BRAZÍL DIÓHÉJBAN

“Cervantes és a Telenovellák Nyelve” című blogomban már említettem, vagy két évtizede úton Argentínából Európába, csak a gépen tudtuk meg, hogy a járat a brazíliai San Paulóban is leszáll. Azt latolgattuk, meglátogatjuk feleségem ott élő unokatestvérét, „de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Kíváncsiak voltunk, miért teszik ezt? A válasz: a brazil rablók kegyetlenek, a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét”. Mit mondhatok? Lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk”.

Repülőtársaságunk ez idén egyenes járatot indított Sao Paolóba és nejem megvalósította régi álmát, meglátogatta unokahúgát. Majdnem két hét után tért haza és mint kiderült, a valóság Brazíliában nem változott meg jelentősen. Megpróbálok tolmácsolni néhányat benyomásai közül, amíg még frissek emlékezetében. Közismert, hogy a szegény és gazdag rétegek közötti különbség Brazíliában, a világ legnagyobbjainak egyike. Ez társadalmi elidegenülést okoz, amelynek egyik mellékhatása az erőszak és bűnözés.

Nejem rokonának egy villanegyedben van nagy háza, kerttel és úszómedencével. A munkaerő az országban nagyon olcsó. A hölgy egyedül él és ezért csak bentlakó mindenese és kertésze van, aki az úszómedencéért is felelős, de gyerekes családoknak pesztrájuk is van és sokszor szakácsnőjük is. Mindamellett, a személyes kiszolgáláshoz hozzá kell szokni. Feleségem saját lakásegységet kapott használatára, külön fürdőszobával. Reggel fürödni ment és mire egy idő múltán kijött, ágya már be volt ágyazva és ruházata összehajtogatva. Kétségtelenül kényelmes, de egy bizonyos mértékben elveszíted a magánéletedet.

Az unokatestvér háza, mint a negyed többi háza, elektromos kerítésvédelemmel van ellátva. Az utca végén állandóan biztonsági jármű parkol és mielőtt az asszony autójával kihajt házából, három képernyőn megnézi nem ólálkodik-e valaki a környéken, a kapu nyitását pedig összeegyezteti a biztonsági őrrel. Öreg, ütött-kopott autót vezet, ne higgyék tehetős embernek, akit érdemes követni házába. Feleségem látogatása idején a légkondicionáló nem működött – 32-33 fokos hőségben – de az ablakokat nem szabad letekerni, az útkereszteződéseknél kéregető gyerekcsapatok miatt, akik nem vetik meg a csórást sem. Azon kívül, soha sem lehet tudni, nem rejtőzik-e a közelben egy felnőtt, aki csak az adódó alkalmat várja megragadni az uralmat a járműn.

Dacára ezeknek a biztonsági rendszereknek, két hete sikerült két rablónak behatolni házába, valószínűleg amikor kinyitotta a kaput. Szerencsére nem bántották testileg, de késes fenyegetéssel, arccal lefelé a padlóra fektették, felfordították a házat és elrabolták minden ékszerét, köztük anyjától kapott emléktárgyakat. A rendőrségnek nem sikerült elcsípni a rablókat, de visszahoztak egy gyönyörű aranyozott nyakláncot, amelyet a tolvajok útközben eldobtak, mert nem volt valódi aranyból. Az unokahúg a nyakláncot feleségemnek ajándékozta, mert úgysem tudna egy ilyen szemet szúró ékszert hordani Brazíliában.

A nagyméretű bűnözés és a sok rablás miatt, a nyilvános helyek, mint a metró, a szórakozó helyek, a szupermarketek – ezek fényűzőbbek, mint nálunk – biztosítva vannak és mindenhol fegyveres őrök cirkálnak. Miután az utcán veszélyes forgolódni, a legtöbb személyi szolgáltatás, mint például a posta, vegytisztító, nyomda és nagyszámú étterem, ezeken a biztosított helyeken van összpontosítva és élénk társadalmi élet folyik bennük.

Ha már a metrót említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Brazíliában, a 60 éven felüliek (hasonlóan Magyarországhoz, ahol 65 év a korhatár) ingyen utaznak minden tömegközlekedési eszközön. A brazilok rendkívül udvariasak és átadják a helyüket idősebb embereknek, talán azért mert aránylag kevés van belőlük a lakosságban. Szomorú tény, hogy az alacsony státusú társadalmi-gazdasági rétegekben (ilyen Brazília lakosságának a legnagyobb része) a tiszteletben megőszült emberek gyakorisága aránylag alacsony. Amikor egy idősebbnek látszó ember érkezik a bevásárló központba, odalép hozzá egy alkalmazott, elveszi tőle a kocsi kulcsot és parkol helyette (valet parking). Haladott korú embereknek nem kell sorba állni. Bámulatos látvány a színházi pénztárnál és másutt, ahol az emberek sorban állnak, ahogy a várakozók mind arrébb állnak és az idősebb embert a sor elejére eresztik.

Utazása vége felé feleségem feltette magának a kérdést: miként lehet-e ilyen feltételek alatt élni, lakatra zárva fényűző gettókban, egy tengerparti séta lehetősége nélkül? Még a kutyusodat sem viheted ki levegőzni a ház elé.

A válasz: minden szokás dolga. Azok számára, akik ott élnek, ez az életmód normális. Amikor nejem megkérdezte unokahúga gyerekeit – hason korúak, mint a mi gyerekeink – miért nem látogatnak el Izraelbe, azt válaszolták, félnek!