péntek, július 29, 2011



RÖVIDKÉK









Az izraeli állami szerencsejáték cég egy két hetes Ciripelő versenyt rendezett a Facebookon. „140 karakterrel kíváncsivá tenni, megnevettetni és még az érzelmeket is felkelteni." A 300 kiválasztott ciripelés kapja a harmadik (pénzbeli) díjat, ezekből 30 a másodikat és a három első, az első díjat. A nyerési esélyek nagymértékben azon Facebook barátok számától függnek, akik lájkolják a ciripeléseket. Van egy zsűri is, de az csupán az utolsó három választott iránt dönt.
Egy kis válogatás a 39 ciripelésből, amelyet benyújtottam és amelyek nem helyi belpolitikai jellegűek (magyarul a karakterek száma 140-nél több lesz):

Diagnózis: a kognitív képességek teljes elvesztése.
Elbúcsúzott családjától, elrendezte papírjait, a Facen Isten veletek-et mondott, megnézte a naplementét.
Szoftver probléma történt, elnézését kérjük.

A feleségem szeret és igaznak bizonyult nálam a szabály, hogy akinek a szerelemben van szerencséje , nincs szerencséje a sorsoláson.
A fordítottja is igaz?
Ha nyerek a lottón, a feleségem nem fog többé szeretni?


Az idő-utazó elolvasta a tudományos kutatást, hogy az időutazás nem lehetséges.
"Talán még mindig a XXX. században vagyok?"
Azután észrevette a légszennyezést, megszagolta a bűzt és tudta, a XXI. században van.


Mi okoz több zajt, mint az ágyúlövés, vagy egy hajtómű? Az édesség kihámozása csomagolásából egy koncerten!
Azt hittem, csendes vagyok, de szomszédjaim hegyezték a fülüket és úgy tűnt, még a karmester is idegesen mocorgott.


A legrövidebb történet, amelyben szex, rejtelem, Isten és a társadalom szerepel:
"A hercegnő teherbe esett és csak Isten tudja, ki az apa."


Kommunikációs elv: ha nem jelentetted – nem végeztél el semmit.
Ha elvégeztél valamit és jelentetted – elvégeztél valamit.
Kommunikációs spin: semmit sem végeztél el, de jelentetted – elvégeztél valamit.


Hisztek a csodákban? Én sem, de hiszek abban, hogy jó dolgok történhetnek veled, ha nyitott vagy és elfogadod az életet olyannak amilyen: egy ajándék doboz tele meglepetésekkel.


Állandóan történnek velem dogok, kicsik és kellemesek, nem nagyok és földrengésszerűek. Nem nyertem a lottón, de a holokausztot sértetlenül túléltem és az élet az óta szerény meglepetéseket rak le ajtóm előtt.


Nagyanyám még születésem előtt halt meg, nagyapám 1939-ben, anyám 1996-ban, nővérét meggyilkolták a holokausztban. Most rám talált egy a Cseh Köztársaságban élő szolgálólányuk és szeretne találkozni velem. Hát ez nem csodálatos?


Anyja búcsúztatásán fia a halotti imát okos telefonja képernyőjéről olvasta le. Így segíti a digitális technológia a személyt legnehezebb óráiban is.



szombat, július 23, 2011


BIBLIAI DRÁMÁK

A múlt szombaton egy ritka élményben volt részem: részt vettem a reggeli imában a zsinagógában. Akik ismernek, tudják már, hogy elkerülöm a helyeket, ahol ’istent szolgálják’. Nem szégyellem a nyilvánosság előtt kijelenteni, számomra ez egy elvi kérdés és mióta itt élek, lábaim csak ritkán lépték át akármilyen imaház küszöbét. (A kivétel a tel avivi Nagy Zsinagógában megtartott esküvőm volt és két bár micvá, a fiamé, a konzervatív gyülekezet rögtönzött imaházában és egy rokon fiúé egy reform zsinagógában). Épp azért, amikor lányom néhány hete azt adta hírül, hogy az unokám a bár micváját hagyományos módon, vagyis a Tórához való felhívással, akarja megtartani, felvontam a szemöldökömet. Nemcsak, hogy bizonytalan voltam, miként fogom elviselni ezt a ’traumatikus’ eseményt, hanem ráadásul, szabadnapomon, már 8.30-kor reggel kellett a Kfar Szábai zsinagógában lennem.
Természetesen megjelentem a megszabott órában a helyszínen. Lányom kérésére, hogy ne hozzam zavarba a bár micvá ünnepeltjét, egy kissé távolabb parkoltam le kocsimat (az autó használata is tiltott tevékenység szombaton). Az első meglepetés számomra az volt, hogy a terem légkondicionált volt. Ez elég logikus, hiszen az ultra-vallásosok lakásai Bnei Barak-ban (vallásos városka) is fel vannak szerelve a legmodernebb technológia vívmányaival és a kor találmánya, az időkapcsoló, segítségével a villamos rendszerek maguktól működésbe lépnek és kikapcsolnak, akkor miért pont azok, akik ájtatosságukkal védik az országot, szenvednének a nyár nyomasztó melegétől? Úgy tűnik, nagyot tévedtem, amikor feltételeztem, hogy a légkondicionáló bekapcsolása a szombati munkatilalommal ellentétben áll.
A zsinagóga modern volt, az ülések kényelmesek és kedves imádkozók a ’turisták’ segítségére siettek, imakönyveket hoztak nekünk és megtalálták számunkra a megfelelő oldalt az imádságban. Nem bocsátkozok itt a Tóra felhívás részleteibe. A legtöbben közületek szintén voltatok, vagy lesztek büszke apák, vagy nagyapák. Természetesen az én unokám is, kölcsönzött imasálban, a Tóra heti-szakaszt gördülékenyen és szépen olvasta fel, a helyes intonációval és az ünnepi eseményre összegyűlt családtagok melle a büszkeségtől dagadt.
Nem vettem részt az imádságban, de a két óránál hosszabb ott létem idején, figyelmesen olvastam az imakönyvet. A következtetésem: nem tudom, hogy a hívők imádsága eléri-e az egeket, de egy biztos, jól fejezik ki magukat héberül. Az imakönyv nyelvezete választékos és sok benne a szép kifejezés. A könyvben számos utalás van, különböző verziókban, Isten ígéretére, hogy az országot örökségként adja Izrael népének és leszármazottjainak, az idők végezetéig. Ezek után nem csodálom, hogy azok, akik szombatonként ezeket olvassák, népük ellenségeinek tekintik a személyeket, szervezeteket, akik azt javasolják, hogy ennek az örökségnek egyes részeit átengedjük másoknak.
Érdekesnek találtam a rabbi prédikációját is. Ez a viszonylag fiatal férfi, a televíziós sorozatokat, amelyek mindig a döntő pillanatban fejeződnek be és a nézőt feszültségben tartják a jövő heti folytatásig, a heti Tóra szakasszal hasonlította össze. A heti szakasz azon a szombaton, amikor unokámat hívták fel a Tórához, Fineás szakasza volt, amelyben csakugyan léteznek a mai thrillerekhez hasonló elemek. A rabbi az imádkozóknak Zimriről, a Simeon törzs elnökéről, mesélt, aki Mózes előtt egy midianita nővel jelent meg és kihívó módon megkérdezte, miért nem teheti magáévá? Mózes nem volt képes válaszolni (mert maga is a midianita Cipporát vette feleségül), de megengedte tanítványának, Fineásnak, hogy a dogma szerint cselekedjen és a férfi helyben megölte Zimrit és a midianita nőt. Eddig még mindent értettem, hiszen meg van írva „Aki idegenekkel közösül, a fanatikusok elbánnak vele” és Fineás Isten igéje szerint cselekedett.
Amit nem értettem, a rabbi magyarázata volt, hogy ha Zimri gyanúsnak találta volna Fineás szándékait, ő ölhette volna meg először (egy másik dogma „Aki meg akar ölni, öld meg először”) és nem büntették volna meg tettéért. Szerény véleményem szerint, ha Zimri olyan bűnt követett el, amelyért halálos büntetés jár, Fineás törvényesen cselekedett, tehát miért lenne Zimri jogosult az ellenkezésre? Úgy látszik, a mai fogalmak szerint gondolkodok („ellenállás a törvényes letartóztatásnak”) és képtelen vagyok a Tóra magyarázók szőrszálhasogatásának megértésére.
Örömömre, miután a rabbi a 13 éveseket, akik osztálytársuk ünneplésére jöttek a zsinagógába, a vérontás leírásával traktálta, prédikációját sokkal békülékenyebben fejezte be, kifejtve, hogy ma már nincs helye a fanatizmusnak és nem ölnek meg egy embert, azért mert más nép lányával hált, hanem kellemes hangnemben, barátságos módon próbálják megmagyarázni neki tévedését.
Nem hiszem, hogy mostantól gyakrabban fogok járni a zsinagógába, de örülök, hogy betekintést nyerhettem hagyománykövető testvéreim életébe és szokásaiba.



vasárnap, július 17, 2011

BALGA JÓSLAT













Néha az a benyomásom támad, hogy címem az egész világon ismert és mindenki megpróbál eladni nekem valamit, felajánlja szolgálatait, vagy más szofisztikált módszerrel akarja lenyúlni pénzemet és bankszámláját duzzasztani. Hetente kapok leveleket, amelyeknek a közös nevezője – azon kívül, hogy át akarnak verni – tiszteletre méltó kinézésük, kitűnő papírjuk, választékos és színes nyomtatásuk és jól csiszolt nyelvezetük. (Ellentétben az u. n. Nigériai csalókkal, akiknek a leveleiben hemzsegnek a hibák, a stílusuk pedig feltűnően silány). A kért összeg általában nem jelentős, 20-30 dollár és eleinte azon tűnődtem vajon érdemes-e azoknak, akik ilyen szélhámossággal foglakoznak, tekintélyes összeget befektetni a kivitelezéshez egy rakás papírba, amelyek a legtöbbször, egy rövid pillantás után, a kukába kerülnek. A válasz: úgy látszik, elég pali madár megy lépre, ahhoz, hogy a dolog kifizetődjön.
Mint említettem, általában elég egy röpke pillantás a megállapítására, mi az igazi jellege a látszólag hivatalos levélnek, amely Hong Kongból, vagy Szingapúrból érkezett. Ezúttal azonban felkeltette a figyelmemet, hogy ellentétben a névtelen közleményekkel, amelyek a legjobb esetben köznapi keresztnévvel voltak aláírva, ennek a levélnek a tetején név és fénykép díszlett. A név Anthony Carr volt és a fénykép egy szimpatikus, öltönyös embert ábrázolt. Egy rövid keresés után az interneten, kiderült, hogy a név viselője Kanadában él és van egy kurta Wikipédia bejegyzése is, ami bizonyos hírnévre utal.
A Wikipédia idézi a férfi maga adta címét. „A világ leginkább dokumentált médiuma”, beszámol arról, hogy előre látta a new yorki ikertornyok elleni merényletet, de kritikusai szerint, más jóslatai nem valósultak meg.
Anthony Carr honlapján – címlapján a lángoló ikertornyok szimulálása jelenik meg – felsorolják a látnok által előre megjósolt eseményeket, mint azt, hogy Diana hercegnő elválik Károly hercegtől, Dodi Al-Fayeddel kerül romantikus kapcsolatba, majd szörnyet hal egy balesetben, a terrorista támadást a mumbai Taj Mahal szálloda ellen, a tszunamit Japánban, a san franciskói földrengést 1984- ben, a II. János Pál pápa elleni merényletet, a figyelmeztetést, hogy Szaddám Huszein lerohanja Kuvaitot és ennek következményeként kitör az első Öböl-háború, és így tovább.
Ezzel szemben James Randi weblapján az előrejelzések egy másik sorozata jelenik meg, amelyekről kiderült, hogy valamennyi nonszensz, üres prófécia volt.
További online keresésben, rátaláltam egy amerikai férfi panaszára, miszerint Carr, elárasztja a panasztevő 92 éves apját, a holdat és a csillagokat ígérő levelekkel, mindössze $19,95-ért. Valaki más felvetette a kérdést, ha Anthony Carr-nak valóban látnoki képességei vannak, miként lehetséges, hogy nem volt tudomása apja – akinek nevére szintén érkezett egy rózsás jövőt jósoló levél – több mint egy éve bekövetkezett haláláról? Egy további panaszostól Carr 16,95 angol fontot kért. Én úgy látszik kiváltságos vagyok, mert a tőlem kért ár csak 9,95 dollár.
Az igazat megmondva, ez már a második ilyen jellegű levél, amelyet kapok. Az elsőt, valakitől, akinek nem emlékszek a nevére, semmibe sem vettem, mert kb. egy héttel az időpont után érkezett meg, amikor részem lett volna a sok jó dologban, amelyeket a sors nekem rendelt és a jövőbelátó víziójában látott.
Tulajdonképpen ez Carr levelének a kivonata is. A férfi drámai hangon írja le, hogy az éjjel mélyében hideg verejtékben úszva riadt fel és néhány másodpercig hihetetlenül erős látomás tört rá, amely szerint július 23-án egy „kozmikus szingularitás” jön létre, amely egy tel avivi, Shacham Avri nevű személy előtt egyszeri, rendkívüli lehetőség-ablakot nyit ki. Ha a természetfeletti erőkkel felruházott férfitől (a megadott árért) kapott utasítások szerint fogok cselekedni, gazdaggá válok, hatalmat nyerek a magam és hozzátartozóim sorsának a megváltoztatására és paradicsomi boldogságban lesz részem.
Ha viszont nem küldöm el Carrnak a kért összeget, nem fogom megkapni a személyes prognózist, amelyet a látnok készít nekem öt hétre (túl a szokásos négy héten, csakis számomra), nem fogom tudni kihasználni a bőségszarut és a lehetőség-ablak bezárul előttem.
Beléptem Carr honlapjára és a kapcsolattartó oldalon, amelyen azt ígéri, hogy minden személyes üzenetre válaszol, megkérdeztem, honnan tudom, hogy ő volt-e az, aki írt nekem. A borítékon, amelyet az iratcsomaggal kaptam, egy ausztriai cím jelent meg, míg ő kanadai. Azt is megírtam, hogy kíváncsi vagyok hány az enyémhez hasonló levelet küld ki naponta? Még ha be is éri napi tíz levéllel, de minden címzett neve egy rémálomban, amelyből hideg verejtékkel borítva riad fel, derül fel előtte, a szegény fickó megérdemli őszinte szánalmamat.
Mit ér a címmel „a világ leginkább dokumentált médiuma”, ha a hordozója éjjelente legalább tízszer riad fel és az élete nem emberi?
Választ üzenetemre nem kaptam, de készen állok a meghatározott időpontra. Talán mégis sikerül kiaknázni belőle valamilyen hasznot? Talán lottót kell feladnom? Totót kitöltenem? Részvényeket vennem? A kaszinóban játszani? Megpályázni egy kulcspozíciót?
Egyet elért a levél írója – akárki is legyen: kíváncsian várom a misztikus napot!






szombat, július 09, 2011


ÚJ SZÓTÁR


Néhány évtizeddel azelőtt Izraelnek még néhány százezerre rúgó magyar nyelvű lakosa volt, de ma már kevesen maradtunk. Épp azért, kellemes meglepetés volt, amikor meghívót kaptam a cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumától egy új magyar-héber, héber-magyar szótár felavatására. Azok, akiknek a nyelvük hegyén volt egy bizonyos szó, de sehogy sem jutott eszükbe, a mai napig csak Gross Eliezer, mondhatnám „ókori” szótárát használhatták, amely 1958-ban jelent meg.
A tel avivi rendezvényre 120 meghívott jött el (a terem megtelt, és ajtaján egy tábla volt, a pontos férőhelyek számával). A színpadon egy öt tagból álló beszélgető csoport foglalt helyet. A tárgy: a magyar nyelv, mint második nyelv és fordításának a nehézségei.
A szakszerű moderátor, aki egy kiadós adag humorral irányította a beszélgetést, az ismert rádió és TV bemondó, szerkesztő, újságírónő és (angol-héber) fordító volt, Gaj Karmit, aki magyar szülők gyerekeként született egy kibbutzban. Elmondta, hogy soha sem szólalt meg magyarul, amíg nagymamája, aki más nyelvet nem tudott, meg nem érkezett Izraelbe. (A csoport egyik tagja meg is jegyezte: „hiszen ez törvénybe van foglalva, a nagymamával csak magyarul beszélünk, ugye?”).
Ezzel szemben a szerkesztő és műfordító Algazi Mirjamnak, aki Belgrádban született, magyar az anyanyelve. Algazi, akinek munkájáról a kritikusoknak csak dicsérő szavai vannak, egy egész sor olyan művet fordított le, amelyek Magyarországon kívül is sikert arattak, nemcsak Márai Sándor könyveit „A gyertyák csonkig égnek”, „Válás Budán”, „Az igazi”, „Eszter hagyatéka” és a Nobel díjas Kertész Imre „Sorstalanság”-át, hanem egyes Szabó Magda és Szerb Antal műveket is.
A fordító választott mesterségének nehézségeit ecsetelte. Ellentétben a magyar nyelvvel, a héberben a nő- és hímnem közötti különbségek miatt, nagyon nehéz lefordítani egy olyan fogalmat, mint ’egyetlenem’, amely magyarul természetesnek hangzik, akár nő, vagy férfi használja. Ennél sokkal nagyobb nehézségeket támaszt egy olyan mondat, amelyben a férj ‘fiam’-nak szólítja feleségét. Hogy lehet egy ilyen egyedi kifejezést más nyelvbe átültetni? A válasz az: a fordítónak nem arra kell törekedni, hogy megtalálja, vagy felújítsa a megfelelő szót az idegen nyelvben, hanem mint a beszélgető csoport másik tagja, Tarbay Dávid mondta, a fordításnak a mondat mélyebb jelentőségét, a melódiáját kell kifejeznie.
Mint már feljebb jeleztem, a csoportnak az író és fordító Tarbay Dávid (Tarbay Ede dramaturg, író, műfordító, költő fia) is tagja volt, aki 14 éves korában érkezett Izraelbe és néhány magyar és héber könyvet írt. Két regénye Eklipszis és Adonisz. Fordításai közül a legemlítésreméltóbb Vámos Miklós „Az apák könyve”.
A beszélgető csoport soraiban foglalt helyet Rosenbaum M. Gabriel is, aki az arab nyelv és irodalom professzora a jeruzsálemi egyetemen és az izraeli akadémikus központ igazgatója Kairóban. Neki is magyar szülei voltak, de az érintkezési nyelv házukban, elvi okokból, csak héber volt. A fiú sokszor hallotta szüleit maguk között magyarul beszélni – amikor azt akarták, hogy a gyerek ne értse meg őket – és sokat meg is értett, de beszélni nem tudott. Végül is úgy „bosszulta” meg magát szülein, hogy amikor Angliában végezte egyetemi tanulmányait, egy hónapra Magyarországra utazott és egy intenzív magyar tanfolyamon vett részt. A professzor néhány olyan szót is megemlített, amelyek a török nyelv által a magyarba és az arabba is behatoltak, mint például a ’balta’.
Számomra a legérdekesebb személy Sapir Oren közgazdász volt, akinek a szülei az arab nyelvet használták, amikor azt akarták, hogy gyerekeik ne értsék, miről beszélnek. Sapir a klasszikus zenén keresztül jutott el a magyar nyelvhez. Magyar származású tanárnője lefordította számára Bartók néhány népdalát, a nyelv megtetszett neki, megtanulta és most a HVG-t olvassa, ha tudni akarja mi az újság a gazdasági világban. A jelenlevőket az is meglepte, hogy Sapir szerint, a magyar aránylag nem nehéz nyelv, nyelvtana sokkal könnyebb, mint sok más nyelvé.
Magáról a szótárról, egyik főszerkesztője, Dr. Szalai Anna – Tarbay Dávid anyja – aki a tel avivi egyetem magyar szakán tanított és kutatásokat végzett a zsidó írók helyéről a magyar irodalomban, beszélt röviden. Megköszönte munkatársainak évtizedes odaadó munkáját és sajnálatát fejezte ki, hogy dacára erőfeszítésüknek, néhány hiba került be a szótárba.
Bevallom, nem vettem meg az új szótárt, amelyet jelentős engedménnyel árultak a rendezvény résztvevőinek. Szerény véleményem szerint nagy bátorság kell hozzá, napjainkban egy ilyen jellegű könyvet kiadni. Sok év óta foglalkozok adatbázisok építésével és jól tudom, hogy minden adat csak közzétételének pillanatáig pontos. Egy pillanat, óra, nap, vagy hét múlva, új adatok derülhetnek ki, amelyek totálisan módosítják a tényeket az adatbázisban. A nyelv folyamatosan változik és egy nyomtatott szótár nem képes lépést tartani a bekövetkezett változásokkal nyomtatásának befejezése után. Dr. Szalai maga is hozott egy konkrét példát, amikor egy kifejezést említett, amelynek azelőtt negatív jelentése volt, de a fiatalok szlengjében pozitív jelentésűvé vált.
Miközben a vitát hallgattam, a magyar nyelv sorsán gondolkodtam, Izraelben. Gyerekeim és legtöbb magyar nyelvű barátaim gyerekei, nem tanulták meg szüleik nyelvét és magyar könyvtáram jövője nagyon bizonytalan. Ami mégis új reménnyel töltött meg, Sapir Oren esete volt.
A rendezvény befejezése után néhányan körülvettük a csodabogár (ezt a szót próbálja valaki más nyelvre lefordítani!) közgazdászt és csodálattal kérdeztük, miként jutott erre a furcsa elhatározásra, pont magyarul megtanulni. Egy idősebb hölgy azt kérte tőle, hogy mondjon néhány szót magyarul és mikor Sapir majdnem tökéletes kiejtéssel elmondott két sort Petőfi egyik verséből („Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál”), a hölgy annyira meghatódott, hogy cuppanós csókot ragasztott a meglepett férfi orcájára.






péntek, július 01, 2011

PÁRIZS ROMANTIKUSOK SZÁMÁRA






A múlt héten az időjárás előjelzésekben veszítettem el hitemet, e héten viszont a filmkritikák vannak soron. Ezek természetesen csak a kritikus személyes ízlését fejezik ki és a véleménynyilvánítás szabadságának elve biztosítja jogát ennek szabad közzétételére, de vajon ízlése egyezik-e az enyémmel? Nem mindenki szereti a spenótot, én igen, de eszem ágába sem jut másoknak ajánlani ennek a tömény fokhagyma tartalmú főzeléknek a megkóstolását.
Napilapom kritikusa nem lelkesedett Woody Allen legújabb, „Éjfél Párizsban” c. filmjéért, de én rá sem hederítettem és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.
A film nézése közben az angol ’name dropping’ jutott az eszembe. E kifejezés azt a szokást írja le, amikor az emberek, látszólag véletlenül, úgy ’ejtík el’ híres emberek nevét, mintha jó ismerőseik lennének. Magában ez nem lenne egy annyira rossz szokás, ha nem azért tennék, hogy mások előtt felvágjanak. Én is említettem egyszer, hogy fiatal koromban néhány híres itteni színész társaságában forgolódtam, de úgy tűnik nekem, hogy az amerikai rendező zseni filmjének központi trükkje: a hírességek neveinek említése. Miután a nézők felfogták, hogy a film hősét egy veterán Mercedes titokzatos módon a múlt század -20as éveibe vitte vissza (később pedig egy fiákerrel a XIX. század utolsó éveibe is eljutott), visszafojtott lélegzettel várják, hogy a század nagyjai közül, melyik további íróba, festőbe, vagy rendezőbe, botlik véletlenül. Ahányszor felhangzik a teremben a bűvös szó ’Dali’, ’Bunuel’, ’Pablo’, mindenki megkönnyebbül és félhangos suttogással egészíti ki a nevet, így hozva kísérőjük (és a környező közönség) tudomására, hogy ők is részesei a titoknak és megértették a vaskos célzást.
Azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy akiknek nincsenek alapos ismeretei a múlt század irodalmáról és művészettörténetéről és nem tudják, hogy az ’Alice’, aki kinyitotta (az amerikai írónő) Gertrude Stein bejárati ajtaját, élettársa, Alice B. Toklas volt és ’Zelda’ nem csak (az amerikai író) F. Scott Fitzgerald felesége, hanem szintén egy híres író, nem fogják tudni élvezni Woody Allen művét, tévednek. A film teli van nagyszerű felvételekkel a nappali és éjjeli Párizsról, romantikus légkörrel van telítve és Cole Porter dalai a háttérben, egy olyan varázslatos világba ragadják el a nézőt, amelyben bármi lehetséges.
Bár a film egy olyan tárgyat érint, amely időnként valamennyiünket foglalkoztat: vajon a múlt jobb, szebb volt, az emberek boldogabbak voltak, cselekménye nem drámai, nem fogunk napokig ezen rágódni, könnyes kacajra sem fog fakasztani, de nézői, garantáltan jól fognak szórakozni.
Mellesleg, a filmben pár percre megjelenik korunk egyik híressége, Carla Bruni, szerintem napjaink egyik legszebb és legbájosabb hölgye. Sok fényképen és híradó felvételen láttam, felöltözve és ruhátlanul is, de a véleményem szerint Allen filmjében ez a ragyogó nő, egy kissé szürke, érezhető nála az önbizalom hiánya, amelyet, mint a francia államelnök neje, vagy mint csúcsmodell, olyan könnyen kimutat.
Egy mondattal: ne hallgassatok a kritikusokra, felnőtt emberek vagytok, döntsétek egyedül el, mi tetszik nektek!


szombat, június 25, 2011



PRÁGA, AZ ARANYOS



Évek óta nem voltam Prágában és amikor alkalmam adódott újra odalátogatni, tüstént megragadtam. Bájosabbnak találtam a várost, mint valaha, de ebben az időjárásnak is része volt, ragyogó napsütésben volt részem majdnem állandóan és a hőmérséklet is a turistáknak kedvezett. (Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy elveszítettem maradék hitemet is az időjárás előjelzésekben. Minden előjelzés négy esős napot és egy borultat jósolt, de a valóság napos volt és csak egyszer volt egy rövidke záporeső).
Mint mindig, ezúttal is túl sok holmit vittem magammal. Három zakómból csak egy kellett néha és egyszer sem volt szükségem két pulcsimra. A szeminárium – Kafkáról és Prága történelméről –, amelyen részt vettem, úgy volt megszervezve, hogy egy napon kívül, amikor Csehországban közlekedési sztrájk volt és a szervezők a barátaikat verbuválták össze, hogy privát autójukban vigyenek minket aznapi célpontunkra, minden túránkra tömegközlekedési eszközöket vettünk igénybe: buszokat, villamosokat és a metrót. A prágai metró gyors és tiszta. Egyetlen kritikám, hogy a Dejvicka végállomáson, amelyen szállodánk volt és ahonnan a röptéri busz is indul, nem volt mozgólépcső, a lift nem működött és majdnem megszakadtam, míg először le, azután felcipeltem poggyászomat 20-25 lépcsőn.
Előző prágai látogatásom alkalmával összehasonlítást végeztem a cseh főváros és Budapest között, amelyről mindenki tudja, hogy második otthonomnak tekintem. A két város hasonlít fekvésében, mindkettő egy széles folyó két partján terül el és mindkettőben a keleti oldal sík és városi, kereskedelmi, míg a dombos nyugati oldalt egy szép várnegyed ékesíti. Az építészeti stílusuk is – mint Bécsnek és más Közép-európai városnak is – nagyon hasonló. Annak idején úgy véltem, hogy Prága ugyan nagyon szép, de egy kicsit provinciális. Ezúttal sajnos kénytelen voltam megállapítani, hogy a cseh főváros néhány fontos szempontból felülmúlja a magyart. Már az előző alkalommal is észrevettem, hogy az épületek a történelmi központban fel vannak újítva és tökéletesen megőrizve, de mindjárt mentséggel is szolgáltam. Prágában több mint 250 éve nem voltak harcok, míg Budapest néhány destruktív háborút szenvedett, kezdve a 1848-49-es szabadságharccal, amikor az osztrákok ágyukkal lőtték a Duna parti épületsort, folytatva a második világháborúval, amikor a Szövetségesek kegyetlenül bombázták, egészen a 1956-os forradalomig, amikor az orosz tankok épületek százait lőtték szét.
Azóta egy évtized telt el. Budapesten sok épületet állítottak helyre és újítottak fel, közülük sok ki van világítva éjjel és a látvány hihetetlenül mutatós, de mellettük még mindig van sok más ház, amelyeken a hámló vakolat, a golyó és gránátlyukak és a koszos szürke szín alatt, észrevehető eredeti szépségük, amely mintha könyörögne, hogy térítsék vissza eredeti állapotába. Persze nem jutottam el minden eldugott sikátorba, nem vehettem észre minden részletet, de Prágában nem láttam olyan házat, amely el volt hanyagolva, nyomasztó kinézésű lett volna. A turistákkal zsúfolt utcák patyolat tiszták voltak. A metró – amelyet már említettem – szerelvényei modernek, tágasok és sokkal kevéssé zsúfoltabbak, mint Budapesten. Azonkívül, a prágai állomásokon nem állja útadat az ellenőrök fenyegető csapata, talán mert a cseh polgár inkább törvénytisztelő, a büntetések a potyázásért szigorúabbak, vagy pedig a városi közlekedési vállalat eleve hajlandó leírni egy bizonyos veszteséget, hiszen az ellenőrök sem dolgoznak ingyen.
Azt is felderítettem, hogy a csehek kevésbé begombolkozottak és ridegek. Az utcákon, a férfiak közül sokan szandált és zoknit viselnek. Egy barát szerint, így utaznak nemzetközi konferenciákra is és azért kollegáik más országokból gúnyt űznek belőlük.
Amit rendkívülinek találtam, a zsidó írók, Franz Kafka, Franz Werfel, Max Brod, Egon Erwin Kisch és mások, központi helye a cseh irodalmi életben, dacára annak, hogy németül alkottak. A prágai óváros egyik jelentős varázsa – és a turizmusból származó bevételek zöme – a zsidó negyedből származik, kezdve néhány zsinagógával, köztük az első helyen a Régi-újjal (Altneuschul), amely Európa legrégibb, a mai napig működő zsidó imahelye, az Állami Zsidó Múzeummal, a XV. századbeli Régi temetővel és befejezve a Károly híd szoborcsoportjával és köztük az arany héber szöveges Kálváriával.
Sajnálatomra, a tíz évvel azelőtti helyzettel összehasonlítva, a Régi temető – Prága leglátogatottabb látványossága – látogatói ma szó szerint korlátozva vannak. A hihetetlenül összezsúfolt, egymásra felhalmozott sírkövek megőrzése érdekében, nem lehet többé a sírok között csatangolni, hanem csak a steril, kötéllel elkerített beton ösvényeken körülsétálni a területet. Emiatt drasztikusan csökkent a híres halottak sírköveinek repedéseibe elhelyezett cédulák száma is. Korábbi látogatásomkor ez volt az egyik legcsodálatosabb élményem, a zömükben nem-zsidó látogatók hite a rabbik csodatevő képességében. A temető cédulák ezreivel volt borítva, a legtöbbjüket az első szél, vagy a többi látogató lába hamarosan elrepítette. Emberek egészséget kértek maguk, vagy családjuk számára, gyerekáldásért fohászkodtak, szerelmük viszonozásáért esedeztek, vagy akár sikert kértek iskolai vizsgájukhoz.
Ez az ár, amit megfizetünk azért, hogy a turizmus már nem csak a gazdagok privilégiuma, hogy ma már a kisbevételűek is megengedhetik maguknak néha külföldre ruccanni. Azt mondtad szociális jogok? Ez azt is jelenti, hogy olyan népszerű helyeket, mint az Uffizi Képtárt Firenzében, a Times Tért New Yorkban, az Eiffel Toronyt Párizsban, vagy a Régi Temetőt Prágában, a világ minden tájáról érkező turistahordákkal kell megosztanod, hogy alig tudod kivenni az idegenvezetőnk magyarázatát az idegen nyelvek bábeli kakofóniájában és csak mások válla felett láthatod a Mona Lizát, Rodin szobrait, vagy a Manneken Pist. Nem érdemes bánkódni ezen, nem baj, hogy nem tudtál közel jutni a híres műemlékekhez és lefotózni őket családod, barátaid számára. Valaki más, vagy inkább valaki mások, már megtették előtted és neked csak annyit kell tenned, hogy kiválasztod a legsikerültebb fényképeket és lemásolod őket gépedbe.
Ez ugyan logikus, de nem áltatom magamat, hogy elfogadjátok tanácsomat. Én sem mondtam le kirándulásomon a fényképezésről és íme szerény kis albumom. Akik a Facebook tagjai, ott is megtekinthetik képeimet.








hétfő, június 13, 2011



ÚTBAIGAZÍTÁS


A múlt hétvége egyik estéjén az igazi békebeli hangulatú pesti ’Komédiás’ kávéházban üldögéltünk egy barátnőnkkel, amikor a szomszédos asztalhoz egy hattagú izraeli csoport – négy felnőtt, két gyerek – telepedett le. Mi hárman angolul beszéltünk és ők nem tudhatták, hogy értem beszédüket, de én bizony fél füllel odafigyeltem és hamarosan rájöttem, honfitársaim először járnak Magyarországon és egyáltalán nem ártana nekik egy kis útbaigazítás.
Az egyik panaszuk azt volt, hogy a csinos szőke énekesnő, spanyol, olasz, angol nyelvű dalokat énekel. Még az sem lágyította meg szívüket, amikor kedvükre egy izraeli dalt is elénekelt. Nem azért jöttek ide, hogy nyugati, vagy akár otthoni dalaikat hallják, ők szívesen kapnának ízelítőt a magyar kultúrából. Amint megtudták, hogy én is izraeli vagyok és egy keveset kiismerem magamat Pesten, kérdések garmadával árasztottak el. Én is kíváncsiskodtam, megkérdeztem tőlük, hogy jutottak el pont ebbe a kávéházba? A válasz: a Facebook által.
Megmagyaráztam nekik, hogy ha magyar nótákat szeretnének hallani, a Komédiás nem a megfelelő hely. Van Pesten néhány étterem, kávéház – sajnos egyre kevesebb – ahol cigányzene szól, de ezek főleg a turisták kedvére szolgálnak és könnyű klasszikus, orosz, német és más zenét játszanak, itt-ott tarkítva egy „Az a szép”-pel, vagy más népszerű magyar nótával. Felajánlkoztam, hogy mutatok nekik egy éttermet, ahol igazi cigány zenét hallhatnak. (Tudom, vannak különbségek a magyar és a cigány dalok között, de nem ismerek egy helyet sem, ahol csak magyar zene szól).
Az egyik férfit elvittem a közeli Paulay Ede utcába és megmutattam neki a kis pincei étterem lejáróját, ahol esténként autentikus cigányzene szól. A társaságuk még néhány napot marad Pesten és egy este elmehetnek oda is. Nem tudom, mennyire fogják élvezni a számukra idegen zenét, de a férfi számára óriási élmény volt a Liszt Ferenc téri kávéházi miliő, a nyüzsgő ifjúság zsivaja, az éttermek színes fényei, az itt-ott kiszűrődő zene.
Útban, vissza társaságunkhoz, még bevittem az izraelit az Alexandra könyvesház első emeletén levő kávézójába. Olyan büszkén mutogattam neki a csodálatosan felújított Lotz termet, mintha a saját érdemem lett volna, de mit lehet tenni, szívemben örökké pesti fiú maradok és mindig részese leszek mindennek, ami még szebbé és érdekesebbé teszi ezt a gyönyörű várost.
Amikor újra helyet foglaltunk asztalunknál, kávéházi ismerőseink további kérdéseket tettek fel. Olyanok voltak, mint a falusiak, akik először vannak nagyvárosban. Tágra nyitott szemekkel hallgatták magyarázataimat. Azt is tudni akarták, milyen magyar ételt lenne érdemes megkóstolniuk. A gesztenyepüréről például soha sem hallottak. Javaslatomra, egy adagot rendeltek és mind a hatan lelkesen csámcsogva fogyasztották el ezt az egzotikus különlegességet. Az is új volt számukra, hogy minden szupermarketban árulnak fagyasztott gesztenyepüré masszát és vihetnek belőle haza, otthoni használatra. A repülőn a poggyászt a nem légkondicionált, -50 C° hőmérsékletű raktérében szállítják és így a fagyasztott holmi nem olvad el hazaérkezésükig. Feleségem elmesélte, hogy amikor váratlan vendégek érkeznek, kivesz egy ilyen tömböt a mélyhűtőből és egy konyhai reszelő segítségével nyolc adagot képes varázsolni belőle, Csak a tetejét kell díszíteni tejszínnel.
A következő kérdésük még furcsább volt, egy olyan városban, amelyben minden második sarkon van egy 24 órán át nyitva tartó szupermarket: hol találunk egy szupermarketet? Javasoltam, hogy kérdezzék meg szállójuk portását.
Ez a találkozás megmutatta, mi a különbség az útikalauz és a személyes ismeretek között. Pesten persze fölényesen fitogtattam tudásomat, de amikor más országba utazok, tudom, semmi sem ér fel egy tapasztalt helyi lakós tanácsával, ha szerencsés vagyok egy ilyent megismerni.













szerda, június 01, 2011

NYITOTT HÁZAK




Tel Avivban ezúttal már harmadszor került megrendezésre az u. n. „Házak belülről” (más nevén „Nyitott Házak”) rendezvény, amelynek keretében két napig ingyenesen volt látogatható néhány tucat, részint több ezer éves építészeti múltra visszatekintő magánház, középület, épület, udvar és rejtett kuckó, úgymint új és modern épületek, amelyeknek egy részében tárlatvezetések voltak az építészekkel, vagy a lakástulajdonosokkal.
Mi az idén vettünk részt először ezen, de nem voltak túl nagy elvárásaim a négy hellyel kapcsolatban, amelyet feleségem választott a városháza katalógusából.
Nem is sejtettem mennyire tévedek. Több mint 55 éve élek Tel Avivban, nejem tíz évvel később költözött ide és azt hittük jól ismerjük a várost, de hirtelen kiderült, hogy egy forgalmas, szürke, kereskedelmi utcának – melyen százszor hajtottunk végig – tőszomszédságában, egy érdekes történelmi negyed rejtőzik, amelynek létezéséről fogalmunk sem volt. A negyed neve: Az amerikai-német kolónia.
Először egy kurta történelemlecke. Mint a Horogkereszt Tel Aviv szívében című írásomban már említettem, az amerikai Maine államból származó keresztény telepesek, akik hittek a zsidók országukba való visszatérésében és segíteni akartak nekik első lépéseikben, 1866-ban kolóniát alapítottak Jaffán. Lehet, hogy ezek voltak az első cionisták. Panel faházakat hoztak magukkal, fejlett mezőgazdasági gépeket, de egy téves helyválasztás (egy megjelöletlen temetőben, kolera járvány áldozatok sírjain, építették fel házaikat), sok halálesetet okozott, főleg gyerekeik körében. Hamarosan viták törtek ki közöttük és két éven belül, a legtöbbjük visszatért országukba. Az elhagyott kolóniát a német templomosok vásárolták meg és virágzó településsé változtatták, amíg aztán a második világháborúban a britek száműzték őket, mert a legtöbbjük a náci ideológia hívévé vált.
Az évek folyamán a negyed el lett hanyagolva, amíg 2009-ben elkezdődtek a megtartási és helyreállítási munkálatok. A folyamat jól látható minden látogató számára. Néhány ház többé-kevésbé visszanyerte eredeti kinézését, de a környék épületeinek a zöme, állványokkal van körülvéve. Azok számára, akik nem szenvednek pénzhiányban, ez lesz, úgy látszik, a jövő évtized felkapott környéke, míg a többi lakos és a turisták örömmel fogják nyugtázni az új építészeti gyöngyszemet városunkban.
Az első három hely, amelyet meg akartunk látogatni, egymás mellett feküdt ugyanabban a kis utcában. Elsőnek az Imanuel házba léptünk be. Ez az épület először a templomosokat szolgálta, mint iskola és kulturális központ, de miután 1878-ban megvette Ustinov báró (az angol színész, Sir Peter Ustinov nagyapja), egy ideig az ő palotája volt. 1895-ben szállodává vált, 1926-tól lány középiskola működött benne, 1934-tól, mint angol rendőrállomás működött, míg 1948-tól 1970-ig az izraeli véderő használta bázisának. Azóta, a mai napokig, az épület vendégház és diákszálló.
A szobák szerények, de kellemesek. A földszinten néhány terem van és az egyikben egy kapedlis rabbiféle pont istentiszteletet tartott. Egy kicsit furcsállottuk, hogy a Dávid csillagos frigyszekrény előtt zenekar játszott – az ortodoxok szerint a templomi zene a szombati pihenőnapon "szentségtörés" – de azt hittük, ez egy reform gyülekezet. Csak amikor a bejárati asztalon észrevettük az ingyen Új Testamentumokat és más keresztény jellegű könyveket és folyóiratokat, jöttünk rá, hogy a házat egy zsidó messiási szekta (ilyen is létezik!) birtokolja.
Második célpontunk, a szemben levő Maine Ház előtt hosszú sor kígyózott és azt mondták, hogy csak háromnegyed órával később kerülünk majd sorra, úgyhogy közben benéztünk a szomszédos Imanuel templomba. Ez egy csinos kis, új-gótikus, hegyes tornyú lutheránus templom, amelyben teljesen lemondtak a kereszt bemutatásáról. A szép festett ablakok elbeszéléseket ábrázolnak a kereszténység történelméből, de Jézus töviskoronája Dávid csillag alakban lett kiképezve. Az oltáron is egy tipikus zsidó szimbólum állt, a hétágú gyertyatartó (menora), a mögötte levő falon pedig héber nyelvű idézet volt az Új Testamentumból. A közönség soraiban néhány feketét láttam és orosz nyelvű beszéd is eljutott a fülemhez, de a prédikáció angol nyelvű volt, folyamatos héber fordítással. Egy ideig hallgattam a szentbeszédet, utána a hívők, orgona kísérettel, zsoltárokat énekeltek. Meg akartam kérdezni a fiatal papot, magyarázza meg egy mondatát, amely szöget ütött a fejembe "Isten szereti e népet és ezt be is bizonyította!", de kifogytunk az időből és folytatnunk kellett az utunkat következő célunkhoz.
A Maine Barátság Ház eredeti faház, amelyet még a telepesek hoztak magukkal. Mint ismert, amikor meg akarunk valósítani egy ötletet, nem árt, ha van néhány megszállottja és ebben az esetben is akadtak ilyenek, a mainei Jean és Reed Holmes személyében, akik 2002-ben fejezték be a ház restaurálását. A ház földszintjén múzeum van és egy festő stúdiója, a felső emeleten pedig az idős házaspár lakik. A pincehelyiségben filmet mutattak be a látogatók előtt az amerikai kolónia történetéről és Dr. Holmes elmesélte, hogy véletlenül egy ősére is rátalált a 147 év előtti telepesek között. A múzeumban különféle 19.-ik századbeli tárgyak vannak kiállítva és a házaspár könyvét is meg lehet vásárolni.
Írásom kezdetén azt mondtam, hogy feleségem négy házat választott a néhány tucat közül, amelyek azon a hétvégén megnyitották kapujukat látogatók előtt. Ezek közül a negyedik a Peresz Béke Központ (Shimon Peresz ma Izrael államelnöke) székháza volt. Enyhén szólva nem túlságosan lelkesedtünk a szupermodern, csupabeton épület stílusáért és azt sem értettük, konkréten mit tesz ez a szervezet a békéért. Két dolog volt, amely mégis jó benyomást tett ránk, az egyik a kilátás az épület bejáratából (a hullámzó tenger) és a verandáról (délre egy régi, kiterjedt, muzulmán temető és észak felé a pálmafákkal szegett tengerparti sétány), a másik pedig a „Baráti Hidak” kiállítás az alagsorban, amely jaffai és olasz gyerekek rajzait mutatja be lakóházaikról.
Vajon az effajta kiállítások hozzájárulnak a békéhez? Erre nem vagyok képes válaszolni, de amikor annyira vágyakozunk a béke után, minden eszköz üdvözlendő.


péntek, május 20, 2011

ELEKTRONIKUS ELLENŐRZÉS A METRÓBAN





Egy régebbi írásomban már említettem a szolgálati kitűzőkkel ellátott, karszalagos ellenőrök díszsorát – néha négyet is – akik az utasokat a metró bejáratánál, vagy kijáratánál fogadják és jegyeiknek, vagy bérleteiknek meglétét ellenőrzik, potyázás esetében pedig pótdíj fizetésére kötelezik őket.
„Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is” – írtam annak idején. Engem kétszer értek tetten. Először, régebben, mert véletlenül a 10-es gyűjtőjegy borítólapját – amelyen szintén vannak számok és kinézésében egy valódi jegyhez hasonlít – lyukasztottam ki. Másodszor, amikor egy este kegyetlen zivatar kapott el a Rákóczi úton. Leszaladtam a metróba és két állomást utaztam a Keleti pályaudvarig. A jegypénztár ’természetesen’ zárva volt, de az ellenőr csak rám várt és nem ismert irgalmat.
Nem okolom a BKV-t, a bliccelés jelentős kárt okoz a vállalatnak és módot kell találni ennek a társadalmi fekélynek a kiküszöbölésére, a kérdés csak az, nem lehetne modernebb módszereket alkalmazni erre a célra?
Például egy a londoni Metróban sikeresen bevezetett Oyster-hez hasonló, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyával. Nemcsak „a metró, de a híres piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltűnő sárga színnel megjelölt leolvasóhoz. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul”.
Egy ilyen rendszer az ellenőrök munkáját teljesen feleslegessé tenné. Maga a tény, hogy az utas az állomás területén van, bizonyítaná, hogy érvényesítette jegyét, sőt, érvénytelen kártyával nem lenne képes elhagyni sem az állomás területét. Fogalmam sincs, mennyibe kerülne egy ilyen rendszer bevezetése, az ellenőrök megspórolt munkabére ennek milyen százalékát fedezné és hány éven belül térülne meg a befektetés.
Azt is figyelembe veszem, hogyha a BKV a mostani elavult, Balkán jellegű rendszer helyett, egy korszerűt vezetne be, több mint 500 jegyellenőr veszítené el munkáját, de talán az ezt a munkakört betöltő egyének – a Wikipédia szerint ez „ma Magyarországon az egyik legalacsonyabb presztízsű szakma. Ezért sok ellenséges érzelem irányul a jegyellenőrökre, alakjukat démonizálják. A negatív sztereotípiák a városi folklórban a róluk szóló viccek, karikatúrák, szatirikus dalok, különféle városi legendák formájában élnek” – örülnének, ha érdekesebb, produktívabb munkához juthatnának. Ennek feltétele persze, hogy a BKV és az állam átképezné őket és segítséget nyújtana családjaiknak az átmeneti időszakban.
(Nálunk is bemutatták a ’Kontroll’ c. filmet a jegyellenőrökről – ez volt az egyetlen magyar film, amely eljutott ide az utolsó években – de nem tudom, milyen mértékben tükrözi vissza a valóságot és mennyi belőle a fantázia. A sorozatos utas gyilkos ötlete biztos a szerző fejéből pattant ki).




















szerda, május 11, 2011

ZSIDÓZÁS



Mint minden zsidó, aki nem Izraelben született és egy ideig az u. n. diaszpórában élt, nekem is volt nem egyszer alkalmam, saját bőrömön tapasztalni az antiszemitizmus különféle megnyilvánulásait. Nem azokra a brutális, vérengző megnyilvánulásokra gondolok, amelyek a Holokausztban érték el abszolút csúcsukat, hanem az „ártatlanabbakra”, a folklórból származó gyűlölködésre, a gyanakvásra az „idegenség”, a „másság” iránt, amelyet a gyerek az anyatejjel szív be. Ez általában ‘csak’ egy becsmérlő szóban, zamatos káromkodásban jut kifejezésre. Manapság az ilyesmit szóbeli erőszaknak hívják.
Amikor ilyesmiről van szó, mindig az öreg magyar paraszt jut az eszembe, aki, amikor tanúja volt, amint zsidó szomszédját, kakastollas csendőrök puskatussal noszogatták be a deportáló marhavagonba, így sóhajtott fel:
„Szegény büdös zsidó!”
Az első szembekerülésem ezzel a veleszületett ellenséges megnyilvánulással maradandó benyomást gyakorolt rám. A lány neve Elena volt.

ELENA. A világháború befejeztével egy ideig rabja voltam annak a téves következtetésnek, hogy a nácizmus megdöntésével, az antiszemitizmus is eltűnik a világból és annál a pontnál folytathatom életem rutinját, ahol azt néhány éve olyan durván félbeszakították. Hamarosan ráébredtem, hogy dacára annak, hogy a zsidógyűlölet már nem felülről irányított vezérelv, az emberek nem változtak meg és legalább egy részük számára, idegen palánta maradtam.

Tizenöt éves voltam és röviddel az után, hogy szüleimmel visszaköltöztünk Szlovákiába, a túrócszentmártoni gimnázium internátusában laktam. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban és majdnem az egyedüli az egész iskolában. Ez nem nagyon zavart, nem éreztem megkülönböztetést és nem érzékeltem felekezeti felebarátaim hiányát. Szereztem néhány barátot, de a tanulmányaim, a szlovák nyelv elsajátítása sok időt vett igénybe – Túrócszentmárton a heves szlovák hazafiasság központja és középiskolájában nagy fontosságot tulajdonítanak a helyes nyelvhasználatnak – és csak kevés szabad órám maradt, amelyeket velük tölthettem.
Éjjelenként, a lámpaoltás után a nagy hálóteremben, beleburkolóztam a takarómba és irigyen hallgattam Tomaszt, az egyik felsőbb osztályba járó diákot, amint romantikus élményeiről mesélt, nem hagyva ki egy részletet sem hódításainak szemléletes leírásában. Egy ideje már engem is érdekelni kezdtek a lányok, de nem mertem kezdeményezni e téren. Azt hiszem elég jól néztem ki, szüleim bőkezűen láttak el zsebpénzzel és öltözékem – a többi hasonló korú fiúhoz képest – kifejezetten választékos volt, de ami a lányokkal való kapcsolatot illeti, nem volt egy fikarcnyi önbizalmam sem.  
„Milyen lány akar majd megcsókolni engem?”
„Nem fog undorodni a szájam érintésétől?”
„És egyáltalán, hogy csókolóznak? Az orr nincs útban?”
Ezek és hasonló kérdések szaladgáltak a fejemben és nem volt, aki válaszoljon rájuk.
Tomasz szerint, nincs ennél könnyebb dolog, mint kikezdeni egy lánnyal.
„A lányok nem különböznek tőlünk. Ők is ‘azt’ akarják, csak szégyellik bevallani. Ha okosan viselkedsz és nem akarod, hogy már az első randin kitárja a combjait, ha apró, jól kigondolt lépésekkel haladsz a célhoz, a legszemérmesebb szűz is behódol bájaidnak”.
A párhuzamos osztályban tanult egy lány, Rutkayova Elena, akire már régen szemet vetettem. A hölgy ma valószínűleg ősz hajú nagymama, aki rég elfelejtette ezt a múló eseményt, amikor az útjaink kereszteződtek. Nekem sincs már halvány dunsztom arról, hogy fekete, vagy barnahajú volt-e, magas, vagy alacsony, de azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a nevét. Nem is ismertük egymást igazán. Soha sem beszéltünk és amikor véletlenül összefutottunk valahol, kurta bólintással és villámgyors mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy egy suliba járunk. Ha egyáltalán felfigyelt rám, ezt nagyon ügyesen palástolta. Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, soha sem észleltem semmi jelét az érdeklődésnek, de vajon nem azt mondta a tapasztalt barátom, hogy a lányok szégyenlősek és a férfinek kell az első lépéseket megtennie? Elhatároztam, meghívom Elenát a moziba.
Mindig büszke voltam a kifejezőképességemre és az a levélke is, amelyet halvány-kék levélpapírra írtam – külön erre a célra vásároltam – ragyogóan volt megfogalmazva. Az üzenetet egy borítékba tettem, amelyet a szünet alatt a lány fiókjába csempésztem. Elena válasza – szintén írásban – velős és megsemmisítő volt:
„Veled járni? Mutatkozni nyilvános helyen egy zsidóval? Ne tedd magadat nevetségessé!”
Íme valaki, aki teljes mértékben tudatában van az érzelmeinek és meg sem próbálja ezeket véka alá rejteni. Itt nem lehetett kétség: közöttem és Elena között mély szakadék tátongott és ez – már ami őt illette – áthidalhatatlan volt.  
*****
De vannak ennek a zsidógyűlöletnek nem tudatos megnyilvánulásai is, amelyek egy gépies reakcióban, véletlen, ösztönös válaszban, jönnek kifejezésre. Sokan azok közül, akik a gyerekkorukban ki lettek téve ennek a ragályos betegségnek, amelynek a neve antiszemitizmus, tudatában sincsenek annak, hogy meg lettek fertőzve és magukban hordozzák a kór bacilusait. Egy őszinte párbeszéd az ú. n. zsidó kérdésről zavarba hozza őket és nagy igyekezetükben, bizonyítani akarásukban, hogy ők felvilágosult emberek, pont maradi gondolkodásmódjuk mutatkozik meg.
Egyszer meglátogattam egy ismerősemet Szlovákiában. Anyja velünk volt a szobában, de nem vett részt a társalgásban, mert a TV-ben nézett egy dokumentumfilmet a cigányok életéről. Csak amikor odaléptem hozzá, hogy elbúcsúzzak, szólalt hirtelen meg:
„Kár, hogy nem ezeket (a képernyő felé bökött) égették el maguk helyett!”
A szegény némber biztos meg volt győződve, hogy valami pozitívat mondott és jó érzéssel fogok visszaemlékezni házukra.
*****
Még a jó barátaim sem mentesek teljesen az előítéletektől. Kata a legjobb barátaim közé tartozik:

KATA. Katát, egy intelligens, okos 16 éves pesti lányt, 1962-ben ismertem meg. Miután 1967-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Izrael és a kommunista blokk országai között, kapcsolatunk a nem túl gyakori levélváltásra szorítkozott. Csak 1984-ban találkoztunk újra, amikor már házas voltam és feleségemmel, meg gyerekeimmel jöttem látogatóba Magyarországra.

A lány helyett egy érett nőt találtam. Ő is házas volt, de barátságunk felújult, mintha nem is telt volna el 17 év az óta. Autójában kocsikáztatott minket a városban, cigányzenés éttermekbe hívott meg, a Fészek klubban bemutatta művész barátait – köztük ismert írókat – magyaros ínyencfalatokat főzött nekünk házában, mindenben segítségünkre volt, egy szóval: kitűnő vendéglátó volt.
Az egyik beszélgetésünkben feleségem megkérdezte Katát, van-e antiszemitizmus Magyarországon. Válasza meglepő volt:
„Hogyan lenne lehetséges az antiszemitizmus egy olyan országban, amely legtöbb lakosának az ereiben zsidó vér folyik?”
Mintegy illusztrálva mondatát, elmesélte, hogy férje – egy tipikusan magyar kinézésű, pirospozsgás, kiálló pofacsontos, kajla bajuszú férfi – szintén félig zsidó. A második világháború idején, röviddel az után, hogy anyja másállapotos lett, koncentrációs táborba hurcolták zsidó barátját. Az anyán óriási pánik hatalmasodott el: Nehogy felfedezhessék magzatja származását, megsemmisített minden fényképet, iratot és emléktárgyat, amelyek a gyerek apjával való kapcsolatáról tanúskodnának és férjhez ment az első árja férfihoz, aki hajlandó volt a nevét adni a gyereknek. Csak amikor a fiú felnőtt, árulta el neki anyja a „sötét titkot” származásáról. Kata és férje most gondban vannak. Három éves kisfiúk senkire sem hasonlít a családban és ők meg vannak győződve, hogy gyerekük biológiai nagyapjának arcvonásait hordozza, de hol fognak találni egy fényképet, amelyik megerősítené sejtelmüket?
A férj aránylag ridegen viselkedett velem szemben és az volt az érzésem, hogy nem túlságosan kedvel. Ezzel szemben a kapcsolatom Katával a lehető legőszintébb volt. Így például elmesélte, hogy amikor egyszer felhívtam lakásukat, ura így szólította a készülékhez:
„A zsidód hív telefonon!”
Meg kellett volna sértődnöm? Egy jót nevettünk Katával együtt és arra gondoltam, hogy néha mi is Izraelben hasonló megkülönböztető kifejezésekkel emlegetjük kevésbé kedvelt szomszédjaink, vagy kollégáink származását.
Egy este Kata néhány barátnőt hívott meg a házába. Miután a beszélgetés nyelve magyar volt és családom nem tud magyarul, egyedül mentem el. A vendég, aki az érdeklődés központjában állt, Juli volt, egy fiatal, fitos orrú szőke újságírónő, aki nemrég érkezett vissza egy hosszabb körutazásról az Egyesült Államokból. A jelenlevők megigézve hallgatták élményeit a korlátlan lehetőségek országáról. Egy iskolapéldája volt ez egy olyan jelenségnek, amelynek máskor is tanúja voltam azokban a kommunista országokban, amelyeket meglátogattam. Minél jobban próbálta a hatalmas propaganda gépezet befeketíteni a kapitalista nagyhatalom arcát, annál erősebb volt az emberek hite, hogy a mondottaknak pont a fordítottja igaz.  
Juli amerikai látogatása alkalmával csak azt látta, amit látni akart. Minden története pozitív volt, minden leírása annyira rózsaszínű, hogy végül is nem voltam képes mérsékelni magamat és egy kérdéssel fordultam az újságírónőhöz:
„Elnézést, vajon észrevette, hogy az USA-ban él néhány szegény ember is?”
„Csakugyan?” – válaszolta gúnyosan. „Talán meg tudná mondani a címüket, mert én nem találkoztam velük.”
Ezzel véget is ért a párbeszéd közöttünk. Láttam, hogy a hölgy teljesen egyoldalú beállítottságú és nem láttam az értelmét a vitának. Amikor eltávoztak a vendégek és egyedül maradtunk, barátnőm szenvedélyesen kitört:
„Látod, emiatt nem szeretnek benneteket, zsidókat!”
„Azt akarod mondani, hogy Juli zsidó?” – kérdeztem meglepve.
„Az isten szerelmére Avrikám, ne tedd magadat!” – válaszolta Kata. „Vajon valaki, akinek ennyire túlméretezett a magabiztossága, aki mindent mindenkinél jobban tud, lehet más, mint zsidó?”
Amikor egy igazán jó barát mond ilyesmit, a mondat valahogy nem hangzik antiszemitának és csakugyan, Kata kategorikusan kikérte magának, hogy őt, mint egy diszkrimináló egyént könyveljem el.
„Hiszen mindenki tudja, hogy ezek tipikusan zsidó tulajdonságok és nincs itt semmilyen előítélet” – érvelt.
*****
Egy másik magyar barátom SÁRA. Sára egy kiadóvállalatnál gépírónő. Ő volt az, aki betáplálta a számítógépbe az első verzióját a „Viharos Gyerekkor” című elbeszélésemnek, amelyben leírtam a velem és családommal történteket a második világháborúban. Az egyik legnagyobb kedvtelése a magyar népi zene, sok száz dalt tud elénekelni – szép hangja is van! – és amikor pötyögtetés közben ahhoz a bekezdéshez ért, ahol azt írom, hogy a cigányzene könnyet fakaszt a szememben, odaszólt az irodalmi szerkesztőnek:
„Ezt a pasit meg akarom ismerni!”
Amikor a legközelebb Pestre érkeztem, a röptéren várt a szerkesztő és vele Sára. Megkérdezte tőlem, hol akarok megszállni, egy bérelt szobában, vagy Sára lakásában. Jól megnéztem magamnak új ismerősömet és egy barátságos arcú, mosolygós asszonyt láttam.
„Ki tudja milyen háziasszonyhoz lesz szerencsém a szobában, amelyet a turistairodában látatlanul bérelek ki,” – gondoltam magamnak. Amikor kijelentettem, hogy köszönöm szépen, szívesen elfogadom a meghívását, Sára azt válaszolta, nagy megtiszteltetés számára, hogy nála fogok lakni és ő az, aki nekem köszönettel tartozik.
Azóta jó néhány év telt el. Alkalmam volt őt jól megismerni és soha sem bántam meg akkori elhatározásomat. Sára nem túl művelt, de rendkívülien meleg személyisége van. Nehéz élete mély ráncokat szántott szép arcában, de könnyen nevet és nevetése szívből fakad. Dacára annak, hogy sokan használták ki naivságát és bizalmát az emberekben, szíve és háza mindig nyitva állnak minden emberfia előtt. Egy igazi jó barát, akire mindig számítani lehet és minden bajban hozzá lehet fordulni. Egy fikarcnyi előítéletet sem táplál a zsidók iránt, de nem annyira a világnézete miatt, hanem inkább azért, hogy a más valláshoz tartozást annyira jelentéktelenek tartja, mint a hajszínt, vagy a ruhát, amely rajtad van. Az egyetlen fontos tény, hogy magyarul beszélek és azért számára minden szempontból magyar vagyok.

A zsidókról nagyon keveset tud, a tárgy soha sem érdekelte különösen. Így aztán nem csoda, ha ilyen furcsa dolgokat mond:
„Hogy ünneplik nálatok a Karácsonyt?”
„Nem tudtam, hogy ti is ismeritek a Tíz Parancsolatot.”
Egyszer, egy katolikus templom előtt mentünk el és azt „magyarázta”, hogy ide zsidók is járnak imádkozni. Kérdésemre, hogy jutott erre a furcsa következtetésre, azt válaszolta, hogy ismer egy – valószínűleg kikeresztelkedett – zsidó családot, amelyik oda jár istentiszteletre. A tény, hogy a zsidók csak a zsinagógába járnak imádkozni, új volt számára, de megkért, hogy egyszer vigyem el egy zsidó istenházba.
Erre már néhány nap múltán adódott alkalom. Egy barátnőjét látogattuk meg Pécsett és a turistakalauzban felsorolt látnivalók között egy régi zsinagóga is meg volt említve. Beléptünk a zsinagógába, kaptunk egy tájékoztató füzetet, elsétáltunk az üres fapadok között, megmagyaráztam Sárának, hogy a frigyszekrény aranybetűkkel kihímzett, brokáttakaróval fedett ajtaja mögött vannak a Tóratekercsek és ezeket csak az istentisztelet alatt hozzák ki, elolvastuk a náci üldözés áldozatainak szentelt emléktáblát, egy szerény összeggel adakoztunk a hitközség árvaházának és kiléptünk az utcára. Sára hallgatott, de láttam az arcán, hogy valami jár a fejében. Megkérdeztem, milyenek voltak a benyomásai és rövid habozás után azt mondta:
„Ne haragudj, de a látogatás csalódást okozott. Mindig azt hittem, hogy a zsidók dúsgazdagok és ez a zsinagóga kifejezetten szegényes.”
A magyarázatomat, hogy a zsidó népnek csak néhány Rotschildja van és a legtöbbünk nagyon szerény körülmények között él, talán elfogadta, de csalódása nem múlt el. Íme, ledőlt még egy axióma, amelyet gyerekkora óta magával hordozott.
*****
És mi történik az antiszemitizmus bacilusával Izraelben? Vajon az országunk tüzesen lángoló napja kiirtotta? Bemutatom egy itteni barátomat.

ALÍZA. Aliza, egy vonzó, gyönyörű szép, filigrán nő, aki betért a zsidó hitbe. Svájcban élő szülei ájtatos katolikusok, különösen anyja, aki biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hogy lánya zsidó lett. Alizát mindig vonzotta a zsidó vallás misztériuma, különösen annak a keleti, szefárdi ága, talán azoknak a kapedlis szíriai, libanoni, iraki származású emigráns szomszéd fiúknak a befolyására, akik gyerekkori játszópajtásai voltak.

Vagy 25 éve Izraelbe emigrált és dacára a kezdeti beilleszkedési nehézségeknek, egy pillanatra sem bánta meg elhatározását. Férjhez nem ment, de mindig lakott nála valamilyen férfi. Szeretett főzni valakire és szerette, ha legalább egyszer naponta egy pár izmos kar alaposan megropogtatja törékeny alakját. A barátoknak ebben a sorában, az egyetlen közös nevező az volt, hogy ezek kizárólag sűrűbajuszos, barna bőrű, szefárdi családokból származó férfiak voltak. Mesterien sajátította el a keleti ínyencfalatok elkészítését és rádiókészüléke csak az orientális zene izgatóan vad, hipnotikus hatású dallamait hallatta.
„Csak látszatra vagyok szőke, patyolatfehér bőrrel. A bőröm alatt olajbarna vagyok.”
Az Öböl-háború alatt aggódó szülei szinte naponta felcsörögték és könyörögve kérlelték, hogy legalább a háború végéig térjen haza.
„Itt a hazám!” – válaszolta és bár minden porcikájában reszketett, amikor nem messze a házától kilőtték az elhárító „Patriot” rakétákat és az iraki rakéták becsapódtak, a háború egész ideje alatt Tel Avivban maradt.
Azokban a feszült napokban együtt kávéztunk egyszer a városban és elmesélte, hogy szerencséjére az ő környéküket az elsőnek kapcsolták be a kábeles TV rendszerbe és az angol nyelvű filmek megkönnyítik számára elviselni a hosszú éjszakákat riadó és riadó között. Csakugyan irigylésre méltónak találtam, hogy nincs többé rászorulva az izraeli állomások vérszegény programjára és viccesen azt javasoltam, hogy készítsen felvételt az ismertebb filmek néhányából és szerény bevételét pótolja ki azzal, hogy videó kölcsönzőt létesít. Hosszan rám bámult hosszúpillás tengerkék szemeivel és aztán kibökte:
„Annyira azért még nem lettem zsidó, Avrikám!”
*****
Mint a feljebb megírtam, a Holokauszt teljesen más lapra tartozik, itt csak néhány verbális incidensről akartam beszámolni. Gyerekként semmi sem készített fel arra, hogy az élet ilyen pofonokat tartogat számomra. Örömömre, gyerekeim, unokáim ezeket nem ismerik és talán nem is annyira hiszik el. Sok oka lehet annak, hogy valakit ne szeressünk, utáljunk, de hogy lehet valakit csak a származása miatt gyűlölni?    




















csütörtök, május 05, 2011


"KÖZÖS HÁLÁS" A KIBUTZOKBAN

 




Az első települések az országban még Izrael megalapítása előtt keletkeztek és az életkörülmények bennük annyira nehezek voltak, hogy sok kibbutzban éles vita merült fel, megengedhetik-e maguknak, hogy ilyen körülmények között gyerekeket hozzanak a világra. Maanithban, a kibbutzban, amelynek az 50-es években tagja voltam, az első nehéz években a tagok úgy határoztak, hogy felelőtlenség lenne gyerekeket nemzeni, amikor a betevő falatjuk sincs biztosítva. Később, amikor a kibbutz gazdaságilag már meg volt alapozva, pszichiátert kellett hozatni, meggyőzni a tagokat, hogy a bibliai szaporodjatok és sokasodjatok parancsolat betartása, nincs ellentétben a szövetkezeti ideológiával és a fiatal szülőket nem fogják önzőknek tartani.

Azokban a gazdaságokban, amelyekben ne adj isten ’defekt’ történt és dacára az óvszereknek, született néhány gyerek, vagy éppenséggel a szaporodás javára döntöttek, szükségessé vált jobb elhelyezési feltételeket teremteni a fiatal generáció számára (a felnőttek még sátrakban laktak, de a gyerekek számára kőházakat építettek) és olyan gondozási megoldásokat találni, hogy a mamák dolgozni járhassanak és a szülőknek módjukban legyen lepihenni a fárasztó napi gürcölés után. A felelősséget a gyerekek jólétéért és neveléséért a kollektíva vállalta. Így született meg az úgynevezett „közös hálás” oktatási módszer, amelynek a célja az volt, hogy „a gyermek ’új emberré‘ váljon, mássá, mint a diaszpórai zsidó, legyen szorgalmas, erős, naptól barnult és kész bármilyen küldetésre”. Az ötlet Deganya kibbutzban született és ott is valósították meg először.
Idézet az ötödik Gyereknap alkalmából kiadott "Fokozatok" pamfletből, szeptember 1944: "Amikor a cél a közös oktatás, az értékes oktatási tényezőt képző szülőknek meg kell tanulnia az oktatás alapfogalmait, elmélyülni a problémákban és kérdésekben, segíteni és nem akadályozni a nehéz és felelősségteljes oktatási tevékenységet (ha pedig nem értenek hozzá, inkább ne avatkozzanak be a gyermekek oktatásába).
A szülőknek és tagoknak azt is tudniuk kell, hogy nem birtokolhatják teljes mértékben gyerekeiket. A kibbutzi gyerek egy nagyon drága köztulajdon és nem szabad megvetni és rágalmazni azokat, akikre rábízták a felelősséget ezért az értékért."
A kibbutz mozgalom oktatási rendszere szerint, minden gyerek, születése napjától kezdve, az erre a célra létesített gyerekotthonok egyikében élt és nevelkedett. A szülőkkel csak néhány órára találkozott a munkaidő után, este pedig a szülők visszahozták a gyerekeket a gyerekotthonba. A gyermekek alvásra való felkészítését és lefektetését a gondozónők végezték el. Azokban az években, amikor kibbutz tag voltam, úgy tűnt, a szülők elégedettek a rendszerrel. Magam is tanúja voltam eseteknek, amikor egy szülő, akinek a gyerekotthon környékén akadt dolga, lehajolva, az alkalmi cserjék rejtekét felhasználva, lopakodott az ablakok előtt – nehogy, isten ments, gyereke észrevegye és „Anyu ”, vagy „Apu" kiáltással megzavarja ‘fontos’ tennivalójában.
Lámpaoltás után a felelősség az éjjeli őrség női tagjára hárult. Nem tudom mi volt barátaim véleménye a fordított napirendről, – éjjel ébernek lenni, nappal aludni, – számomra, amikor időről időre sorra kerültem és egy hétre az éjjeli őrségbe voltam beosztva, ez egy örvendetes változás volt rutinomban. Kibbutzunkban az őrség három férfiból és egy nőből állt. Hagyományosan, naponta kaptunk a kibbutztól egy csibét és női tagunk feladata volt egy jó lakomát készíteni számunkra, amelyet azután éjfélkor fogyasztottunk el. Mialatt a női őr a konyhában volt elfoglalva, mi férfiak voltunk felelősek a gyerekek jólétéért.
Legalább kétszer hallottam sírást, amikor a gyerekotthonok között járőröztem. Nem volt tapasztalatom a gyerekgondozásban, de örömömre, sikerült megnyugtatnom a kicsiket. Az egyik alkalommal, egy lányka volt az, aki sírdogált, mert a babájáért epekedett. Ismertem a gyerekotthonok belső berendezését és megkérdeztem a kicsit, hogy hívják. Amikor két szipogás között megértettem mi a neve, kimentem az előszobába, ahol minden gyereknek kis rekesze volt, megtaláltam azt a bizonyost, amelyikre a kislány neve volt ráírva és benne a kedvencét, és amint a baba gazdája karjaiba került, újra csend lett a gyerekotthonban.
Amikor mi, új bevándorlók, konzervatív polgári családok csemetéi, először hallottunk arról, hogy a gyerekotthonokban nemcsak a hálás közös, hanem a zuhanyozók is, ebben némi egzotikus pikánsságot láttunk, de azután megtudtuk a kibbutzi oktatási rendszer végzőseitől, hogy gyerekotthoni csoportjuk tagjait testvéreknek tekintették és a közös fürdőszoba használat a pubertás kezdetéig, csirájában elfojtotta bennük a nemi vágy minden megnyilvánulását irántuk. Kiemelkedő statisztikai tény: „akik ugyanabban a gyerekotthonban nevelkedtek, szinte soha sem kötöttek maguk között házasságot, míg az olyan kibbutz tagok között, akik különböző házakban nőttek fel, száz számra akadtak frigyek”.
Érdekesnek találom Szofér Sára írását "Anya a csecsemőotthonban" (volt kibbutzom emlékkiadványából, alapításának 60 éves évfordulója alkalmából, 2002-ben): "Erősen hittünk az életmódunkban. Azokat a női kibbutz tagokat, akiket a legfelelősebbeknek tartottunk és legodaadóbbak meg hűségesebbek voltak, lettek kiképezve, mint csecsemő gondozónők. Szigorúan betartották az orvosok utasításait. Nálunk ő az ismert Dr. Falk volt, a szigorú, spártai német oktatás híve.
Az évben amikor Amnon született, a tél nagyon hideg volt... de még ennek a különösen hideg télnek az idején is, a zsenge csecsemőket, anyaszült meztelenül, naponta kihozták „napfürdőzni”. A gyerekek kékek voltak a hidegtől. Fel nem foghatom, hogy nem hűltek meg és nem gyulladt be a fülük, mint a mai gyerekeknek...
A szülőknek nem volt szabad bejönni a csecsemőotthonba. Este, amikor visszahoztuk őket, a gondozónő várt ránk... Ott állt az ajtóban és átvett minden gyermeket a szüleitől, koruk sorrendjében – a legfiatalabbakat előbb és utánuk a nagyobbakat. Nemegyszer könyörögtem egy szülőnek, akinek a gyereke idősebb volt, mint Amnon, cserélj velem, hadd legyek még néhány percig a fiúval, alig láttam ma...
Nem volt elég tejem, de a gondozónők azt mondták, lehetetlen, hogy egy fiatal nőnek nincs elegendő teje. Amnonnak hat hétig nem sikerült visszakapni születési súlyát. Más anyák, akiknek sok tejük volt, titokban adományoztak tejükből, a gondozónők háta mögött. Az egyik anya az ajtónál strázsált és amikor jelentette „közeledik a gondozónő”, villámgyors csecsemőcsere volt – mindegyikük visszakerült szülőanyjához. Csak a gondozónő ne tudja meg.
Én nem panaszkodtam és nem ítélkezek. Világos volt számomra, hogy ez a jó módszer, így helyes gyermekeket felnevelni...
Efrat hat évvel Amnon után született. Igen kicsi volt a súlya és mivel a csecsemőotthonban valamilyen ragályos betegség volt honos, azt mondták, vigyem a szobánkba. Az első hat hetet nagyon élveztem, de azután el kellett mennem dolgozni. Azokban az időkben nem voltak kedvezmények. Reggelente betettem a kislánykát az ajtó melletti járókába és a munkába indultam. A bébim sok órán keresztül egyedül maradt. Egy nap, amikor hazajöttem, kígyót találtam a járókában és ezt nem tudom elfelejteni a mai napig. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha a gyerek a csecsemőotthonban van, dacára a többi nehézségnek. Addigra a helyzet mégis megváltozott. A szülőknek már szabad volt belépni a csecsemőotthonba, megetetni azokat, akik már nem szoptak, de megmosni őket, még nem engedték. A klinikára és az orvoshoz – csak a gondozónő vitte el a csecsemőt...
A legkönnyebb dolgom Slomittal volt, aki tizenkét évvel Efrat után született, 1961-ben. Megengedték, hogy megfürdessük a gyermekeket,... de még mindig a gondozónők fektették le őket és nem a szülők. Az éjjeli őr óránként cirkált a gyerekotthonokban, de ha egy gyerek mindjárt az után kezdett sírni, hogy az őr kiment – várnia kellett a következő járőrözésig..."
A közvélemény általában kritikus ezzel az egyedi oktatási rendszerrel szemben amelyet a kibbutzok bevezettek, de 2009-ben a vezető izraeli napilap, a Haaretz, beszámolt egy tanulmányról, mely szerint "a 69%-a azoknak a kibbutzbeli gyerekeknek, akik a „közös hálás” rendszerében nevelkedtek, ezt a pozitív élménynek tekintették". Ugyanebben a cikkben idézték egy szociológus kijelentését miszerint „ez volt a helyes módszer abban a korszakban”. Mindenesetre, a 70-es és 80-as években a legtöbb kibbutz felhagyott a közös hálással és a gyerekek a szüleikhez költöztek, (ami persze nagyobb lakásokat tett szükségessé), de egy részükben a módszer fennmaradt a -90es évekig, jóval az utánig, hogy a gazdasági helyzetük jelentősen fellendült, és ezáltal eltűnt az ok, amely miatt tulajdonképpen a módszer keletkezett.










szombat, április 23, 2011










AZ ORTODOX VILÁG ERKÖLCSI NORMÁI








Ezekben a napokban, amikor Görögország átkerült a befektetésre már nem ajánlott, vagyis "bóvli" adós besorolási szintre és várhatóan nemsokára egyetlen hitelminősítőnél sem lesz befektetői ajánlású adósosztályzata, érdekes meghallgatni, mit írt barátom Lili, arról az országról, amelyben 23 évet élt. Lilitől 2010 májusában vettem itt búcsút. Néhány barátjával együtt ápoljuk az emlékét, megőrizzük életművét.

„Ráuntam a semmittevésre. Felkerestem cégem könyvelőjét és megkértem segítsen nyitni egy vállalkozást. Grafikusi stúdiónak indult, végigjártam a legnagyobb reklámcégeket és szerződést kötöttem velük esetenkénti tervezési megbízásokra. Hozzájuk mentek a cigaretta gyárak, a ruha és mosógép importőrök, ők fizették a nagy irodaházakat, az üvegkalitkában ülő titkárnőket, a marketingeseket, az előttük levő telefonvonalakat és komputereket, statisztikai kimutatásokat készítettek alátámasztani érveiket, én eladtam nekik a grafikámat, ők pedig ötszörös áron tovább adták kuncsaftjaiknak. És ez így rendjén is volt, az volt az érzésem, a dolgok könnyebbik oldalát fogtam meg. Szerettem éjszaka dolgozni, a nappali hőségben mindenki alszik. Déli 2 és 5 között az országban mindenki pizsamába bújik, behúzzák a spalettákat és alszanak. Szabályos csendrendelet van, amit sokkal szigorúbban vesznek, mint az éjszakai csendrendeletet, amikor gyakorlatilag senki sem alszik. Ezt az európai turisták gyakran megmosolyogták, ha magyarok jöttek hozzánk látogatóba. Egyszer pl. húgom elhozta a családját hozzánk, nem tudtak délben aludni, az éjszakai élet pedig pár nap alatt kiütötte őket. Holdkórosan dülöngéltek a régészeti ásatások forró kövei között.

Nemsokára fel kellett vennem más grafikusokat, hogy besegítsenek és olyanokat is, akik a munka kuli részét végezték, kifutó fiúkat, akik motoron szaladgáltak a városban egész nap, adminisztrátorokat, szinte észre sem vettem és egy 14 fős cég volt a kezemben. Több megrendelő már egyenesen hozzánk jött és nem a reklámcég hozta. Fényképeztünk, nyomdai előkészítést vállaltunk és mert senki nem fizet egy ötletért, hát mi csináltattuk meg a nyomdával az anyagot. Egy kész brosúráért, reklám poszterekért, lemezborítóért, amit a kezükbe nyom az ember, viszont már meg lehetett kérni az árát. Dőlt hozzánk a pénz. Amikor egy 240 négyzetméteres lakásba beleszerettem az Imitosz hegy lábánál, zsebből, készpénzben fizettem ki 50 milliót érte. Berendezéséhez a legszebb darabokat Brüsszelben az Eurantika kiállításain vettem, festményeket, szobrokat, bútort, de athéni, vagy londoni kis utcák régiségkereskedőinél is sok minden szépség volt, aminek nem tudtam ellenállni. Nem szórtam a pénzt, szinte minden elköltött fillért befektetésnek lehetett tekinteni. Ez volt a szerencsém.

A görögök balkáni nép, szótárukban a „ravasz” szó pozitív előjelű. Ha becsapnak egy embert, nem szégyenkezve, hanem büszkén mesélik tovább. Talán legérthetőbben ezt Márai Föld, Föld című könyvében írja le: az orosz hadsereg, amikor Pest alá ért, nem messze házuktól táborozott le. Egy nap egy orosz kiskatona bekopogott hozzájuk, hogy kölcsönkérjen egy baltát. Apja minden további nélkül adott neki egyet és ő megígérte, hogy másnap visszahozza. De sem másnap, sem később a baltát nem hozták vissza, elveszett örökre. Minden magyar ember úgy gondolná, hogy a kiskatona ellopta a baltát. A magyar polgári családban úgy nőttek fel az emberek a két világháború között, hogy ha egy szabó megígérte, hogy péntekre készen lesz az öltöny, akkor az akkor is készen volt, ha tegyük fel közben a héten két temetésre is el kellett mennie. Elkészítette, mert megígérte! Ebben a gondolkodásmódban teljesedett ki az akkori európai, keresztény kultúra, erkölcs, a világ és a polgári családi élet megingathatatlanságába vetett bizonyosság tudata. Az ortodox világ erkölcsi normái másképp működnek. Az orosz kiskatonára nem szabad haragudni, ő úgy volt vele, hogy ha az az ember olyan hülye, hogy kölcsönadta a baltáját egy idegennek, akkor meg is érdemli, hogy elveszítse. Tanuljon belőle.

Görögország Balkán, ortodox terület. Az itt élő idegennek rendkívül nehéz dolga van, mert túlélésre irányuló próbálkozásai során, alapvető erkölcsi elveivel szembesül nap, mint nap. Ismertem pl. egy svéd hajótulajdonost, akinek hajói földközi tengeri utakra vittek gazdag turistákat. Három hónap múlva bezárta az irodáját. Azt mondta, nem bírja tovább. Itt, ha kezet fogsz valakivel, az másnap már nem érvényes, ha rád mosolyog, sosem tudhatod, mi jár a fejében, ha megígér valamit, azt juszt is másképp fogja csinálni, de erről nem értesít. Akadnak, akik rendkívül dinamikusan egy-két év alatt beolvadnak ebbe az új világba, másoknak ez nehezebben megy, ragaszkodnak elveikhez, moráliskérdést csinálnak mindenből, ők lépten-nyomon konfliktusokba sodródnak. Ezeket aztán kiveti a társadalom magából, mint idegen testet a szervezet. A manipulátorok nem tűrik a tisztességgel hencegőket maguk között. Én, aki annyi évig távoléltem Magyarországtól, hazatértemkor szomorúan konstatáltam, hogy ez a fajta balkanizálódás itt is beindult. Az ország, amit én 1979 őszén elhagytam, ma már nem létezik. Akik akkor itt éltek és így gondolkoztak, azok is jórészt megváltoztak. Lehet, hogy engem csak azok az idős emberek tudnak megérteni, akik életkoruk miatt már nem lettek rákényszerítve, hogy részt vegyenek az ország átalakulásával járó morális átértékelődésben.

Athéni cégem szinte egyik percről a másikra dőlt össze. Pénzemberem figyelmeztetett ugyan, hogy nem jól állnak a dolgok, de nem nagyon izgatott. Mióta belekezdtem a munkába, állandóan harcban álltam a kuncsaftokkal, akik különböző trükkökkel kerülték és húzták a fizetési határidőket, a végén már külön embert alkalmaztam, hogy gondoskodjon számláik rendezéséről, még mielőtt megkapják a kész munkát. Kezdett a helyzetünk egyre szorongatottabb lenni. Többször megesett, hogy csekkeket már nem tudtuk beváltani, mert a cég, aki tartozott nekünk bezárt és más néven nyitott új számlát magának. Nyomdai költségeink is, az úgynevezett forgótőke, milliókra rúgott és ha valaki nem fizetett nekünk, azt mi már nem kaptuk vissza a nyomdától sem. Amikor egy júliusi napon behoztak nekem egy másfélmilliós csekket, amire január elsejei kifizetési dátum volt írva, összehívtam a személyzetet és két órán belül bezártam a céget.

Bár nem igazán voltam a valós helyzettel tisztában, az utolsó pillanatban tettem meg, amit meg kellett tennem. Kiderült, hogy hatalmas mínusszal tudunk csak kimászni a helyzetből, amibe annyi éven át társtulajdonosként viselkedő kollégáim most még csak mélyebbre nyomtak kártérítési követeléseikkel. Mindenki vitte, amit csak tudott, könyörtelenül tapostak el mindent, ami az útjukba került. A következő év a fuldoklás jegyében zajlott. Egy ideig még fizettem az ügyvédeket, hogy próbálják behajtani a tartozásokat, de azt hiszem őket is lefizették, lassan feladtam a reményt.

A lakást el kellett adni. Hihetetlen csoda folytán, szinte, mint a mesében, férjem egyik kolleganőjének a férje Oxfordban tanított az egyetemen. Neki volt egy kollégája, akinek a lánya egy görög fiútól terhes lett a nyáron. A szülők pánikba estek, nem is annyira a jövevény miatt, inkább, mert lányuk bejelentette, hogy férjhez megy a göröghöz és Görögországban fognak élni. Megrémítette őket az ismeretlen, elmaradott országnak még a gondolata is. Amikor meghallották, hogy van egy nagyon szép lakás eladó Athén egyik jobb negyedében, azonnal elutaztak hozzánk. Megvizsgálták a porta biztonsági berendezéseit, végigjárták a lakást, ájuldozva nyitogattak be a szobákba, fel az emeletre. Leültek a vadszőlővel befuttatott pergola árnyékába, a pálmákkal és virágzó leánderekkel beültetett 5x14m-es teraszon. Kábultan szürcsölték a jeges narancslét, amit a bejárónő készített nekik. Nézték az Akropoliszt a szikrázó délelőtti fényben, a kék éget, ami angliai ember lelkét, mint varázsvessző érinti meg. A képet talán csak a város felett elnyúló szmog rontotta, de hát ezen nem volt mit változtatni. Ma már minden nagyváros füstbe van burkolva.

Megvették a lakást, megvettek mindent. A bútorokat, a képeket, szobrokat, a vékony és vastag függönyöket, az ezüstöt és a szőnyegeket, a mosó– és mosogatógépet. Mindent. Készpénzben fizettek, de egy fillért nem láttam belőle, könyvelőm és ügyvédem egyenesen utalta át az összegeket a kifizetetlen számlák törlesztésére, az iroda költségeinek, a dolgozóknak, az ügyvédeknek a végkifizetésére. Az irodát is sikerült továbbadni annak a cégnek, aki beköltözött a helyünkre, egy ceruzát nem hoztam el onnan sem.

Férjem munkahelyéhez közel béreltem új lakást. A bejárónőt, aki akkor már öt éve volt velünk, tragédiánk sokkal mélyebben megrázott, mint minket magunkat. Megúsztuk a legrosszabbat és kész. Férjem fizetése elegendő a megélhetéshez, nincs gyerek a háznál, nincs mire költenünk. Majd újra kezdjük”.