AZ ORTODOX VILÁG ERKÖLCSI NORMÁI
Ezekben a napokban, amikor Görögország átkerült a befektetésre már nem ajánlott, vagyis "bóvli" adós besorolási szintre és várhatóan nemsokára egyetlen hitelminősítőnél sem lesz befektetői ajánlású adósosztályzata, érdekes meghallgatni, mit írt barátom Lili, arról az országról, amelyben 23 évet élt. Lilitől 2010 májusában vettem itt búcsút. Néhány barátjával együtt ápoljuk az emlékét, megőrizzük életművét.
„Ráuntam a semmittevésre. Felkerestem cégem könyvelőjét és megkértem segítsen nyitni egy vállalkozást. Grafikusi stúdiónak indult, végigjártam a legnagyobb reklámcégeket és szerződést kötöttem velük esetenkénti tervezési megbízásokra. Hozzájuk mentek a cigaretta gyárak, a ruha és mosógép importőrök, ők fizették a nagy irodaházakat, az üvegkalitkában ülő titkárnőket, a marketingeseket, az előttük levő telefonvonalakat és komputereket, statisztikai kimutatásokat készítettek alátámasztani érveiket, én eladtam nekik a grafikámat, ők pedig ötszörös áron tovább adták kuncsaftjaiknak. És ez így rendjén is volt, az volt az érzésem, a dolgok könnyebbik oldalát fogtam meg. Szerettem éjszaka dolgozni, a nappali hőségben mindenki alszik. Déli 2 és 5 között az országban mindenki pizsamába bújik, behúzzák a spalettákat és alszanak. Szabályos csendrendelet van, amit sokkal szigorúbban vesznek, mint az éjszakai csendrendeletet, amikor gyakorlatilag senki sem alszik. Ezt az európai turisták gyakran megmosolyogták, ha magyarok jöttek hozzánk látogatóba. Egyszer pl. húgom elhozta a családját hozzánk, nem tudtak délben aludni, az éjszakai élet pedig pár nap alatt kiütötte őket. Holdkórosan dülöngéltek a régészeti ásatások forró kövei között.
Nemsokára fel kellett vennem más grafikusokat, hogy besegítsenek és olyanokat is, akik a munka kuli részét végezték, kifutó fiúkat, akik motoron szaladgáltak a városban egész nap, adminisztrátorokat, szinte észre sem vettem és egy 14 fős cég volt a kezemben. Több megrendelő már egyenesen hozzánk jött és nem a reklámcég hozta. Fényképeztünk, nyomdai előkészítést vállaltunk és mert senki nem fizet egy ötletért, hát mi csináltattuk meg a nyomdával az anyagot. Egy kész brosúráért, reklám poszterekért, lemezborítóért, amit a kezükbe nyom az ember, viszont már meg lehetett kérni az árát. Dőlt hozzánk a pénz. Amikor egy 240 négyzetméteres lakásba beleszerettem az Imitosz hegy lábánál, zsebből, készpénzben fizettem ki 50 milliót érte. Berendezéséhez a legszebb darabokat Brüsszelben az Eurantika kiállításain vettem, festményeket, szobrokat, bútort, de athéni, vagy londoni kis utcák régiségkereskedőinél is sok minden szépség volt, aminek nem tudtam ellenállni. Nem szórtam a pénzt, szinte minden elköltött fillért befektetésnek lehetett tekinteni. Ez volt a szerencsém.
A görögök balkáni nép, szótárukban a „ravasz” szó pozitív előjelű. Ha becsapnak egy embert, nem szégyenkezve, hanem büszkén mesélik tovább. Talán legérthetőbben ezt Márai Föld, Föld című könyvében írja le: az orosz hadsereg, amikor Pest alá ért, nem messze házuktól táborozott le. Egy nap egy orosz kiskatona bekopogott hozzájuk, hogy kölcsönkérjen egy baltát. Apja minden további nélkül adott neki egyet és ő megígérte, hogy másnap visszahozza. De sem másnap, sem később a baltát nem hozták vissza, elveszett örökre. Minden magyar ember úgy gondolná, hogy a kiskatona ellopta a baltát. A magyar polgári családban úgy nőttek fel az emberek a két világháború között, hogy ha egy szabó megígérte, hogy péntekre készen lesz az öltöny, akkor az akkor is készen volt, ha tegyük fel közben a héten két temetésre is el kellett mennie. Elkészítette, mert megígérte! Ebben a gondolkodásmódban teljesedett ki az akkori európai, keresztény kultúra, erkölcs, a világ és a polgári családi élet megingathatatlanságába vetett bizonyosság tudata. Az ortodox világ erkölcsi normái másképp működnek. Az orosz kiskatonára nem szabad haragudni, ő úgy volt vele, hogy ha az az ember olyan hülye, hogy kölcsönadta a baltáját egy idegennek, akkor meg is érdemli, hogy elveszítse. Tanuljon belőle.
Görögország Balkán, ortodox terület. Az itt élő idegennek rendkívül nehéz dolga van, mert túlélésre irányuló próbálkozásai során, alapvető erkölcsi elveivel szembesül nap, mint nap. Ismertem pl. egy svéd hajótulajdonost, akinek hajói földközi tengeri utakra vittek gazdag turistákat. Három hónap múlva bezárta az irodáját. Azt mondta, nem bírja tovább. Itt, ha kezet fogsz valakivel, az másnap már nem érvényes, ha rád mosolyog, sosem tudhatod, mi jár a fejében, ha megígér valamit, azt juszt is másképp fogja csinálni, de erről nem értesít. Akadnak, akik rendkívül dinamikusan egy-két év alatt beolvadnak ebbe az új világba, másoknak ez nehezebben megy, ragaszkodnak elveikhez, moráliskérdést csinálnak mindenből, ők lépten-nyomon konfliktusokba sodródnak. Ezeket aztán kiveti a társadalom magából, mint idegen testet a szervezet. A manipulátorok nem tűrik a tisztességgel hencegőket maguk között. Én, aki annyi évig távoléltem Magyarországtól, hazatértemkor szomorúan konstatáltam, hogy ez a fajta balkanizálódás itt is beindult. Az ország, amit én 1979 őszén elhagytam, ma már nem létezik. Akik akkor itt éltek és így gondolkoztak, azok is jórészt megváltoztak. Lehet, hogy engem csak azok az idős emberek tudnak megérteni, akik életkoruk miatt már nem lettek rákényszerítve, hogy részt vegyenek az ország átalakulásával járó morális átértékelődésben.
Athéni cégem szinte egyik percről a másikra dőlt össze. Pénzemberem figyelmeztetett ugyan, hogy nem jól állnak a dolgok, de nem nagyon izgatott. Mióta belekezdtem a munkába, állandóan harcban álltam a kuncsaftokkal, akik különböző trükkökkel kerülték és húzták a fizetési határidőket, a végén már külön embert alkalmaztam, hogy gondoskodjon számláik rendezéséről, még mielőtt megkapják a kész munkát. Kezdett a helyzetünk egyre szorongatottabb lenni. Többször megesett, hogy csekkeket már nem tudtuk beváltani, mert a cég, aki tartozott nekünk bezárt és más néven nyitott új számlát magának. Nyomdai költségeink is, az úgynevezett forgótőke, milliókra rúgott és ha valaki nem fizetett nekünk, azt mi már nem kaptuk vissza a nyomdától sem. Amikor egy júliusi napon behoztak nekem egy másfélmilliós csekket, amire január elsejei kifizetési dátum volt írva, összehívtam a személyzetet és két órán belül bezártam a céget.
Bár nem igazán voltam a valós helyzettel tisztában, az utolsó pillanatban tettem meg, amit meg kellett tennem. Kiderült, hogy hatalmas mínusszal tudunk csak kimászni a helyzetből, amibe annyi éven át társtulajdonosként viselkedő kollégáim most még csak mélyebbre nyomtak kártérítési követeléseikkel. Mindenki vitte, amit csak tudott, könyörtelenül tapostak el mindent, ami az útjukba került. A következő év a fuldoklás jegyében zajlott. Egy ideig még fizettem az ügyvédeket, hogy próbálják behajtani a tartozásokat, de azt hiszem őket is lefizették, lassan feladtam a reményt.
A lakást el kellett adni. Hihetetlen csoda folytán, szinte, mint a mesében, férjem egyik kolleganőjének a férje Oxfordban tanított az egyetemen. Neki volt egy kollégája, akinek a lánya egy görög fiútól terhes lett a nyáron. A szülők pánikba estek, nem is annyira a jövevény miatt, inkább, mert lányuk bejelentette, hogy férjhez megy a göröghöz és Görögországban fognak élni. Megrémítette őket az ismeretlen, elmaradott országnak még a gondolata is. Amikor meghallották, hogy van egy nagyon szép lakás eladó Athén egyik jobb negyedében, azonnal elutaztak hozzánk. Megvizsgálták a porta biztonsági berendezéseit, végigjárták a lakást, ájuldozva nyitogattak be a szobákba, fel az emeletre. Leültek a vadszőlővel befuttatott pergola árnyékába, a pálmákkal és virágzó leánderekkel beültetett 5x14m-es teraszon. Kábultan szürcsölték a jeges narancslét, amit a bejárónő készített nekik. Nézték az Akropoliszt a szikrázó délelőtti fényben, a kék éget, ami angliai ember lelkét, mint varázsvessző érinti meg. A képet talán csak a város felett elnyúló szmog rontotta, de hát ezen nem volt mit változtatni. Ma már minden nagyváros füstbe van burkolva.
Megvették a lakást, megvettek mindent. A bútorokat, a képeket, szobrokat, a vékony és vastag függönyöket, az ezüstöt és a szőnyegeket, a mosó– és mosogatógépet. Mindent. Készpénzben fizettek, de egy fillért nem láttam belőle, könyvelőm és ügyvédem egyenesen utalta át az összegeket a kifizetetlen számlák törlesztésére, az iroda költségeinek, a dolgozóknak, az ügyvédeknek a végkifizetésére. Az irodát is sikerült továbbadni annak a cégnek, aki beköltözött a helyünkre, egy ceruzát nem hoztam el onnan sem.
Férjem munkahelyéhez közel béreltem új lakást. A bejárónőt, aki akkor már öt éve volt velünk, tragédiánk sokkal mélyebben megrázott, mint minket magunkat. Megúsztuk a legrosszabbat és kész. Férjem fizetése elegendő a megélhetéshez, nincs gyerek a háznál, nincs mire költenünk. Majd újra kezdjük”.
