A FIATALOK LÁZADÁSA

Amióta áll a világ, a fiatal nemzedék mindig fellázad a megmerevült konvenció ellen, legyen az akár szülői, társadalmi, vallási, párti, vagy más. Ilyen a természete, megcsömörölni az „öregek” útjától és új, jobb, saját utat keresni magának. Kitörni a megszabott kerékvágásból, nem haladni a kitaposott úton, új ösvényt törni magának, olyan terepen, ahol más előtte nem járt.

Egy barátom felhívta figyelmemet a bibliai Teremtés könyvére, ahol a 12.-ik fejezetben az Úr arra utasítja Ábrahámot: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából, abba az országba, amelyet mutatok neked”.

A mondat rangsort képez. Búcsút kell mondania:

Az országától

A szülőföldjétől

Atyja házától

Nemcsak egy totális elszakadás a helytől ahol született, ahol felnőtt, a tájaktól, amelyekhez érzelmileg kötődött, hazájától, nemzeti múltjától, anyanyelvétől, hagyományaitól, hanem személyes szakítás atyai otthonától, családjától, barátaitól, ismerőseitől, az emberektől, akikkel mostanáig kapcsolata volt, minden megszokottól.

És hová menjen? Menj magadnak (ez az eredeti héber ’lekh-lekhá’ pontos fordítása), a magad útján a bizonytalanságba és csak amikor odajutsz, fogod tudni, hogy megérkeztél.

Ábrahám apánk – ahogy a zsidó nép nevezi – minden fiatal nemzedék őspéldánya. Nem isten, egy belső hang parancsol ránk „menj” és egyszerre csak ott találjuk magunkat küszködve a pálya nehézségeivel, útban a nagy ismeretlenbe.

Tudjuk, nem vallhatunk kudarcot, a jövőnek muszáj jobbnak lennie, de amíg elérjük ezt a jövőt, rengeteg akadállyal kell megküzdenünk. Hasonlítunk valakihez, aki elkezdett egy izgi könyvet olvasásába, engedett a kísértésnek és belekukkantott a záró lapokba. Már biztosan tudja, az elbeszélés happy enddel végződik, talán azt is tudja mi ez a befejezés, de a fejezetet, amelynél most tart, sok-sok lap választja el az utolsótól. Fogalma sincs mi ezeknek a tartalma, csak tudja, az út nem könnyű, hegyeken-völgyeken keresztül kanyarodik, a hős hatalmas nehézségekkel fog megbirkózni és hajmeresztő kalandokba keveredni.

A történelem sok esetet ismer a fiatal nemzedék lázadásáról, szembeszállásáról az apai akarattal, de a személy, amely rám annakidején a legmélyebb benyomást keltette, Sztálin lánya, Szvetlána Allilujeva volt, aki dacára apja tisztségének és kommunista nevelésének, a Nyugatra szökött és hithű katolikussá vált.

Ifi koromban én is fellázadtam őseim útja ellen és új, kövezetlen útra tértem, de nem tudok azzal dicsekedni, hogy e lázadás ötlete a saját koponyámban keletkezett. Ez volt a korszak szelleme nemzedékem zsidó tagjai körében. Békeidőben születtünk, megalapozott családokba, a gazdasági helyzet jó volt, jövőnk világos, előre megszabott. Beiratkozni az egyetemre, jogot, vagy orvostant tanulni és megvalósítva minden zsidó mama álmát, doktori titulust biggyeszteni nevünkhöz. Ha netán lázadói hajlamaink vannak, otthagyhatjuk a tanulást és színészé, zenészé, vagy újságíróvá válhatunk. Anyáink nem lennének túl elégedettek, de egy kissé fanyalogva, beérnék a 'szerkesztő', 'művész' úrral, vagy 'mester'rel.

A világháború, amely 1939-ban tört ki, összezilálta a hagyományos értékrendet és ennek a biztos létezésnek az álmát eltüntette. Túléltük a holokausztot – mármint az egyharmadunk, amely mázlista volt – de amikor túl voltunk mindezen, a régi generáció tagjai az egész szörnyűséget rossz álomnak akarták tekinteni és ott folytatni életüket ahol abbahagyták. Mi, az akkori fiatalok, akiknek a gazdanemzetben vetett hitük megingott, máshogy láttuk a dolgokat. A régi értékeket a történelem kukájába kell hajítani és új kezdetbe fogni.

Mint már máskor is megírtam, kiutat keresve jutottam el a cionista ifjúsági mozgalomhoz, amelynek jelszava volt, ne hallgass apád szavaira és vesd el anyád tanácsait, mert ezek csak lelassítanak.

Nekem erős akaratom volt, sikerült lehengerelnem szüleim ellenzését, abbahagytam középiskolai tanulmányaimat és17 éves koromban egy ifjúsági csoporttal kivándoroltam Izraelbe, de sok más fiatal kénytelen volt hazudni, furfangot, vagy kalandos regénybe való trükköket használni, ahhoz, hogy megvalósítsa álmát. Egy barátom kedvenc családi legendája két nagynénijéről szól, aki tini korukban viszolyogtak szüleik kispolgári életmódjától és szintén a cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztak.

Amikor 1949-ben a kommunisták megszerezték a hatalmat Magyarországon, megtiltották a cionista mozgalom tevékenységét. Az ifjúsági mozgalmak utolsó határozata, röviddel feloszlatásuk előtt, az volt, minél több tagjukat Izraelbe juttatják. A határok zárva voltak és törvényesen nem lehetett többé elhagyni az országot. További nehézséget okozott, hogy a szülők egy része belépett a kommunista pártba, mert azt hitték, a párt ideológiája, az emberek közötti, vallás és fajkülönbség nélküli teljes egyenlőség, véglegesen megoldja az antiszemitizmus problémáját is.

Én már 1946-ban visszatértem szüleimmel Csehszlovákiába, ahol a gazdasági helyzet valamivel jobb volt. A cionizmus még nem volt letiltva és mindjárt csatlakoztam a mozgalom ottani fiókjához. 1949 első hónapjaiban mozgalmunk idősebb tagjai – én még túl fiatal voltam – hetekig a határ szlovák oldalán lesték a magyar mozgalmi bajtársakat, akiknek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült átszökni a határon. A legmegfelelőbb átkelő hely Miskolc környékén volt, onnan Kassára kisérték őket, majd az éjszakai vonattal Bratislavába. Ezután már ‘csak’ az osztrák határon kellett átjutniuk és Bécsből már törvényesen utazhattak tovább Olaszországba, ahonnan hajóval jutottak Haifára.

Nehogy azt gondoljátok, néhányszáz személyről volt szó! Több mint 10,000 ember jutott ilyen kacskaringós úton Izraelbe. Útlevelük persze nem volt, szlovákul nem tudtak és a mieink segítsége nélkül, hamarosan lefogták volna őket. Rendőröket, vasutasakat kellett megvesztegetni, taxikról, vasúti vagonokról, élelemről, ruházatról gondoskodni, nem volt könnyű megszervezni.

A két fent említett fiatal más-más csoporttal szökött el. Szombat, vagy vasárnap reggel felkeltek, otthon azt mondták, hogy kirándulni mennek és nyomtalanul eltűntek. A legjobb esetben néhány nap multán érkezett tőlük levelezőlap Bécsből. A titoktartás annyira szigorú volt, hogy nemcsak a szülők nem voltak beavatva az összeesküvésbe, hanem a lányok egymásnak sem meséltek róla. Képzeljétek el az ámulatot, amikor az Izraelbe tartó hajó fedélzetén futottak egymásba!

A szülők számára ez igazi csapás volt. (Ha ti is szülök vagytok, elképzelhetitek: szeretett csemetétek, nem csak későn jött haza a hétvégi randiről, hanem elnyelte a föld!). Esedeztek gyerekeik előtt, térjenek haza, de ezek a fiatalok, a háborús trauma végzősei – egy részük a koncentrációs tábort is megjárta – nagyon korán értek be lelkileg és nem hallgattak szüleik szavaira. Sok esetben, a végén a szülők adták be derekukat és amint lehetségessé vált (általában csak 1956-ban), csatlakoztak gyerekeikhez Izraelben.

Ez volt a mi nemzedékünk álma: új utat választani szüleink kudarcot vallott útja helyett, új, egyenlőségre törekvő, igazságos társadalmat alapítani, kialakítani az új zsidó prototípusát, aki kétkezi munkával keresi meg kenyerét. Azóta 60 éve telt el. Vajon sikeresek voltunk? Maga a tény, hogy önálló országban élünk, erős Védelmi Erőnk egy új holokauszt gondolatát is lehetetlenné teszi, sikert jelent. Mi még magyarul álmodunk, a magyar szavakra, zenére, illatokra, ízekre vágyunk, de gyerekeink hazája Izrael és az anyanyelvük héber. Sok eredményünkre vagyunk büszkék, de a társadalmunk sajnos nem igazságos és egyenlőséges (Az, hogy talán sehol a világon nem létezik ilyen társadalom, alig vigasztal meg).

Vajon a következő nemzedék eléri ezeket a célokat? Kétlem.

A mai fiatalok is fellázadtak szüleik ellen. Elhagyták azok értékeit, ideáljait és ahelyett, hogy jobb társadalomért harcoljanak, az anyagiasságot választották. Az ideál, nagyobb házak, anyagi javak gyűjtése, karrier megszállottság, magad felépítése az ország építése helyett, az önkéntesség nem divat többé, de azért nincs még minden elveszve!

A mai fiatalok későn alapítanak családot, de előbb-utóbb ők is a szülői státusba kerülnek és akkor egy szenzációs meglepetés vár rájuk. Egy szép napon az ő gyerekeik, unokáik is fel fognak lázadni ellenük és talán újra megfordul a kerék. Lehet, hogy ezek a fiatalok is elvetik szüleik kispolgári értékeit és új utakat fognak keresni, hogy társadalmunk igazságosabb legyen, nagyobb legyen az egyenlőség.

Csak azt remélem, még itt leszek és látni fogom a meglepetést gyerekeim arcán!

Custom Search