PALI EMLÉKÉRE

A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.

A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.

Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.

Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.

1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.

„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.

Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”

Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.

1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.

Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.

„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.

A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:

“Ma friss békacombok! “

Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:

“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.

Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.

Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:

“Ma friss békacombok! “

Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.

Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.

“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”

Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.

Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.

Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.

1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által. Egy nap unokájával , Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!

Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.

Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.

A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.

Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán, beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.

70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája, Györgyi.

Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást.

Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak felmenőinkről és megkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.

Custom Search

SZELLEMIDÉZÉS - MÁSODIK RÉSZ

Mielőtt Magyarországra utaztam, megkértem barátnőmet, Ildikót, akit érdekli a misztika és mágia, szervezzen számomra egy spiritualista szeánszot. Néhány napon belül értesített, talált megfelelő személyt, egy Bujka Antal nevű médiumot és megbeszélte vele látogatásunk időpontját. Hamarosan kiderítettem, Bujkának weblapja is van, de találtam a Netten egy videó interjút is róla, amelyben kimerítően beszél életéről, munkájáról és megtörtént esetekről munkája keretében.

Bujka nem volt tudatában adottságainak, míg egy Ymola nevű titokzatos nő felhívta figyelmét arra, hogy "magas szintű spirituális energiával" rendelkezik és "képes arra, hogy a szellemvilággal kapcsolatba" lépjen. Apjának a szelleme volt az első, amellyel sikerült kapcsolatot teremtenie, aki azóta is, mint vezetője kíséri és segíti a szellemek királyságában. A szeánszokhoz egy pici háromlábú, fából készült széket használ, amely egyik lukas lábába egy ceruza van beillesztve. Történetei között a legérdekesebbnek a következőt találtam:

Egy nap szomorú házaspár látogatta meg, 17 éves lányuk életét vesztette autóbalesetben és két év után gyermekükkel egy szeánszban próbáltak érintkezésbe lépni. A kislány szelleme örömmel közölte, reinkarnálódott, vagyis újra született, méghozzá egy kisfiú testében. A bűvös kisszék a város nevét, sőt az utcanevet és a pontos házszámot is kibetűzte.

A házaspár elutazott a megadott címre. Szerencséjükre a hölgy, aki ajtót nyitott nekik, hitt a spiritizmusban és nem csapta be az ajtót orruk előtt. Amint az – akkor másfél éves – kisfiú meglátta őket, kibujt anyja karaiból, az ismeretlen nénihez futott és átölelte. Egy idő múlva a kisfiú meglátogatta őket Pesten. A gyerek a házban otthonosan mozgott, tudta hol a konyha, a mosdó. Amint kinyitották lányuk érintetlenül hagyott szobáját, a fiú bement és mindent, amit kértek, a helyéről vett elő, ismerte a szoba berendezését és a kedvenc játékok nevét is.

Eddig a történet és most térjünk át a mi látogatásunkra.

A közönséges lakószoba, amelyben a rokonszenves férfi fogadott, nem mutatta semmi jelét a misztériumnak, egy színes Jézus poszteren kívül a falon. A szoba nem lett elsötétítve, nem égtek gyertyák és rövid magyarázat után, nekiláttunk a szeánsznak. Bujka jobbnak látta, ha Ildikó is – akit nem ismert azelőtt – velem együtt részt vesz. A szellemidézéshez sok energia kell, különösen olyan szellemek esetében, akik haladott korban és rossz egészségi állapotban hunytak el. Egy rövid ideig dörzsölte a kis széket ("hogy feltöltse pozitív energiával") és aztán elhelyezte a fehér papírlappal fedett asztal közepén. A médium nem ért többet a székhez. Ildikó velem szemben ült, jobb kezünket lazán a székre tettük, míg bal kezünk az asztal szélén nyugodott.

"Kit akar hívni?" – kérdezte Bujka. Eleve elhatároztam, hogy Évit, az unokatestvéremet, akit Auschwitzban gyilkoltak meg, akarom felidézni és azért úgy válaszoltam: "Évát!" A férfi hangosan megkérdezte: „Kedves Éva, itt vagy közöttünk?" Csak harmadszorra kaptunk választ, amikor a szék könnyedén megrezzent kezünk alatt. A médium megköszönte a szellemnek, hogy eljött és megkérte, ha valóban ő Éva szelleme, rajzoljon a ceruza segítségével egy kört, ha pedig nem egy háromszöget. A szék gyorsan egy körhöz hasonló ábrát rajzolt. Most azt kértük a szellemtől (csak kényelmi okokból nevezem 'szellem'nek, mint ki fog derülni, nincs egyértelmű magyarázatom a jelenségre, amelynek tanúja voltam), azonosítsa magát, de a ceruza csak értelmetlen ábrákat rajzolt a papírra.

Bujka magyarázata szerint a szellem néha elveszíti képességét írott jelekkel kommunikálni, különösen, ha régebben búcsúzott el a földi léttől (a 'meghalt' szó tabu) és nekünk kell segíteni neki. Három vezetéknevet soroltam fel, amelyeket a médium a papírra írt: "Altmann, Schwarcz, Ungár". Meglepetésemre a szék megmozdult és habozás nélkül a helyes harmadikat körözte körül. Ezután három keresztnevet írt fel és megint helyesen lettem azonosítva, mint 'Robi' (szüleim és más rokonaim így hívnak). A továbbiakban a szellem azonosította nővérét Lillyt, az egyedülit a családból, aki túlélte a tábor szörnyűségeit, életkorát, amikor meggyilkolták (14) és szülővárosát (Érsekújvár). Úgy tűnt, hogy a lény már képes jobban kommunikálni és ezúttal én kérdeztem, emlékezik-e még a játékra, amelyet utoljára (vagy 12 éves koromban) játszottunk. A ceruza mintha lejegyezte volna a játék neveinek első betűit, de a folytatást nem tudtuk megfejteni. Azt is megkérdeztük találkozott-e anyjával, apjával. A válasz nemleges volt, a médium szerint, mert Évi már magasabb szintre került. A ceruza egy szívet rajzolt, majd egy virágot és a papírlap már annyira össze volt firkálva, hogy nem lehetett kivenni mi van ráírva, úgyhogy végül is tiszta oldalára fordítottuk a papírlapot.

Az utolsó kérdés, amelyet feltettem Évinek az volt, tud-e valamit mondani nekem a jövőről. Válasza "unoka, 2" nem volt túl meglepő, mivel fiúnk másfél éve nősült, de elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon úgy értette, hogy ikrek lesznek. Most érkeztünk el a szeánsz azon részéhez, amely számomra kétségessé tette teljes lefolyását. A 'szellem' búcsúszavai "szióka" és "légy jó", túl mainak hangzottak füleimnek. 1944-ben nem használtuk őket.

Ezután szükségét éreztem anyámat is hívni. A párbeszéd vele nem volt túl hosszú. Rövid azonosítás után, elmondtam, hogy szeretettel áldozunk emlékének és múlt év augusztusában családi látogatást tettünk szülőfalujában. Azután megemlítettem egyik lányunokánkat, Talt, aki családi vélemény szerint anyám reinkarnációja, nemcsak külső kinézésre, hanem ami személyiségét illeti is. 'Anyám szelleme' – a szék és a ceruza által – azt válaszolta, hogy a kislány nem rá üt, hanem anyjára, vagyis nagymamámra, akit nem ismertem, mert zsenge gyerekkoromban hunyt el.

Kérdésemre, akarna-e valami továbbit mondani, szegény anyám – egész életében akaratos volt és ez csak fokozódott utolsó éveiben, amikor apám halála, az idegen ország, amelynek nyelvét és kultúráját nem ismerte és a különféle öregkori nyavalyák kombinációja, keserűvé tették – egy annyira jellegzetesnek tűnő mondattal válaszolt, hogy hangosan felkacagtam: "Nem írok!" – mondta kurtán. Így aztán elbúcsúztunk.

A szeánsz befejezése után, Ildikó kijelentette, hogy nemcsak homályosan látta a két jelenséget, amellyel kommunikáltam, hanem 'hallotta' is válaszaikat, mielőtt a papírra kerültek. Azt is megkérdezte, hogy unokatestvéremnek hullámos haja volt-e. (Én kurta, fekete hajúnak ismertem, de lehet, hogy utolsó életévében hosszabbra növesztette).

Sajnos, az egész érdekfeszítő eseményből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy Ildikó tudat alatt befolyásolta a kis szék mozgását (és talán magam is bizonyos mértékben). Jól ismeri családunkat és legtöbb kérdésemre tudta a válaszokat, talán az Ungár vezetéknév kivételével. Távol áll tőlem, hogy jó barátomat csalással gyanúsítsam, de a szakirodalomban jól ismert a jelenség, amikor a szék, vagy másfajta szeánszok esetében a pohár, mozgását a résztvevők ujjizmai okozzák, ha teljesen akaratlanul is.

Számomra a szeánsz egy rendkívüli élmény volt és nem sajnálom az eléggé borsos összeget sem, amelyet Bujka Antal úrnak kifizettem (előre tudtam mi a szeánsz ára). Továbbra is kétkedéssel fogok viszonyulni a halál utáni léthez, de továbbra is tanulmányozni fogom a jelenséget, még ha szórakozáskép is, csak talán legközelebb olyan társat választok, aki kevésbé ismer.

Custom Search

SZELLEMIDÉZÉS - ELSŐ RÉSZ

Legújabb tapasztalataim nyomán ezen a téren, újra közlöm írásomat, amely eredetileg 2007. január 1-én jelent meg.

A “szellemek világát” gyerekkoromban fedeztem fel. A második világháború már a végét járta, amikor az akkori magyar kormány elkezdte a zsidó lakóság deportálását a haláltáborokba. A tervet csak a vidéken voltak képesek teljesíteni, mert – nagy szerencsénkre – amint a főváros zsidósága jutott volna sorra, a Vörös Hadsereg körülzárta a várost és nem lehetett sem be, se ki jutni. Azokat, akiknek nem sikerült hamis papirokkal, vagy barátoknál elbújni, a gettóba zárták és a kulcsot eldobták. Sok ezren pusztultak el az éhségtől, vagy betegségektől és mi, a többiek, csak azt remélhettük, hogy a háború véget ér, mielőtt a mi végünk is eljön. (Azok sem jártak jobban, akik a városban bújkáltak, a nyilasok ezrek rejtő helyét fedezték fel, sokszor árulkodás nyomán és vagy helyben lemészárolták őket, vagy a Dunába lőtték őket).

A sok hetes semmittevés ideje alatt a zsúfolt lakhelyeken, állandó bombázásoknak kitéve, elvágva mindennemü hirforrástól – rádió, újság, pósta, telefon – még az utcára sem mehettünk ki, külőnféle játékokkal próbáltuk az időt agyonütni.

„A legnépszerűbb, amelyben néha anyámmal és nénieimmel én is részt vehettem, a spirituális szeánsz volt. Egy nagy kartonlapra körbe az ABC betűi voltak felrajzolva, a belső kisebb körbe a számok 0-tól 9-ig. A lap közepén egy pohár nagyságú kis kör, az "IGEN" és "NEM" szavakkal két oldalán. A középső körre vékony poharat helyeztek és a négy résztvevő mindegyike, körülülve az asztalt, mutatóujjával könnyedén érintette a poharat, másik kezével könyökét támasztva. Valaki megkérdezte:

"Van itt valaki, kedves szellem?"

Ha az egyik újonc ilyenkor nevetésben tört ki, semmi sem történt. A veteránok megmagyarázták, hogy komolytalan magatartásunk miatt a szellem nem hajlandó megjelenni. (Könnyű volt nevetségest találni a furcsa ceremóniában. Az ember feltehette magának a kérdést: ha a pohár a "NEM"-re csúszott, ki volt az, aki a választ adta?) Azonban helyzetünk olyan reménytelen volt, hogy akartunk hinni. Ha sikerült megőrizni komolyságunkat, a pohár egy bizonyos idő múltán keringeni kezdett a karton lapon és a betűk és számok segítségével "válaszolt" kérdéseinkre. Máig sem tudom, mi mozgatta a poharat. Keringése néha olyan gyors volt, hogy elszökött ujjaink alól. A háború után anyám és nénikéim megesküdtek, hogy ők nem tolták a poharat.

Miket kérdeztünk?

Az adott helyzetben magától értődő kérdéseket. Mikor fejeződik be a háború? Mikor hal meg Hitler? És hasonlókat. A "szellem" – különféle szellemek jelentkeztek, köztük egy rabbi, aki a spanyol inkvizíció alatt halt máglyahalált –, válaszai általában nem váltak be, bár úgy rémlik, hogy Hitler halálának megjósolt időpontja (1944. július 20) kísértetiesen (!) összeesett az ellene intézett meghiúsult tiszti merénylet napjával.” *

Azóta keresek ősvényt a szellemek világába, sajnos sikertelenül. Valahol azt olvastam, a szellemek csak azok előtt jelennek meg akik akarják látni őket, akik nyitottságot mutatnak az okkult tünemények iránt. Én teljes egészemben nyitott voltam, de nincs különös beszámolni valóm, csak iszonyúan normális események történtek velem

Voltak időpontok az életemben, amikor nagyon egyedül éreztem magamat, mint pld. a túroczszentmártoni gimnázium internátusábán, ahol az egyetlen zsidó voltam sokszáz diák között. Nem mintha bántalmaztak volna, faji jellegű megjegyzéseket is ritkán hallottam, de egy fiún kivül, aki angol hajón született és külföldön nevelkedett (és egy zsidó családon, amelynél péntek esténként vacsoráztam), nem voltak barátaim. A lányokkal sem voltak sikereim, talán másokkal kellett volna próbálkoznom, de azok, amelyekkel randevúzni akartam, elutasítottak és nem a kinézésem miatt. Nem akartak egy zsidó társaságában mutatkozni és ezt nyíltan ki is jelentették.

Jól emlékszem, éjjel ébren feküdtem az alvóterem gyér megvilágitásában és a fehér menyezetet bámultam. Körülottem csend volt, csak ritmikus lélegzés, itt-ott horkolás hallatszott, én pedig koncentráltam Évire, unokanővéremre, akit édes testvéremnek éreztem (egyke vagyok) és a náci pribékek gyilkolták meg. Ádázul próbáltam felidézni a szellemét. Ha csakugyan léteznek szellemek, jelenjen meg, beszéljen hozzám, adjon valamilyen jelet – de semmi sem történt.

Sok évvel később, amikor még nőtlen voltam, Londonba utaztam. „A Belgrave téren véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratú táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, mióta a szellemek segítségével próbáltuk megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.

Olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartáson. Ez a benyomás még megerősödött, amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől, akikkel ”kapcsolatba lépett”.

”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.

”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”

”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.

Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által, néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk, aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.

Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések, mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.

Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép, amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen Évi alakja, akit Auschwitzban puskatussal vertek agyon a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek számára ismeretlen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket, mert idegen nyelvet beszélnek. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemeit és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.” **

Néhány évvel később újra Londonba látogattam, ezúttal a feleségemmel. Mielőtt Angliába érkeztünk, egy szép erdőbe kirándultunk Németországban és a családját is meglátogattuk Amszterdamban. Nejemet nagyon aggasztotta fiatalabb öccsének, egy érzékeny kamaszkorú fiúnak, a reakciója anyjuk minapi halálára.

Még otthon meséltem neki az élményemről annak idején a spiritualista központban és temészetesen kiváncsi lett és ő is oda akart látogatni.

Késésben voltunk, rohannunk kellett, hogy időben érkezzünk a kezdetre és ahogy történni szokott, amikor sietsz, a metró felmenő mozgólépcsője nem müködött. Feleségemnek a lépcsőmászás mindig nehezére esett és teljesen elfulladva érkezett meg a terembe ahol a seánszot tartották. A médium aznap is egy nő volt. Egy rövid ima után, becsukta a szemeit és transzba süllyedt. Nem kellett sokáig várnunk, amíg sorra kerültünk, de ezúttal a feleségem volt az, akihez a médium fordult. Röviden említette légzési nehézségeit, leírta a magas fákat, amelyek között néhány napja sétáltunk és ezután áttért „hozzátartozójára, aki gondot okoz neki”, vagyis az öccsére. A feleségem kikerekedett szemekkel hallgatta amint az idegen angol asszony úgy mesél róla, olyan részletekbe bocsátkozik, mintha az orvosi aktájából olvasná őket. A legfontosabb abban, amit a médium mondott az volt, hogy ez nem egy normális kamaszkorú zavar, hanem komoly lelki betegség, amellyel szakértőhöz kell fordulni.

Így is történt. Rövid idő múltán a család kénytelen volt a fiatal férfit korházba utalni. Körülbelül egy év után kiszabadult és ma is lelki problémákkal küzd és orvosságokat vesz be.

Izraelben is próbáltam spiritualistákat találni. Egy ezekben a körökben járatos hölgy engem is be akart hozni, de elhúnyt mielőtt teljesíthette volna ígéretét. Egy férfiről, aki állitólag szeanszokat rendezett és felírta a telefonszámomat, néhány nappal később az ujságban olvastam, hogy letartoztatták és szélhámossággal vádolják. Szerencsém volt, mert nagy összegeket sikerült kicsalni naiv áldozataiból.

Az utolsó tapasztalatom a szellemekkel másfajta volt, de ezt sem én kezdeményeztem.

Egy este Pesten egy kedves elvált hölgynél vacsoráztam. Előzőleg egy alkalommal említette, hogy kisfia meghalt, de nem bocsátkozott részletekbe és én sem faggattam. Négyen voltunk: A házi asszony, barátja, egy barátnőm és én. Ettünk, ittunk az asztalnál és közös barátokról pletykáltunk. Hirtelen erős, de kellemes pipadohány illatot éreztem. Körülnéztem, kerestem az illat forrását. Senkisem kelt fel az asztalról, senkisem gyújtott gyufát, vagy gyújtott rá.

„Ez az Árpika, eljött megtekinteni a vendégeket” – mondta a háziasszony.

„Amikor eljön, mindig ez az illat előzi meg” – tette hozzá a barátja.

Nagy zavarban voltunk, a barátnőm (ő is érezte az illatot) és én, de mivel a vendéglátóink az ügyet, mint egy közönséges, mindennapi eseményt kezelték, mi is úgy viszonyultunk hozzá és mégcsak a szempillánk sem rebbent. Ha a fiatal anya így birkózik meg a számunkra felfoghatatlan érzelmi megrendüléssel, miért játszanám én a hitetlen tamást.

Hangosan azt mondtam „Szia Árpika!” Nem kaptam választ, de ebben a bűvös pillanatban nem csodálkoztam volna, ha egy gyerekes hang válaszolt volna „Szióka!”

Nem félek a szellemektől, de én úgy látszik nem érdeklem őket. Ennek ellenére nem mondtam le arról, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni velük. Utolsó tapasztalataimról, egy további írásomban fogok beszámolni.

* A részlet „Itthon-Otthon” c. könyvemben jelent meg.

** A részlet az egyik előző blogomban jelent meg.

ÚTLEVÉL FELUJÍTÁS

(Angolból fordítva)

Tisztelt Miniszter úr!

Útlevelem felújításának folyamatában vagyok és totálisan képtelennek találom megérteni, vagy elhinni, milyen hercehurcának vagyok kitéve.

Hogy lehet az, hogy a Basingstoki T. V. Rentals Bert Smithjánál megvan a címem és telefonszámom és ő ki tudja mutatni, hogy annak idején, 1994-ben, vásároltam tőlük egy műholdas tányért, de a kormány még mindig szülőhelyemről és születésem dátumáról faggat?

Hogy van az, hogy az a kedves nyugat-afrikai bevándorló fickó, aki minden csütörtök este idejár DVD kölcsönző kocsijával, pontosan tud minden filmről, vagy videóról, amelyet kikölcsönöztem amióta tizenegy éve nekikezdett vállalkozásának, de önök még mindig azt akarják, hogy emlékeztessem magukat utolsó három munkahelyemre, amelyek közül kettő olyan vállalkozóknál volt, akik a kormánynak dolgoztak.

Miként tudja a TV detektoros jármű kimutatni, hogy a televízióm be van-e kapcsolva, melyik csatornát nézem és megfizettem-e, vagy nem a TV díjat, de viszont ha megnyerem az állami lottót, azoknak fogalma sincs arról, hogy nyertem, vagy merre vagyok és ha nem fogom időben követelni a nyereményt, megtartják maguknak a hitvány pénzt.

Emberek, vajon ti ezt kézzel csináljátok?

Születésem dátuma megjelenik számos birtokotokban levő, rám vonatkozó aktában, beleértve a jövedelmi adó kérdőívekben, amelyeket több mint 30 éve töltök ki. Rajta van a betegbiztosító kártyámon, a vezetői jogsimon, az utolsó négy útlevelemen, azokon a hülye vámbevallási nyomtatványokon, amelyeket az utolsó 30 évben kellett kitöltenem mielőtt megengedték, hogy leszálljak a repülőkről és hajókról, azokon a kibírhatatlan népszámlálási kérdőíveken, amelyeket tíz évente küldenek ki, meg persze a választási regisztrációs kérdőíveken, amelyeket, mint a törvény megszabja, minden alkalommal, amikor az uraim és mestereim új választásokat hirdetnek ki, köteles vagyok kitölteni.

Kérném, valaki egyezze fel magának egyszer és mindenkorra: Maidenheadben születtem 1957. március 4-én, anyám neve Mary, leánykori neve Reynolds volt, apám neve Robert és rendkívül csodálkoznék, ha ezek valaha is megváltoznának mostantól addig a napig, amíg meghalok.

Elnézését kérem miniszter úr, ma reggel láthatólag nem vagyok magamnál, de köztünk mondva, egyszerűen elegem volt! Elküldi a folyamodványt a házamba és azután megkérdezi mi a címem. Mi történik itt? Egy Neander-völgyi banda dolgozik ott magánál? Nézze csak meg az átkozott fényképemet. Vajon úgy nézek ki, mint Bin Laden? Az isten szerelméért, nem akarom kikiáltani az ötödik Reichet! Csak el szeretnék menni egy jól megszolgált szabira és vagy két hétig pihentetni fáradt fenekemet egy napos, homokos tengerparton, távol mindettől a szartól.

Na jó, most mennem kell, mert vissza kell térnem Salisburyba egy további születési bizonyítvány másolatot szerezni, mert az előzőt maguk elvesztették. És mindezt 60 angol fontért! Micsoda panama ez! Vajon annyira komplikált lenne az összes szolgáltatásokat egy helyen központosítani és ez által lehetővé tenni egy új útlevél kiadását ugyanazon a napon? De neeeeem, ez túl átkozottul könnyű lenne és talán logikus is. Maguknak jobban megfelel, ha, mint fejetlen tyúkok össze-vissza rohangálunk, aztán meg találnunk kell valamilyen faszverőt, aki igazolhatja, hogy csakugyan mi vagyunk azok az istenverte fényképen – tudja… azon, amelyen nem szabad mosolyognunk, nehogy úgy nézzünk ki mintha élveznénk az eljárást.

Hej, tudja-e miért nem vagyunk képesek mosolyogni? Mert teljesen ki lettünk facsarva!

Több mint 25 évet szolgáltam a fegyveres erőkben, beleértve több mint tízet a Védelmi Minisztériumnál Londonban. Biztonsági átvilágításaim lehetővé tették számomra a Kormány Irodában való ülést, csak öt helyre a Miniszterelnöktől, aki pont eligazításban részesült az első Öböl Háborúról. Mióta otthagytam a katonai szolgálatot, önkéntes munkát végeztem a Brit Vörös Keresztnél. Dacára ennek, egy 'fontos' személyt kell találnom személyazonosságom igazolására – tudják, olyasvalakit, mint az orvosomat, aki mielőtt hat hónapja megkapta volna orvosi diplomáját, PAKISZTÁNBAN ÉLT…

Tisztelettel,

Egy haragos Brit polgár

Custom Search

LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search

A MUNKASZOLGÁLAT HONLAPJA

yelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, rdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentA Magy ar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt új honlapja, felavatását és tájékoztatóját.

A múzeum 1986-ban alapult Cfat városában és a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai, bánáti és burgenlandi zsidó közösségek múltjáról és kultúrájáról mutat be anyagokat. Az állandó kiállítás mellett, a múzeum fontos rendezvényeknek és ünnepségeknek is helyet ad. A múzeumot mostanáig alapítói, Chava és Josef Lustig vezették, de az utolsó közgyűlésen átadták a tényleges igazgatás zászlaját a második generációnak, Roni Lustignak. Amellett továbbra is folytatják odaadó, önkéntes munkájukat a múzeumban.
A rendezvény első részében a közönség David Holics érdekfeszítő előadását hallhatta, amelynek a tárgya „A munkaszolgálat és az orosz fogság – a Magyar Zsidó Holokauszt kevésbé ismert részei” volt. A második részben Roni Lustig, és munkatársai a honlap elkészítésében, Dr. Frojimovics Kinga és Dr. Szalai Anna mutatták be az új weblapot.
Nem fogok itt a munkaszolgálatról írni. Talán egy-két év választott el attól, hogy személyesen is tapasztaljam. Boldogult apám elbeszéléseit sem fogom itt elismételni. Fogait kiverték, csont soványan, de azon kívül egészségesen tért haza. Más ’muszosok’ kevésbé voltak szerencsések. „Nagy részük elpusztult a fronton, nem élték túl az embertelen körülményeket. Az éhség, a fagy, a kínzások, a betegségek, a kényszermunka végzett velük. És mindez a magyar törvények s rendeletek értemében történt.” Akit többet akar megtudni a „magyarországi zsidóság történetének egyik legmegrázóbb fejezetéről” gazdag anyagot talál a http://www.hjm.org.il/hol/labor/?Lang=hu alatt.
Írásom ezt a részét szeretném befejezni Radnóti Miklós megrázó soraival a Razglednicák című verséből. Ő is munkaszolgálatos volt és amikor már nem volt képes járni, a keretlegények agyonlőtték és testét egy árokba lökték. A verset zubbonya zsebében találták meg:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

********
Ezen a héten abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy egy másik magyar jellegű rendezvényen is részt vehettem. Mint már néhányszor említettem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a magyar nyelvűek százezrei éltek Izraelben, de ezek az évek elmúltak és az itteni magyar kultúra száraz ág, amely ritkán hoz gyümölcsöt.
Amellett vannak előnyei is annak, hogy egy ilyen backwater-ben élek. Amikor egy ismert magyar személység érkezik országunkba, nem kell tolakodnom, sorba állnom ahhoz, hogy meghallgathassam, kezet szorítsak vele és esetleg feltegyek egy-két kérdést is. Sok éve az ismert színész, Rónai András, aki akkor az Izraeli-Magyar Baráti Társaság elnöke volt, bemutatott egyik kedvenc írómnak, Moldova Györgynek, akinek jó néhány könyve van a könyvtáramban. Kérdésemre, az író elmesélte, hogy a „Szent Imre induló” részben saját élményeire alapszik. Hőse, Kőhidai Miklós, hasonlóan hozzám, a budapesti a gettóban, a Klauzál téren vészelte át a háború éveit és mint én is, a Zsidó Tanács egyik futára volt. Ki tudja, talán össze is futottunk azokban az életveszélyes napokban.
Néhány hete, a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásár keretében, nagy élvezettel hallgattam meg két másik kedvencemet, Eszterházy Pétert és Spiró Györgyöt, amint munkájukról beszéltek. A szerzők angolul beszéltek és a közönség között nem lehettek sokan, akik ismerték ezeket az írókat, csak én vigyorogtam elégedetten.
Két nappal a fenti rendezvény előtt a Tel Avivi egyetemen egy ismert magyar-zsidó író életéről hallottam részleteket. Az előadók két új könyv szerzői voltak. Szívós Mihály a Koestler Artúr, Tanulmányok és esszék című könyv szerzője, míg Marton László könyvének a címe Koestler, a lázadó. Szívós főleg Koestlernek a freudizmussal való kapcsolatait és intellektuális barátságát Polányi Mihállyal, a sokoldalú tudóssal, elemezte. Márton, aki oxfordi tanulmányai idején ismerte meg az írót és annak élete végéig 1983-ban, kapcsolatban állt vele, Koestler és a zsidóság viszonyáról, „a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozásáról”, adott elő.
Az írókat Dr. Vágó Rafi egyetemi adjunktus, az ismert történész mutatta be és mélyenszántó kérdéseivel sikerült megvilágítania számomra néhány fejezetet e vitás író életében.
Egy kissé sajnáltam, hogy ezek az előadások is angol nyelvűek voltak, de mint a britek szokták mondani: beggars cannot be choosers, koldusok nem lehetnek válogatósak.

Egyedi keresés