PALI EMLÉKÉRE

A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.

A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.

Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.

Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.

1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.

„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.

Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”

Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.

1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.

Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.

„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.

A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:

“Ma friss békacombok! “

Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:

“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.

Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.

Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:

“Ma friss békacombok! “

Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.

Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.

“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”

Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.

Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.

Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.

1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által. Egy nap unokájával , Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!

Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.

Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.

A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.

Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán, beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.

70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája, Györgyi.

Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást.

Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak felmenőinkről és megkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.

Custom Search