ELŐÉRZETEK

Az angol premonition – egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatos megérzés, nagyon gyakran figyelmeztetés – magyar fordítása előérzet, vagy előzetes figyelmeztetés. Azok szerint, akik hisznek az ilyenfajta előérzetekben, ez majdnem ugyanaz, mint a precognition, magyarul jövőérzékelés, (vagy előismeret, előzetes ismeret, prekognició) egy fogalom, mely meghatározása: olyan jövős információ birtokába jutni, amely a szokásos módon, valós adatok elemzése által, nem elérhető.

Szerény véleményem szerint az ilyenfajta előismeret már a parapszichológia területére tartozik. Tom Cruise 2002-es sci-fi filmjében, Különvélemény, a rendőrség Bűncselekmény Megelőző Osztálya természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező személyek (precogs) kinyilatkoztatásai alapján, még a gyilkosság bekövetkezte előtt letartóztatja a leendő elkövetőket, akik persze szenvedélyesen tiltakoznak, mert nem tudják még, hogy gyilkosságot fognak elkövetni. Egy másik film, egy meglehetősen izgi pszichológiai dráma, Megérzés, Sandra Bullockkal (amelynek plakátjából loptam az írásomat kísérő fényképet), teljesen képzeletbeli. Ha jól tudom, az Egyesült Államok katonasága parapszichológiai kísérletek sorozatát végezte el, de nem tudta bizonyítani, hogy a jövőérzékelésnek tudományos alapja van. Tény, senki sem jósolta előre meg a szeptember 11-es és más terrorcselekményeket.

Ellentétben a jövőérzékelés tehetségével, amely csak keveseknek adatott meg és mint fent említettem, nem bizonyítható, az előérzés, a megsejtés adottsága, veleszületett minden emberrel. Mindegyikünk tapasztal időről időre, ilyen, vagy olyan mértékben megérzéseket. Hányszor történt meg veletek, gondoltatok valakire, akit nem láttattok, vagy akiről nem hallottatok hosszú ideje és hirtelen felcsörgött benneteket? Ezeknek a előérzéseknek sincs tudományos magyarázata és nem bizonyíthatók empirikus eszközökkel.

Miért létezik mégis az a tévhit, hogy az előérzések aránylag megbízhatók? Embereken, különösen nőken, sokszor páni félelem hatalmasodik el, bizonyosak abban, hogy valami szörnyűség fog történni gyerekeikkel/unokáikkal/párúkkal. Ez egy teljesen természetes érzelem és

drágáik iránti nagy szeretettükből, a sok személyesen megélt, vagy a médiában közölt rettenetes esetekből, származik. Ezek az előérzetek a legtöbbször nem valósulnak meg és az egész esetet rövid időn belül elfelejtik, de azokban a sokkal ritkább esetekben, ha csakugyan szerencsétlenség történik, a hír a beteljesült előérzésről, szájról szájra terjed.

A Wikipédia néhány esetet említ, amelyekben az előérzés valóvá vált. Abraham Lincoln tíz nappal meggyilkolása előtt megálmodta közelgő halálát, Mark Twain megjósolta a Halley-üstökös megjelenését halála napján – hasonlóan, mint születésekor – sokaknak volt előérzete a Titanic elsüllyedéséről, de ezek a beteljesült jóslatokról szóló ritka és anekdotális esetekhez tartóznak, amelyeket azért jegyeztek fel, mert híres személyekkel/eseményekkel voltak kapcsolatban.

Engem azért kezdett foglalkoztatni a tárgy, mert elég gyakran vannak előérzéseim. Emellett, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ezek megbízhatók, pont fordítva. Néhányszor engedtem a kísértésnek és sorsjegyet vásároltam, mert úgy éreztem, ezúttal nyerni fogok, de a szerencse sajnos továbbra is elkerült. Az egyik városon kívüli utazásom előtt az az erős érzésem támadt, hogy baj fog érni és jobb lenne, ha otthon maradnék, de elhatároztam, hogy ez csak krónikus lustaságom újabb rohama és kényszerítettem magamat útra kelni. Elképzelhetitek, kutyabajom sem lett (de talán azért, mert óvatosabban vezettem).

Az egyik legemlékezetesebb esetem, még boldogult anyám életében történt. Egyszerűen rühellte, hogy feleségem és én külföldre utazunk, ’egyedül hagyva őt‘ és mindent megtett, hogy meghiúsítsa terveinket. Egy utazásunk előtt Csehországba, azt a lehetőséget vázolta fel, hogy már nem találjuk életben, amikor visszatérünk. Nem tudom miért, de ezúttal sokkal jobban hatottak rám szavai, mint máskor és repülésünk egész ideje alatt szavai ott harsogtak a fejemben. Az eset még a mobiltelefonok kora előtt történt, privát lakásban laktunk, a nemzetközi beszélgetések ára borsos volt és eszem ágában sem jutott engedélyt kérni, a vendéglátóink telefonját használni. Másnap, amikor Prága központjába kirándultunk, ott hagytam a csoportot, megkérdeztem merre van a főposta és rohantam felhívni mamámat. Nemcsak, hogy nem volt baja, hangulata emelkedettebb volt, mint általában, kedvenc programját nézte a német TV-ben és vidáman kívánt nekünk további jó mulatást.

Az utána következő években is továbbra kézzel-lábbal tiltakozott utazásaink ellen, de még sok évet élt meg és 85 éves korában halt meg.

Előérzéseim nem múltak el, de igyekezem semmibe venni őket és a mai napig nem sínylettem meg ennek következményeit. Felhívom olvasóimat, akiknek hasonló, vagy más tapasztalatai van, számoljanak be róluk.