AZ IRIGYSÉG ÉS FÉLTÉKENYSÉG FEKÉLYE

Mi az legelső dolog ami az eszetekbe jut, ha valaki a féltékenység szót említi? Én Otello és Deszdemona tragikus történetére gondolok, mint a példájára egy szép szerelmi kapcsolatnak amelyet az ostoba, vak és teljesen alaptalan féltékenység tönkretett.
A féltékenység egy összetett fogalom. Otello történetében két egymáshoz közelálló, a birtoklási vággyal kapcsolatos érzelem játszik központi szerepet. Az egyik az irigység – kielégitetlenség, harag a másra, aki birtokol valamit, amit megkívánunk (a keresztényeknél a hét főbűn egyike), a másik pedig a féltékenység – önbizalom hiánya által kisért félelem, hogy másvalaki elorozza tőled a szeretettedet, vagyis valamit amit ‘birtokolsz’.
A történet gazembere, Jago, irigyelte a nála tehetségesebb, a nagyközönség által imádott parancsnokát és aljas cselszövényekkel felkeltette Otellóban a féltékenységet, míg végül is a pusztitó érzelemtől megvadult férfi megfojtotta szegény feleségét.
Mindkét rokon érzelem romboló hatású, gyógyíthatatlan betegség amely belül rág, savanyúvá, szerencsétlenné teszi a tőle szenvedőt – nem is említve a környezetét – feldúlja a családi békét, elront jóbaráti kapcsolatokat. Ugyanakkor azonban ezek az érzelmek sokszor arra is ösztönzik az embert, hogy javítsa a teljesítményeit, túltegyen magán, mindent megtegyen, hogy megmutassa ő a tehetségesebb. Személyi kapcsolatokban arra késztetik, hogy megpróbálja bizonyítani, ő a jobb, megértőbb, odadóbb, ideálisabb partner.
Ezek pozitív aszpektusok – mindaddig míg nem jár velük a vetélytárs elgáncsolása – mert egy páros viszonyban egy döcögő kapcsolatot állíthatnak helyre, az irigység esetében pedig versengést váltanak ki és előrelendítik a társadalom egészét. Mint Milos Forman mutatja be filmében, az „Amadeus”ban, a Mozart és Salieri közötti versengés eredményeként az emberiség néhány mesterművvel gazdagodott meg.
Sokat írtak és írnak ezekről az érzelmekről. A szociológia azt próbálja felderíteni mik a szituációk amelyek előidézik a féltékenységet és ez milyen módon nyilatkozik meg a különféle társadalmakban. Mindannyian tudjuk például, hogy a szenvedélyes vérmérsekletű latin népeknél elég néha ha ránézel valaki feleségére ahhoz, hogy férje bicskája kinyíljon. Ugyanakkor az amerikai antropológus Margareth Mead olyan társadalmokról számol be amelyekben a férfi feleségét, vagy lányát felajánlja barátainak sexuális célokra.
Minden nyelvben léteznek hasonló közmondások mint „a szomszéd pázsítja zöldebb”, vagy „eszí a sárga irigység” (bár angolul az irigység ‘színe’ zöld).
A pszichológusok ezen ősi emberi érzelmeknek, amelyek már gyerekkorunkban felébrednek és velünk maradnak életünk utolsó napjaig, gyökereit kutatják és megpróbálnak segíteni pácienseiknek, megbirkózni a féltékenységgel, különösen a beteges fajtájával, amely erőszakban nyilványul meg (mint Otello esetében). Ide tartozik a pénisz irigység is. Freud szerint a lányok irigylik a fiúkat akiknek van valamilyük ami nekik nincs, de ennek az érzelemnek a férfias szemszögét ismeri mindenki aki valaha egy nyilványos vizeldébe látogatott.
A teológusok harmoniát és felebaráti szeretetet igyekeznek létrehozni egyházközségükben, ami szerény véleményem szerint nemcsak nehéz feladat, de ellenkezik is az emberi természettel. A vallás mindig a haladás esküdt ellensége volt, mert a papok azt hirdették az elnyomottoknak, a jusstalanoknak, hogy nem szabad fellázadniuk keserű sorsuk ellen és irigyelniük a gazdagokat. Az osztályellentét isten akarata és a szegények az egekben nyerik el igaz jutalmukat.
A Bibliában sokszor szerepelnek ezek az érzelmek. Káin irigyelte Ábelt, Mózest bátyái irigyelték, Saul, a király, irigyelte Dávidot, Ráchel és Lea nővére irigyek és féltékenyek is voltak egymásra, maga az isten is mint „féltékeny isten” van ábrázolva, aki osztatlan szeretetet kíván meg híveitől.
Az életemben a féltékenység néhány példájának voltam tanúja. Társaságunkban jót nevettünk barátaink túlzott félelmén, hogy valaki elcsábítja a párjukat, de az érintett fél számára ezek a megnyilványulások sokkal kevésbé voltak mulatságosak. Egy barátnőm panaszolta, hogy barátja naponta felülvizsgálja kivel beszélgetett mobil telefonján. Az egyik barátunk nem engedte meg feleségének, hogy más férfivel táncoljon, a másik, aki gyakran dolgozott éjjeli műszakban, megtíltotta nejének, hogy barátnőivel moziba menjen, távollétében a négy fal közé börtönözve szegénykét.
A legszélsőségesebb esettel a munkahelyemen akadtam össze. Egy mérnök felesége – egy eléggé átlagos kinézésű ipse, akit semmi képen sem lehetett jóvágásúnak nevezni – meg volt győződve arról, hogy párját minden nő ellenálhatatlannak találja és amiatt teljesen megőrjítette. Két példa: Amikor a cége férjét munkaügyben külföldre akarta küldeni, ez a derék némber eldugta útlevelét és ezáltal megakadályozta utazását. Egy másik esetben, amikor a férj betegszabadságon volt és főnöke küldetésében titkárnőjét felhívta a férfi otthonát, felesége válaszolt a hívásra és azzal kezdte a csevejt: „Te is a férjem egyik kis ringyója vagy?” A házasság válással végződött. A volt férj manapság sokkal boldogabbaknak látszik, de kétlem, hogy az asszony is annyira meg lenne elégedve.
Ami a feleségemet és engem illet, nagy szerencsénkre az irigység és féltékenység ragálya soha sem fertőzött meg minket. A napokban egy hölgy e-mailben felhivott, vegyek meg egy népszerű könyvet, amely „meg fogja változtatni az életemet, mintahogy az övét is megváltoztatta”. Elutasítottam javaslatát. Nem irigylek más emberfiát, nem akarom, hogy életem megváltozzon – rosszabbra is változhat! – a sors kegyes volt hozzám, jó nekem így, az irigyek, meg a féltékenyek pedig mehetnek a pokolba.

HÚSFALÓK ÉS NÖVÉNYEVŐK

Családunk számára a vegetarianizmus ötlete nem idegen. A tárgy először boldogult szüleim házában merült fel. Este általában hideget eszünk. Sajtot, túrót, felvágottat, herringet, szardiniát, tojást, zöldséget és más efélét. Ezt a menűt Izraelben néhány helyi finomság egészítette ki, olyanok mint a humusz (csicseriborsó krém), thina (szezám püré), padlizsán saláta és avokádó. A gyerekeinknél, mint mindenkinél aki Izraelben született, vagy nevelkedett, a humusz fontos helyet foglal el minden étkezésnél. Amikor fiamat bar-mitzva ajándékként külföldre vittem, keserű csalódás volt számára, hogy rokonaink asztalán hiányzott ez az alapvető élelmi cikk, amely nélkül (szerínte) egy étkezés nem is számít étkezésnek. Csodálkozva kérdezett:
„Mond, ezek nem zsidók?”
Szüleim egyik kedvenc étele, amely gyakran szerepelt az asztalukon, a füstölt nyelv volt. A gyerekeim apjuk jó étvágyát örökölték, mindent ami izletes, élvezettel elpusztítottak és csak ritkán kérdezték meg egy bizonyos fogás héber nevét – szüleim keveset tudtak héberűl és a legtöbb ételnek a magyar nevét használtuk – amíg egyszer az egyik lányka kiváncsi lett és megkérdezte miért van ennek a ’felvágottnak’ olyan furcsa neve. Anyámat egy kicsit meglepte a kérdés:
„Mi az, hogy miért nevezik nyelvnek? Azért mert ez egy marhanyelv!”
A gyerekek szemei tágra nyíltak és abban a pillanatban felfogtuk, hogy ez rossz válasz volt. Azután megtanultuk, hogy amikor a gyerekek vannak az asztalnál, mindent amit nagymamájuk eléjük tesz szivesen elfogyasztanak, hacsak nem bocsátkozunk túlságos részletekbe a fogások nevét és forrását illetően – mint pld. a vagdalt máj, vagy ikra esetében.
Mindez hiába volt és mindkét lányunk egymásután vegetáriánus lett, de ez talán a kamaszkor egyik velejáröja. A legidősebb lányunknál akkor történt a fordulat, amikor az ujságban megjelent egy hír, hogy egy hentes beteg csibék húsát árulta. Rövid idő múltán fiatalabb lányunk szintén a növényevők soraihoz csatlakozott. Zsenge gyerekorától az állatok bolondja volt. Kóborgó kutyák ezt ösztönösen megérezték, nyomaiba szegődtek az utcán, haza követték és türelmesen várakoztak az ajtó előtt a kis angyalkára. Hátha kijön és dob nekik egy csontot. Az ő esetében akkor telt meg a pohár, amikor sulijában a tanitónéni biológia órán egy halat boncolt. Mindkét lány hosszú ideig kitartott elhatározása mellett, míg aztán más-más okok miatt, visszatértek a húsevők keblébe.
A nagy lány közben férjhez ment és az első fiának a súlya a szűléskor kevesebb volt a normánál. A lány azt hitte, az ok a vegetarianizmusa lehetett és amikor másodszor is másállapotos lett, nem túl lelkesen, de újra elkezdett húst enni: Eleinte főleg olyan ételeket helyezett előnyben mint a bécsiszelet, amelyben a zsemlyemorzsa álcázza a hús állati eredetét. Valószinüleg véletlennek köszönhető, de tény, a második unokánk szűletésekor túlsúlyú volt.
A húga megint követte nővérét, de főleg amiatt, mert már terhére volt a vegetáriánus étrendhez tartozó nélkülözhetetlen tápanyagok – amelyeknek a hiánya betegséget okozhat – beszerzése és elkészítése.
Mint más szülők, én is azt hittem, jól ismerem a gyerekeimet. Jót mulattam annak idején amikor a lányaim vegetáriánusok lettek. Úgy véltem, a világ sérelmeire túl érzékeny lányok múló bolonderiája, de ami a fiamat illeti, biztos voltam, ez a bacillus soha nem fogja megfertőzni. Ehhez túlságosan szereti a jódarab, szaftos sztékeket. Nyilvánvalóan alaposan tévedtem! Továbbra is imádja a nyálcsurgató húsokat, de nem nyúl többé hozzá. Ő ideológiai alapon választotta a vegetarianizmust. Nem akarja, hogy valamilyen élőlény miatta veszítse el az életét.
Amszterdami unokahúga és a férje voltak azok akik kinyitották a szemét. Soha nem fogom elfelejteni e kettő esküvőjét. Összehasonlíthatatlanúl eredeti és szép lakzi volt, sok jó szándék lett befektetve az előkészületekbe – a ceremónia után (az amszterdámi csodaszép régi portugál zsinagogában!) a meghívottak mind hajóra szálltak, amely kihajózott a tengerre és ott töltöttünk 24 kellemes órát – de sajnos az étel (borzalom!) vegán volt, sem tojás, sem tejtermék, csakis tisztán növényi ételek voltak a menűn. Igazán liberális vagyok. Nem életszükség számomra, hogy minden étkezésemben húst egyek, adjatok nekem egy nagy tányér rakott krumplit, spenótöt, rántott karfiolt, vagy akár sűrű bablevest (füstölt hús nélkül is jó) és meg sem mukkanok, de a fenti rendezvényen ezeknek híre sem volt, talán azért is mert még a ’normális’, húsos holland konyha is elég gyatra. Ha egy hollandus jót akar enni, kinai, vagy indonéz étterembe megy. Egy étkezés fénypontja úgy formájú volt mint a húsleves, de amint megkóstoltam, kiderűlt a szörnyű igazság: ez egy mustár leves volt! Az első kikötőben ahol hajónk lehorgonyzott, partra szálltam. Vendéglátóimnak azt mondtam, hogy szeretném gémberedt lábaimat egy kicsit kinyújtani, de a valóságban nyúlfuttában szaladtam az első útbaeső kioszkhoz. Még soha sem élveztem ennyire egy sonkás szendvicset!
A vegetarianizmus egy szép tan és még arra is hajlandó vagyok, hogy elvei közül néhányat elfogadjak, de mit tehetek, imádom a húsikát! Igaz, hogy nem azért élünk, hogy táplálkozzunk, hanem azért táplálkozunk, hogy éljünk, de ha már muszáj ennünk, legalább élvezzük! Vegetáriánus étel, mégha olyan diplomás mesterszakács készíti el, akinek a Michelin útikalaúz öt csillagot adott, mindig csak anémiás, suta utánzata lesz az valódinak.
A fiam nemrég kelt össze választottjával. Úgy határozott, hogy ezen a rendezvényen is betartja elveit és vendegéinek vegetáriánus ételt szolgál fel. Nem avatkoztam be az előkészületekbe. Ez az ő esküvője és joga van úgy határozni ahogy jónak látja, csak egyet kértem: legyen irgalmas apjához és az étlapon ne szerepeljen mustár leves!

A CSILLAGOK - VAJON ELÉRHETELENEK?

Egyszer megkérdeztek “Miért írsz te tulajdonképpen?” A kérdés egy kissé meglepett. Amióta emlékszem magamra , írogatok, éppúgy mintahogy lélegzek, járok, beszélek (ami a közlést illeti, más a helyzet. Csak amióta felpirkadt az Internet hajnala, kezdtem el közölni írásaimat. Számomra ez a század találmánya. Nem igényel erőfeszítést és kiadást és ami fontos számomra, lehetővé teszi a kommunikációt is olvasóimmal). Csak arról írok ami felserkenti a kiváncsiságomat, kutatást végzek, ellenőrzöm az adataimat, kimásolok egy-két idézetet, kiegészítem az elgondolásaimmal és mindezt összekötöm egy rövid írás keretében, de ez sohasem az út vége. Időröl időre újra átnézem, ha csak azért, hogy felfrissítsem emlékezőtehetségemet, kapcsolodó események folytán, vagy egy olvasó megjegyzése alapján, törlök, javítgatok, hozzáírok valamit és ha a változás lényeges, újraközlöm az egészet.
Az űrrepülések tárgya mindig érdekelt, szeretem a tudományos fantázia könyveket, rabja vagyok a sikerültebb sorozatoknak és épp azért természetes az elhatározásom, megvizsgálni a teoretikus alapot amelyen az elbeszélések néhánya alapul. Remélem a téma benneteket is érdekelni fog, semmi szándékom előadni és eszem ágában sincs az okosat adni. A tények mind a kezetek ügyében vannak a Wikipédiában és más forrásokban és ha valami felkelti érdeklődéseteket, mélyebben foglalkozhattok vele, mint én tettem.
Az űrközlekedés kulcsa – az óriási távolságok miatt, messze túl azon amit korlátolt emberi érzékeinkkel fel tudunk fogni – a sebesség és a fizikai világunkban elérhető legnagyobb érték a fény sebessége. Amikor a fény sebességéről beszélnek, arra a sebességre gondolnak amellyel a fény egy légüres téren halad át, Ez egy végső sebesség, amelyet semmilyen részecske, vagy test sem képes túlhaladni, nem a technológiai korlátozások miatt, hanem azért mert a temészet törvényei nem teszik lehetővé.
Elméletileg, a fény sebessége megközelíthető, de ahhoz, hogy csakugyan elérjük, végtelen mennyiségű energiára lenne szükségünk és emiatt az egész vállalkozás lehetetlenné válik. Csak egy olyan részecske amelynek nincs tömege, mint maga a fény, vagy az elektromágneses sugárzás, képes elérni a fény sebességét. (A tömeg a testben levő anyag mennyiségének mértéke. Ez egy állandó érték, amely mindenütt, akár a földön, akár a világűrben, változatlan marad, nem úgy mint a súly amely a nehézségi erő hatása alatt változik). A fény sebessége vákuumban kb.300,000 km másodpercenként. Átlátszó anyagban, mint a levegő, üveg, vagy a víz, a sebessége csökken. Ezzel az óriási sebességgel egy másodperc alatt hétszer meg lehetne kerülni a földet!
A csillagászati távolság egysége a fény sebessége. Az a mondat „a föld és a nap közötti átlagos távolság 8 fényperc és 20 másodperc”, azt jelenti, hogy a nap 8 perccel és 20 másodperccel hamarább kelt fel mielőtt a fénye elérné a szemünket. Ha egy bizonyos csillag négy fényévre van távol a Földtől, a fénye csak négyszer 9,460,730,472,580.8 év múltán ér el hozzánk, de valójában csak kevés csillag van ennyire „közel” hozzánk. (A földhöz legközelebb levő ismert csillag, a Proxima Centauri, 4.22 fényévre van tőlünk). A csillagok tegtöbbje sokkal messzebb van az űr ezen félreeső csűcskétől ahol a naprendszerünk van.
Idő utazásról álmodoztok? Látni akarjátok milyen volt a messzi múlt? Parancsoljatok! Ha egy romantikus pillanatban felnéztek a csillagos égre, tulajdonképen a múltba néztek. Nem a mostani csillagképet látjátok, hanem a régmúltit, az ezer, sok százezer, vagy sok millió évekkel előttit, attól függően milyen messze van az adott csillag a Földtől. Még az is lehetséges, hogy a csillag amelyet a párotokat átkarolva bámultok, már régesrég nem létezik és csak a fényét látjátok, amely sok évvel mielőtt a csillag tűze kialudt volna, kelt utjára és csak most érkezett meg ide hozzánk.
1905 június 30-án, amikor megjelent Albert Einstein „Mozgó testek elektrodinamikája” cimű cikke, amelyben megalapozta a speciális relativitás elméletét, a kozmosz elvesztette az ártatlanságát. Szélsőséges megrázkodtatás ért mindent ami világegyetem törvényeinek a megértésével volt kapcsolatban, amely a klasszikus newtoni mechanika legértékesebb tőkéje volt és annyira megfelelt az alapvető intuicióinknak.
Einstein elméletének, hogy a fénysebesség egy határérték, messzemenő hatása volt az űrrepülések jövőjére. A leghaladottabb űrhajó amelyet NASA mostanáig az űrbe indított csak a kozmikus feltételekben nevetséges nyolc km/mp sebességet érte el. Még a fénynek magának is, amely mint láttuk ennél összehasonlíthatatlanul sebesebb, mérhetetlenül sok évre van szüksége, hogy átkelje a csillagok közötti távolságokat. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy ha sikerül is megközelítenünk a fény sebességét, az út a legközelebbi tetszetős csillaghoz sok-sok ezer, hacsak nem millió évig fog tartani. Olvastam egyszer egy elbeszélést amelyben az eredeti űrhajó legényzet gyerekei, unokái, dédunokái folytatták az őseik utat. Sok generáció született és halt meg a hajó fedélzetén, amíg a főld ahonnan elindultak annak idején, éppúgy mint utuk célja mondává vált amelyben nem mindenki hitt. A legénység egy része azon a véleményen volt, hogy a hatalmas űrhajó az egész világuk és rajta kivül nem létezik semmi.
Gondolatébresztő elbeszélés, mondák, mitoszok, vallások keletkezéséről, de minket persze nem elégít ki, hogy csak a leszármazottaink sok generáció múltán érjék el a csillagokat. Saját magunk szeretnénk odajutni rövid életünk folyamán, de a fény végső sebességének az a jelentősége, hogy a világegyetem csillagjai elérhetetlenek maradnak az emberiség számára. Ha csak nem találunk valamilyen módot megkerülni ezt a korlátozást, a tudományos fantázia elbeszélések, fantasztikus elbeszélések maradnak és nincs semmi esély, hogy ember lába valaha egy másik csillag földjére lépjen.
Egy igéretes teoretikus megoldás, amely megkerüli a fenti korlátozást, az u.n. féreglyukak segitségét venné igénybe az űrutazások leröviditésére. Ez az elnevezése azoknak a folyosóknak amelyeket egy feltételezett fizikai jelenség alkot és amelyek jelentősen megröviditenék az utat két egymástól messze fekvő pont között, vagy akár egy másik világegyetembe nyílnának.
A féreglyukak keletkezésére nincs pontos magyarázat, de valószinüleg amiatt alakulnak, hogy a gravitáció befolyása alatt az univerzális téridő meggörbül . Minél erősebb a gravitáció, annál közelebb kerülnek egymástól távol eső pontok az univerzumban egymáshoz.
A három dimenziós kozmoszt egy darab posztóhoz lehet összehasonlítani. Amikor a posztó ki van terítve, két ellentétes csücske távol van egymástól, de amikor összehajtjuk, a távolság a csücskök között lerövidül és akár egymáshoz is érhetnek. Látszólag egy elegáns megoldás, amely lehetővé teszi távoli galaxisok meglátogatását anélkül, hogy egy egész élettartamot kelljen rászánni az utazásra, de még ne szaladjatok jegyeket rendelni! A szomorú valóság az, hogy úgylátszik csak az atomnál kisebb részecskék, mint pld. az eletronok számára nyílnak spontánul mikroszkópikus féreglyukak, de nagy féreglyukak keletkezése, amelyek lehetővé tennék olyan „nagy” részecskék átjutását mint az atom, nem is említve más tárgyakat, ki vannak zárva.
Az álom vége? Nem szükségesen. Szerencsénkre, a konokság be van kódolva az ember természetébe és a „ez lehetetlen” válasz elfogadhatatlan számára, sem a mindennapi életben, sem a tudományban. Bizonyos tudósok azt vélik, hogy mivel a gravitáció az amely létre hozza a féreglyukakat, a fekete lyukak (egy olyan égitest, amelyben a gravitáció olyan erős, hogy onnan semmilyen anyag, sem fény nem képes kijutni és azért csak csillagászati eszközökkel látható) rendkivülisége, mint gravitációs erőforrás, lehet az az eszköz amely olyan nagy féreglyukakat létesít, amelyeken nagyobb tárgyak, mint pld. űrhajók is áthaladhatnak.
Érdekes tény, hogy míg egy oldalról a tudományos fantázia írók a legujjabb tudományos teóriákra alapozzák elbeszéléseiket, a folyamat ellenkező irányban is müködik. 1985-ben az ismert csillagász és író Karl Sagan a következő kérdést tette fel egy Kip Thorne nevű fizikus barátjának:
„Vajon a fizika törvényei lehetővé teszik a féreglyuk használatát arra, hogy lerövidítsük a végtelenül nagy távolságokat az űrben?”
Sagannak a válasz az akkorában munkában levő „Kapcsolat” cimű regényének a cselekményéhez volt szüksége. A válasz egy számitásokkal és képletekkel degeszig tömött cikk volt, amelyben először vetették fel tudományos alapon azt lehetőséget, hogy a féreglyukak használatával, majdnem azonnal juthatunk el egymástól fényévek ezreire lévő csillagrendszerek egyikéből a másikba. (Mellesleg, a féreglyuk az időutazást is lehetővé teheti, de ezúttal nem fogok ezzel a tárggyal foglalkozni). Miután Sagan megkapta a választ amelyet akart, 1986-ban megjelent a könyve, amelyet később egy film is követett, Jodie Fosterrel a főszerepben.
A tudományos fantázia írók lecsaptak a prédára és könyveikben a galaxisok között forgalmat a féreglyukak segitségével mint befejezett tényt kezelik. Az egyik kedvenc sorozatom a TV-ben a Deep Space Nine volt, egy stratégiai fekvésű űrállomásról, közel egy féreglyukhoz, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az Alpha és Béta Kvadráns és a távoli Tejút galaxis („Gamma Kvadráns”) között és azért élénk forgalmú kereskedelmi központtá vált.
Egy másik érdekfeszítő sorozat, amely még nem ért véget, a „Battlestar Galactica”. A féreglyuk más népszerű sorozatokban is sztár szerepet játszik, de sajnos nem hiszem, hogy hamarosan olyan tudományos áttörés várható, amely lehetővé teszi az utasforgalmat más naprendszerekhez . Meg kell elégednem azzal az izgalommal amelyet a legjobb science fiction könyvek és sorozatok szolgáltatnak. Csak azon morfondírozok néha, ha valaha a teóriák űrutazásokról távoli galaxisokba valóvá válnak, miről fognak a következő generációk álmodni?
Talán egy anyag adóállomásról, amely hasonlóan fog működni mint a mai fax masinák, de képes lesz azonnal átörökíteni minden anyagot, szervest, vagy szervtelent, akár élő embereket is, egy adótól a másikhoz, függetlenül a távolságtól közöttük.

ROKON KERESÉS

Ez év októberében a feleségemmel Magyarországra látogattunk, nem először, és nagyon remélem utoljára sem, de ezúttal két különleges okunk volt az utazásra. Unokatestvérem 80-ik születésnapját ünnepelte és kérte, kisérjük el a városba, amelyben ő és én annyi felejthetetlen nyarat töltöttünk el áldott emlékű nagymamánknál. Ezenkivül, egy jó barátunk, Farkas Józsi is meghivott minket, ünnepeljük vele, családjával és barátaival 60-ik szülinapját, egy pesti kiskocsmában jó magyaros étellel és cigányzenével. Ami a kirándulásunkat illeti, dacára a feketénél feketébb előjelzéseknek amelyek esős, viharos időjárást jósoltak, naponta sápadt és langyos őszi nap mosolygott ránk. Színházba jártunk, koncertre, kiállitásra, balletre mentünk, szép tájakat csodáltunk meg, degeszre zabáltuk magunkat elsőrendű éttermekben, élveztük réglátott barátok társaságát. Röviden, egy kitünő hetünk volt, olyan, amelyet csak Magyarországon tudok eltölteni.
Néhány nappal elutazásom előtt, felhívott az itteni internetes Magyar Kultúra Fórum egyik tagja, egy második generációs hölgy aki már nem tud magyarul és a tanácsomat kérte. Csak a hetekben, 62 évvel a háború befejezte után jutott tudomására, hogy anyjának egy huga túlélte a háborút. Sikertelenül próbálták megtudni mi történt vele azóta. Az asszony nevén kivül csak, csak az akkori címét ismerik, de a zsidó hitközségben nem ismerik. Vállaltam, hogy megpróbálom kideríteni, ismeri-e valaki annak a háznak lakosai közül amelyben felszabadult 1945-ben, de előre figyelmeztettem a hölgyet, hogy csekély az esély valami információt találni.
Az anyám és magam is túléltük a Holokausztot, nevünk megjelenik azon túlélők listájában akik 1945-ben Pesten éltek és amelynek egy másolata található a safedi Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában, de a Tátra u. 20/b-ben, ahol laktunk, senki a lakosok közül nem tudja mi történt velünk azóta. 1946-ban szüleimmel Csehszlovákiába repatriáltunk, onnan 1949-ben Izraelbe költöztünk és még az egyik volt osztálytársam, aki ugyanabban a házban lakik a mai napig, sem tudott semmit rólam amíg ezidén közös barátok által felújítottuk a kapcsolatot. Ha valaki sejtené is, hogy családunk „Palesztinába emigrált”, nehéz feladat lenne megtalálni Schwarcz Robit akit már sok-sok éve mint Shacham Avrit ismernek.
A keresésem tárgyának is gyakori neve volt, amellett feltételezhető, hogy az akkori fiatal lány férjhez ment, és ha még életben van, más ma a vezetékneve, más városba költözött, külföldre emigrált és még az is lehetséges, hogy Izraelben él.
Egy további pont: az európaiak és amerikaiak – a Földközi Tengert körülvevő országok lakosainak a kivételével – általában gyanakodó természetűek. Amikor egyszer egy csokor virágot küldettem egy pesti asszonyságnak (ne izguljatok, nem szerelmi kalandról van szó) aki segített nekem egy ügyben, felhívtak a virágüzletből, hogy nem tudják kézbesíteni a virágot. A küldönc felcsengetett a hölgyhöz és interkomon megmondta, ajándékot hozott, de az mégsem volt hajlandó kinyitni a kaput. Fel kellett hívnom a nőt és megmagyarázni, én vagyok a küldő és csak egy virágcsokor átadásáról van szó és nem lakása kirablásáról.
Természetesen, dacára a fent mondottaknak, elmentem a Déri Miksa utca 6-ba. Nagyon szivesen számolnék itt be arról, hogy egy 80 asszony izgatottan borult a nyakamba amikor megtudta, hogy rég elveszett rokonai megkerültek, de sajnos küldetésem sikertelen volt. Csak abból a szempontból voltam szerencsés, hogy nem kellett hosszú beszélgetéseket folytatnom arctalan ismeretlenekkel a házi telefonon. Három lakossal beszélgettem, akik ki és bejöttek az általában zárva tartott kapun. Mind nagyon előzékenyek voltak, de egyikük sem hallott a keresett Singer Juditról. Mindhárman sok évvel 1945 után költöztek a házba és biztosítottak arról, hogy senki nem lakik a házban több mint 50 éve. Az egyedüli régi lakos, szintén „izraelita” vallású, aki talán ismerte a keresettet, néhány éve elhunyt.
A hölgy a Magyar Fórumból melegen megköszönte fáradozásomat és meg is lepett. Először életemben csengetett be hozzánk egy küldönc szép cserepes növénnyel, amely ezúttal nekem szólt és nem a feleségemnek, de én nem voltam elégedett. Azt reméltem, hogy sikerülni fog legalább valami apró nyomot találni számára. Vajon ezzel befejeződött a keresés? Ki tudja. A család új okmányokat fedezhet fel. Lehet, hogy a magyar Lakossági Nyilvántartó Irodában találnak valamilyen iratra és persze mindig lehet remélni, hogy csoda történik.
Néhány hónapja én is az egyik itteni rádióállomás népszerű rokonkereső rovatához fordultam és tanukat, meg részleteket próbáltam találni nagynénim, férje és fia – az unokatestvérem – utolsó perceiről, amelyekről csak annyit tudok, hogy lelőtték őket amikor kiugrottak a deportációs vagonból, de sajnos senki sem jelentkezett. Már rég beletörődtem halálukba, ami dühit, az az , hogy nem maradt utánuk semmi emlék, mintha nem is éltek volna soha.
Ez az átkozott háború, a szörnyű Holokauszt, szétforgácsoltak, megsemmisítettek kiterjedt, boldog családokat, de az emberek több mint 60 év után, még mindig nem hajlandók belenyugodni veszteségükbe. Poros levéltárakban kotorásznak, az interneten keresnek, megsárgult leveleket fordíttatnak le, tanúkra találnak, mindent megtesznek egy további apró részlet felderítésére, csak hogy emberibbé tegyék, megtestesítsék ezeket a nagyszülőket, unokatestvéreket, néniket, bácsikat, akiket soha sem ismertek és a legjobb esetben egy megfakult fénykép maradt meg utánuk. Ránk, a megmaradottakra, hárul a felelősség átadni a fáklyát a következő generációnak, elmesélni elpusztult családtagjaink történetét, hogy legalább a szellemükben létezzenek továbbra is közöttünk.

HÁZASSÁG ÉS AMI KÖRÜLÖTTE VAN

2007 szeptemberében, sok izraeli és néhány külföldi vendég résztvételével, bensőséges családi eseményt ünnepeltünk: Fiunk nászát választottjával. Örömteli napok voltak ezek számunkra, nagy megelégedést éreztünk, hogy legfiatalabb sarjunk is végre családot alapított. Természetesen remélem, hogy a fiatal pár boldogságban és összhangban fog élni, minden kívánságuk teljesül és olyan válságokon kivül, amelyek minden normális családban megtörténnek, megtalálják az arany középútat, de ugyanakkor azon tűnődök, vajon nem csoda-e – a mi anyagias világunkban amelyben nem szoktak csodák történni – amikor egy párnak egymástól eltérő háttérrel, szokásokkal, kultúrával, véleményekkel, izlésekkel sikerül sok évig kitartani egymás mellett, közös életet élni, úgy érzik boldogok és tovább szeretik egymást, dacára annak. hogy náluk senki sem ismeri jobban a másik gyöngeségeit és korlátoltságait.
A statisztika bizonyítása szerint a legtöbb ember a Földön valamilyen fajta páros viszonyban él. Ugyanez a kegyetlen statisztika arra is rámutat, hogy ezeknek az embereknek közel a fele nem képes huzamosabb ideig megmaradni ebben a kapcsolatban. Sokan újra (és néha újra, meg újra) próbálkoznak más kapcsolatot keresni, de egy részük képtelen megváltoztatni a temészetét, elfogadni a középutat vitás ügyek lezárásához és megtalálni a lelki erőt legalább annyira alkalmazkodni a másikhoz, hogy lehetővé váljon a párosság valamilyen módja.
Van egy ilyenfajta rokonom. Egy intelligens, jókinézésű, humorral megáldott férfi, de a személyisége annyira pusztító, hogy elriaszt mindenkit, aki hajlandó lenne megpróbálni megosztani vele az életét. A pasi el van keseredve. Ez is a rokkantság egy fajtája és csak azok képesek igazán felfogni – mint minden más fogyatékosságot – milyen érzés társ nékül tengetni az életedet, akik maguk is ettől szenvednek. Nem az ő hibája, de ha nem fogja megtanulni a továbbélést fogyatékosságával, mint a vakok, süketek, némák és más rokkantok, teljesen elveszitheti a józanságát.
Minden ember egy különálló világ amelyet a családja, környezete, barátai, az iskolák amelyekbe járt, az ország amelyben felnőtt, az élete lefolyása és számtalan más tényező formáztak. Az én személyiségemet például a háború és a holokauszt évei, amelyeket kamaszkoromban éltem át, alakították ki. Minden őszinte sajnálatommal és az óriási fájdalommal amelyet a mai napig érzek amint csak rágondolok az emberi élet veszteségre és a hihetetlen anyagi kárra – milliók pusztultak el, a családom része meg lett gyilkolva és más családok teljesen ki lettek írtva, barátok tűntek el nyomtalanul, városok lettek porrá zúzva – mégsem lehet letagadni, hogyha ezek a tragikus események nem történtek volna meg, teljesen más ember lennék. Nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb személy, de más. Nem az aki egy egyenőtlen harc után megváltozni, kisebb sikerekkel és sok kudarccal, belenyugodott végre, hogy vagyok aki vagyok. Nem az az ember akit környezetem megismert és akihez – ha nehezen is – hozzászokott. Ha a fenti események nem változtattak volna meg gyökeresen, úgylátszik Magyarországon éltem volna le az életemet, arról nem is szólva, hogy Izrael állama nem létezne, vagy sokkal később keletkezett volna, nem találkoztam volna feleségemmel és nem nemzettük volna meg azokat a gyerekeket amelyek legfiatalabbjának a lakzijáról akartam beszélni mielőtt elvándoroltam kissé távoli mesgyékbe.
Mit is akartam mondani? Hogy minden egyes ember sajátos, különbözik a többiektől és nincs hasonmása. Vajon ez nem egy csodás jelenség? E sorok írásának a pillanatában 6,761,716,486.00 ember él a Földön és mindegyik egyedi! Van-e határa a lehetséges mutációk és variációk számának az ember természetében? Édes testvérek lehetnek külsőleg hasonlók, de a tulajdonságaik, viselkedésük, képességeik, szeszélyeik annyira különbözők, hogy néha nehéz elhinni, hogy valóban ugyanazon szülők nemzették őket. Még azonos ikrek is, akik ugyanabban a családban nevelkedtek és soha sem váltak el egymástól, sok részletben eltérnek egymástól és talán csak a szülőanyjuk tudja pontosan melyek azok.
Tegyük ehhez hozzá, hogy az évek múltával az ember megrögzül szokásaiban és egyre inkább nehezére esik megváltozni, mégha akarja is, vagy úgy tűnik neki, hogy akarja.
„Miért kell nekem alkalmazkodni a párom szokásaihoz, vagy összeegyeztetni a viselkedésemet az elvárásaihoz? Hiszen világos mint a nap, hogy az én viselkedésem és szokásaim logikusabbak, elfogadottabbak és elismerten jobbak!”
Így kezdődnek a párok közti perpatvarok. A legtöbbjük kompromisszummal végződik, amikor az egyik enged a másiknak (úgye hogy remek kibékülni egy parázs civakodás után? Néha úgy tünik, csak amiatt érdemes veszekedést provokálni, hogy azután élvezhessük a mézédes csókokat és forró öleléseket, kárpótolásért a percekért, órákért, napokért amikor úgy látszott, hogy a szeretők között áthidalhatatlan szakadék nyílt), de ahogy minden seb után, a vitázók lelkében kisebb-nagyobb forradások maradnak és amint ezek elérik a kritikus tömeget, felrobbanthatják a kis családi sejtet.
OK, dacára a nehézségeknek, a válságoknak, a kétségeknek, megtörtént a csoda és legalább részleges összeférhetőség keletkezett két személy között. Elhatározták, hogy összeköltöznek és a közös ágyon kivül, a tusolót, a ruhaszekrényt, a konyhát, a barátokat, a kisállatot, az ujságot, a CD-gyűjteményt, a távirányitót, a bankszámlát és a kocsit is megosztják. Néhány múló válságon kivül továbbra is élvezik egymás társaságát és úgy érzik még boldogok is, akkor tehát miért szükséges, hogy intézményesítsék kapcsolatukat? Miért kérdezik szakadatlanul szüleik, barátaik, ismerőseik, távoli szomszédaik (és néha a párjuk is!) „Mikor lesz az örvendetes esemény?”
Mintha ez egy várható, magától értetődő lépés lenne! Hogy fejezte ki magát egy megrögzött nász-ellenző hajadon barátnőiról akiknek sürgős házasodhatnékja van? „Mintha az egész életükben arra várták volna, hogy bejelezhessenek egy ‘V’-t a feladatok végtelen listájában, katonaság (Izraelről van szó, ahol a lányok is bevonulnak), diploma, munka és most férj is.”
És miért van szükségünk egy vadidegen tényezó, mint példáúl egy fekete ruhás, szakállas rabbi, beavatkozására (a saját esküvőmön a hapsi kancsal is volt, elrontott minden fotót az eseményről) a szigorúan személyi kapcsolatokba közöttünk? Hiszen ha nem lennénk meggyőződve, hogy a másik egy különleges személyiség, egy a millióból, ha nem éreznénk, hogy még a nemzőinknél is közelebb áll hozzánk lelkileg, nem bíznánk rá testünket és lelkünket. (Párválasztásunk néha azt okozza, hogy részleges, vagy teljes szakadás keletkezik szülők és gyerekeik között. Nagyon reméljük, hogy ez nem fog megtörténni fiunk és menyünk esetében és ami minket illet, képesek leszünk nem megismételni szüleink hibáit, akik csupán tiszta szeretetből és törödésből túlságosan beleavatkoztak életünkbe).
Vajon csakugyan szükséges hivatalos állami/vallásos pecsét a szövetség, amelyet saját, szabad akaratunkból kezdeményeztünk, érvényesítésére? Vajon nem elegendő a szeretetünk?
Úgy látszik nem. A házassági szertartás nyilványos, kötelező és szerződéses kapcsolatot létesít két nem-rokon között, akik általában rövid idön belül szülőkké válnak. Nincs a világon még valami ami olyan gyorsan elpárolog mint az érzelem és mint jól tudjuk, ádáz szerelem és pokoli gyülölet csak ugyannak az egyenletnek ellentétes végletei, mindkettő meghatározása egy intenzív érzelmi vihar amely azt okozza, hogy teljesen logikátlanul, a következmények figyelembe vétele nélkül, viselkedünk. Találom lapozgatás a lapokban bizonyítja, hogy lehetetlen az alapvető humánus korrektségre számítani, az emberek természetükből következően tulajdon-orientáltak és amikor ott libeg a fejük fölött Damoklesz kardja, hogy búcsút kell mondaniuk tulajdonuknak, a tárgyaknak amelyeket megszoktak környezetükben, bevételük részének, kicsinyessé, önzővé, hihetetlenül kegyetlenné válnak azok iránt akiket nemrég még őrülten imádtak. Csak a törvényre alapuló objektív itélkezés tudja biztosítani a másik fél és a közös gyerekek tisztességes megélhetését.
Több mint 43 éve vagyok házas, mindkettőnk először mártottuk meg magunkat az együttélés vízében és azt hiszem nejem nevében is kijelenthetem, hogy nem érzünk megbánást és utógondolatokat. Továbbra is szeretjük egymást, élvezzük egymás társaságát és egyetlen kívánságunk, hogy ez az áldott helyzett még jó néhány évig tovább folytatódjon. Mi a titkunk? Nincs csodareceptünk amelyet minden fiatal pár lemásolhatna, csak néhány apró tanács, amely úgylátszik nem is annyira apró, különben a válások száma a világon radikálisan csökkenne.
A vezérelv életünkben „Élj és hagyj élni!” A házasság nem jelenti azt, hogy a párod abszolút rabszolgájává válsz. A két fél között teljes egyenlőségnek kell honolni. Egybekelésünk előtt mindegyikünknek volt önálló élete, hobbyjaink, érdeklődési körünk és barátaink is, akiket életpárunk nem szükségképpen kedvel és jogunk van ezeket továbbra is megtartani. Az életünk három egyenlőtlen részre van osztva: Az én életem, nejem élete és a közös életünk..A mindennap sokszor idegre menő, a gazdasági helyzet, a krónikus időhiány, a gyerekek nevelése, a munkáköri problémái, a fönökünk, az eredeti családunk egészségi állapota, rengeteg feszültséget okoznak és vigyáznunk kell arra, hogy mindig maradjon idő a kettősségre, a házaspár egyedül- és magánlétére és, hogy a közös rész – akármennyire korlátolt-e – kellemes és élvezetes legyen mindkét fél számára.
Egy ilyen kettősségben talán a legfontosabb tényező a figyelmesség amelyet párotoknak szenteltek. A házaséletben nem szabad semmit magátol értetődőnek tekínteni. Nem elegendő, hogy szeretitek egymást, kutyakötelességetek kimutatni ezt szóval és tettel és úgy udvarolni párotoknak mintha csak most ismerkedtetek volna meg. Lepjétek meg egymást, készítsétek el egymás kedvenc ételeit, vegyetek a másiknak kis ajándékokat, hozzatok haza virágot, dicsérjétek meg ruháját, frizuráját, kinézését, beszélgessetek másról is, nemcsak a család gondjairól, meséljetek vicceket és nevessetek egyűtt és ha isten őrizz tévedtetek, megbántotáttok párotokat, ne szégyeljétek magatokat, ismerjétek el tévedéseteket és kérjetek szépen bocsánatot.
Ez az egész tudomány dióhéjban. Számunkra bevált. Nehéz megmondani, egyáltalán lemásolható-e, lehet-e alkalmazni az ilyesmit mások kapcsolatában, hiszen mindannyian különbözünk és ami nálunk bevált, nem szükségszerűen lesz helyén másoknál. Feltehetöen a ti receptetek más lesz, de érdemes erőfeszítést kifejteni, fáradozni, invesztálni, megerőltetés nélkül semmi sem megy. Higyjétek el nekem, megéri! Jó felébredni valaki mellett akit szerettek és aki viszonozza szeretetedet.

FÖLDALATTI MOZGALOM

Amikor nemrég Londonba látogattam, irigyen csodáltam meg, nem először, kitünő földalatti vasút rendszerét, amelynek vonalai széltében és hosszában szelik át ezt a hatalmas világvárost és minden isten háta mögötti zúgba eljutnak, nemcsak a hozzám hasonló alkalmi turista kényelmét szolgálva, hanem a lakosság minden rétegének sok millióját, akik naponta igénybe veszik. A rendszer annyira gyors és hathatós, hogy nem hiszem sokan részesítik előnyben saját kocsijukat a város központjában. A forgalom napközben csigalassúsággal vánszorog és még gyalog is gyorsabban lehet eljutni az egyik pontról a másikhoz. Az underground, hivatalos nevén, vagy a tube, ahogy mindenki nevezi, a „Heathrow” repülőteret is összeköti a várossal és a távoli negyedekkel és ha okosak vagytok és figyelembe veszitek, hogy szállodátok ne legyen túl messze az egyik állomásától, nincs semmi okotok egy csomó pénzt költeni taxira.
Barátok tanácsára, mindjárt amikor leszálltam a gépről, Londonban tartózkodásom egész tartamára vettem egy Oystert, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyát. A metró és a hires piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltünő sárga szinnel megjelölt leolvasóhoz.
Ellentétben példáúl a moszkvai metróval, de sok más országgal is, a földalatti állomások Londonban feltünően elhanyagoltak, mert a vezetőség az utolsó évek költségvetésének az oroszlán részét új kocsikra és az Oyster rendszer bevezetésére, fordította. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem jönnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul. (Ezzel szemben a pesti BKV, a potyázás megakadályozására, kénytelen nagy számú ellenőrt – néha négyet is –odaállítani a metrö állomásaira. Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is).
Aki a londoni földalattit használja, azonnal észreveszi mennyire fegyelmezetten sorakoznak az utasok a végtelennek tűnő mozgólépcsők jobb oldalán, lehetővé téve azok számára aki sietnek, balröl megkerülni őket, de figyelemreméltó a fiatalok előzékenysége is, akik azonnal felpattannak helyükről amint észrevesznek egy idősebb utast.
A japánok is udvariasak, de a maguk túlzott japán módján. Amikor egyszer a tokiói földalattin utaztam – állva – egy utastársam intett, hogy nézzek hátra. Csak akkor vettem észre a kétségbesett arcú fiatal lányt, aki már egy ideje állhatott mögöttem és úgylátszik erős leszállhatnékja volt. Az is lehetséges, hogy már túlhaladtuk az állomását, de a viselkedési kód országában nem tette lehetővé számára, hogy szóljon nekem, megéríntse a vállamat, vagy máskép tudomásomra hozza ezt a szándékát. Félreálltam és szegényke zavart mosollyal sietett leszállni.
Mellesleg, azt hiszem, Japán az egyedüli ország ahol a földalatti űlései melegítve vannak.
Az athéni földalatti vasút rendkivüli kultúrális egyédiséggel rendelkezik. A város első metrójának, amely a 2004-es Olimpiai jatékokra készült el, építési munkálatai jelentősen lelassúltak, mert az ásatások folyamán lépten-nyomon ókori leletekre bukkantak. A metró időben elkészült és a talált műkincsek és a különböző korú ásatási rétegek a parlamenthez közeli Syntagma téri, a főváros egyik legforgalmasabb állomásának az oldalfalán, üveg mögé zárva láthatók. Sehol máshol a világon nincs még egy földalatti állomás, amely egyúttal régességi múzeum is.
Egy külön fejezetet érdemel a viselkedés csúcsforgalomban. Egy japán lány akivel leveleztem, mesélte nekem, hogy az országában sok férfi kihasználja a zsúfoltságot, hogy tapizza az utasnőket. Állítólag Koreában sem idegen a jelenség. Az egyedüli amit a japán hatóságok tehettek, külön női szerelvényeket üzemeltetnek csúcsforgalom idején.
A tárgy az egész világon ismert és sok vicc származott belőle, mind sikamlósak és nem itt fogom elmesélni őket. Csak egy esetet szeretnék említeni, amely ugyan egy buszon történt velem, de egy fontos pontban különbözik a fent említett jelenségtől: A „szenvedő” fél nem a nő volt. (A részlet „Találkák a Buszon” c. írásomban jelent meg 2006 januárjában).
„Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Egy alkalommal, amikor zsúfolt buszon utaztam és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csúnyán megütheti magát), puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a közelemben álló lány, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz – és a kezemhez.
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezés okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos fokú súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb lettem volna, az esetet egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam, amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsúfoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.”
Dacára annak, hogy Izraelben még nincs földalatti vasút, egy tárgyban azt hiszem közel az élhez állunk: A személyi higiéna fontosságának a tudatosságában. Talán a magas hőmérsékletek miatt amelyek országunkban uralkodnak az év nagy részében, hála az egeknek a legtöbb ember rendszeresen tussol és dezodort használ. Egy másik fontos pont az, hogy a közúti jármúvek (és a szinházak, mozik, bevásárló központok, stb.) kondicionálva vannak. Londoni látogatásom idején a hőmérseklet kint összesen 17-18 volt, de a szerelvényekben máris nagy volt a hőség. Nem szeretnék egy kánikulás napon rászorúlva lenni a londoni metróra. (Egy cikkben azt olvastam, hogy a hőmérsékletek néha az 50 fokot is elérik!). A hálózat 55%-a a földfelszín felett halad és az állomásokat nem lehet kondicionálni, de a kocsikon azért bevezethetnék a hűtést.
Ami furcsa, hogy dacára annak, hogy a földalattit egy cég üzemelteti, nagy különbségek vannak a különboző vonalak között. A véleményem szerínt a Piccadilly Line a legjobb, mert ezen a vonalon hangos és jól érthető információ áll az utasok rendelkezésére. Az utazás egész tartama alatt ismétlik a vonal nevét és végállomását, az állomás elhagyása után bejelentik a következőt és az érkezéskor is bemondják a nevét (hasonlóan a pesti metróhoz). Ami több, ugyanez az információ megjelenik a szerelvényekben elhelyezett képernyőkön is. (Ebből a szempontból a pesti metró kitünő. A turistának nem kell érteni a nyelvet, ha csak tudja a kivánt állomás nevét. Csak a HÉV-vel van baj. A bemondó valamilyen okból a „megállóhely” szót hangsúlyozza, de a név a legtöbbször érthetetlen). Amennyire alkalmam volt kitapasztalni rövid londoni látogatásom keretében, a többi vonalon a tájékoztatás színvonala sokkal alacsonyabb és néha kénytelen voltam kérdezősködni is, amit úgye tipikus férfi létemre utálok.
Annak viszont megörültem, hogy a régi jó angol szokás, miszerint a leszálló utasok az űlésen hagyják az újságukat, nem változott meg. Vagy 40 éve amikor két hetet töltöttem Londonban, soha sem vásároltam újságot. Jól tudtam, hogy metróban választhatok majd az összes Angliában kiadott napi lapok közül.

Néhány fénykép az athéni Syntagma metró állomásról

Örökségem

Boldogult apám nem volt gazdag ember, de azért szép örökséget kaptam tőle. Nem pénzt, házat, vagy földet, hanem kalandos történeteket, vicces bemondásokat és még egy pár dalt is. Ma, ha utána gondolok, a valóság nem lehetett annyira komikus, az első világháború nem volt piknik és néhány élménye tragikusan is végződhetett volna, de annyira jól tudta előadni ezeket, hogy könyörögtem ismételje újra és üjra őket és bár már minden fordulatot ismertünk, anyámmal együtt a hasunkat fogtuk a sok röhögéstől.
Ezúttal csak apám egyik kedvenc dalát szeretném ide leírni és olvasóim segitségét kérni. Miről dalol a pesti ember? Természetesen a villamosról, amely már a múlt század elején fogalom (és sárga!) volt. A baj csak az, hogy a dal nem teljes. Gyerekkoromban amikor apám elénekelte nekem, említette, hogy van még néhány strófa, de ezek túl sikamlósak és nem a gyerekfűlnek valók. Azokból is amelyek megmaradtak emlékezetemben, az egyik dalszaknak a dallamát ismerem, de az eredetét nem tudtam felderíteni.
Utánanéztem az Internetten és valószinűnek találom, hogy a teljes dalsorozat szövege Kőváry Gyula „Zenebona” cimű könyvében, amely 1917-ben jelent meg Budapesten, van leírva. Ha valaki az olvasóim közül ismeri az egész dalt, vagy megvan neki Kőváry könyve, nagyon hálás lennék ha kiegészítené számomra örökségem hiányzó részeit.
Ime a dal:

(„Megy a gőzös...” dallamára)
Megy a villany, megy a villany, a lizsébe,
Rajta ülnek ötvenhatan neglizsében.
Elől egy úr folyton csenget,
Hátul meg másik felszállni nem enged.

(„Ritka búza, ritka árpa...” dallamára)
Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs,
Még ritkább a pesti villamos.
Kilencven év nyomja vállam,
Térdig kinő a szakállam,
Mégsem jön az a kis aranyos.

(„Debrecenbe kéne menni...” dallamára)
Pedig Óbudára kéne menni,
De nem jön kocsi semennyi,
Végre csengő szól az éjben,
Ah, ez a jövő reménye.

(A dallam eredete ismeretlen)
Kivül sárga, bévül tele,
Teleírva a fedele,
Kék a színe, zöld az alja,
Kétezerszázkilencvenhét szám van rajta.

(„Zöldre van a rácsos kapu festve...” dallamára)
És amint álltunk, amint vártunk,
Egyszerre csak végül,
Meg-megindult minden igaz ok nélkül.
A türelmünk rózsát termett lám ni,
Csak be kellett, csak be kellett a pótkocsikat várni.

(„Csárdás kis kalapot veszek...” dallamára)
Csárdás kis kalapot veszek,
Mellé szakaszjegyet teszek,
Örömtüzek szállnak merre, merre, merre járunk,
A Lipótmezőig meg sem állunk.

Élni a Pillanatot!

Amikor Dr. Deepak Chopra, egy indiai származású amerikai orvos, sok sikerkönyv szerzője, aki könyveiben egyesíti a keleti bölcsességet a nyugati tudással, azt írja egyik cikkének a bevezetésében, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt. Vagy a múlt emlékeire összpontosítunk és a belőlük keletkezett érzelmi visszhangra, vagy a jövő iránti gond foglal el minket. Nem fogjuk fel, hogy az egyedüli pillanat amely csakugyan megvan, csakugyan létezik, az a jelen mostani pillanata. A többi csak a fantáziánkban áll fenn”, rá akar mutatni olvasói számára az utra a teljes egészséghez, a mindannyiunkban rejtöző potenciál fokozásával és testi, érzelmi, lelki, szellemi és társadalmi állapotunk megjavításával.
Én ennél sokkal szerényebb vagyok – azt nem is említve, hogy az olvasóim száma sokkal kisebb mint a tisztelt indiai doktorré, akinek bizonyíthatóan sikerült fokozni legalább egy ember potenciálját (és bevételét), a saját magáét – és nem azért mert nincs mit mondanom. Chopra cikkét olvasva a rabbi története jut az eszembe, akitől Kohn tanácsot kért, hogyan szüntesse meg libái elhalálozását .
A rabbi azt javasolta, hogy naponta friss ivóvízet adjon nekik, de három nap múltán Kohn megint megjelent és beszámolt a rabbinak, hogy libái továbbra is elhullanak.
„Etesd őket friss zabbal,” – tanácsolta a tanult pap, de néhány nap után Kohn újra azt panaszolta, hogy szárnyasai tovább pusztulnak.
„Próbáld kimeszelni a libaólt” – így a rabbi. Péntek este, az istentisztelet után megkérdezte hivét, hogy vannak a libái, Kohn szomorúan hiresztelte, hogy mind megdöglöttek.
„Kár,” - csóválta a rabbi a fejét. „Volt még egy-két jó tanácsom.”
A véleményem szerint, csak kevesen képesek megváltoztatni az életstílusukat, viselkedésüket, gondolkodásmódukat egy könyv alapján – mégha olyan tehetséges író is a szerzője mint a fenti. Egy hirtelen haragú személy nem higgad le, ha elolvas egy könyvet amelyben figyelmeztetik mennyire ártalmasak a dühkitörései és egyszer isten ments gutaütést kaphat. A szégyenlős férfit, akinek nincs sikere a nőkkel, egy könyvecske, amelyben elmagyarázzák, hogy viselkedjen és mit mondjon legközelebbi randevúján, nem teszi magabiztossá. Egy olyan emberből, akinek minden üzleti vállalkozása kudarcban végződik, nem lesz hirtelen milliomos egy sikeres üzletember tanácsai alapján aki megpróbálja másoknak átadni sikere titkát.
Ne értsetek félre, nincs semmi ellenvetésem Dr. Chopra és hasonló írók ellen. Jók a szándékaik és a tanácsok könyveikben is jobbak mint a rabbié viccemben, de szerény véleményem szerint, egy valóban türelmes ember, aki igazán csökönyös és kitartó, egy jól megfogalmazott könyv segítségével elsajátíthat egy idegen nyelvet, megtanulhatja az egyenletek megoldását és miként tartsa karban és javítsa meg az autóját, de semmiesetre sem fogja beőle megérteni, hogy formálja újra a jellemét (vagy, hogy kell biciglizni). Egy ilyen könyv az olvasóját a legjobb esetben tudatossággal ruházza fel jellemének, viselkedésének, gondolkodás módjának veleszületett fogyatékosságaira és ha csakugyan akarja, hasonló módon fogja tudni ezeket megváltoztatni, mint megtanulni kerékpározni. Felűlsz rá, lepotyogsz és alaposan megütöd magadat, de nem adod fel, nem esel kétségbe, leporolod magadat és újra és újra visszaűlsz, addig próbálod amíg végre sikerül.
„Nézd anya, kéz nélkül!”
Ezen felül, nem egyezek be a tisztelt doktor úr azon megállapításába sem, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt”. Ami engem illet, mindig igyekszek „a jelen mostani pillanatában” élni, de:nem hiszem, hogy kivételes személy lennék és biztos sokan mások is ilyenek.
Az emlékeknek, akár személyesek, vagy családiak, nagy a fontossága, időről időre pedig a jövőre is gondolni kell, de én keletkezése pillanataiban kisérlem meg a jelen teljességét kitapasztalni. Soha sem sem várom türelmetlenűl, hogy a nap már befeződjön, tudom jól, hogy fáradozásom nélkül is elmúlik – néha túl gyorsan is – hanem pont fordítva, megpróbálok megragadni minden percet (főleg az élvezeteseket), mindent megteszek, hogy lelassítsam a múló időt. Természetesen senki sem képes megállítani az idót, de minden bizonnyal le tudjuk lassítani múlását. Észrevettétek, hogy vánszorog az idő példáúl amikor egy három perces lágy tojást akarunk főzni? Az óra mutatói elképzelhetetlen lassúsággal, valóban idegesítő módon mozognak. Egyszer egy közúti karambol tanúja voltam. A villanyrendőr előtt várakoztam és előre láttam, hogy az autó amelyik a kereszteződéshez közeledik, neki fog menni egy másik kocsinak. Nekem úgy látszott, hogy az autó csigalassúsággal araszol és nem értettem miért nem veszi észre sofőrje a keletkező összeütközést, miért nem fékezi le kocsiját.
Mint már említettem, nem hiszem, hogy valami különlegeset találtam fel. Az emberi memória furcsa módon müködik. Kellemetlen, kínos emlékeket egy eldugott zugban tárol, nehéz emlékeket teljesen töröl. Vannak emberek aki telefonszámok százait tudják kivülről, de ugyanakkor elfelejtik drágáik szülinapját. Vannak akik kapásból, a levegővel lélegzik be az új nyelveket és mások – nem kevésbé intelligensek – nem képesek egy idegen nyelvet megtanulni. Valószinüleg sokaknak van módszere az eszükbe vésni olyan eseményeket amelyeknek fontosságot tulajdonítanak, de talán annak a leírása, miképen őrzöm én meg az emlékeket amelyeket megbecsülök, nekik is ad néhány ötletet és hasznukra lesz.
Amikor különleges esemény adódik a napomban – találkozás egy baráttal akit rég láttam, szeretett személy telefonhívása, pompásan virágzó virág, csodás zenei részlet, mesterien megfogalmazott mondat amelyet olvasok, vagy valakitől hallok, a világegyetem egyik titkának a megvilágitása – megpróbálok összpontosítani ezen esemény minden pillanatára, teljes, osztatatlan figyelmemet szentelem neki, annyira koncentrálok rá, hogy minden mást, nem a tárgyhoz tartozót mellőzök, mélységet, szinet és jelentőséget keresek mellékes aszpektusaiban is és agyamban lefilmezek minden egyes részletet minden lehető szemszögből.
Igyekszem megteremteni a megfelelő körülményeket is. Ha példáúl valakinek fontos mondanivalója van, nem egy zajos kávéházban találkozunk. Még a hangulatzenét is leállítom. Imádom a zenét, de a jó zene megérdemli, hogy rá összpontosíts és még ha nem is jó, eltereli figyelmedet a lényegtől.
Ez a fajta tevékenység sokban hasonlít munkámra, amelynek keretében adatbázisokat építek. A fent leírt módszer a múló pillanat megőrzésére és rögzitésére – hogy ne múljon el nyomtalanul – az emlékezőtehetségben, szintén egy adattárt létesít, nélkülözhetetlen kellék nem elmosódott, színteli, hangos, élő és vibráns emlékek felidézésében, amelyek pontosan olyanok mint megélésük napján. Nem könnyű dolog, de egy kis gyakorlattal, érezhető a javulás.
A kezdetben csak egy könyv szép mondatát, vagy bekezdését próbáltam megőrizni. Abbahagytam az olvasást, hogy jobban megértsem az összefüggést, vissza-visszatértem egy-két bekezdéssel, néhányszor olvastam újra a részletet, megmérecskélve, megizlelve, csámcsogva külön-külön minden szón és ezután az egész részleten. Valódi megélésekben nem lehet visszakozni, az idő csak egy irányban halad, előre, de totális koncentrálással, összpontosítással, fel lehet idézni a rövid lejáratú emléket is és egyszerre élni a jelent és az előtte levő pillanatot.
Most már egy gazdag adattár áll a rendelkezésemre, degeszre tömve élményekkel, eseményekkel, emberek arcával (a nevük megjegyzésében kevésbé tűnök ki), beszélgetésekkel amelyeket folytattam, színdarabokkal, filmekkel amelyeket láttam, könyvekkel amelyeket olvastam, helyekkel amelyeket láttam. Amikor a körülmények megfelelnek, képes vagyok felhozni minden részletet, az idő dimenziója elveszíti fontosságát, a múlt jelenné válik és privát vetítő szobámban olyan emberek is, akik rég nincsenek közöttünk, itt vannak velem és nemcsak világosan látom arcukat, de ha szólok hozzájuk, válaszolnak is.
Egy idős ember kötődése a múlthoz? Ennél ez sokkal több. Az igaz, a múló évekkel jobban értékelem az idő értékét, de hiszen már fiatalabb koromban kezdtem kiépíteni a privát adattáramat és aki ismer engem tudja, nem élek a múltban, nem vagyok maradi. Minden újdonság érdekel és ha céljaimat szolgálja (és megengedhetem magamnak), lelkesen magammé teszem, élvezek új helyeket, embereket megismerni és persze ezeket is bekebelezni adatbázisomba.
Csak az kár, hogy nem tudom másoknak is levetíteni élményeim tárát, hasonlóan mint ahogy Steven Spielberg Különvélemény c. filmében tették. Amennyire képességeimből telik, megpróbálom blogom olvasóival megosztani a furcsa, érdekfeszitő és komikus eseményeket életemben, a gondolataimat, de mint tudjuk, egy jó kép felér száz szóval és egy sikerült videó mindent felmúl. Egy rövid YouTube film élményeim néhányáról, a zseniális Spielberg segítsége nélkül is, minden bizonnyal sikerfilm lehetne.

Szőke kaland

Nica és Joszi egy átlagos izraeli házaspár volt, két helyes gyerekkel plusz kutyával és négy szobás lakással az egyik „alvóvároskában” amelyek három oldalról körülölelik Tel Avivot és reggelente füstölgő autóoszlopokat ömlesztenek szűk utcáiba. A férj egy lak és konyhai berendezés import cégnél dolgozott, a neje privát ápolónő volt, éjjeli ügyeletet végzett betegek korházi ágyánál és az otthonukban viselte gondjukat amikor operáció után lábadoztak. Mindketten jól kerestek, lakás jelzáloguk felét már törlesztették és néha arról beszéltek, hogy nem túl sok év múltán, amikor nem lesz több adósságuk, valahol falun felépítik álmaik házát.
Péntek este általában barátokat láttak vendégül, vagy ők mentek el hozzájuk, szombaton a tengerparton piknikeztek, este pedig moziba mentek. Bérletük volt az egyik szinházban, néha koncertre jártak, nyáron Thaiföldön üdültek a gyerekekkel, Új Évkor meg Nica szüleinél hagyták őket és egy romantikus hétvégét töltöttek Párizsban. Életük nem volt túl érdekfeszítő, de a fiatal pár boldog volt. Egészségesek voltak és nem volt különösebb gondjuk.
Egy nap a vezérigazgató az irodájába hívatta Joszit és megkérdezte, az útlevele érvényes-e. Másnap el kell utaznia egy szemináriummal összekötött szakmai kiállitásra Finnországba. A meglepődött férfi valami olyasmit motyogott „hiszen általában az igazgató helyettes az aki részt vesz az ilyenfajta funkciókon” és „a gyerekek csalódottak lesznek, hogy nem leszek otthon Chanukkákor (Karácsony táji 8 napos zsidó ünnep)”, de a főnöke megveregette a vállát:
„A helyettes igazgatónak pont abban az időpontban a US-ben kell lennie, de azonkivül is meg akarunk téged jutalmazni a sok éves odaadó munkádért. Kényeztetheted magadat a SAS luxushotelben, bőséges útiköltségtérítést kapsz és Chanukka utolsó napját már családoddal töltheted.”
A szálló csakugyan fényűző volt. Nica és Joszi külföldi kiruccanásaikon sokkal szerényebb szállással voltak kénytelenek beérni. A reggeli olyan változatos és bőséges volt, hogy márcsak az ebéd gondolata is felfordulást okozott a gyomrában. Suominan Anika, azon cég eladási osztályának a fönöke amellyel az ő cégének szoros üzleti kapcsolatai voltak, rendkivül szivesen fogadta Joszit.a kiállitás nyitásán. Az izraeliek jó vevők voltak és vendéglátói mindent megtettek, hogy azok maradjanak a jövőben is.
A két napos szeminárium pénteken délután fejeződött be és mivel csak vasárnap volt gépe haza, Joszi azt tervezte, kihasználja a szombatot és megnézi Helsinkit amelyből alig látott valamit. Amikor Suominan asszony javasolta, hogy ő kalauzolja körül, Joszi kapott az ajánlaton és nemcsak azért mert a hölgy egy káprázatos szőke bombázó volt. Autója volt, ismerte a várost és így többet láthatott egy rövid nap alatt. Ki tudja mikor, ha egyáltalán valaha, fog megint eljutni Finnországba. Megbeszélték, hogy reggel 9-kor lent lesz az előcsarnokban, amikor a nő váratlanul megkérdezte:
„És mit csinál ma este?”
Joszinak nem volt elfogadható válasza és még ha akarta volna, sem tudta kihúzni magát kollegája vacsorai meghívásábót a házában. Mindenképen jobb ha társaságban tölti az estét, mint egyedűl ücsörögni a szállóban.
Taxival érkezett a szép külvárosi villához, nagy virágcsokrot szorongatva és meglepve konstantálta, hogy ő az egyedüli meghívott. Helyi szokás szerint, a háziasszony vacsora előtt meghívta a vendégét a kerti szaunába. Joszi még soha nem volt szaunában – Izraelben enélkül is jól lehet izzadni. Persze hallott a skandináv tradicióról, a vendégeket a nappali helyett a szaunában szórakoztatni, viccelt is erről kollegáival az irodában, de ha szándékában is volt ezt az élményt kipróbálni, azt hitte, hogy ez a hotel konditermében fog megtörténni. Most lenyelte a nyálát és megpróbált nagyvilági férfiként viselkedni, de az asszony átlátott rajta.
„A nyugati férfiak hamis szemérmessége! Hiszen semmit sem kíván inkább mint engem ruha nélkül látni!” – gúnyolódott és ledobva magáról cuccait, Éva kosztümben nyújtózkodott el a fapricsen. Joszi szintén sietve vetkőzött le, de ez a beszédes ember, az eszes anekdoták mestere, ebben a váratlan helyzetben majdnem teljesen elvesztette a beszélő képességét. Mint minden izraeli macho férfi, nem szokott hozzá olyan meztelenséghez amelyet nem ő kezdeményezett és nem szolgált az intimitás bevezetéséhez.
A fiatal finn nő elképesztő szépsége és kápráztatóan fehér bőre – annyira más mint párjának és a házassága előtti barátnőinek barna bőre és fekete haja – teljesen letaglózta. Úgy nézett ki a szemeiben mint a mennyekből leszállt angyal.
A szauna után Anika – valamikor az est folyamán elkezdték tegezni egymást – könnyű házi ruhát öltött és Joszinak óriási erőfeszitésébe került nem mereszteni a szemét a rózsaszinű mellbimbókra amelyek minden alkalommal amikor vendéglátója feléje hajolt és ujabb adagot halmozott tányérjára a borban főtt lazacból és további ínyencfalatokból, rákacsintottak a nagylelkű dekoltázsból. A nő kedvesen mosolygott rá, mintha nem venné észre lopott pillantásait, de persze nagyon jól tudta milyen befolyása van a vendégére. A néhány pohár vodka amelyet vacsora közben és utána hajtottak fel, véglegesen eloszlatta Joszi zavarának maradékait és amikor utóételnek forrón kezdte csókolni Anika érzéki ajkait, ez már saját kezdeményezése volt, de persze annak a lelkes támogatásával.
A hétvége úgy telt el mint egy álom – ha nem is látott sokat Helsinki látványosságáiból. Anika sok oldalú és fantáziadús szerető volt, mindig képes arra, hogy teljesen kimerült partnerének, akinek egyetlen kivánsága az volt, a falhoz fordulni és aludni, lankadó ösztöneit újra felhevítse és csúcspontra hozza. Amikor elérkezett a vasárnapi nap és itt volt az ideje hazatérni, Joszi úgy érezte mint akire a sors kiverhetetlenül súlyos csapást mért. Anika forró csókkal búcsúzott el tőle, megköszönte a csodás együttlétet és lelkére kötötte, ha újra Helsinkibe kerül, hívja fel okvetlenül.
Joszi teljesen megzavarodva került fel gépére, csalódottan, hogy Anika nem próbálta rábeszélni halassza el az utazást és maradjon Helsinikiben. Ő a búcsújuk pillanatában csaknem testi fájdalmat érzett. Lehetséges, hogy szeretője nem ugyanazt érezte? A rövid időszak a nő társaságában új láthatárt nyitott előtte és fogalma sem volt, hogy fog visszatérni a szürke valóságba amelyben eddig élt.
Kopenhágában más gépre szállt át és korán este érkezett Izraelbe. Mindjárt leszállása után felhívta Anikát. A nő meglepődött. Hiszen csak néhány órája búcsúztak el. Történt valami? Elfelejtett valamit?
„Nem, nem történt semmi,” – hebegte a szerencsétlen férfi. „Csak még egyszer el szerettem volna mondani mennyire élveztem a társaságodat.”
„Nekem is jó volt veled! Jó utazást, boldog Új Évet és írj néha, hallod?”
Joszi hazatelefonátl és kérte, ne jöjjenek érte a röptérre. Minél későbbre akarta halasztani a percet amikor hitvese szemébe kell nézzen. Taxival utazott haza, a számlát majd az irodája fogja megtéríteni – az utolsó juttatás hivatalos utjáról. Amikor kiszállt a taxiból, a kutyája örvendetes csaholással lerohanta, majdnem a járdára döntötte. Mindjárt utána két fia is hozzáfutott. Rácsimpászkodtak, teljes torkukból ordítottak, az egyik a másik szavába vágott.
„Apu, de jó, hogy hazajöttél! Mindenki rád vár a gyertyagyujtással. Nem élvezet csak Anyuval ünnepelni Chanukkát.”
Az ünnepi ételek illata már a lépcsőházba is kiszűrődött. A nappaliban ott ültek szülei, néhányan jó barátai közül, italok a kezükben és Chanukka dalokat dúdoltak. A hangulat emelkedett volt és mindenki örömrivalgással fogadta. Nica a konyhában sürgősködött, csak egy gyors csókra futotta idejéből, de egy személyes pillantás szép szemeiből elég volt, hogy jelezze érzelmeit. Egy pohár forralt bort, amelyet annyira szeretett és neje olyan jól tudott elkészíteni, nyomott a kezébe:.
„Élvezted? Éjjel majd elmesélsz mindent” – és visszafordult munkájához.
Joszi olyan volt mint akibe villám ütött és nem volt képes feloldódni az általános vidámságban. A belépés lakásába olyan volt számára mint egy kemény leszállás a Földön, egy zökkenésel visszatéritette a valóság talajára. Hirtelen az egész utazása úgy tűnt mint egy távoli álom, mintha nem is vele történt volna meg. Meztelenkedés a szaunában? Sex orgia egy szőke pornó sztárral? Lehetetlen, hogy ez vele történt volna meg, azzal az emberrel aki aki ifjúkora szerelmének boldog férje. Ilyenfajta kalandokat általában mások mesélnek éjjeli őrségen a tartalékos katonai szolgálatban és ő úgy kezeli őket mint más, a körülményeknek megfelelő túlzást. Hogy gondolhatta volna az életét szürkének? Itt a helye ebben a meleg és szerető családban, jó barátaival és csak itt, ebben a házban érezheti magát igazán boldognak.
Másnap, a munkahelyén, a folyosón összefutott a helyettes igazgatóval. Intett felé és megkérdezte:
„Milyen volt Finnország? És hogy van Suominan Anika asszony?”
Nem várt a válaszra, valamilyen értekezletre sietett, de vajjon csakugyan kacsintott neki, vagy csak úgy tűnt Joszinak?

A JÖVŐ MEGSEJTÉSE

Körülbelűl egy fél éve ritka mázlim támadt és egynéhány 1940-ben és 1941 elején kelt levél által, amelyeket egy beer-shevai hölgy számára fordítottam magyarról héberre, egy kis bekukkantatást nyertem szüleim kortársainak a világába. A meleg hangú és megkapó leveleket a hölgy nagyapja, akivel soha személyesen nem találkozott, írta fiának az akkori Palesztinába.
Ez a nagyapa egy bizonyos mértékben előre megérezte a tőrténteket és ezért szerzett egy certifikátot (akkor nálunk az angolok uralkodtak és így hívták a bevándorlási igazolványt), elküldte fiát Palesztinába, finanszírozta tanulmányait a jeruzsálemi egyetemen és bár nagyon aggasztotta fia egészsége, megélhetése, beilleszkedési nehézségei az idegen országban, rábeszélte, hogy maradjon itt és semmi esetre sem térjen haza a meleg családi fészekbe.
A Világháború előtti napokban a cionizmus nem volt – enyhe kifejezéssel – túl népszerű. Az 50-es években Érsekújváron született apámmal ellátogattam egy Genezáret tava menti kibbutzba és meglepetésére megtudta, hogy a településnek néhány a szülővárosából származó tagja van. Apám visszaemlékezett arra, hogy amikor valamikor a 30-as években néhány fiatal Palesztinába készűlt kivándorolni, bolondoknak nézték őket.
"Mit fogtok ott csinálni, homokot árulni, tevéket legeltetni?"
Az akkori kivándorlók azóta családot alapítottak, gyerekeik, unokáik születtek, boldogan éltek a pálmákkal körülölelt falujukban a festői tó partjan, a háború borzalmairól Európában csak az ujságban olvastak, míg földieik java része családjával együtt elpusztult. Unokanővérem, szintén érsekújvári, nem hajlandó szülővárosába visszalátogatni. Soha sem fogja elfelejteni, hogy amikor 1944-ben, 16 és fél éves korában, összegyüjtötték a város zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kiváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigyúnyolták a riadt embereket akiket hirtelen kiűztek házaikbol és nyiltan kifejezték örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek). Unokatestvéremet anyjával és hugával vitték el, de csak ő élte túl az auschwitzi poklot.
Miért írtam az előbb, hogy a levelek írója "egy bizonyos mértékben" előre megérezte a történteket? Mert mindennek dacára, ez az ember, egy kisvárosi molnár, nem volt képes borúlátó lenni, hitt abban, egy fiatal munkaszolgálatos szavaival, hogy "mindez csak rossz álom" – és előbb-utóbb jobb hajnalra ébrednek. A legtöbb rokona és ismerőse még nála is kevésbé komolyan vette a fekete felhőket amelyek a magyar zsidóság feje fölött sürűsödtek. Azon a kevesek is akik kivándorolni készültek, immel-ámmal, ráérösen intézték a dolgaikat, nem tettek erőfeszítést a bürokratikus folyamatok felgyorsítására, a felmerülő nehézségek eltávolítására és végül is a holokauszt hohérjai nagy részüket meggyilkolták – beleértve a nagyapát és nagyanyát is, e levelek szerzőit.
Megpróbáltam elképzelni mit gondoltak szüleim és a többi felnőtt a zsidóellenes törvényekről, az u.n. munkaszolgálatról amelyben annyian belepusztultak az embertelen bánásmódba, a zsidó származású egyetemi tanárok elbocsátásáról, a zsidó diákok számának drasztikus csökkentetéséről, a zsidó cégek kényszerű „árizálásáról” (mint a nagyapa malmával is történt), sejtettek-e valamit a jövőről? A 1940 és 1941-ben történtek csak aránylag enyhe élőjáték voltak azokhoz a szörnyű eseményekhez amelyek 1944-ben a március 19-i német megszállással és az október 15-i nyilas puccsal érték el hihetetlen csúcsukat.
A jelek ott voltak, de a magyar zsidóság megszokta, hogy a szembe köpést könnyű esőnek tekintsék. A muszosok még kaptak egyenruhát és nem saját ruhájukban szedték fel az aknákat az orosz fronton. Apámnak elvették az ipari engedélyét, de egy keresztény cégben folytathatta szakmáját. A zsidó iskolák még nyitva voltak, de a „zsid-gim”ben a matekot Strasser professzor úr tanította, akit vallási hovátartozása miatt menesztettek az egyetemről. Cserkész lehettem, de a 311-es Vörösmarty csapatnak csak zsidó tagjai voltak.
Sokkal súlyosabb volt lengyel rokonaink helyzete. Lengyelország megszállása után, a németek nekiálltak az ottani zsidóság módszeres kiirtásához. Az akkori ujságok nem írtak erről és nem tudom, mennyire volt a magyar zsidó közönség a tényekről értesülve, de mi tudtunk az ott történtekről. Sok lengyelnek sikerült Magyarországra szökni. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Ukrajnába deportáltak őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni. Mint már megírtam „Itthon-otthon” cimű könyvemben:
„Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki. A szegény Herbst család (nénim Oly, férje, Felek és unokatestvérem Georgie, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.
Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok, és mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor még majdnem normális életet éltünk.
Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén megtaláltam azt a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levelet.
A háború után valaki elmesélte, hogy állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam. Vonakodtam elhinni, hogy egy család csak így nyomtalanul eltűnhet. Csak néhány fénykép az albumomban tanúskodik arról, hogy létezett egy Herbst család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak”.
Randolph L. Braham könyvében „A Magyar Holokaust”, azt írja hogy a magyar zsidók „történelmük ’aranykorában’, vagyis 1867 és 1918 között elért eredményeik és a konzervatív-arisztrokata uralkodó elithez fűzödő szoros kapcsolataik tudatában elhessengették maguktól a világ zsidóságának aggodalmait és hamis biztonságérzésbe ringatták magukat. Az utolsó pillanatig becsapták magukat, azt próbálták elhitetni magukkal, hogy a szomszédos országok zsidóságától eltérően sorsuk nem lesz azonos azzal, ami hitsorsosaik nyakába szakadt a környező országokban, hogy ők viszonylag sértetlenül vészelik át a háborút, s a legrosszabb esetben is csak gazdasági megszorításokat kell elviselniük. S amikor arról hallottak kósza híreket, hogy milyen szörnyűségek történtek a lengyel zsidósággal, azt hajtogatták, hogy a civilizált Magyarországon ilyesmi nem eshet meg, hiszen itt ezeréves sorsközösség fűzi össze a zsidóságot a magyarsággal”.
Eddig a történész szavai. Én akkor csak gyerek voltam és a felnőttek nem osztották meg velem gondolataikat, gondjaikat, de amint olvasom a 67 éve megírott leveleket és tudatában vagyok azon hátborzongató eseményeknek amelyeket minden ujságolvasó, rádióhallgató megtudott a jeruzsálemi Eichmann per folyamán a magyar zsidóság holokausztjáról, nem vagyok képes egyértelműen elitélni a zsidó vezetőséget. Csak egy beteges fantáziájú valaki képzelhetett el magának egy ilyen hátbozongató szcenáriumot. Hogy egy nép amelynek fiai oly sok kulturális kincset adtak a világnak, összeesküdjön egy másik nép abszolút megsemmisitésére? Hiszen ilyesmi soha azelőtt nem történt meg és biztos vagyok abban, nem is fog mégegyszer megtörténni.
A képzeletemben találkozok is a megható levelek szerzőjével és megpróbálom győzni, hogy tudom mi fog történni vele és családjával. Fel kell használnia minden rendelkezésére álló eszközt – legyenek akármilyen szegényesek – és családjával együtt megszöknie a házából, városából, országából, mielőtt késő lenne. Vajon hinne-e nekem, vagy kételkedően nézne rám és azzal gyanusítana, hogy túlzok, kitalálok dolgokat?
Kár, hogy ez csak a képzeletemben történhet meg. Mindent megtennék, hogy meggyőzzem ezt az ismeretlen urat akihez levelei által közel kerültem. Őt és minden családtagomat és barátomat akiknek a füléhez elérne a gyenge hangom és akik elpusztultak abban az országban amelyet szerettek és hazájuknak tekintettek.

Vissza a Csaphoz!

Villámkérdés: mikor íttatok utoljára vizet, nem nátrium-kalcium-hidrogénkarbonátos, vagy alkálihidrogénkarbonátos és szulfátos ásványvízet szépségdíjas palackból, amelynek kékes szine a frissesség és az egészség illuzióját próbálja kelteni és nem nátrium benzoátot tartalmazó, vitamínnal és kalciummal gazdagított, cukrozott és szinezett frissítőt, amelynek ugyan minden cseppje aranyat ér, de majdnem annyit is fizetsz érte, hanem egyszerű vizet a konyhai csapból? Régen, ugye?
Írásom címét teljesen pofátlanul a Time magazín cikkéből loptam. A tárgy elragadott és elhatároztam, hogy a felhívás "Vissza a csaphoz" nagyon is időszerű, mert nem babra megy a játék! A palackozott víz fogyasztása talán divatos, de egyedűl a forgalmazójának van haszna belőle. A fenti cikkben többek között az áll:
"Az ENSZ becslése szerínt a világon 1.1 milliárd embernek van hiánya biztonságosan fogyasztható ivóvízben és a számuk 2025-ig 5 milliárdra növekedhet, de csak nagyon kevesen közülük élnek a Egyesült Államokban. Nyiss meg egy csapot akárhol Amerkában és tiszta, biztonságos víz jön ki – egy kisebb csoda bolygónk nagy részén, de nem hinnéd, hogy így van, az óriási műanyag palackok láttára amelyeket sokan közülünk cipelnek magukkal, mintha egy szaharai sétára készülnénk. 2006-ban az amerikaiak több mint 31 milliárd palackozott vízet ittak, egy 9.5%-os növekedés az előző évhez viszonyítva.”
És a továbbiakban: „A víz eladások a múlt évben elérték a 10.8 milliárd dollárt és mindezt valamiért amihez valójában ingyen juthasz hozzá. „Ez olyan mintha levegót próbálnál értékesíteni” - csodálkozott egy ipari ökológ.
Nem állnak rendelkezésemre adatok a palackok számáról amelyeket a világ többi részében gyártottak és használtak fel, de biztosra megyek amikor feltételezem, hogy a mennyiségük sokkal magasabb mint a fent idézett szám.
A hazai vezetékes víz döntő hányada felszíni vizekből, folyókból, tavakból származik. Bizonyos piaci tényezők folytán – legyenek akár víztisztító berendezések, vagy ásványvizek forgalmazói, mosószeradalékok gyártói – amelyek arra próbálják felépíteni marketing stratégiájukat, hogy az ivóvíz presztízsét rombolják, az a tévhit ma Magyarországon, hogy a csapvíz minősége csapnivaló. Az igazság az, hogy a csapvíz iható és a minősége az ország legnagyobb részén az EU átlagnál jobb. Közegészségügyileg kifogásolható víz nem kerülhet a vezetékekbe. Nincs még egy olyan élelmiszer, amely ennyire ellenőrzött lenne, mint az ivóvíz. Azoknak akiknek az íze ellen van kifogása, ihatják más formában, pld. mint szódavízet, vagy citrommal, cukorral mint limonádét, vagy mint kávét, teát. (Amikor egyszer Washingtonban voltunk, nem voltunk képesek a csapvízet inni, annyira klóros volt, de ott lakó barátaink csak a vállukat vonogatták. Ők semmi mellékízt nem éreztek).
Főleg Dél-alföld egyes részein vannak olyan vízminőségi jellemzők, mint a nitráttartalom, amelyek az EU-szabványoknál magasabbak, de ezt a problémát a jó minőségű háztartási szűrők megoldhatják. A legjobbak az ozmozis-os víztisztító rendszerek, de mivel ez egy hatalmas üzletág, amelyben a terjesztők nehéz milliókat keresnek, itt is nagy az ásványvíz-forgalmazók ellenkampánya. Amellett, a furcsa dolog az, hogy ezeken a problématikus helyeken a palackozott viz fogyasztása elenyésző mértékű. Az ásványvízfogyasztás pont azokon a területeken magas, ahol erre a minőség miatt semmi szükség, de ez persze már csak a divat hóbortja.
A csapvíz fogyasztása nemcsak sokkal olcsóbb, hanem egészségesebb is. Furcsa módon a valószinű élettartam u.n. fejletlen országokban mint Észak Korea és Kuba, a legmagasabbak között van a világon. Az egyik ok az, hogy a lakosság csakis csapvízet iszik, mert nem engedheti meg magának a drága űditőket.
Szerény véleményem szerint, ha valakinek nincs különös baja az egészségével és pénzt ad ki palackozott vizekre, esetleg még felcipekedi műanyag csomagolásban a tizedik emeletre, ahelyett, hogy egyszerűen csak kinyitná a csapot, nemcsak, hogy nem viselkedik mint okos fogyasztó és a pénzét elherdálja, hanem a környezetnek is javíthatatlan kárt okoz.
Az igazi, fő-fő ok amiért fontos a csapvízet részesíteni előnyben, hogy a sok milliárd palack előállításához kőolajra van szükség, rengeteg kőolajra. Az ásványvíz palackok műanyaga polietilén-tereftalátból (PET) készül, amelynek viszont kőolaj az alapanyaga. A következő adatok megint csak a US-re vonatkoznak, amely az ásványvíz legnagyobb fogyasztója. Ahhoz, hogy eleget tegyenek az amerikaiak víz keresletének és elegendő mennyiségű palackot állítsanak elő, másfél millió hordó kőolajra van szükség. Ennyi kőolaj elegendő 100,000 (igen százezer!) autó egész évi üzemanyag ellátására. További üzemanyagra van szükség a palackok szállítására a fogyasztókhoz Mindez üvegház gázokat áraszt az atmoszférába, az egyik főtényező a Föld felmelegedésben.
Mint már említettem, a költségek a palackok gyártásához, megtöltéséhez, szállításához és tárolásához, óriásiak, de az újrahasznosításuk, vagy megsemmisítésük költségei hasonlóan magasok és közeliek az előállításuk költségeihez. Az üres palackok súlyos könyezeti veszélyt jelentenek. Vagy 80-90% nem lesz újrahasznosítva és a szemétdombra kerül. Az elföldelt palackokhoz felhasznált műanyag lebomlása több mint ezer évig tarthat.
Az ujságokban naponta cikkeznek a globális felmelegedésről, a jéghegyek elolvadásáról, a tengerszínt emelkedéséről, de vajjon megelégszünk azzal, hogy összeráncolt homlokkal sajnálóan bólogatunk a hiób-hírek hallatára, vagy mi is kivesszük szerény részünket a Föld felmelegedése elleni harcban és a következő generációk egészségért? Nem javaslom, hogy lemondjunk a autóinkról és még a légkondiról sem, amely az utolsó extrém hőmérsékletű évek következtében sajnos Magyarországon is egyre szükségesebbé válik, de mi lenne, ha hasonlóan ahhoz, hogy sokan közülünk abbahagyták a cigizést, legalább otthon, lemondanánk a palackozott víz használatáról is? Minden vízről kereskedelmi csomagolásban, akár forrásvíz, ásványvíz, kútvíz, desztillált víz és olaszos, vagy magyaros néven terjesztik. (Más a helyzet, ha külfoldre utazunk. Sok helyen ihatatlan a csapvíz és csak palackozott vízet szabad inni).
A palackozott víz ivása környezet-ellenes szokás. Az u.n. 'ásványvizek' nem ásványosabbak a csapvíznél, nagy részük rosszabb minőségű nála és néha csakugyan csapvíz van a palackokban! Egy forgalmazó – az amerikai Pepsico – el is határozta, hogy a palackjaira felírja, hogy nomális csapvízt tartalmaznak. A palackozott víz mégcsak egészségesebb sem: Pont fordítva az 'ásványviz' nem lesz kémikailag fertőtlenítve és ha huzamosabb ideig tárolják, baktétriumok keletkezhetnek benne.
Azok számára pedig akiknek a divatos aspektus fontos: A trend manapság a világ drága és színvonalas éttermeiben: visszatenni az étlapokra egy réges-régi italt: a csapvízet!