SZELLEMIDÉZÉS - ELSŐ RÉSZ

Legújabb tapasztalataim nyomán ezen a téren, újra közlöm írásomat, amely eredetileg 2007. január 1-én jelent meg.

A “szellemek világát” gyerekkoromban fedeztem fel. A második világháború már a végét járta, amikor az akkori magyar kormány elkezdte a zsidó lakóság deportálását a haláltáborokba. A tervet csak a vidéken voltak képesek teljesíteni, mert – nagy szerencsénkre – amint a főváros zsidósága jutott volna sorra, a Vörös Hadsereg körülzárta a várost és nem lehetett sem be, se ki jutni. Azokat, akiknek nem sikerült hamis papirokkal, vagy barátoknál elbújni, a gettóba zárták és a kulcsot eldobták. Sok ezren pusztultak el az éhségtől, vagy betegségektől és mi, a többiek, csak azt remélhettük, hogy a háború véget ér, mielőtt a mi végünk is eljön. (Azok sem jártak jobban, akik a városban bújkáltak, a nyilasok ezrek rejtő helyét fedezték fel, sokszor árulkodás nyomán és vagy helyben lemészárolták őket, vagy a Dunába lőtték őket).

A sok hetes semmittevés ideje alatt a zsúfolt lakhelyeken, állandó bombázásoknak kitéve, elvágva mindennemü hirforrástól – rádió, újság, pósta, telefon – még az utcára sem mehettünk ki, külőnféle játékokkal próbáltuk az időt agyonütni.

„A legnépszerűbb, amelyben néha anyámmal és nénieimmel én is részt vehettem, a spirituális szeánsz volt. Egy nagy kartonlapra körbe az ABC betűi voltak felrajzolva, a belső kisebb körbe a számok 0-tól 9-ig. A lap közepén egy pohár nagyságú kis kör, az "IGEN" és "NEM" szavakkal két oldalán. A középső körre vékony poharat helyeztek és a négy résztvevő mindegyike, körülülve az asztalt, mutatóujjával könnyedén érintette a poharat, másik kezével könyökét támasztva. Valaki megkérdezte:

"Van itt valaki, kedves szellem?"

Ha az egyik újonc ilyenkor nevetésben tört ki, semmi sem történt. A veteránok megmagyarázták, hogy komolytalan magatartásunk miatt a szellem nem hajlandó megjelenni. (Könnyű volt nevetségest találni a furcsa ceremóniában. Az ember feltehette magának a kérdést: ha a pohár a "NEM"-re csúszott, ki volt az, aki a választ adta?) Azonban helyzetünk olyan reménytelen volt, hogy akartunk hinni. Ha sikerült megőrizni komolyságunkat, a pohár egy bizonyos idő múltán keringeni kezdett a karton lapon és a betűk és számok segítségével "válaszolt" kérdéseinkre. Máig sem tudom, mi mozgatta a poharat. Keringése néha olyan gyors volt, hogy elszökött ujjaink alól. A háború után anyám és nénikéim megesküdtek, hogy ők nem tolták a poharat.

Miket kérdeztünk?

Az adott helyzetben magától értődő kérdéseket. Mikor fejeződik be a háború? Mikor hal meg Hitler? És hasonlókat. A "szellem" – különféle szellemek jelentkeztek, köztük egy rabbi, aki a spanyol inkvizíció alatt halt máglyahalált –, válaszai általában nem váltak be, bár úgy rémlik, hogy Hitler halálának megjósolt időpontja (1944. július 20) kísértetiesen (!) összeesett az ellene intézett meghiúsult tiszti merénylet napjával.” *

Azóta keresek ősvényt a szellemek világába, sajnos sikertelenül. Valahol azt olvastam, a szellemek csak azok előtt jelennek meg akik akarják látni őket, akik nyitottságot mutatnak az okkult tünemények iránt. Én teljes egészemben nyitott voltam, de nincs különös beszámolni valóm, csak iszonyúan normális események történtek velem

Voltak időpontok az életemben, amikor nagyon egyedül éreztem magamat, mint pld. a túroczszentmártoni gimnázium internátusábán, ahol az egyetlen zsidó voltam sokszáz diák között. Nem mintha bántalmaztak volna, faji jellegű megjegyzéseket is ritkán hallottam, de egy fiún kivül, aki angol hajón született és külföldön nevelkedett (és egy zsidó családon, amelynél péntek esténként vacsoráztam), nem voltak barátaim. A lányokkal sem voltak sikereim, talán másokkal kellett volna próbálkoznom, de azok, amelyekkel randevúzni akartam, elutasítottak és nem a kinézésem miatt. Nem akartak egy zsidó társaságában mutatkozni és ezt nyíltan ki is jelentették.

Jól emlékszem, éjjel ébren feküdtem az alvóterem gyér megvilágitásában és a fehér menyezetet bámultam. Körülottem csend volt, csak ritmikus lélegzés, itt-ott horkolás hallatszott, én pedig koncentráltam Évire, unokanővéremre, akit édes testvéremnek éreztem (egyke vagyok) és a náci pribékek gyilkolták meg. Ádázul próbáltam felidézni a szellemét. Ha csakugyan léteznek szellemek, jelenjen meg, beszéljen hozzám, adjon valamilyen jelet – de semmi sem történt.

Sok évvel később, amikor még nőtlen voltam, Londonba utaztam. „A Belgrave téren véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratú táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, mióta a szellemek segítségével próbáltuk megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.

Olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartáson. Ez a benyomás még megerősödött, amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől, akikkel ”kapcsolatba lépett”.

”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.

”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”

”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.

Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által, néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk, aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.

Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések, mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.

Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép, amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen Évi alakja, akit Auschwitzban puskatussal vertek agyon a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek számára ismeretlen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket, mert idegen nyelvet beszélnek. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemeit és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.” **

Néhány évvel később újra Londonba látogattam, ezúttal a feleségemmel. Mielőtt Angliába érkeztünk, egy szép erdőbe kirándultunk Németországban és a családját is meglátogattuk Amszterdamban. Nejemet nagyon aggasztotta fiatalabb öccsének, egy érzékeny kamaszkorú fiúnak, a reakciója anyjuk minapi halálára.

Még otthon meséltem neki az élményemről annak idején a spiritualista központban és temészetesen kiváncsi lett és ő is oda akart látogatni.

Késésben voltunk, rohannunk kellett, hogy időben érkezzünk a kezdetre és ahogy történni szokott, amikor sietsz, a metró felmenő mozgólépcsője nem müködött. Feleségemnek a lépcsőmászás mindig nehezére esett és teljesen elfulladva érkezett meg a terembe ahol a seánszot tartották. A médium aznap is egy nő volt. Egy rövid ima után, becsukta a szemeit és transzba süllyedt. Nem kellett sokáig várnunk, amíg sorra kerültünk, de ezúttal a feleségem volt az, akihez a médium fordult. Röviden említette légzési nehézségeit, leírta a magas fákat, amelyek között néhány napja sétáltunk és ezután áttért „hozzátartozójára, aki gondot okoz neki”, vagyis az öccsére. A feleségem kikerekedett szemekkel hallgatta amint az idegen angol asszony úgy mesél róla, olyan részletekbe bocsátkozik, mintha az orvosi aktájából olvasná őket. A legfontosabb abban, amit a médium mondott az volt, hogy ez nem egy normális kamaszkorú zavar, hanem komoly lelki betegség, amellyel szakértőhöz kell fordulni.

Így is történt. Rövid idő múltán a család kénytelen volt a fiatal férfit korházba utalni. Körülbelül egy év után kiszabadult és ma is lelki problémákkal küzd és orvosságokat vesz be.

Izraelben is próbáltam spiritualistákat találni. Egy ezekben a körökben járatos hölgy engem is be akart hozni, de elhúnyt mielőtt teljesíthette volna ígéretét. Egy férfiről, aki állitólag szeanszokat rendezett és felírta a telefonszámomat, néhány nappal később az ujságban olvastam, hogy letartoztatták és szélhámossággal vádolják. Szerencsém volt, mert nagy összegeket sikerült kicsalni naiv áldozataiból.

Az utolsó tapasztalatom a szellemekkel másfajta volt, de ezt sem én kezdeményeztem.

Egy este Pesten egy kedves elvált hölgynél vacsoráztam. Előzőleg egy alkalommal említette, hogy kisfia meghalt, de nem bocsátkozott részletekbe és én sem faggattam. Négyen voltunk: A házi asszony, barátja, egy barátnőm és én. Ettünk, ittunk az asztalnál és közös barátokról pletykáltunk. Hirtelen erős, de kellemes pipadohány illatot éreztem. Körülnéztem, kerestem az illat forrását. Senkisem kelt fel az asztalról, senkisem gyújtott gyufát, vagy gyújtott rá.

„Ez az Árpika, eljött megtekinteni a vendégeket” – mondta a háziasszony.

„Amikor eljön, mindig ez az illat előzi meg” – tette hozzá a barátja.

Nagy zavarban voltunk, a barátnőm (ő is érezte az illatot) és én, de mivel a vendéglátóink az ügyet, mint egy közönséges, mindennapi eseményt kezelték, mi is úgy viszonyultunk hozzá és mégcsak a szempillánk sem rebbent. Ha a fiatal anya így birkózik meg a számunkra felfoghatatlan érzelmi megrendüléssel, miért játszanám én a hitetlen tamást.

Hangosan azt mondtam „Szia Árpika!” Nem kaptam választ, de ebben a bűvös pillanatban nem csodálkoztam volna, ha egy gyerekes hang válaszolt volna „Szióka!”

Nem félek a szellemektől, de én úgy látszik nem érdeklem őket. Ennek ellenére nem mondtam le arról, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni velük. Utolsó tapasztalataimról, egy további írásomban fogok beszámolni.

* A részlet „Itthon-Otthon” c. könyvemben jelent meg.

** A részlet az egyik előző blogomban jelent meg.