NOVEMBER 29

Mint szokásom, azon a bizonyos napon is, vagy három hete, mielőtt elindultam a munkába, benéztem az újságba, de nem vettem észre a dátumot és főcímet sem láttam a nap jelentőségéről. Csak az irodában hívta fel figyelmemet egy kollega arra, hogy aznap november 29-ike van és 62 éve telt attól a naptól, amikor hosszas huzavona után 1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése felosztotta Palesztina területét a zsidók és az arabok között. E határozat alapján kiáltotta végül is ki David Ben Gurion Izrael államát 1948. május 14-én. Az ENSZ terv szerint a bibliai terület 57%-án zsidó állam jött volna létre, 43%-án pedig egy arab állam (a ’palesztin nép’ elnevezést csak 1964-ben kreálták). A konfliktusok elkerülése végett, kb. 100 négyzetkilométer Jeruzsálem körzetében, ENSZ igazgatás alá került volna.

A javaslatot a közgyűlés 33 tagja támogatta, 13 ellenezte és 10 tartózkodott, ezek voltak az erőviszonyok az akkori ENSZ-ben. Amikor 1949. május. 11-én Izraelt felvették a Világszövetségbe (mint annak 59-ik államát), 37 állam szavazott csatlakozásáért, 12 ellenezte és 9 tartózkodott. Ma az ENSZ-nek 192 tagja van, majdnem minden önálló állam a világon, közülük 60 muszlim és ezekből 24 arab. Ezek, együtt a Harmadik Világhoz tartozó államok nagy részével, gyakran szavaznak Izrael ellen.

Jól emlékszem 1947. november 29-re, a csehszlovákiai (ahol akkor éltem) zsidóság örömére, erre a hírre. Ez a közönség azonosította magát a cionista eszmével és nagy részük Izraelbe emigrált.

Az ENSZ történelmi határozatát Pozsonyban, Szlovákia fővárosában, 1947 decemberében fényes összejövetellel ünnepeltük meg a Nemzeti Színházban. Az ünnepség hivatalos részében pazarul kiöltözött funkcionáriusok, politikusok, vettek részt, szónokoltak, poharat emeltek, de az igazi murit a cionista ifjúság rendezte a színház előtti havas téren. A mai napig megvan nálam a mozgalom levele, amelyben kérik, hogy jelenjek meg este 7-kor pontosan ünnepélyes cserkész öltözetben – fehér ing, rövidnadrág (vagy szoknya) és kék kendő. Néhány százan voltunk és a kötelező szónoklatok után, izraeli nemzeti zászlókat lobogtatva, viharos hóra táncra perdültünk a szökőkút körül. A közúti forgalom, a villamosok leálltak és a lakosok bámulva nézték a rövidnadrágos bolondok hancúrozását a hóban.

Úgy látszik a halhatatlan Fáma asszony Bratislavában is honos. Másnap reggel a munkában kollegáim arról faggattak, igaz-e, hogy az előző éjjel frenetikus zsidó huligánok tőrrel fogai között randalíroztak a város központjában.

.

AKIK ÉNEKELNEK, EGÉSZSÉGESEBBEK

A zsidó nép a napokban ünnepli Hanukkát és mint évente, családunk ezúttal is rokonok házában gyűlt össze. Hagyományos ünnepeink között Hanukka a kedvencem. Nincs sem böjt, sem gyász, vezeklés, pászka, imádság, csak öröm: ez egyszer őseink győztek! Purim (a mi Farsangunk) is vidám ünnep, de manapság csak a gyerekek öltöznek jelmezt. Én is, aki büszkén lobogtatom a szabadelvűség zászlaját, megünnepelhetem Hanukkát, anélkül, hogy hűtlen lennék magamhoz. Egy kis akadályon kívül – a gyertyagyújtás áldása – amelyet könnyedén átszökellek, az est a fények ünneplése, sok jó kajával és nem utolsó helyen 10-15 hagyományos vidám dallal. Előzőleg sokszorosítottunk néhány lapot a dalok szövegével és aki forró burgonya tócsnit, lekváros fánkot, meg hanukkai ajándékot akart kapni, meg kellett szolgálnia hangos énekléssel, a sok gyertyatartó (minden gyerek sajátját hozza), a lobogó gyertyák és a terített asztal körül.
Az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre és az óta is élvezem, bár hangom nem túl jó. Emlékezek minden egyes a suliban, a cserkészeknél, a cionista mozgalomban tanult dalra. Annak idején, amikor még behívtak tartalékos katonai szolgálatra, de korom miatt már nem feleltem meg első vonalas beosztásra és néha hetekig végeztem kétszer négy órás őrszolgálatot egy isten háta mögötti lyukban, egyedül a sötét éjszakában, tudjátok miként harcoltam a rám törő álmosság ellen? Csendesen, hangtalanul, végénekeltem gazdag magyar, szlovák, héber dalrepertoáromat, néha hosszú percekig törve a fejemet a pontos szövegen, amíg beugrott.
Graham Welch professzor, a Nevelési Kutatás igazgatója az angliai Surreyi Egyetemnél, 30 éve tanulmányozza az éneklés különböző szempontjait. Úgy találta, akik énekelnek, egészségesebbek, mint akik nem. Az éneklés edzi a tüdőnket, megerősíti hasi, bordaközi és rekeszizmainkat, serkenti vérkeringésünket. Arra késztet minket, hogy mélyen lélegezzünk, mélyebben, mint akár egy kimerítő gyakorlat után, úgyhogy több oxigént veszünk fel, javul aerobikus kapacitásunk és ugyanakkor izomfeszültségünk is lazul.
Ennyit az éneklés hatásáról testünkre, de a dalolás több mint a szavak dallamos kimondása, zenei hangok létre hozása hangunkkal. Az éneklés érzelmi kifejezés, elfojtott vágyak, érzelmek megnyilvánulása, amelyeknek a mélysége azonosításunktól függ az adott szöveggel. A hazafias dalok az egyik legelterjedtebb ének műfajhoz tartoznak. Csak e héten olvastam egyik újságunkban, hogy a himnuszunk még mindig hatásos. Nem tudom milyen lakosságrétegekhez fordult a kutató, de a közvélemény kutatás eredménye pozitív volt. A kérdezettnek 91% azt vallotta, hogy a himnusz éneklése nemzeti érzéseket vált ki benne.
Amikor másokkal együtt dalolunk – mégha teljesen idegenek is, annál is inkább, ha családtagok, barátok – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza. A közösségi éneklés összeköti az embereket, barátságokat teremt, erősíti a nemzeti azonosságélményt, de fontos eszköze más népek megismerésének és megbecsülésének is. Nem véletlenül, katonai parancsnokok világszerte, menetelés közbeni éneklésre ösztönzik a legénységet.
További elterjedt ének műfajok a vallásos énekek és zsoltárok (gyülekezeti éneklés), népdalok, bordalok, ivónóták és természetesen a gyerekdalok. A kisgyerekek szeretnek énekelni. Az óvónők és tanító nénik ezt jól tudják és az éneklést, egyesítő, oktató és unalom feloldó tényezőként használják. Azon a bizonyos Hanukka bulin e héten, 6 éves unokám volt a legbuzgóbb kísérőm A nagyobbak sokkal kisebb lelkesedéssel daloltak, inkább csak azért, hogy elkerüljék a „Te miért nem énekelsz?” féle megjegyzéseket, mint élvezetből. Idősebb gyerekek számára az éneklés valamilyen okból gátlásos, talán attól félnek, hogy csecsemőknek tekintik őket. Az ifjúsági mozgalmak nagy plusza, megszokod, hogy másokkal együtt csinálsz dolgokat.
Sok népnél létezik a közösségi éneklés szokása. Görögországban például az ilyenfajta éneklés a mindennapi élet és az ünnepségek elválaszthatatlan része. Rodosz szigeti kirándulásom egyike volt a legélvezetesebbeknek. A zene-kávéházakban (musicafe) esténként, egész családok – néhány generáció – mulattak együtt és sokkal éjfél utánig énekeltek és táncoltak népi zenekar kísérettel.
Az egész, ú. n. fejlett világban, az emberek újra felfedezik, hogy az éneklés jó. A dalok vezérmotívumai a bölcsesség, tudás, történelem és a nép örömei és bánatai. Amikor egy nép elveszti dalait, gyakran az azonosságát, összetartását is elveszti, a nemzeti szellem drasztikusan csökken. Ebből a szempontból, a nyugati popkultúrának pusztító hatása van az etnikai kultúrákra.
Egy éve meg voltunk hívva Pestre, barátunk 65 éves szülinapjának ünnepelésére családja körében. Egy kis étteremben vacsoráztunk, természetesen cigányzene is volt. Az ünnepelt anyósa, egy rendkívül szimpatikus hölgy és kortársai külön asztalnál ültek és a dalokat vele énekelték a zenészekkel. Imádom a cigányzenét, sok dalt tudok dúdolni, de a szavaknak csak kis részét ismerem. Irigyen csodáltam ezeket az idős embereket, betéve tudták minden nóta szövegét. A hosszú est folyamán talán 30 nótát játszottak, az éneklők már berekedtek, de nem lankadtak el, amíg haza nem indultunk.
Barátunk és felesége, a fenti hölgy lánya, szintén ismerték a dalok nagy részét és a többi vendéggel együtt, időnként csatlakoztak az énekléshez, de lányuk, férje és két kislányuk, majdnem olyan közönnyel hallgatták a lelkes és zajos ünnepséget, mint feleségem (aki nem tud magyarul és nem lelkesedik túlságosan ezekért a [szerinte] érzelgős melódiákért).
Megkérdeztem a lányt – vele is nagyon jóban vagyok – „Nem ismeritek a nótákat, amelyeket nagyanyád olyan lelkesen dalol?” A válasz: „Természetesen ismerek néhányat, de jobban szeretem a Ledd Zeppelint.”
Vajon ilyen lesz a jövőnk? Franciák, japánok, magyarok, afrikaiak, oroszok, együtt fognak ülni és Ledd Zeppelint dalolni?

BRAZÍL DIÓHÉJBAN

“Cervantes és a Telenovellák Nyelve” című blogomban már említettem, vagy két évtizede úton Argentínából Európába, csak a gépen tudtuk meg, hogy a járat a brazíliai San Paulóban is leszáll. Azt latolgattuk, meglátogatjuk feleségem ott élő unokatestvérét, „de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Kíváncsiak voltunk, miért teszik ezt? A válasz: a brazil rablók kegyetlenek, a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét”. Mit mondhatok? Lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk”.

Repülőtársaságunk ez idén egyenes járatot indított Sao Paolóba és nejem megvalósította régi álmát, meglátogatta unokahúgát. Majdnem két hét után tért haza és mint kiderült, a valóság Brazíliában nem változott meg jelentősen. Megpróbálok tolmácsolni néhányat benyomásai közül, amíg még frissek emlékezetében. Közismert, hogy a szegény és gazdag rétegek közötti különbség Brazíliában, a világ legnagyobbjainak egyike. Ez társadalmi elidegenülést okoz, amelynek egyik mellékhatása az erőszak és bűnözés.

Nejem rokonának egy villanegyedben van nagy háza, kerttel és úszómedencével. A munkaerő az országban nagyon olcsó. A hölgy egyedül él és ezért csak bentlakó mindenese és kertésze van, aki az úszómedencéért is felelős, de gyerekes családoknak pesztrájuk is van és sokszor szakácsnőjük is. Mindamellett, a személyes kiszolgáláshoz hozzá kell szokni. Feleségem saját lakásegységet kapott használatára, külön fürdőszobával. Reggel fürödni ment és mire egy idő múltán kijött, ágya már be volt ágyazva és ruházata összehajtogatva. Kétségtelenül kényelmes, de egy bizonyos mértékben elveszíted a magánéletedet.

Az unokatestvér háza, mint a negyed többi háza, elektromos kerítésvédelemmel van ellátva. Az utca végén állandóan biztonsági jármű parkol és mielőtt az asszony autójával kihajt házából, három képernyőn megnézi nem ólálkodik-e valaki a környéken, a kapu nyitását pedig összeegyezteti a biztonsági őrrel. Öreg, ütött-kopott autót vezet, ne higgyék tehetős embernek, akit érdemes követni házába. Feleségem látogatása idején a légkondicionáló nem működött – 32-33 fokos hőségben – de az ablakokat nem szabad letekerni, az útkereszteződéseknél kéregető gyerekcsapatok miatt, akik nem vetik meg a csórást sem. Azon kívül, soha sem lehet tudni, nem rejtőzik-e a közelben egy felnőtt, aki csak az adódó alkalmat várja megragadni az uralmat a járműn.

Dacára ezeknek a biztonsági rendszereknek, két hete sikerült két rablónak behatolni házába, valószínűleg amikor kinyitotta a kaput. Szerencsére nem bántották testileg, de késes fenyegetéssel, arccal lefelé a padlóra fektették, felfordították a házat és elrabolták minden ékszerét, köztük anyjától kapott emléktárgyakat. A rendőrségnek nem sikerült elcsípni a rablókat, de visszahoztak egy gyönyörű aranyozott nyakláncot, amelyet a tolvajok útközben eldobtak, mert nem volt valódi aranyból. Az unokahúg a nyakláncot feleségemnek ajándékozta, mert úgysem tudna egy ilyen szemet szúró ékszert hordani Brazíliában.

A nagyméretű bűnözés és a sok rablás miatt, a nyilvános helyek, mint a metró, a szórakozó helyek, a szupermarketek – ezek fényűzőbbek, mint nálunk – biztosítva vannak és mindenhol fegyveres őrök cirkálnak. Miután az utcán veszélyes forgolódni, a legtöbb személyi szolgáltatás, mint például a posta, vegytisztító, nyomda és nagyszámú étterem, ezeken a biztosított helyeken van összpontosítva és élénk társadalmi élet folyik bennük.

Ha már a metrót említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Brazíliában, a 60 éven felüliek (hasonlóan Magyarországhoz, ahol 65 év a korhatár) ingyen utaznak minden tömegközlekedési eszközön. A brazilok rendkívül udvariasak és átadják a helyüket idősebb embereknek, talán azért mert aránylag kevés van belőlük a lakosságban. Szomorú tény, hogy az alacsony státusú társadalmi-gazdasági rétegekben (ilyen Brazília lakosságának a legnagyobb része) a tiszteletben megőszült emberek gyakorisága aránylag alacsony. Amikor egy idősebbnek látszó ember érkezik a bevásárló központba, odalép hozzá egy alkalmazott, elveszi tőle a kocsi kulcsot és parkol helyette (valet parking). Haladott korú embereknek nem kell sorba állni. Bámulatos látvány a színházi pénztárnál és másutt, ahol az emberek sorban állnak, ahogy a várakozók mind arrébb állnak és az idősebb embert a sor elejére eresztik.

Utazása vége felé feleségem feltette magának a kérdést: miként lehet-e ilyen feltételek alatt élni, lakatra zárva fényűző gettókban, egy tengerparti séta lehetősége nélkül? Még a kutyusodat sem viheted ki levegőzni a ház elé.

A válasz: minden szokás dolga. Azok számára, akik ott élnek, ez az életmód normális. Amikor nejem megkérdezte unokahúga gyerekeit – hason korúak, mint a mi gyerekeink – miért nem látogatnak el Izraelbe, azt válaszolták, félnek!

ELŐÉRZETEK

Az angol premonition – egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatos megérzés, nagyon gyakran figyelmeztetés – magyar fordítása előérzet, vagy előzetes figyelmeztetés. Azok szerint, akik hisznek az ilyenfajta előérzetekben, ez majdnem ugyanaz, mint a precognition, magyarul jövőérzékelés, (vagy előismeret, előzetes ismeret, prekognició) egy fogalom, mely meghatározása: olyan jövős információ birtokába jutni, amely a szokásos módon, valós adatok elemzése által, nem elérhető.

Szerény véleményem szerint az ilyenfajta előismeret már a parapszichológia területére tartozik. Tom Cruise 2002-es sci-fi filmjében, Különvélemény, a rendőrség Bűncselekmény Megelőző Osztálya természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező személyek (precogs) kinyilatkoztatásai alapján, még a gyilkosság bekövetkezte előtt letartóztatja a leendő elkövetőket, akik persze szenvedélyesen tiltakoznak, mert nem tudják még, hogy gyilkosságot fognak elkövetni. Egy másik film, egy meglehetősen izgi pszichológiai dráma, Megérzés, Sandra Bullockkal (amelynek plakátjából loptam az írásomat kísérő fényképet), teljesen képzeletbeli. Ha jól tudom, az Egyesült Államok katonasága parapszichológiai kísérletek sorozatát végezte el, de nem tudta bizonyítani, hogy a jövőérzékelésnek tudományos alapja van. Tény, senki sem jósolta előre meg a szeptember 11-es és más terrorcselekményeket.

Ellentétben a jövőérzékelés tehetségével, amely csak keveseknek adatott meg és mint fent említettem, nem bizonyítható, az előérzés, a megsejtés adottsága, veleszületett minden emberrel. Mindegyikünk tapasztal időről időre, ilyen, vagy olyan mértékben megérzéseket. Hányszor történt meg veletek, gondoltatok valakire, akit nem láttattok, vagy akiről nem hallottatok hosszú ideje és hirtelen felcsörgött benneteket? Ezeknek a előérzéseknek sincs tudományos magyarázata és nem bizonyíthatók empirikus eszközökkel.

Miért létezik mégis az a tévhit, hogy az előérzések aránylag megbízhatók? Embereken, különösen nőken, sokszor páni félelem hatalmasodik el, bizonyosak abban, hogy valami szörnyűség fog történni gyerekeikkel/unokáikkal/párúkkal. Ez egy teljesen természetes érzelem és

drágáik iránti nagy szeretettükből, a sok személyesen megélt, vagy a médiában közölt rettenetes esetekből, származik. Ezek az előérzetek a legtöbbször nem valósulnak meg és az egész esetet rövid időn belül elfelejtik, de azokban a sokkal ritkább esetekben, ha csakugyan szerencsétlenség történik, a hír a beteljesült előérzésről, szájról szájra terjed.

A Wikipédia néhány esetet említ, amelyekben az előérzés valóvá vált. Abraham Lincoln tíz nappal meggyilkolása előtt megálmodta közelgő halálát, Mark Twain megjósolta a Halley-üstökös megjelenését halála napján – hasonlóan, mint születésekor – sokaknak volt előérzete a Titanic elsüllyedéséről, de ezek a beteljesült jóslatokról szóló ritka és anekdotális esetekhez tartóznak, amelyeket azért jegyeztek fel, mert híres személyekkel/eseményekkel voltak kapcsolatban.

Engem azért kezdett foglalkoztatni a tárgy, mert elég gyakran vannak előérzéseim. Emellett, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ezek megbízhatók, pont fordítva. Néhányszor engedtem a kísértésnek és sorsjegyet vásároltam, mert úgy éreztem, ezúttal nyerni fogok, de a szerencse sajnos továbbra is elkerült. Az egyik városon kívüli utazásom előtt az az erős érzésem támadt, hogy baj fog érni és jobb lenne, ha otthon maradnék, de elhatároztam, hogy ez csak krónikus lustaságom újabb rohama és kényszerítettem magamat útra kelni. Elképzelhetitek, kutyabajom sem lett (de talán azért, mert óvatosabban vezettem).

Az egyik legemlékezetesebb esetem, még boldogult anyám életében történt. Egyszerűen rühellte, hogy feleségem és én külföldre utazunk, ’egyedül hagyva őt‘ és mindent megtett, hogy meghiúsítsa terveinket. Egy utazásunk előtt Csehországba, azt a lehetőséget vázolta fel, hogy már nem találjuk életben, amikor visszatérünk. Nem tudom miért, de ezúttal sokkal jobban hatottak rám szavai, mint máskor és repülésünk egész ideje alatt szavai ott harsogtak a fejemben. Az eset még a mobiltelefonok kora előtt történt, privát lakásban laktunk, a nemzetközi beszélgetések ára borsos volt és eszem ágában sem jutott engedélyt kérni, a vendéglátóink telefonját használni. Másnap, amikor Prága központjába kirándultunk, ott hagytam a csoportot, megkérdeztem merre van a főposta és rohantam felhívni mamámat. Nemcsak, hogy nem volt baja, hangulata emelkedettebb volt, mint általában, kedvenc programját nézte a német TV-ben és vidáman kívánt nekünk további jó mulatást.

Az utána következő években is továbbra kézzel-lábbal tiltakozott utazásaink ellen, de még sok évet élt meg és 85 éves korában halt meg.

Előérzéseim nem múltak el, de igyekezem semmibe venni őket és a mai napig nem sínylettem meg ennek következményeit. Felhívom olvasóimat, akiknek hasonló, vagy más tapasztalatai van, számoljanak be róluk.

CARMINA BURANA

Szülinapomra szép ajándékot kaptam, két jegyet egyik kedvencem, a Carmina Burana előadására. Ritkán láttam hasonló, mély benyomást keltő koncertet. A művet a Tel Avivi opera zsúfolásig megtelt termében, a Rison Lecioni szimfonikus zenekar adta elő és a fenomenális Dan Ettinger vezényelt. (A koncert első részében a zenekar Mozart 25.-ik szimfóniáját játszotta). A színpadon, a zenekar tagjain kívül, egy száztagú kórus is helyet kapott és időnként egy gyerekkórus ötven tagja is csatlakozott.

Carmina Burana egy cselekményes kantáta, amelyet a német Carl Orff szerzett 1935-36-ban. A mű 24, egy bajorországi kolostorban talált, latin–német–francia XIII-XIV. századbeli versre alapszik. A dalok világi tárgyak széles skálájáról szólnak. A sors és szerencse forgandóságáról, az élet csalóka, félrevezető természetéről, a tavaszi visszatérés öröméről, a zabálás, piálás, szerencsejátékok, testi vágy gyönyöreiről. A ciklus sok dalának erotikus jellege van. Sokszor hallgattam már meg a művet különféle előadás módon és néhány filmezett verziót is láttam. Említésre méltó volt egy, amely az énekelt és zenekari tételeket buja balettel egészítette ki, de számomra a legérdekesebb az a felvétel, amelyikben a Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli és egy japán kórus kíséri. Mindig újra és újra elbűvöl a ferdeszemű énekesek látványa, ahogy óriási igyekezettel adják elő Bach és más európai zeneszerzők műveit, amelyeknek a kultúrája olyan messze van az övéjüktől, mint a Föld a Holdtól, olyan nyelveken, amelyek teljesen idegenen hangozhatnak számukra (Carmina Burana esetében latin és középkori német).

Legalább 5-6 élő előadását is láttam a kantátának. Ha csak lehet, a zene élvezésének ezt a módját részesítem előnyben, amikor a hallás dimenzióját kiegészíti a látás is. Dan Ettinger karmestert először láttam és nagyon élveztem rendhagyó és virtuóz stílusát. Ettinger, aki soha sem tanulta a vezénylést az akadémián, ugrabugrál, táncol és minden mozdulatával átéli a zenét. A múltban gyakran kérdeztem magamban, minek szükséges egyáltalán a karmester? Mi a kapcsolat a férfi között a kis pódiumon, aki ritmikusan lóbálja a kezét és az zenekar között, amely magabiztosan végzi feladatát? Nem így van Ettinger esetében. Ő láthatóan uralkodik a zenészeken és minden feltörő szólamot, halk tónust, megfelelő karmozdulattal beint.

Amikor a szemeddel követed a zenekart munkájában, könnyebb megérteni a játszott művet és különbséget tenni különböző alkotóelemei között. Így például ezen a koncerten, hosszú perceken át szemeztem a dobost, amint különféle hangszereket szólaltatott meg. A dobok dörgését nem volt nehéz hallani akkor sem, amikor a zenekar és a kórus teljes hangerősséggel működött, de csak amikor a zenészre koncentráltam és láttam amint a tamburint rázza, vagy ráver a triangulumra, amelynek a hangja általában elenyészik a zenekar crescendójában, sikerült kivennem finom hangját.

Mint már említettem, Carmina Burana egyik kedvencem és feleségem meg jó barátaim is velem hasonló mértékben kedvelik. Azonkívül, mint jól tudjuk, minél inkább hallgatunk egy zenei művet, annál inkább válik ismertebbé és kedvesebbé, de nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nem osztják ízlésemet. Régebben, amikor még kutyatulajdonosok voltunk – mióta kedvencünk az örök vadászmezőkre távozott, nem volt kedvünk új állatot hozni házunkba – sétáltatás közben megismerkedtem egy angolszász hölggyel, aki szintén ölebét sétáltatta. Beszédbe eredtünk és egy kicsit meg is barátkoztunk. Néhányszor meghívott házába egy pohárkára és amikor két további jegyet kaptam a Carmina Burana egy előadására, meghívtam őt és barátját, tartsanak velünk.

Nem tisztáztam előzőleg zenei ízlését, de feltételeztem, hogy mint intelligens világfi (vagy inkább világnő), ő is kedveli a klasszikus zenét. Ami történt elképesztett. Néhány perccel a zene kezdete után, a hölgy felemelkedett, odasúgta nekem, „Nem bírom tovább” és barátjával együtt elhagyta a termet.

Ezután a kínos eset után, kapcsolataink is lehűltek. Úgy sincsen kutyánk többé és nem futunk többé össze sétaink közben.

O Fortuna, a Carmina Burana első részéből. A Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli.

FORGÓAJTÓ, vagy A MÁSODIK FELESÉG

A napokban véletlenül összefutottam egy régi barátnőmmel. Sok év telt el az óta – több mint 45 éve vagyok nős – de ma is gusztusosnak és kívánatosnak néz ki. A kapcsolatunk annak idején nem volt egy sorsszerű, dramatikus, fel-le szerelem. Élveztük egymás társaságát, moziztunk, buliztunk, parki padon, vagy a lépcsőházban, mielőtt hazament a szüleihez, csókolództunk, egy kicsit tapiztuk egymást – azokban a napokban a sex fiatalok között inkább kivételnek számított, mint magától értetődőnek – de nem voltam még érett egy állandó, kötelező kapcsolatra és amikor megismert egy nálam komolyabb pasit (aki később el is vette), mint barátok váltunk el. Csak kellemes emlékeink vannak azokról a napokról, visszamaradt keserűség, harag nélkül és dacára a hosszadalmas szünetnek, mindketten úgy éreztük, a barátság, a kölcsönös érdeklődés, továbbra is fennmaradt.

Beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, kiraktuk az asztalra a gyerekek, unokák fényképeit és kellemes terefere és kávézás között, az a gondolat ötlött a fejembe, mi lett volna, ha folytatjuk a kapcsolatot, ha elmélyítjük és összekelünk?

Mindjárt most le akarom szögezni, maradéktalanul boldog vagyok házasságomban, nejem legjobb pajtásom, gyerekeink jól sikerültek (szerény véleményünk szerint), soha sem fordult meg fejemben a megbánás gondolata, de hiszen a fenti barátnőt jó néhány évvel a jövőbelim előtt ismertem meg és ha tovább járunk, elhatározzuk összekötni jövőnket, valószínűleg egyáltalán nem ismertem volna meg mostani élettársamat. Furcsa, nem valószerű tulajdonságom, érzelmileg képtelen vagyok azonosulni a kétdimenziós idő fogalmával, amely szerint a forgalom csak egyirányú lehet, a múltból a jövőbe és mindig azon morfondírozok „mi lenne ha?”

Nálam okosabbak és nagyobbak próbálták meghatározni a házasság intézményének minőségét, szavak százezreit írták és írják olyan címekkel, mint „a párkapcsolati kommunikáció fontossága”, „a boldog házasság titka”, „sikeres párkapcsolat” és hasonló tárgyú cikkeket, meg tanult könyveket, de egyben mindegyikük megegyezik: a sokszor fájós kompromisszumok a házasélet alapjai. Az élettársak kötelesek megegyezni a másikkal, igyekezni megelőzni a heves, gyorsan elfajuló szembeszállásokat, amelyek néha azt okozhatják, hogy az egész kapcsolat felbomlik.

A kompromisszumok sokkal a dátum kitűzése és a meghívók kiküldése előtt kezdődnek. Ha valaki kijelenti előttem, rátaláltam az ideális partnerre, gratulálok neki, magamban pedig egy jót röhögök. A nő lehet lélegzetelállító szépség, csodás szakácsnő, példás háziasszony, a férfi atlétikus, vonzó testű, kitűnő táncos, bűbájos udvarló, aki ajándékokkal halmozza el barátnőjét, de mindig van egy-két csomó a kákán. A férfi horkol, sportbolond, rendetlen, füstöl, mint a kémény, a nő órákig dumál a telefonon, kifogásolja párja barátait, folyton kritizálja, nem nevet a viccein stb., stb. Hát akkor miért kelnek mégis össze? Mert szerencséjükre létezik egy leleményes ‘fülig egymásba habarodás’ nevezetű automatikus mechanizmus, amely azt okozza, hogy az érintett személyek fittyet hánynak az ilyen kis zavaró mozzanatoknak, mi több, vakok, mint a bányaló és nemcsak képtelenek észrevenni bármilyen hibát partnerüknél, hanem meg vannak győződve arról, hogy ő a tökéletesség eszményképe. A hatása ugyan elmúlik egy idő után, de addig a pár már házas egy ideje, esetleg első gyereküket várja és ha a különbségek közöttük nem szélsőségesek, a vak szerelem lassan-lassan tágra nyitott szemű csendes szeretetté változik, amely sokszor évtizedekig megmarad: jól ismered élettársad gyengeségeit, bolondériáit, korlátoltságait, de dacára ezeknek, szereted őt.

Mindez átfutott a fejemen aznap, amikor búcsút mondtam volt barátnőmnek – természetesen telefonszámokat cseréltünk és biztosítottuk egymást a kapcsolat fenntartásáról – amikor hirtelen eszembe jutott egy elbeszélés, amelyet egyszer régen olvastam. Szeretem a fantáziákat, egy ilyenfajta elbeszélés lehetővé teszi eljutni olyan tájakra, amelyek kívül esnek az elfogadott kereteken, nem vagyunk megbéklyózva a konvenciók által és akármilyen helyzetet leírhatunk, mégha képtelenségnek is tűnik, hiszen végül is csak fantáziáról van szó.

Meglehetően szexista elbeszélésünk hőse egy rendkívül mázlis fiatalember, hívjuk Mikenak, aki nemcsak két lányt szeret, hanem ők viszont szeretik őt. A férfinek nagy dilemmája: melyiket részesítse előnyben. Mindketten szépek. Az első, Sára, szerény, házias, utálja a sminket és egyszerűen öltözködik. Úgy készülődik a házasságra, mint mások az egyetem felvételi vizsgáira. Tud varrni, főzni, vasalni, makacs foltokat eltávolítani. Egy sikerült este számára egy olyan, amelyen meghallgatják együtt a Filharmonikusok heti koncertjét, vagy verseket olvasnak.

A másik, Ivonne, szöges ellentéte Sárának. Kihívóan öltözködik, az arcát vastag sminkréteg fedi, fülében óriási fülbevalók himbálóznak, karján karperecek sokasága és főleg megszállott bulizó. Az előkelő társaság egy buliját sem hagyhatja ki. Élvezet vele szórakozni, bugyborékol belőle a vidámság, csodálatos táncos és a hajnali órákban, amikor hazaérnek valamilyen szórakozásból, elegendő energiája marad, partnerének felejthetetlen nemi élményt ajándékozni, de egynéhány ilyen viharos nap után, Mike jóllakottságot, kielégültséget érez és szüksége támad egyedül tölteni néhány csendes napot.

Ez befolyásolta végső választását is. Családot akart alapítani és nyilvánvaló volt számára, hogy Sára jobban megfelel jövendő gyerekei anyjának. Az esküvőre Ivonnet is meghívta, de a lány ezt az egy rendezvényt kivételesen inkább kihagyta. Hiszen ő teljes egészében, testével és lelkével átadta magát Mikenak és nem tudta megérteni miért választott mást.

Az esküvő szerény volt, mint a házasok, a mézeshetekre Londonba utaztak, múzeumokba látogattak, néhány jó darabot megnéztek és a visszatértük után gyorsan elmerültek a házasélet rutinjában. Vagy 10 hónappal a lagzi után Sára megszülte első fiúkat, a másodikat pedig vagy 3 év múltán. Példás háziasszony, feleség és anya volt. A házban mindig rend honolt, Mike minden gombja fel volt varrva, ingei kivasalva, cipői kipucolva, a gyerekek jól neveltek és amikor férje megjött a munkából, felesége öleléssel, a papuccsal és kedvenc ételével várta.

Estéik csendesek voltak, nézték a TV-t, vagy könyvet olvastak, de 9.30 felé Sára elemei lemerültek és visszavonult a hálóba. Szombat este barátokhoz mentek, vagy azok jöttek hozzájuk, de ilyenkor is megőrizték a szolid kereteket. Az egyetlen alkoholos ital asztalukon a bor, vagy sör volt, a táncok szalonos jellegűek és éjfél előtt mindenki elbúcsúzott. A sex is kielégítő volt, de nem spontán, isten ments, Sára nem hitt a spontán cselekvésben. Házasságuk kezdetén négyszer hetente közösültek, az első gyerek után háromszor és a második után kétszer, ha csak Sára nem volt túl fáradt és az igaz az, Mike beérte ennyivel.

A férfi soha sem képzelte el a házaséletet ennyire tökéletesnek. A szülei is szerették egymást, de a néha zajos veszekedések törtek ki közöttük és azután néhány napon keresztül puskaporos volt a levegő a házban. Nem így volt az ő otthonában! Sára nem létezett különálló személyként, minden, amit Mike szeretett, kedvelt, előnybe helyezett, akart, magáévá tette lelkesen és csak egyet kívánt magának: az embere legyen boldog! Az is volt, csak egy hülye panaszkodott volna ilyen ideális körülmények között és ha bármilyen kétség merült fel lelkében, Mike nagy dühösen hessegette el, de mint közismert, az érzelmeken nehéz uralkodni. Nem mintha boldogtalan, elégedetlen, kielégítetlen lett volna, csak unott. Egyre inkább, ahogy a napok múltak. Még állandó, biztonságos, jól jövedelmező munkahelye sem érdekelte különösebben. Ha a dolgok a maguk normális medrében folytatódnak, feltehetően 55 évesen a vállalat alelnöke lesz. Na és?

Kétségbeesetten kérdezte magától: „valóban erre születtem? Lassan kapaszkodni fel az élet létráján, nagyobb lakásba költözni, fényűzőbbre cserélni az autót, felnevelni gyerekeimet, egyszer évente Svájcba menni síelni és tiszteletben megőszülni ugyanazon az asszony mellett? És hol vannak az álmok, a kalandok, az országok, amelyeket nem láttam, az ízek, amelyeket nem ízleltem, a kipróbálatlan dolgok”?

Egy hétvégén hasonló terhes gondolatokkal feküdt le, miután órákig bambán bámulta a tévét, egyedül. Sára már rég az álmok világában volt és nem volt valakije, akivel megoszthatta volna a komikus, dramatikus, vagy főleg unalmas perceket. Arra gondolt, felébreszti, javasolja, változtassanak valamit szokásos életükön, de tapasztalatból tudta, élettársa ezekben az órákban nem vesz adást, ő egy reggeli ember, aki éjjel nem működik. Végül elnyomta az álom és amikor felébredt, mindjárt érzékelte – még mielőtt szemeit kinyitotta volna – valami történt, valami megváltozott.

Elsőnek parfüm átható illatát érezte, valahonnan ismerősnek tűnt, de egész biztosan nem volt Sára márkája. A feje zúgott és nem értette miért, hiszen nem ivott semmit rendes pohár borán kívül. Amikor kinyitotta a szemét, az első, ami szemébe ötlött, a lámpán lógó melltartó volt és mellette, az éjjeli asztalon, egy félig teli pohárka zöldes itallal, de a következő látvány mindennél meglepőbb volt: a mellette szundító összesen néhány tetoválás mintával borított érzéki női test, Ivonné volt. Egy kissé érettebb, telibb, de mégis az ő Ivonneja volt, akinek három éve olyan keserű csalódást okozott.

Nem fárasztalak benneteket a beszélgetés tartalmával, amely Mike első zavaros perceiben lezajlott a pár között, úgysem idézem szóról szóra a rég olvasott elbeszélést. Csak saját szavaimmal akartam leírni a helyzetet, amelyben hősöm találta magát. Kiderült, hogy Mike egy olyan világba ébredt, amely csak hasonlított az övéhez, de nem volt teljesen azonos vele és ebben az alternatív világban Mike és Ivonne néhány éve házasok. Gyerekük még nem volt, de hiszen fiatalok és annyi mindent nem próbáltak még ki. Ráérnek még intézményesedni és kakis popsikat törölni. Az utcán, háza előtt, olyan kocsi márkák parkoltak, amelyeket Mike nem ismert, a miniszterelnök, akiről a híradóban beszéltek, az ő világában elvesztette a választásokat és a polcon felfedezett két könyvet kedvenc írójától, aki néhány éve elhunyt és úgy vélte, minden könyvét ismeri, de kinek volt ideje olvasni!

Ivonne nem változott meg, ugyanolyan lelkes bulizó maradt, mint azelőtt és az unatkozó férfi nagy lelkesedéssel vetette be magát a rendezvények napi fergetegébe. Ebben a világban Mike minden pénzét egy futurisztikus vállalkozásba fektette be és ez a befektetés annyira kifizetődött, hogy nem kényszerült többé reggelenként az irodába menni és így megengedhette magának akkor feküdni le, amikor kedve támadt. Ivonne fantasztikus volt az ágyban, sokkal jobb, mint megmaradt Mike emlékezetében, újból felélesztette benne a szexuális vágyat, amelyről azt hitte végleg elenyészett nála és a következő napokban olyan alkotó jellegű nemi tevékenységben volt része, amelyről fogalma sem volt, hogy létezik.

A közeli hétvégén a házaspár, néhány barátjával, egy üzletember privát repülőjén Las Vegasba repült, Mike egyik vágyálma, amely attól tartott, már soha sem fog megvalósulni. Digitális fényképezőgépében fényképeket fedezett fel egy szabiról, amelyre persze nem emlékezett, a fotókon ők ketten napoznak és smárolnak a mykonoszi nudista tengerparton. Mikenak nem volt többé ideje unatkozni, alig maradt ideje a pihenésre, de ezúttal sem volt teljesen megelégedve, zaklatta a gondolat, mit történt két helyes gyerekével és odaadó nejével, Sárával. Nem értette a szerkezetet, amelynek alapján működnek ezek az alternatív univerzumok. Vajon az ő eredeti világában Sára hajadon maradt, más férfi a férje, vagy az ő alteregója ül most mellette a vacsoraasztalnál, beszámol neki az irodában történtekről és élvezi a két kissráca egészséges étvágyát és gyerekes hancúrozását. Nem rossz ez az életmód, de ha csak módja lenne hazaugrani (igen, a másik házat tekintette igazi otthonának) néhány percre – egy tobzódás és a másik között – megölelni a feleségét és gyerekeit és megmondani nekik, hogy tiszta szívből szereti őket, ha csak lélegzetet vehetne, rövid szünetet tarthatna, de ez már nem volt a menü része.

Mike hamarosan felfedezte, az egyetlen módja ahhoz, hogy visszakapja előző életét és családját, az, ha úgy érzi, torkig van mostani életével, ha habozás nélkül ki tudja jelenteni, nem kívánja ezt az életet. Akkor működésbe lépett valamilyen láthatatlan szerkezet, amely csak rá hatott és nem tudta a titkát és reggel Sára oldalán ébredt fel, mintha misem történt volna. Gyerekei egy kicsit nagyobbak voltak, a babának új foga nőtt, nem emlékezett arra a kínos esetre a húsvéti ünnepi vacsorán, amelyet felesége említett, de különben minden visszatért a maga elolvasni és kezdetben még az irodába is új lelkesedéssel ment. Nem véletlenül mondtam ‘kezdetben’, mivel a forgatókönyv újra és újra ismétlődött,

Mike két felesége egyikénél sem volt képes huzamosabb ideig megmaradni, de ha elhatalmasodott rajta a kielégítetlenség, nem esett kétségbe. Tudta, egy privát forgóajtó áll rendelkezésére. Amint a pohár csordultig megtelik, egy szép reggel a másik nejét találja ágyában, vagy az elsőt, vagy a másodikat, vagy az elsőt…egy kielégítő elrendezés egy átlagos hím számára.

Ideáig a példa. Van tanulság is? Persze, hogy van, mint minden jó elbeszélésben. Egy fantáziában minden lehetséges, de a valóságban igyekeznünk kell kihozni a maximumot választásunkból. Mint már írásom elején megjegyeztem, ne keresd a tökéletest párodnál. Elégedj meg azzal, hogy összekötötte a sorsát sorsoddal, szeret téged és a maga korlátozott módján, dacára rengeteg hibájának, mindent tőle telőt megtesz a teljes boldogságodért. Próbáld megbocsátani párod gyarló botlásait, ne élezz ki minden vitát addig a robbanópontig, amikor mindkét fél, ne adj isten, olyat mond, amit később megsajnál és ha csak lehetne, visszaszívná. Néha mindenki kiborul, minden embernek lehet rossz hangulata, vannak mélypontjai, csak ne buzeráljátok, hagyjátok felocsúdni és visszatérni magához.

Mi az egész tan dióhéjban? A feleségem szavaival élve:

„Élj és hagyj élni!”

EUTANÁZIA

Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.

HOROGKERESZT TEL AVIV SZÍVÉBEN

Mint minden más nagyvárosban, a legdrágább telkek Tel Avivban is a város központjában találhatók. Az újságok gazdasági rovatai szerint, a spekulánsok egymással vetekednek, melyiknek sikerül több hasznot hajtható vételhez jutni, hamarosan magasházak fognak épülni a mostani két- három emeletesek helyett, de a legkívánatosabb körzet szívében van egy négy hektáros terület, a történelmi Szarona, amelyhez a fejlesztők nem nyúlhatnak hozzá. Néhány hete, két és fél órás túrán vettem részt az egykori német kolóniában. Hozzáértő idegenvezetőnktől sok új és érdekes részletet tudtunk meg városunk történelméről.

A 19.-ik század második felében az akkori Palesztinába emigrált az u. n. templomosok – a würtenbergi német protestáns egyház keretében működő Tempelgesellschaft-nak (= templomos közösség) nevezett, csekély jelentőségű mozgalom – néhányszáz híve. A mozgalom tagjai a bibliai önmegvalósításban hittek, szerintük az üdvösség előfeltétele, letelepülni a Szentföldön. A csoport céljának tűzte ki, előkészíteni az országot a Messiás jöttére és tagjai a tengerparti városokban telepedtek le, először Haifán és utána Jaffában. A Palesztinába érkezett emigráns csoportok közül, a templomosok voltak az egyedüliek, akiknek sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel és az első Világháború után is fennmaradni.

Így például egy keresztény szekta az USA-i Maineből, szintén abban hitt, hogy a letelepedés a Szentföldön fogja előkészíteni az Ég Királyságának jöttét és települést alapított Jaffán. 1866-ban 157 férfi, nő és gyerek érkezett Palesztinába egy vitorlás hajó fedélzetén. Szétszedett faházakat hoztak magukkal, amelyeket a településen állítottak össze. Rövid idővel letelepülésük után, belső viszályok, járványos betegségek, meg a súlyos gazdasági helyzet miatt, a település szétbomlott, tagjai pedig visszatértek az Egyesült Államokba.

A majdnem teljesen elhagyott települést 1868-ban megvették a templomosok, akik további települési helyet kerestek. Ez volt a második kolóniájuk, a haifai után.

1871-ben a templomosok Jaffától kb. 4 kilométerre 50 hektár földet vásároltak, a manapság Kirjának nevezett terület egyik dombján és egy Szarona – a bibliai Saron német változata – nevű mezőgazdasági települést alapítottak. A terület választása nem volt véletlen. Egy oldalról a fontos Jaffa-Nablusz kereskedelmi út határolja, a másikról az Ayalon folyó (Tel Avivot csak 1909-ben alapították). A telepeseket kezdetben különféle betegségek támadták meg, elsősorban a malária pusztította soraikat. Ezért eukaliptusz fákat ültettek – ezek voltak az első ilyen fajtájú fák Palesztinában – amelyek segítettek a mocsarak kiszárításában és ugyanakkor a levegőt is megtisztították.

A települést kereszt formában tervezték. A ’Tenger’ utca (ma Kaplan a neve), keletről nyugatra szelte át hosszában a falut és merőleges volt a mai David Elazar utcára.

1898-ig Szarona szegényes mezőgazdasági település volt. Ebben az évben látogatott a Szent Földre II. Vilmos német császár. Találkozott Herzl Tivadarral, a cionista mozgalom atyjával, aki felhívta az elképedt császár figyelmét arra, hogy alattvalói élnek Palesztinában. II. Vilmosra óriási benyomást keltett a Közel Keletre átültetett német falú és nagy összegekkel járult hozzá a település fejlesztéséhez.

A lakósok többsége a földet művelte, de egy részük a helyi bor és más termékek szállításával és értékesítésével foglalkozott. A 1893-ban felépült pincézetet és szeszfőzdét, Theodor Sandel építész tervezte, az ország első tervezőinek egyike. Épületei egy sor zsidó településen is láthatók. Szaronában egy olajprés és az első palesztinai modern kút is felépült.

A falu a szépség, rend és modern földművelés példaképe volt. A telepesek haladó kultiválási, addig ismeretlen, módszereket vezettek be, úgymint: kertészeti és palánta telepítési területek fejlesztését, trágya és műtrágya használatát a földeken, újszerű öntözési rendszert a parcellákban és a narancsültetvényeken, ciprusfa sorokat a parcellák megjelölésére. Korszerű mechanikus munkaeszközöket hoztak szülő hazájukból, cséplő és arató gépeket, szivattyút a víz felhívására nagy mélységből, rendezték a településen a víz tárolását és vízcsöveket vezettek be a házakba. A szőlőn kívül, a templomosok narancsot (tőlük származik a Jaffa narancs márkanév) és krumplit is növesztettek. Annyira sikeres volt Szarona, hogy mintatelepülés lett a zsidó telepesek számára.

Az első Világháborúban, az angolok váltották fel a törököket Palesztinában és mivel a templomosok mindvégig megtartották német állampolgárságukat és így ellenséges ország polgárai voltak, zömüket Egyiptomba száműzték. Csak a cionista vezetők beavatkozása után engedték vissza őket a hatóságok a húszas években. A házakat romokban, gazdaságaikat kifosztva találták, de a telepesek nem csüggedtek és nekifogtak újraépítésükhöz. Hamarosan Szarona látta el friss tejjel, gyümölccsel és zöldséggel Tel Avivot – amely a település házait teljesen körbenőtte.

A múlt század harmincas éveiben a nemzeti szocialista mozgalom elvei hatoltak be a templomosok soraiba. A szaronai fiatalok a náci ifjúsági mozgalom (Hitlerjugend) egyenruhájában masíroztak és a falutanács épületére a horogkeresztes zászlót tűzték ki. 1936-37 években sok német telepes nyíltan az arab lázadás mellé állt. Az arab bandákat fejlett technikával látták el és megtanították őket a modern fegyverek használatára is. A fiatalok, katonakoruk elérésekor hazautaztak és csatlakoztak a Wehrmachthoz. A harmincas években a nácik egy sor hivatalnoka látogatott a palesztinai németekhez, ezeknek egyik volt Adolf Eichmann, a magyar zsidóság főhóhéra, aki kétszer is itt volt.

Amikor kitört a második Világháború, a templomos telepesek nagy részét letartoztatták, kolóniáikat pedig – öt ilyen volt Palesztinában – az angol katonaság őrizte. Szarona szöges dróttal és őrtornyokkal körülvett internáló táborrá vált, a telepesek napközben kijárhattak földjeiket megművelni. Amikor a német hadsereg Palesztinához közeledett, a letartóztattok nagy részét Ausztráliába deportálták, egy másik részét zsidó hadifoglyok és a megsemmisítő táborok rabjai ellenében cserélték ki. Végül is az angolok lefoglalták a település házait és a csendes faluból katonai tábor lett. A függetlenségi harcok idején, a zsidó földalatti mozgalom meg is támadta ezt az angol bázist.

1947 decemberében a britek kiürítették a tábort és Szaronában kitűzték az izraeli lobogót. Az izraeli katonaság egy ideig továbbra is használta. A pincézet kiterjedt termeiben repülőket állítottak össze, amelyek később részt vettek a Felszabadító Háborús harcokban. Az állam kikiáltása után a kormányirodák ideiglenesen Szaronában kaptak helyet. Akkor nyerte el a „Kirja” (kormányzati negyed) elnevezést. Többek között Itt székeltek a miniszterelnöki és államelnöki irodák, a rendőrség főhadiszállása, az állami rádió (amely a mai napig ott van). A pincézetben működött az állami nyomda és az iskola épületében szülő korház létesült. 1962-ben Izrael állama 54 millió német márkát fizetett kártérítésül a telepeseknek.

Miután a kormány áttette székhelyét Jeruzsálembe, a területet a hadügyminisztérium használta céljaira. A történelmi épületeket nagy károk érték, a fák legtöbbjét kivágták. Csak a 80-as években nyilvánította a kormány a Kirja déli részét védett területnek. Az északi rész továbbra is az Izraeli Véderőt szolgálja. Az utolsó években megkezdődött a körzet tatarozása és öt házat, amelyek zavarták a forgalmat, vagy 100 méterrel arrébb toltak.

A túra keretében megismerkedtünk a 80 éves Jonatan Mamlukkal, akinek az apja volt Szarona zsidó gyógyszerésze 1924-1944 között. Gyógyszertára a falu központjában volt és miután a településen nem volt orvos, a naturopath patikus kezelte a betegeket.

Mamluk többek között beszámolt 30 ausztráliai német templomos 2009. áprilisi izraeli látogatásáról. A delegációnak néhány, több mint 80 éves telepes tagja is volt, akiket a 40-es években száműztek és az óta nem látogattak Izraelbe.

„A fogadás a pázsiton Szarona központjában, különösen megható esemény volt számomra. A rendezvény idején hozzám fordult a látogatók egyike, a nyolcvan éves Steller Robert, aki Szaronában született és azt kérdezte, tudok-e arról, hogy Mamluk Izidor patikusnak volt egy fia? Emlékszik arra, hogy együtt játszottak az óvodában. Mindjárt felpattantam helyemről izgatottan és elmondtam, hogy én vagyok az a gyerek, az, aki mellette ül most. Mindketten nagyon izgatottak voltunk és beszámoltunk egymásnak életünkről 4 éves korunk óta.”

A kiesen virágzó, sokszínű növényzettel tarkított, hatalmas fákkal körülvett, védett park 4 hektáros területén 37 templomos kőház van, amelyek – ha megvalósulnak a tervek – mint kávéházak, éttermek, butikok, galériák, múzeumok és látogató központ fogják szolgálni a nagyközönséget. A jövőben ez a terület lesz Tel Aviv-Jaffa szórakozó, kereskedelmi, kulturális, szabadidő, bevásárló központja. „A komplexum integrálni fog a történelem, a kezdeti palesztinai településektől kezdve, egészen az első kormányzati intézmények létesítéséig és a modern építkezés között és megőrzi a park egyedülálló karakterét”.

Fényképek a túráról