Olasz kezdőknek

Az intifáda (arab felkelés) előtti napokban, évente 40-50 külföldi diák csoport érkezett a városunkba és kb. ugyanannyi utazott innen is külföldre. Az u.n. Ifjúsági és Sport központ volt az amelyik felderítette azokat a külföldi iskolákat amelyek kézségesek voltak egy csereprogramra és kapcsolatot létesített közöttük és a megfelelő iskolák között a városban. Az utazások kölcsönösségen alapultak. Minden iskola amelyik egy külföldi csoportot látott vendégül, egy idő múltán ugyanannál az iskolánál vendégeskedett annak az országában. Nina volt a nemzetközi kapcsolatok felelőse az Ifjúsági és Sport központban és ő volt az aki összeegyeztette a különféle tényezőkkel a csoportok látogatásának pontos időpontját, hosszát, a diákok és a kisérők számát, a túrák útvonalát, költségvetését és minden hasonló technikai részletet. Mint minden munkakörben, ebben is történtek apró fennakadások, egyszer valaki elkéste a gépét, máskor egy fiú megbetegedett és korházba kellett beutalni, útlevél, vagy pogyász veszett el, valakit megzsebeltek, de semmi sem készítette Ninát arra fel, ami az olasz csoporttal történt.
Szokásosan mindenről előzőlegesen írásban megjegyeztek, de amikor a csoport tagjai leszálltak a gépről, kiderült, hogy ’ifjú‘ címke mégcsak egyre sem illett rá közülük. A legfiatalabb 25 éves volt és a legidősebb úgy 60 évesnek nézett ki. Egy biztos volt: A tervezéssel ellentétben, nem lehetett őket a középiskolások egyéni otthonaiban elszállásolni, szállodában kellett őket elhelyezni és a költséget az Ifjúsági és Sport központnak kellett fedeznie. Nina tombolt a dühtől és értesítette az olaszokat, hogy megszakítja velük a kapcsolatot. Válaszul egy hosszú olasznyelvü levelet kapott. Mivel Nina nem tudott olaszul, visszaküldte a levelet és udvariasan megkérte az olaszokat, hogy fogalmazzák meg mondanivalójukat angolul.
A válasz ezúttal váratlan helyről érkezett. Be lett rendelve a polgármester irodájába és ez egy külügyminisztériumi levelet lobogtatott felé. Az olaszok azt panaszolták a minisztériumnak, hogy Nina nem hajlandó kommunikálni velük. Szerencséjére a polgármester elfogadta Nina érvelését, hogy nem ért olaszul és utasította titkárnőjét ilyen értelemben fogalmazza meg a válaszlevelet.
A következő fejlemény még meglepőbb volt. Az olasz külügyminisztérium meghívta Ninát Olaszországba egy 3 hetes tanfolyamra az olasz nyelv és kultúra megismerésére. Rajta kivül még további négy izraeli lett beválasztva a delegációba. A feltételek a következőek voltak: Ifjusági munkakör, 40-en aluli kor és az angol nyelv magas fokú ismerete. A jelöltek angol nyelvtudását vizsgáztatták.
Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a megszabott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt – hiszen az ő honfitársaik sem túl pontosak – és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményézést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor a Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevet hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott.
Mindenki felszállt. Voltak ott németek, egyiptomiak, magyarok, belgák és mások. Az utazás vagy 8 órát tartott és már rég besötétedett, amikor a busz megállt egy meredek domb tövénél. A sofőr néhány dallamos mondatot hallatott. Senki sem értette meg, de a kézmozdulatokból amelyekkel szavait kisérte, utasai megértették, hogy az országút befejeződött, mindenkinek le kell szállnia és gyalog cipelnie pogyászát fel a dombra.
A domb csucsán egy ősi zárda volt, kétségtelenül egy nagy értékü régészeti kincs, de az épület a modern technika vívmányait majdnem teljesen nélkülözte. Az elcsigázott, éhes, szomjas utasokat ékes olasz beszéddel egy festői alak fogadta, aki mintha a Rózsa Neve c. filmből lépett volna ki. Az egy fogú barát vendégeinek vörösbor kancsókat, nagy tálokban hideg rizsát és szölőt szolgált fel és amikor valamenyire jól laktak, hálótermekben osztotta el őket, egy terem férfiaknak és egy másik nőknek. A primitív mosdók az udvaron voltak, de a csoport tagjai túl fáradtak voltak ahhoz, hogy valami megjegyzést tegyenek furcsa szállásuk és a higiéniai feltételek miatt. Mindez másnapra maradhatott, e pillanatban mindenki az ágyára roskadt és mély álomba esett.
Másnap reggel a tanfolyam résztvevőinek az első problémája az volt, valakit találni aki más nyelvet is tud mint a helyiek lingóját. A fogadóbizottság csak olaszul beszélt (mi a frásznak vizsgáztatták a résztvevőket angolból?). A vendégek minden mondatát széles mosollyal jutalmazták és poharukat további adag borral töltötték fel. Végülis a vendégek lementek sétálni a városkába és véletlenül megismerkedtek egy helyi lakossal, egy Franka nevü bájos hölggyel, aki angolul is beszélt. Ö volt az aki panaszaikat tolmácsolta a felelősöknek és ezek folytán a tanfolyam résztvevőit még egy modern motelbe helyezték át. Mindenki egy fényüző lakosztályt kapott, de ezzel a városháza úgylátszik kimerítette költségvetési keretét és nem maradt több pénze Catanzaroba érkezésük céljára: A tanfolyam rendezésére.
A motel csakugyan minden szükségessel fel volt szerelve, de a városon kivül volt és csak gyalog, vagy taxival lehetett bejutni a városba. A delegációk tagjai a megyefőnökkel akartak találkozni, de az „fontos ügyekkel” volt elfoglalva. A polgármester viszont kézségesen fogadta őket. A vendégeket betessékelték egy impozáns recepciós terembe, ahol minden jóval rakott asztalok (és vörös bor!) várta őket. A polgármester egy sallangós beszédet tartott (természetesen olaszul), lekezelt mindenkivel és távozott dolgaira. A németek feladták a meddő semmittevést és hazautaztak, de megint Franka volt az, aki némileg megmentette a helyzetet.
Megmutatta nekik a várost és a környékét, fordított, magyarázott és így a ’tanfolyam’ résztvevői mégis szerezhettek maguknak egy bizonyos olasz szókincset. Franka az izraeli csoport néhány napos sziciliai kirándulásához is csatlakozott. A végén a türelem kifizetődött. Amikor visszaértek Catanzaroba, vendéglátóik örömmel hiresztelték azoknak a delegációknak amelyek még nem hagyták el a várost, hogy találták egy megfelelő összeget a költségvetésben és néhány napon belül elkezdődik a tanfolyam.
A tanfolyam ugyan csak 10 napig tartott, de az utazás célja teljes egészében el lett érve. Három hét múltán az izraeli delegáció hazautazott és tagjai tudtak alapfokon olaszul beszélni, rengeteget tanultak az olasz kultúráról és egy életre szóló jó barátot szereztek. Franka meglátogatta Izraelt és a delegáció tagjai a mai napokig leveleznek vele.