Szemernyi esélye sincs? Reménytelen? Kilátástalan?

Dorf Etienne nem volt francia, Pesten született a múlt század 20-as éveiben és Istvánnak keresztelték. Franciaországba mint az Idegen Légió leszerelt katonája került, a Légióhoz pedig 17 éves korában csatlakozott, amikor összeveszett az apjával és megszökött otthonról. A 15 éves szolgálat után szép nyugdíja volt, a pezsgőjéről híres Champagne vidékén telepedett le és egy helyi asszonyt vett el feleségül. Az apja már nem volt életben, de öccsével, Gézával, aki 18 hónappal volt fiatalabb nála, sűrűn levelezett. Aztán kitört a második Világháború és a kapcsolatok Magyarországgal megszakadtak. A háború befejeződése után Etienne öccsének a régi címére írt, de a levél visszajött egy nagy vörös pecséttel: Adresse inconnu!
Megpróbálta kerestetni az elveszett testvért a Nemzetközi Vöröskereszt által, de néhány hónap múltán onnan is értesítették, hogy „Sajnálatunkra Magyarországon nem él egy Dorf Géza nevü ember”. Kénytelen kelletlen Etienne beletörődött abba, hogy soha sem fogja megtudni mi lett az öccsének a sorsa.
Etiene felesége betegnővér volt, aki a helyi korházban dolgozott. A 70-es években Éva, egy magyar származású nővér, aki egy helyi lakossal házasodott össze, szintén a korházban kezdett dolgozni. Egy nap a két nővér ugyanabba a műszakba került és a rangidős nővér elmesélte Évának, hogy az ő férje is magyar származasu. Aznap már nem folytatták a beszélgetést, de egy nap Éva a bevásárló központban véletlenül összefutott a másik házaspárral. Etienne szive erősen feldobogott amikor az idegen nő magyarul fordult hozzá. Addig a napig ő volt az egyedüli magyar a kis városkában és majdnem elfelejtette az anyanyelvét.
A két emigráns között rendkivüli kapcsolat keletkezett. Végül is, dacára a korkülönbségnek, ugyanabban a kulturális környezetben nőttek fel. Vannak dolgok amelyek csak az eredetiben hangzanak jól, közmondások, mókás kifejezések, aranyköpések, amelyek más nyelvre lefordítva elvesztik az értelmüket. Egymás szavaiba vágva, mohón beszéltek a magyar konyháról, amelyik annyira más a franciától és különleges alkalmakkor – ünnepeken, születésnapokon – megpróbálták elkészíteni az inyencfalatokat amelyekre annyira vágytak, felidézni az otthoni izeket. A legnagyobb csalódás számukra az volt, hogy Franciaországban nem lehet megszerezni a hozzávaló kellékek egy részét. Bizonyos zöldségfélék hiányoznak, mákot egyáltalán nem lehet kapni és még a tejföl ize is más.
Egy nap Etienne megemlítette, hogy nyomát vesztette Gézának, az egyetlen megmaradt családtagjának. Éva megpróbált segíteni és írt Pesten élő apjának új barátjáról. Az apa kinyitotta a telefonkönyvet és rövid időn belül rátalált a Dorf Géza névre. Értesítette lányát és az izgatott Etienne végre felhívhatta az öccsét. Nyáron Pestre utazott és egy év múlva Géza is Franciaországba látogatott.
Etienne esetéről barátomtól Évától hallottam. Idős barátja már sok éve elhúnyt, de Évával magával egy további eset történt amelyet itt saját szavaival közlök:
“20 éve történt velem ez a dolog. Egy álmos francia kisváros korházában voltam éjszakás nővér. Mivel akkoriban is hiány volt a betegápolókból, éjjelente, 12 órán keresztül 80 betegért voltam felelős.
Ezen az októberi estén, szorongással gondoltam az autóm hátso ülésére letett csomagra. Holnap reggel, amint vége lesz a műszakomnak, elmegyek az Ünnepek Háza elé. A Párizs-Strasbourg vonal itt húzodik, a Párizsbol jövő, Magyarba tartó kamionok ott mennek el és addig nem fekszem le, amíg nem találok valakit, aki elviszi ezt a csomagot apunak.
Apu néhány hete Szegeden betegeskedett, húgom vette magához, 59 évesen utolsó napjait élte, s már egy ideje képtelen volt lemenni a panell épület bejárata előtti telefonfülkébe.
Rossz érzéseim voltak egész nap, vettem apunak egy meleg köntöst, levelet is írtam, s tudtam ez lesz az utolsó üzenet, amit tőlem kaphat. Ez a csomag szeretetemet jelképezte. Ha postán küldöm, nem fog odaérni időben, de hogy is oldjam meg ezt?
Az éjszaka a szokásos módon telt, sok munkával, 2 emelet között sorra jártam a betegeket és majdnem állandoan, eszelősen, a csomagra gondoltam, és apàmra. Hülye vagyok, lehetetlent kívánok, hiszen nemcsak Magyarba, de Szegedbe tartó kamionost kellene találnom, ez meg lehetetlen kívánság.
Reggel 4 óra körül csönd volt a B sebészeten, a segédnővér valahol messzebb matatott, mikor egy betegszobábol fény szűrődött ki. Halkan kinyitottam az ajtót, egy középkorú férfi, igen csak ébren mosolyogva köszöntött:
’Jól vagyok, nincs semmi baj, alig várom a reggelt, mehetek haza.’
Pár kedves szóval kérdezgettem:
’Ki várja otthon? Melyik faluban él? Melyik vidékről származik?’
Az akcentusa egy másik tájrol jöhet csak….
’Magyar vagyok, de több évtizede itt lakom már egy közeli faluban, egy garázsban dolgozom, autószerelőként.’
’Tudja, kedves nővér, azért operáltattam meg magam ezzel a fránya sérvvel, mert már nincs évi rendes szabadságom és mivel mennem kell Magyarorszàgra, így szereztem egy kis betegszabit.’
Rámkacsintva folytatta:
’Amínt kilépek a korházbol, mindjárt a kocsimba ülök és……’
’Istenem, hová megy Magyarhonban?’
’Szegedbe nővérke, holnap este már ott leszek! Nem szoktam én megállni, legyűröm az utat egyszerre.’
M. Földházy elvitte tisztességgel a csomagot, a levéllel, Szegedre. Látogatása után néhány orával apám meghalt.”
Én is beszámolhatok hasonló esetekről a saját tapasztalatomból – biztos nem vagyok egyedi, talán mindenkivel történnek ilyen dolgok:
Vagy 15 éve egy Guterson nevü szimpatikus amerikai ügyvéddel dolgoztunk egy szerződés cikkelyeinek a megfogalmazásán. Kávézás közben elmesélte, hogy munkája keretében, mint azon cég szerződési osztàlyànak a vezetője, amellyel az én munkaadóm akart szerződést kötni, sok országba jutott el és mindenhol sikertelenül próbálta felfedezni Oroszországból elszármazott családja gyökereit. Eszembe jutott, hogy néhány éve volt egy Bartov nevü kollegám (Bartov a Guterson név héberesített verziója).
Megint a telefontársaság volt az amelyik kisegített. A tudakozótól néhány percen belül megkaptam Bartovék telefonszámát. Őmaga csak kevés részletet tudott családjáról, de megadta nekem idős szüleinek– akiket ma is Gutersonnak hívják – számát és hamarosan kiderült, hogy nemcsak jól ismerték az ügyvéd apját, hanem a férfi Guterson anyjának az unokatestvére. Az amerikai meleg szavakkal köszönte meg segitségemet és egy este elment megismerkedni új rokonaival. Kaliforniában él és a mai napig jó viszonyban vagyunk.
Mielőtt Izraelbe költöztem, a szlovákiai túrócszentmártoni gimnáziumba jártam és az ottani internátusában laktam is. A legjobb barátom Zoli volt: Mi ketten voltunk az egyedüli magyarok az iskolában, de csak majdnem illegálisan tudtunk magyarul társalogni. Túrócszentmárton a fanatikus szlovák nacionalizmus erődje és a magyar nyelv használata, szélsőséges indulatokat ébreszthetett volna fel.
Nem fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, 17 éves koromban egy ifjusági csoporttal Izraelbe emigráltunk és egy kibbutzhoz csatlakoztunk. Hat év után elhagytam a kibbutzot és Tel Avivban, az Allenby utca környékén béreltem szobát.
Zoli barátom élete sem volt rutinos. Mivel angol hajón, egy Vörös Tengeri kéjutazás alkalmából született, arra jogosult, hogy amikor eléri a nagykorúságot – ha úgy akarja – felveheti az angol állampolgárságot. Zoli Angliába emigrált – a Paul nevet vette fel – és a British Airwaysnél lett alkalmazva mint utaskisérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le és a legénység egy tel avivi szállóban lett elszállásolva, Paulnak eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodozott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy Allenby utcai postafiókba, elkérte az angol nyelvü telefonkönyvet és keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:
1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,
2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.
Paul még megpróbálta a szerencséjét az egyik tisztviselőnőnél is, aki felhívta számára a telefontársaságot, de természetesen a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tünik, én voltam az, hiszen nem messze onnan laktam.
Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt a repülőjárat következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, továbbra is Angliában él és időről időre telefonon csevegünk a régi napokról.
Ezek és a hozzájuk hasonló elbeszélések magukban nem annyira fontosak, de számomra azt jelentik, hogy bármennyire is tisztelem, becsülöm az Esélyek Törvényét, soha sem szabad megadnod magadat, elcsüggedned, azt mondanod az esélyek valószinütlenek.
Nincs lehetetlen, még akkor is amikor az esélyek jelentéktelenek, a vakszerencse váratlan meglepetésekkel jutalmazza azokat akik soha sem adják fel a reményt.