de az „Élő Jeruzsálem” c. csodás könyvében, (magyarul és angolul jelent meg) amely színpompás típusokat mutat be megkülönböztetés nélkül mindhárom vallás fiaiból, a kedvencem egy majdnem üres utca a Mea Saarimban, (az utravallásosok negyede) amelyben csak egy vallásos zsidó alakja látszódik hátulról útban ismeretlen céljához. Amikor megkérdeztem Ivánt, hogy sikerült lencsére kapnia ezt az embert, aki olyan tökéletesen kiegészíti a képet, azt válaszolta, hogy ő előre tudta, hogy ez az ember meg fog jelenni, csak azt nem tudta, mikor. Úgy látszik, ahhoz, hogy tökéletes fotóid legyenek, nemcsak jó fényképezőgépre és technikára van szükséged, hanem sok türelemre is.
Egy viccel fejezem be, amely akkor jutott az eszembe, amikor a Dormizion templom közelében levő terembe látogattunk el, ahol a tradíció szerint Jézus és tanítványai azt a húsvéti lakomát rendezték, amelyet az utókor mint az „Utolsó Vacsorát” ismer.
Évente néhány nappal Húsvét előtt, a római zsidó főrabbi a Vatikánba látogat és átnyújt a pápának egy elavult, viseltes, gyűrött borítékot. A pápa megtekinti, nemlegesen rázza meg a fejét és visszaadja a borítékot. Ezután a rabbi búcsút vesz a pápától és hazamegy. Ez a furcsa ceremónia már majdnem 2000 éve folytatódik. Mint köztudomású, tavaly egy új pápát választottak és teljesen véletlenül a főrabbi is csak nemrég foglalta el tisztjét. Amikor elődje utasításai alapján, átnyújtotta a borítékot a pápának, őszentsége megnézte minden oldalról és visszaadta a főrabbinak, mint ahogy neki is meghagyta az elődje, de aztán megkérdezte:
„Ez egy ugyancsak furcsa ritualé. Nem értem, mi az értelme. Mi van ebben a borítékban?”
„Csakugyan nem tudom, én is új vagyok, de mi a véleménye, hogy kinyitjuk és megnézzük mi a tartalma?”
„Kitűnő ötlet” – mondta a pápa.
A két főpap nagy óvatossággal kibontotta az ódon borítékot, és tudjátok mi volt benne?
Az ellátásért felelős cég számlája az Utolsó Vacsoráért!

Fényképalbum

   

A csábítás és a társadalom

Egy nemrég látott filmben volt egy jelenet amelyben egy jó alakú, vonzó nő, lehúzza ruhája cipzárát és bemutatva rejtett kincseit, megpróbálja elcsábítani a film hősét. A szinész, dicséretméltó érettséggel, elutasítja a nagylelkű (és keblű) ajánlatot, határozottan felhúzza a cipzárt és hazatér szerető neje karjaiba.
Dicséretméltó érettség? Valószerű ez a jelenet? Nem moralizálás ez, egy olyan erkölcsi kódhoz való rögzítés amely szerint egy filmnek nem szabad a házasságtörést támogatnia?
Az itteni parlamenti választások napján, néhány hónapja, eszembe jutott az eset amikor jó néhány éve egy távoli szavazóhelyiségbe lettem kiküldve mint választási bizottsági tag. Azokban a napokban még robogón közlekedtem. Útban hazafelé, az Afulából kivezető úton, egy fiatal nő autóstoppolt. Egy kicsit csodálkoztam, hogy pont az én szerény járművemet választotta és szóltam neki, hogy inkább egy kényelmes, klimatizált, sztereóval felszerelt autót állítson meg, de a hölgy kijelentette: Előnyben részesíti a szabadságot és a friss levegőt, amelyet a robogón érezhet.
Lehet, hogy ő a friss levegőt érezte, én főleg a szorosan a hátamhoz szorított feszes melleit. Dacára a hűvös szellőnek, elkezdtem izzadni és sürgős interpellációval fordultam az utasomhoz: Muszáj neki ilyen ennyire hozzámtapadni? Csintalanul kacagott és azt akarta tudni, hogy élvezem-e közvetlen közelségét. Őszintén bevallottam, hogy ez kifejezetten érdekessé teszi az utazást. Az utasom ismét kacarászott és kezei, amelyek mostanáig a derekam köré voltak fonva, lecsúsztak a combjaim közé. Ezen a ponton kénytelen voltam tiltakozni. Kategorikusan felszólítottam a hölgyet, hagyjon fel a tetteivel, ha azt akarja, hogy épen érkezzünk meg úticélunkhoz. Mindennek megvan az ideje és helye és egy kétkerekü jármű, amelyik normális körülmények között sem túl stabíl, kifejezetten nem a megfelelő hely. Meglepetésemre, ebbe beleegyezett és javasolta, hogy folytassuk és mélyitsük el a tárgyat a közeli Hederában (ahol lakott).
Egy kicsit fura helyzetben voltam. Egy mozgásban levő robogón csak kiabálva lehet társalogni, nem a legjobb módja egy párbeszéd folytatásának. Nem is fordíthatod meg a fejedet, hogy beszélgetőtársad arcát láthasd. Allg néztem meg a fiatal nő arcát, mielőtt elfoglalta a helyét mögöttem, de ez igazán nem volt fontos. Mégha őrjítő szépség is lett volna, úgyis elutasítottam volna javaslatát. A testem ugyan ösztönösen reagált esetlen udvarlására, de a test rossz tanácsadó. Nem volt szándékomban egy kétes kalandba fogni egy ismeretlennel, csak azért, hogy kielégítsem pillanatnyi vágyamat.
Mint minden férfi, nem egyszer kerültem hasonló helyzetbe amelyben egy adott fiatal hölgy többé-kevésbé világosan sejtette velem, hogy ha csak akarnám, a kapcsolatunk sokkal bensőségesebbé vállhatna. A férfiak és a nők közötti természeti különbségek miatt, feltételezem, hogy a hasonló esetek amelyeknek az átlagos nő van kitéve, ennél számosabbak.
Ne foglalkozzunk most a személyi reakciónk elemzésével és az inditékokkal amelyek azt okozzák, hogy így vagy úgy viselkedünk. Minden eset különbözik a másiktól és az állásfoglalásunk, viselkedésünk nem csak a személyiségünktől függ, hanem az akkori egyéni helyzetünktől.
Boldog házasok vagyunk; nőtlenek, tartós viszonyban valakivel; egy összeomló, ingatag kapcsolat kellős közepén; vagy épen felépülünk egy fájdalmas válás után.
A kérdés amelyik érdekel, a társadalom magatartása azok iránt akik engednek a kisértésnek és azok iránt akik ’hősiesen’ ellenállnak.
Itt is nagy különbségek vannak, amelyek a különböző kulturális értékrendtől függnek. Franciaországban például a szerető fogalma majdnem annyira intézményesített mint a házasságé. Az államelnök barátnője, a felesége oldalán, állami rendezményeken is résztvett. Angliában még a trónörökös is tartott szeretőt és a neje – megtorolva viselkedését – szintén talált magának valakit. Nálunk sem szentek az emberek és nem mindenki viselkedik annyira ’éretten’ mint a fenti film hőse. A munkahely sokszor azoknak is alkalmat ad akiknek általában esze ágában sincs kalandot keresni. Mindegyikünk ismer ’szorgalmas’ főnököket akik késő éjjelig maradnak az irodában – a titkárnőjükkel természetesen – orvosokat akiknek különösen szoros kapcsolatuk van a betegnővérjeikkel, embereket, akik a jószomszédi viszonyt főleg nőnemü szomszédaikkal gyakorolják és így tovább.
Mi a társadalom véleménye ezekről a kapcsolatokról ha közismertté válnak? A hozzáállás más ha kevert, vagy egynemű társaságban vagyunk. Egy nőkből és férfiakból álló társaságban, a szokás elitélően bólogatni, sajnálkozni a felszarvazott férfin/nőn és lamentálni a mostani generáció hanyatlását (mintha csak a mi korunkban találták volna fel a házasság törést!).
A férfiak maguk között általában elismeréssel és kissé irigyen beszélnek a férfitársukröl, aki meg merte valósítani minden telivér hím álmát, ezzel szemben a filmhez hasonló viselkedést ’hülyének’ tartanának és a legjobb esetben egy megvető mosollyal jutalmaznának.
És egy olyan társaságban ahol csak az u.n. gyenge nem van képviselve? Egy olyan körben sem hiszem, hogy lenne valaki aki dicsérné egy férfi erkölcsi érettségét aki egy ilyen meghívást visszautasított és azt mondaná: „Tisztelem és becsülöm ezt az embert. Hű maradt a feleségéhez!” A legjobb esetben azt motyogná: „Remélem az én férjem is így viselkedne!”
Egy kedves 24 éves lány, akivel egy este összefutottam a Netten, azt kérdezte szeretem-e a feleségemet. Amikor igenlően válaszoltam, tovább kérdezett: Miért vele chattelek és nem a feleségemmel töltöm az estét? Ő egy olyan kapcsolatot szeretne találni amelyben a párja nem kíván meg mást nőt rajta kivül és éjszakánként vele beszélget és nem egy idegen nővel. Csak azt tudtam válaszolni, hogy még fiatal, tapasztalatlan és nem ismeri az életet. Egy ilyen kapcsolat csak az álmokban létezik. Nem lehet egy ember szemére ellenzőt tenni mint a lóéra, hogy csak választott párját lássa, másra ne nézzen, mással ne éritkezzen, ne barátkozzon.
Egy egészséges embernek ösztönei vannak és ezeket nem szabad elnyomni, különben rabnak érzi magát és nem boldog.
Több mint 42 éve vagyok házas és harmoniában élünk a nejemmel. Az, hogy házasok vagyunk, nem jelenti azt, hogy minden időnket együtt töltjük. Nem vagyunk egymáshoz láncolt rabszolgák. Mindegyikünknek megvan a maga élete, a napnak csak egy részét töltjük együtt.
Mi számít csalásnak? Ha egy jó regényt olvasok és azonosítom magamat a regény hősével, azt érzem amit ő érez szíve hölgye iránt, ha az erotikus leíras felizgat, az is csalásnak számít? És ha megnézek egy más nőt, beszélgettek vele, megkívánom? Ezt sem követi feltétlenül egy testi kapcsolat. Nem minden kisértésnek engednek automatikusan, de a mindennapi, való életben, ha egy vonzó nő el akar valakit csábítani, általában sikerrel jár.
Mit bizonyít ez? Csak annyit, hogy az ember, emberi. Csak akkor csalod meg igazán a párodat ha másnak vallsz szerelmet, ha erős lelki kapcsolat keletkezik két ember között és akkor úgyis érdemes véget vetni a párosságnak. A nemi kapcsolat, az alkalmi dugás, nem mindig csalás. Más ha véletlenül kerül sor rá és megint más ha előre kitervezed.
Egy jó barátnőm azt mondta, hogy amikor adódik egy kaland, a körülmények szerint kell viselkedni, de mindenesetre nem kell hazaszaladni és mindent elmesélni.
Egyszer félig viccesen azt mondtam a feleségemnek, hogy ha idegen helyen fogok aludni és egy nő bebújik az ágyamba, nem fogom kidobni. Ő is nevetett, de az ilyen dolgok csak a filmekben történnek, soha sem volt még egy ilyen szokatlan tapasztalatom.
Vajjon sajnálom ezt? Bevallom, egy kicsit. Szeretem ha különleges események történnek velem és azután mesélhetek róluk itt a blogomban.

Az Illuzió Királynője

A 60-as évek kezdetén még legények voltunk. Társaságunkban Dani volt az első akinek állandó barátnője volt és miután összekeltek választottjával, Nechamával, lakásuk a tel avivi Dizengoff és Keren Kayemet utcák sarkán lett péntek esti összejöveteleink állandó helyszíne. Csak 7-8-an voltunk, mind fiúk, néha magunkkal hoztuk a lányokat is, akikkel pont akkor jártunk, de a legtöbbször egyedül jöttünk el. Nechama mindíg szivesen látott minket az otthonában. Általában kb. 10-kor éjjel érkeztünk meg és 2-ig maradtunk. Kávéztunk, teáztunk, a háziasszony kitünő süteményeit habzsoltuk, megbeszéltük a hét eseményeit, megtárgyaltuk a helyzetet az országban, a világban, römiztünk, vagy Monopolit játszottunk – totálisan unalmas időtöltés, de mi élveztük. A Függetlenségi Napon és Purimkor (a zsidó Farsang), bulit rendeztünk, de a fő dolog számunkra a péntek esti összejövetel volt. Bérelt szobákban laktunk, egy részünk szülei más városban laktak, másoké külföldön maradtak, vagy a náci krematóriumokban pusztultak el és Nechama meg Dani lakása volt az egyedüli rendezett otthon amelyet ismertünk, Nechama pedig az egyedüli asszony akinek elmesélhettük bajos dolgainkat, kikérhettük a tanácsát, vagy felvarrhatott egy gombot számunkra.
Egy őszi napon Haifára utaztam – a pártom kongresszusán voltam képviselő – amikor hirtelen zuhogni kezdett az eső. Mint máskor is, ezúttal sem volt nálam ernyő – azokban a napokban az esernyőt megvetett kispolgári csökevénynek tartottam – és egy közeli ház kapualjában kerestem menedéket. Mellettem egy lány állt, akit szintén a zápor kényszerített ide. Általában alaposan meggusztáltam minden utamba akadó nőszemélyt, a buszon az utazás unalmát azzal ütöttem el, hogy a velem szemben ülő utastársnőket fixiroztam, de mégha mással is lettem volna elfoglalva, a lányt akivel az eső hozott össze, nem lehetett nem észre venni.
Vállára omló hosszú szőke hajfonatai keretet képeztek vonzó arcának, a tekintete kihívó volt, de ami mint a mágnes vonzotta a szemeimet, testhez álló blúza volt amelyik kellően kiemelte mesterien formázott kebleit. Elkezdtünk beszélgetni és miután az eső nem hagyott fel, átfutottunk a kávézóba az utca túloldalán. Malka (királynő héberül) Tuniszból származott – feltehetőleg eredetileg nem volt szőke – és a könnyü francia akcentus beszédében elbűvölő volt. Meghívtam, hogy látogasson meg Tel Avivban és vegyen részt a Függetlenségi Napi bulinkon.
Pénteken délután mentem Malka elé a Központi Buszállomásra és elhoztam legénylakásomra a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, megöleltem, de ő elegánsan kibújt a karjaimból, könnyedén megsimogatta az arcomat és kijelentette, fáradt, pihenni szeretne egy kicsit és utána megfürödni.
„Itt az egész éjjel előttünk, nem kell sietnünk!”
Én ugyan eléggé kanos voltam, már egy hete erről a találkozásról álmodtam, elképzelve magamnak azt a pillanatot amikor ezt a tökéletes csecspárt megmarkolom és nem bántam volna ha akár most is és éjjel is szeretkezünk, de úri módon viselkedtem és egy kicsit savanykás mosollyal hagytam vendégemet egyedül elterülni az ágyamon. Megpróbáltam olvasni, de nagyon nehéz volt koncentrálni, amikor nem messze tőlem két pazar dombocskát láttam ritmikusan emelkedni és süllyedni a lány minden lélegzetével.
Ami Malkát illeti, a bulit kudarcnak minősítette. A büfé láttára felhúzta fitos orrocskáját („Micsoda felvágott ez Avri?” Az ő kiejtésével a nevem mint az április hónap hangzott franciául), az ital választék nem elégítette ki – csak másnap tudtam meg melyik a kedvenc itala! – és a társaságért sem lelkesedett túlságosan. Köztünk mondva, dacára annak, hogy jól beszéltünk héberül, egy begombolkozott, nyakkendős (Izraelben csak a TV bemondók hordják), kimért modorú, emigráns csoport voltunk. A lányok is „jó családból” való, szolidan öltözködő teremtések voltak, akikről nehéz volt elképzelni, hogy akár néhány pohár bor elfogyasztása után is valamennyire feloldódnak. Malka, hangos kacagásával, buja mosolyával, az est sztárja volt, minden férfit foglyul ejtett bájával és úgy rajzottak körülötte mint a darazsak a lekvár körül. Láthatóan irigyeltek és még én magam is csak nagynehezen hittem mázlimban, hogy ez az sexis teremtés nemsokára az ágyamban fog kikötni.
Hazatértünk és egy kis aggodalommal öleltem meg, de Malka ezúttal – igéretéhez híven – lelkesen együttmüködött, sőt, még a sajátjából is rakott gyujtó anyagot szenvedélyem máglyájára. Néhány perc után kibújt a karjaimból és lehámozta magáról a blúzt amelyik mintha rá lett volna öntve formás testére. Ott maradtam tátott szájjal, lebunkózva a szoba közepén. A blúzzal együtt a földre hullottak a mesés cicik is amelyek annyira izgattak. Malka mellkasa sima volt mint egy gyerekké, csak hosszú barna, felágaskodó mellbimbói tanuskodtak női mivoltáról. Lelohadtam, mintha varázspálcával érintettek volna és attól tartottam, hogy először életemben nem fogom tudni „leszállítani az árut”, de szerencsémre Malka páratlan ügyességgel és adottsággal kárpotólt anatómiai hiányaiért és hamarosan olyan számomra ismeretlen tájakra söpört el, ahol a fenti másodlagos részletek már egyáltalán nem számítottak.
Szombaton reggel későn keltünk, a reggeliből ebéd lett és utána visszatértünk az ágyba. Malka mesélt egy keveset gyerekkoráról bevándorlók sok gyermekes családjában. 16 éves korában megszökött otthonról és azóta senkinek sem tartózik felelőséggel. Gyerekápolással tartja el magát. Este azt mondta, hogy szeretne ellátogatni az „Ariana” görög zenés kávéházba Jaffán amelyről már sokat hallott.
Én is először voltam ott és bizonytalanul néztem körül, de mindjárt észrevettem kollegámat, Reuvént, aki egy hölggyel ült az egyik asztalnál. Reuvén intett, hogy csatlakozzunk hozzájuk és bemutatta a feleségét. Nyárson sűlt húst (souvlaki), görög salátát és vörös bort rendeltünk, de Malka egy pohárka konyakot kért. Reuvén más osztályban dolgozott és ismeretségünk felületes volt csak, de most elmesélte, hogy ő is egy észak-afrikai országból emigrált Izraelbe. Malka és a kollegám gyorsan összemelegedtek és amikor kiderült, hogy nővére szintén Haifán lakik, majdnem fölöslegesnek éreztem magamat. Megpróbáltam Reuvén feleségével kezdeményezni társalgást, de a nő nem volt túl beszédes, azonkivül nem akart egy szót sem elveszteni férje és Malka beszélgetéséből, ami elég nehéz lehetett a hangos görög zene mellett. Valami hasznot azért mégis tudtam hozni: még egy stamperli konyakot rendelhettem Malkának.
A társalgás akadozni kezdett. Reuvén az óráját nézte, a másnapi munkanapra hívatkozott, elbucsúztak és elmentek. Malkának kicsattanó jó kedve lett. Csatlakozott a szólista Arisz Szan énekéhez és most, hogy Reuvén elment, megint rám központosított. Rámcsimpászkodott, ellepte csókokkal az arcomat és a harmadik pohárka után, az extázis csucsán, a fülcimpámba is beleharapott. Felkiáltottam, vércseppek foltozták be az ingemet, de ő csak kacagott és kérte, töltessem fel a poharát. Erre bemondtam a passzt. Kijelentettem, véleményem szerint eleget ivott és itt az ideje, hogy mi is hazamenjünk, de a kisérőnőm azt válaszolta, hogy nincs szüksége a gyámságomra és ha „ilyen” vagyok, akár el is mehetek egyedül. Megfogadtam a tanácsát. Kifizettem a számlánkat, mégegyszer megkérdeztem velem jön-e és amikor a vállát vonta, felkeltem és kisétáltam .
Taxival utaztam haza, meghagytam a sofőrnek, hogy várjon meg, beraktam Malka holmiját a kofferjába és visszatértem az „Arianá”ba. Amikor beléptem a mulatóba, Malka már más férfiak asztalánál ült. Gúnyos mosollyal nézett rám, de a hangulat emelkedett volt és senki sem hederített rám amikor letettem a koffert a széke mellé.
Másnap délben, a munkahelyem étkezőjében, Reuvén elmesélte, hogy azért távoztak olyan sietősen, mert az asztal alatt Malka ki próbált kezdeni vele, fogdosta a lábát.
Valahogy nem is voltam meglepve. Bűn lenne, ha egy nő, akinek ilyen fantasztikus nemi adottságai vannak, megmaradna egy férfinél. Osztózkodni kell vele, hogy másoknak is jusson.

Olasz kezdőknek

Az intifáda (arab felkelés) előtti napokban, évente 40-50 külföldi diák csoport érkezett a városunkba és kb. ugyanannyi utazott innen is külföldre. Az u.n. Ifjúsági és Sport központ volt az amelyik felderítette azokat a külföldi iskolákat amelyek kézségesek voltak egy csereprogramra és kapcsolatot létesített közöttük és a megfelelő iskolák között a városban. Az utazások kölcsönösségen alapultak. Minden iskola amelyik egy külföldi csoportot látott vendégül, egy idő múltán ugyanannál az iskolánál vendégeskedett annak az országában. Nina volt a nemzetközi kapcsolatok felelőse az Ifjúsági és Sport központban és ő volt az aki összeegyeztette a különféle tényezőkkel a csoportok látogatásának pontos időpontját, hosszát, a diákok és a kisérők számát, a túrák útvonalát, költségvetését és minden hasonló technikai részletet. Mint minden munkakörben, ebben is történtek apró fennakadások, egyszer valaki elkéste a gépét, máskor egy fiú megbetegedett és korházba kellett beutalni, útlevél, vagy pogyász veszett el, valakit megzsebeltek, de semmi sem készítette Ninát arra fel, ami az olasz csoporttal történt.
Szokásosan mindenről előzőlegesen írásban megjegyeztek, de amikor a csoport tagjai leszálltak a gépről, kiderült, hogy ’ifjú‘ címke mégcsak egyre sem illett rá közülük. A legfiatalabb 25 éves volt és a legidősebb úgy 60 évesnek nézett ki. Egy biztos volt: A tervezéssel ellentétben, nem lehetett őket a középiskolások egyéni otthonaiban elszállásolni, szállodában kellett őket elhelyezni és a költséget az Ifjúsági és Sport központnak kellett fedeznie. Nina tombolt a dühtől és értesítette az olaszokat, hogy megszakítja velük a kapcsolatot. Válaszul egy hosszú olasznyelvü levelet kapott. Mivel Nina nem tudott olaszul, visszaküldte a levelet és udvariasan megkérte az olaszokat, hogy fogalmazzák meg mondanivalójukat angolul.
A válasz ezúttal váratlan helyről érkezett. Be lett rendelve a polgármester irodájába és ez egy külügyminisztériumi levelet lobogtatott felé. Az olaszok azt panaszolták a minisztériumnak, hogy Nina nem hajlandó kommunikálni velük. Szerencséjére a polgármester elfogadta Nina érvelését, hogy nem ért olaszul és utasította titkárnőjét ilyen értelemben fogalmazza meg a válaszlevelet.
A következő fejlemény még meglepőbb volt. Az olasz külügyminisztérium meghívta Ninát Olaszországba egy 3 hetes tanfolyamra az olasz nyelv és kultúra megismerésére. Rajta kivül még további négy izraeli lett beválasztva a delegációba. A feltételek a következőek voltak: Ifjusági munkakör, 40-en aluli kor és az angol nyelv magas fokú ismerete. A jelöltek angol nyelvtudását vizsgáztatták.
Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a megszabott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt – hiszen az ő honfitársaik sem túl pontosak – és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményézést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor a Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevet hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott.
Mindenki felszállt. Voltak ott németek, egyiptomiak, magyarok, belgák és mások. Az utazás vagy 8 órát tartott és már rég besötétedett, amikor a busz megállt egy meredek domb tövénél. A sofőr néhány dallamos mondatot hallatott. Senki sem értette meg, de a kézmozdulatokból amelyekkel szavait kisérte, utasai megértették, hogy az országút befejeződött, mindenkinek le kell szállnia és gyalog cipelnie pogyászát fel a dombra.
A domb csucsán egy ősi zárda volt, kétségtelenül egy nagy értékü régészeti kincs, de az épület a modern technika vívmányait majdnem teljesen nélkülözte. Az elcsigázott, éhes, szomjas utasokat ékes olasz beszéddel egy festői alak fogadta, aki mintha a Rózsa Neve c. filmből lépett volna ki. Az egy fogú barát vendégeinek vörösbor kancsókat, nagy tálokban hideg rizsát és szölőt szolgált fel és amikor valamenyire jól laktak, hálótermekben osztotta el őket, egy terem férfiaknak és egy másik nőknek. A primitív mosdók az udvaron voltak, de a csoport tagjai túl fáradtak voltak ahhoz, hogy valami megjegyzést tegyenek furcsa szállásuk és a higiéniai feltételek miatt. Mindez másnapra maradhatott, e pillanatban mindenki az ágyára roskadt és mély álomba esett.
Másnap reggel a tanfolyam résztvevőinek az első problémája az volt, valakit találni aki más nyelvet is tud mint a helyiek lingóját. A fogadóbizottság csak olaszul beszélt (mi a frásznak vizsgáztatták a résztvevőket angolból?). A vendégek minden mondatát széles mosollyal jutalmazták és poharukat további adag borral töltötték fel. Végülis a vendégek lementek sétálni a városkába és véletlenül megismerkedtek egy helyi lakossal, egy Franka nevü bájos hölggyel, aki angolul is beszélt. Ö volt az aki panaszaikat tolmácsolta a felelősöknek és ezek folytán a tanfolyam résztvevőit még egy modern motelbe helyezték át. Mindenki egy fényüző lakosztályt kapott, de ezzel a városháza úgylátszik kimerítette költségvetési keretét és nem maradt több pénze Catanzaroba érkezésük céljára: A tanfolyam rendezésére.
A motel csakugyan minden szükségessel fel volt szerelve, de a városon kivül volt és csak gyalog, vagy taxival lehetett bejutni a városba. A delegációk tagjai a megyefőnökkel akartak találkozni, de az „fontos ügyekkel” volt elfoglalva. A polgármester viszont kézségesen fogadta őket. A vendégeket betessékelték egy impozáns recepciós terembe, ahol minden jóval rakott asztalok (és vörös bor!) várta őket. A polgármester egy sallangós beszédet tartott (természetesen olaszul), lekezelt mindenkivel és távozott dolgaira. A németek feladták a meddő semmittevést és hazautaztak, de megint Franka volt az, aki némileg megmentette a helyzetet.
Megmutatta nekik a várost és a környékét, fordított, magyarázott és így a ’tanfolyam’ résztvevői mégis szerezhettek maguknak egy bizonyos olasz szókincset. Franka az izraeli csoport néhány napos sziciliai kirándulásához is csatlakozott. A végén a türelem kifizetődött. Amikor visszaértek Catanzaroba, vendéglátóik örömmel hiresztelték azoknak a delegációknak amelyek még nem hagyták el a várost, hogy találták egy megfelelő összeget a költségvetésben és néhány napon belül elkezdődik a tanfolyam.
A tanfolyam ugyan csak 10 napig tartott, de az utazás célja teljes egészében el lett érve. Három hét múltán az izraeli delegáció hazautazott és tagjai tudtak alapfokon olaszul beszélni, rengeteget tanultak az olasz kultúráról és egy életre szóló jó barátot szereztek. Franka meglátogatta Izraelt és a delegáció tagjai a mai napokig leveleznek vele.

Szemernyi esélye sincs? Reménytelen? Kilátástalan?

Dorf Etienne nem volt francia, Pesten született a múlt század 20-as éveiben és Istvánnak keresztelték. Franciaországba mint az Idegen Légió leszerelt katonája került, a Légióhoz pedig 17 éves korában csatlakozott, amikor összeveszett az apjával és megszökött otthonról. A 15 éves szolgálat után szép nyugdíja volt, a pezsgőjéről híres Champagne vidékén telepedett le és egy helyi asszonyt vett el feleségül. Az apja már nem volt életben, de öccsével, Gézával, aki 18 hónappal volt fiatalabb nála, sűrűn levelezett. Aztán kitört a második Világháború és a kapcsolatok Magyarországgal megszakadtak. A háború befejeződése után Etienne öccsének a régi címére írt, de a levél visszajött egy nagy vörös pecséttel: Adresse inconnu!
Megpróbálta kerestetni az elveszett testvért a Nemzetközi Vöröskereszt által, de néhány hónap múltán onnan is értesítették, hogy „Sajnálatunkra Magyarországon nem él egy Dorf Géza nevü ember”. Kénytelen kelletlen Etienne beletörődött abba, hogy soha sem fogja megtudni mi lett az öccsének a sorsa.
Etiene felesége betegnővér volt, aki a helyi korházban dolgozott. A 70-es években Éva, egy magyar származású nővér, aki egy helyi lakossal házasodott össze, szintén a korházban kezdett dolgozni. Egy nap a két nővér ugyanabba a műszakba került és a rangidős nővér elmesélte Évának, hogy az ő férje is magyar származasu. Aznap már nem folytatták a beszélgetést, de egy nap Éva a bevásárló központban véletlenül összefutott a másik házaspárral. Etienne szive erősen feldobogott amikor az idegen nő magyarul fordult hozzá. Addig a napig ő volt az egyedüli magyar a kis városkában és majdnem elfelejtette az anyanyelvét.
A két emigráns között rendkivüli kapcsolat keletkezett. Végül is, dacára a korkülönbségnek, ugyanabban a kulturális környezetben nőttek fel. Vannak dolgok amelyek csak az eredetiben hangzanak jól, közmondások, mókás kifejezések, aranyköpések, amelyek más nyelvre lefordítva elvesztik az értelmüket. Egymás szavaiba vágva, mohón beszéltek a magyar konyháról, amelyik annyira más a franciától és különleges alkalmakkor – ünnepeken, születésnapokon – megpróbálták elkészíteni az inyencfalatokat amelyekre annyira vágytak, felidézni az otthoni izeket. A legnagyobb csalódás számukra az volt, hogy Franciaországban nem lehet megszerezni a hozzávaló kellékek egy részét. Bizonyos zöldségfélék hiányoznak, mákot egyáltalán nem lehet kapni és még a tejföl ize is más.
Egy nap Etienne megemlítette, hogy nyomát vesztette Gézának, az egyetlen megmaradt családtagjának. Éva megpróbált segíteni és írt Pesten élő apjának új barátjáról. Az apa kinyitotta a telefonkönyvet és rövid időn belül rátalált a Dorf Géza névre. Értesítette lányát és az izgatott Etienne végre felhívhatta az öccsét. Nyáron Pestre utazott és egy év múlva Géza is Franciaországba látogatott.
Etienne esetéről barátomtól Évától hallottam. Idős barátja már sok éve elhúnyt, de Évával magával egy további eset történt amelyet itt saját szavaival közlök:
“20 éve történt velem ez a dolog. Egy álmos francia kisváros korházában voltam éjszakás nővér. Mivel akkoriban is hiány volt a betegápolókból, éjjelente, 12 órán keresztül 80 betegért voltam felelős.
Ezen az októberi estén, szorongással gondoltam az autóm hátso ülésére letett csomagra. Holnap reggel, amint vége lesz a műszakomnak, elmegyek az Ünnepek Háza elé. A Párizs-Strasbourg vonal itt húzodik, a Párizsbol jövő, Magyarba tartó kamionok ott mennek el és addig nem fekszem le, amíg nem találok valakit, aki elviszi ezt a csomagot apunak.
Apu néhány hete Szegeden betegeskedett, húgom vette magához, 59 évesen utolsó napjait élte, s már egy ideje képtelen volt lemenni a panell épület bejárata előtti telefonfülkébe.
Rossz érzéseim voltak egész nap, vettem apunak egy meleg köntöst, levelet is írtam, s tudtam ez lesz az utolsó üzenet, amit tőlem kaphat. Ez a csomag szeretetemet jelképezte. Ha postán küldöm, nem fog odaérni időben, de hogy is oldjam meg ezt?
Az éjszaka a szokásos módon telt, sok munkával, 2 emelet között sorra jártam a betegeket és majdnem állandoan, eszelősen, a csomagra gondoltam, és apàmra. Hülye vagyok, lehetetlent kívánok, hiszen nemcsak Magyarba, de Szegedbe tartó kamionost kellene találnom, ez meg lehetetlen kívánság.
Reggel 4 óra körül csönd volt a B sebészeten, a segédnővér valahol messzebb matatott, mikor egy betegszobábol fény szűrődött ki. Halkan kinyitottam az ajtót, egy középkorú férfi, igen csak ébren mosolyogva köszöntött:
’Jól vagyok, nincs semmi baj, alig várom a reggelt, mehetek haza.’
Pár kedves szóval kérdezgettem:
’Ki várja otthon? Melyik faluban él? Melyik vidékről származik?’
Az akcentusa egy másik tájrol jöhet csak….
’Magyar vagyok, de több évtizede itt lakom már egy közeli faluban, egy garázsban dolgozom, autószerelőként.’
’Tudja, kedves nővér, azért operáltattam meg magam ezzel a fránya sérvvel, mert már nincs évi rendes szabadságom és mivel mennem kell Magyarorszàgra, így szereztem egy kis betegszabit.’
Rámkacsintva folytatta:
’Amínt kilépek a korházbol, mindjárt a kocsimba ülök és……’
’Istenem, hová megy Magyarhonban?’
’Szegedbe nővérke, holnap este már ott leszek! Nem szoktam én megállni, legyűröm az utat egyszerre.’
M. Földházy elvitte tisztességgel a csomagot, a levéllel, Szegedre. Látogatása után néhány orával apám meghalt.”
Én is beszámolhatok hasonló esetekről a saját tapasztalatomból – biztos nem vagyok egyedi, talán mindenkivel történnek ilyen dolgok:
Vagy 15 éve egy Guterson nevü szimpatikus amerikai ügyvéddel dolgoztunk egy szerződés cikkelyeinek a megfogalmazásán. Kávézás közben elmesélte, hogy munkája keretében, mint azon cég szerződési osztàlyànak a vezetője, amellyel az én munkaadóm akart szerződést kötni, sok országba jutott el és mindenhol sikertelenül próbálta felfedezni Oroszországból elszármazott családja gyökereit. Eszembe jutott, hogy néhány éve volt egy Bartov nevü kollegám (Bartov a Guterson név héberesített verziója).
Megint a telefontársaság volt az amelyik kisegített. A tudakozótól néhány percen belül megkaptam Bartovék telefonszámát. Őmaga csak kevés részletet tudott családjáról, de megadta nekem idős szüleinek– akiket ma is Gutersonnak hívják – számát és hamarosan kiderült, hogy nemcsak jól ismerték az ügyvéd apját, hanem a férfi Guterson anyjának az unokatestvére. Az amerikai meleg szavakkal köszönte meg segitségemet és egy este elment megismerkedni új rokonaival. Kaliforniában él és a mai napig jó viszonyban vagyunk.
Mielőtt Izraelbe költöztem, a szlovákiai túrócszentmártoni gimnáziumba jártam és az ottani internátusában laktam is. A legjobb barátom Zoli volt: Mi ketten voltunk az egyedüli magyarok az iskolában, de csak majdnem illegálisan tudtunk magyarul társalogni. Túrócszentmárton a fanatikus szlovák nacionalizmus erődje és a magyar nyelv használata, szélsőséges indulatokat ébreszthetett volna fel.
Nem fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, 17 éves koromban egy ifjusági csoporttal Izraelbe emigráltunk és egy kibbutzhoz csatlakoztunk. Hat év után elhagytam a kibbutzot és Tel Avivban, az Allenby utca környékén béreltem szobát.
Zoli barátom élete sem volt rutinos. Mivel angol hajón, egy Vörös Tengeri kéjutazás alkalmából született, arra jogosult, hogy amikor eléri a nagykorúságot – ha úgy akarja – felveheti az angol állampolgárságot. Zoli Angliába emigrált – a Paul nevet vette fel – és a British Airwaysnél lett alkalmazva mint utaskisérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le és a legénység egy tel avivi szállóban lett elszállásolva, Paulnak eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodozott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy Allenby utcai postafiókba, elkérte az angol nyelvü telefonkönyvet és keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:
1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,
2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.
Paul még megpróbálta a szerencséjét az egyik tisztviselőnőnél is, aki felhívta számára a telefontársaságot, de természetesen a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tünik, én voltam az, hiszen nem messze onnan laktam.
Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt a repülőjárat következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, továbbra is Angliában él és időről időre telefonon csevegünk a régi napokról.
Ezek és a hozzájuk hasonló elbeszélések magukban nem annyira fontosak, de számomra azt jelentik, hogy bármennyire is tisztelem, becsülöm az Esélyek Törvényét, soha sem szabad megadnod magadat, elcsüggedned, azt mondanod az esélyek valószinütlenek.
Nincs lehetetlen, még akkor is amikor az esélyek jelentéktelenek, a vakszerencse váratlan meglepetésekkel jutalmazza azokat akik soha sem adják fel a reményt.

Délszláv képeslap

Május végén tértünk vissza – feleségem és én – egy horvátországi és szlovénai túráról. Azelőtt csak Szerbiába látogattam el és a volt Jugoszlávia ezt a részét még nem ismertem.
„Regényem” Jugoszláviával 1962-ben, két évvel a házasságom előtt, kezdődött el, egy romantikus és viharos szerelmi éjszakán, amelyet egy Nesa nevü lánnyal töltöttem egy Belgrád környéki motelben. Egy évvel ezután, egy 17 tagú delegációval az izraeli Munkás Mozgalomból, hat hétig robotoltunk a Testvériség és Egyenlőség országút épitésén Smederovo környékén. Ennek az utazásnak a csúcspontja volt találkozásunk egy öreg szerb paraszttal, aki teljesen elképedt amikor megtudta, hogy Jeruzsálem valóban létezik és nemcsak legenda. E találkozásból kifolyóan, eljött Izraelbe és meglátogatta az izraeli szent helyeket. Nem tudom hány évig élt még a bácsi, de „biztos vagyok benne, hogy azzal a boldog érzéssel hunyta le a szemét, hogy sikerült megvalósítania egy álmát és a legendát valósággá tenni”
Mindkét elbeszélés megjelent már az „Itthon-otthon” c. könyvemben és nem fogok itt visszatérni rájuk, de ismételt jugoszláviai kiruccanásaim következtében úgy véltem, hogy ismerem ezt az országot. Még vetítettképes előadásokat is tartottam róla az itteni ifjúsági klubokban. Útólag kiderült, hogy az u.n. ismereteim enyhén szólva nincsenek megalapozva. Tito uralma alatt az etnikai feszültség a felszín alatt rejtőzött. Annyira el volt rejtve, hogy semmi jelét nem észleltem és én voltam a legjobban meglepve a véres háboruk sorától, amelyek megteremtették az „etnikus tisztogatás” fogalmát és alapjában megváltoztatták azt a valóságot amelyet én ismertem. Jugoszlávia ma a multé és romjaiból olyan országok keletkeztek, amelyek minden erőfeszítést megtesznek, hogy bebizonyitsák másságukat nemzetiségükben, kulturájukban és nyelvükben, szomszédaiktól, volt tagtársaiktól a Jugoszláv Federációban.
Így például, a szerb-horvát szótár, amelyet azelőtt minden könyvüzletben árultak, ma csak a múzeumokban található meg. Egy horvát nacionalista szenvedélyesen magyarázta, hogy a szerb-horvát nyelv csak a szerb uralkodó körök koholmánya. Szerinte, a valóságban ez két különálló és egymástól különböző nyelv és a fiatal horvát állam mindent megtett ezen tézis bizonyitására, azáltal, hogy az államnyelvből gyökeresen kigyomlált minden szót, kifejezést amelyiknek az eredete szerb volt.
Az én képzetlen füleimnek – miután tudok szlovákul, sok szláv szót megértek – a horvát, szlovén és szerb nyelvek nagyon hasonlóknak hangzottak. Tiszta butaságból nem hoztunk magunkkal CD-ket otthonról és útunk 11 napján bérautónk rádiója csakis száv dalokat hallatott – az első magyar állomást csak az utolsó napon, Zágráb környékén sikerült fognom – de ez nem zavarta meg teljesmódu élvezetünket az ablakunkban váltakozó csodaszép tájtól: Az erdők sokféle zöld színárnyalata, tarkítva festői falvacskák piros tetőivel, keletről a tenger sötétkéke, nyugatról pedig a fémesen szürke hegyek – itt-ott havasak – kisérték 1400 kilométeres útvonalunkat Dubrovniktól a dalmát tengerpart hosszában egészen az olasz határig, amikoris Szlovénia belső részei felé vettük az útunkat, Postojna, Bled és Bohinj irányában.
Ez az 1400 kilométer nagy mértékben különbözött egy hasonló úttól egy nyugatiasabb országban. Ez a megjegyzés nem a horvátok és szlovének rovására szól! Az országuk eléggé fejlett, a legtöbb ház új és modern, az útak kitünő állapotban vannak, de csak kétsávosak. A ritka egyenes szakaszon a sebesség 80 kilométer (ez sem túl sok), de mivel az országút a tengerpart kanyargós kontúrját öleli, a legtöbb szakaszon a megengedett gyorsaság lemegy 60-40-re, sőt néha 30-ra is! Még az is lehet, hogy ez szándékos. A helyiek úgylátszik méltányolni tudják a bámulatos temészeti kincseket amelyekben osztályrészük lett. Senki sem sem siet és a lassan cammogó forgalom lehetővé teszi, hogy megcsodáljad a gyönyörű tájat amelyik minden oldalról körülvesz.
Az irányzat, megőrizni a létezőt, érezhető a lélegzetelállító nemzeti parkokban. Amennyire képesek voltunk megitélni, senki nem probálta szépíteni a természetet. A madarak csodálatos énekét nem zavarja meg zajos zene. Mindössze ösvényeket törtek az erdőkben, fából készített sétapályákat raktak le a sáros tópartokon, lépcsőket vágtak a barlangokban, megfelelő világitást raktak be és a turisták milliói özönlenek.
Ez távolról sem jelenti azt, hogy a déli szlávoknak nincsen kereskedelmi ösztönük! A Krka folyó erdejében például, a legfélreesőbb tisztásokon is kis asztalok mögött öreg nénik mézet, dióféleségeket és fügéket árultak. Néhány szót még héberül is tudtak. Úgylátszik már sok izraeli megelőzőtt minket a hely szépségének a felfedezésében, de engem más gondolat foglalkoztatott: Hogy kerültek ezek a nénik ide és mikor és hogy fognak hazaérni? Vajjon a gyerekei naponta száműzik a nagymamát az erdő mélyébe, vagy ő maga vállalkozik kézségesen erre, hogy néhány fillérrel növelje családja bevételét? A választ persze nem tudom kéréseimre.
A kis városok is római és főleg velencei korú erőditményeivel, romjaival, templomaival, barokk házaival meg lettek őrizve, mint ahogy sok száz éve néztek ki. Itt sem látható sok szépítés, tatarozás, de mi a helyzet az épületek lakosainak életminőségéről? A kószálás a szűk sikátorokban (alig 2 méter szélesek) főleg turistáknak okoz élvezetet és nem vagyok biztos abban, hogy a lakosok minden büszkeségükkel, hogy ilyen történelmi helyen laknak, nem részesítenék-e előnyben egy tágasabb, levegősebb és világosabb lakhelyet. A tengerpart sokszáz kilométeres hosszát modern szállodák – egy részük, mint Opatijában, Abbázia néven hagyományos turistaváros még az osztrák-magyar monarchia idején, fényüzők és patinások – és kiadó házak sorozata ékesíti. Mindenhol feltünő táblák hirdetik a kiadó Sobe/Zimmer/Apartmani-ket. A vidék a francia Riviérára emlékeztet és szerény véleményem szerint semmiben sem marad el tőle.
Fogalmam sincs mivel foglalkoznak az ottani lakosok az év folyamán, mert mindez csak egy szezon számára létezik amelyik alig hosszabb három hónapnál (június-augusztus). Május közepe után a házak egy része amelyeken a fenti táblák megjelentek, még zárva voltak és a szomszédok szerint tulajdonosaik máshol laknak. (Ezzel szemben viszont, ez a legjobb időszak egy ottani kirándulásra. Az időjárás kellemes – fürödni ugyan még nem lehet, de izzadni sem kell – a szűk országutak amelyeken egy lassú teherautó megkerülése majdnem lehetetlen, nem zsúfoltak és a szobák ára alacsony, májusban kb. 30 euro, 65-al szemben a szezon csucsán).
Nem rendeltünk előre szobákat, naponta máshol szálltunk meg. Késő délutánonként bekopogtunk olyan házakba amelyeken a fenti tábla volt kitéve és negyed-fél óra alatt találtunk valami megfelelőt. Minden lakás központi fekvésü volt, modernül volt berendezve és általában kis konyhácska is járult hozzá. A helyiek barátságosak, vendéglátók és még nincsenek elromolva. Ilyenek lehettünk mik is a 60-as években. A lakásadónkkal Pulában oroszul beszéltem, feleségem olaszul kommunikált a feleségével és csak a 18 éves unokájuk tudott angolul. Amint megegyeztünk az áron, egy néhány szobás, óriási szvittet állítottak rendelkezésünkre – nagyobb volt mint az otthoni lakásunk - két verandával, nagy konyhával, szines TV készülékkel és a háziúr egy üveg borral ajándékozott meg, saját terméséből. Ez volt az egyedüli este amelyen nem mentünk el. Finom dolgokat vásároltunk a közeli boltban, királyi lakomát rendeztünk, kiürítettük az üveg bort és aludni mentünk.
Talán kevésbé tipikus az asszony Brelában akinek a lakásában szintén egy éjszakát töltöttünk és akinek 17 kiadó lakása van és hat turista irodájának a segitségével tölti meg ezeket turistákkal. A legszimpatikusabb lakásadónk Pakostaneban volt, egy kis városkában, ahova teljesen véletlenül kerültünk el. A hölgy leültetett minket a konyhájában, feta sajttal és vörös borral kedveskedett – amelyet szinültig teli vizes poharakban szolgált fel – és hosszan mesélt nekünk (németül) az életéről. Mint a kibbutzokban az 50-es években, itt sem zárják be a házakat. Ez az asszony csak akkor kezdte el bezárni az ajtaját, amikor a szomszédnője, aki tudta hol tartja a borát, távollétében belopakodott a házába, berúgva tántorgott haza és a férje este panaszra jött, hogy miatta lett a felesége alkoholista.
Ezután a látogatásunk után ezen világtájon, amelyet a Természet annyi elképesztően szép és gazdag természeti kincssel, olyan vízbőséggel, annyi vízeséssel, ajándékozott meg, nem vagyunk többé meggyőzve arról, hogy a legendás Paradicsom valóban a Közel Keleten volt.

Fotoalbumunk kirándulásunkról