SZELLEMIDÉZÉS - MÁSODIK RÉSZ

Mielőtt Magyarországra utaztam, megkértem barátnőmet, Ildikót, akit érdekli a misztika és mágia, szervezzen számomra egy spiritualista szeánszot. Néhány napon belül értesített, talált megfelelő személyt, egy Bujka Antal nevű médiumot és megbeszélte vele látogatásunk időpontját. Hamarosan kiderítettem, Bujkának weblapja is van, de találtam a Netten egy videó interjút is róla, amelyben kimerítően beszél életéről, munkájáról és megtörtént esetekről munkája keretében.

Bujka nem volt tudatában adottságainak, míg egy Ymola nevű titokzatos nő felhívta figyelmét arra, hogy "magas szintű spirituális energiával" rendelkezik és "képes arra, hogy a szellemvilággal kapcsolatba" lépjen. Apjának a szelleme volt az első, amellyel sikerült kapcsolatot teremtenie, aki azóta is, mint vezetője kíséri és segíti a szellemek királyságában. A szeánszokhoz egy pici háromlábú, fából készült széket használ, amely egyik lukas lábába egy ceruza van beillesztve. Történetei között a legérdekesebbnek a következőt találtam:

Egy nap szomorú házaspár látogatta meg, 17 éves lányuk életét vesztette autóbalesetben és két év után gyermekükkel egy szeánszban próbáltak érintkezésbe lépni. A kislány szelleme örömmel közölte, reinkarnálódott, vagyis újra született, méghozzá egy kisfiú testében. A bűvös kisszék a város nevét, sőt az utcanevet és a pontos házszámot is kibetűzte.

A házaspár elutazott a megadott címre. Szerencséjükre a hölgy, aki ajtót nyitott nekik, hitt a spiritizmusban és nem csapta be az ajtót orruk előtt. Amint az – akkor másfél éves – kisfiú meglátta őket, kibujt anyja karaiból, az ismeretlen nénihez futott és átölelte. Egy idő múlva a kisfiú meglátogatta őket Pesten. A gyerek a házban otthonosan mozgott, tudta hol a konyha, a mosdó. Amint kinyitották lányuk érintetlenül hagyott szobáját, a fiú bement és mindent, amit kértek, a helyéről vett elő, ismerte a szoba berendezését és a kedvenc játékok nevét is.

Eddig a történet és most térjünk át a mi látogatásunkra.

A közönséges lakószoba, amelyben a rokonszenves férfi fogadott, nem mutatta semmi jelét a misztériumnak, egy színes Jézus poszteren kívül a falon. A szoba nem lett elsötétítve, nem égtek gyertyák és rövid magyarázat után, nekiláttunk a szeánsznak. Bujka jobbnak látta, ha Ildikó is – akit nem ismert azelőtt – velem együtt részt vesz. A szellemidézéshez sok energia kell, különösen olyan szellemek esetében, akik haladott korban és rossz egészségi állapotban hunytak el. Egy rövid ideig dörzsölte a kis széket ("hogy feltöltse pozitív energiával") és aztán elhelyezte a fehér papírlappal fedett asztal közepén. A médium nem ért többet a székhez. Ildikó velem szemben ült, jobb kezünket lazán a székre tettük, míg bal kezünk az asztal szélén nyugodott.

"Kit akar hívni?" – kérdezte Bujka. Eleve elhatároztam, hogy Évit, az unokatestvéremet, akit Auschwitzban gyilkoltak meg, akarom felidézni és azért úgy válaszoltam: "Évát!" A férfi hangosan megkérdezte: „Kedves Éva, itt vagy közöttünk?" Csak harmadszorra kaptunk választ, amikor a szék könnyedén megrezzent kezünk alatt. A médium megköszönte a szellemnek, hogy eljött és megkérte, ha valóban ő Éva szelleme, rajzoljon a ceruza segítségével egy kört, ha pedig nem egy háromszöget. A szék gyorsan egy körhöz hasonló ábrát rajzolt. Most azt kértük a szellemtől (csak kényelmi okokból nevezem 'szellem'nek, mint ki fog derülni, nincs egyértelmű magyarázatom a jelenségre, amelynek tanúja voltam), azonosítsa magát, de a ceruza csak értelmetlen ábrákat rajzolt a papírra.

Bujka magyarázata szerint a szellem néha elveszíti képességét írott jelekkel kommunikálni, különösen, ha régebben búcsúzott el a földi léttől (a 'meghalt' szó tabu) és nekünk kell segíteni neki. Három vezetéknevet soroltam fel, amelyeket a médium a papírra írt: "Altmann, Schwarcz, Ungár". Meglepetésemre a szék megmozdult és habozás nélkül a helyes harmadikat körözte körül. Ezután három keresztnevet írt fel és megint helyesen lettem azonosítva, mint 'Robi' (szüleim és más rokonaim így hívnak). A továbbiakban a szellem azonosította nővérét Lillyt, az egyedülit a családból, aki túlélte a tábor szörnyűségeit, életkorát, amikor meggyilkolták (14) és szülővárosát (Érsekújvár). Úgy tűnt, hogy a lény már képes jobban kommunikálni és ezúttal én kérdeztem, emlékezik-e még a játékra, amelyet utoljára (vagy 12 éves koromban) játszottunk. A ceruza mintha lejegyezte volna a játék neveinek első betűit, de a folytatást nem tudtuk megfejteni. Azt is megkérdeztük találkozott-e anyjával, apjával. A válasz nemleges volt, a médium szerint, mert Évi már magasabb szintre került. A ceruza egy szívet rajzolt, majd egy virágot és a papírlap már annyira össze volt firkálva, hogy nem lehetett kivenni mi van ráírva, úgyhogy végül is tiszta oldalára fordítottuk a papírlapot.

Az utolsó kérdés, amelyet feltettem Évinek az volt, tud-e valamit mondani nekem a jövőről. Válasza "unoka, 2" nem volt túl meglepő, mivel fiúnk másfél éve nősült, de elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon úgy értette, hogy ikrek lesznek. Most érkeztünk el a szeánsz azon részéhez, amely számomra kétségessé tette teljes lefolyását. A 'szellem' búcsúszavai "szióka" és "légy jó", túl mainak hangzottak füleimnek. 1944-ben nem használtuk őket.

Ezután szükségét éreztem anyámat is hívni. A párbeszéd vele nem volt túl hosszú. Rövid azonosítás után, elmondtam, hogy szeretettel áldozunk emlékének és múlt év augusztusában családi látogatást tettünk szülőfalujában. Azután megemlítettem egyik lányunokánkat, Talt, aki családi vélemény szerint anyám reinkarnációja, nemcsak külső kinézésre, hanem ami személyiségét illeti is. 'Anyám szelleme' – a szék és a ceruza által – azt válaszolta, hogy a kislány nem rá üt, hanem anyjára, vagyis nagymamámra, akit nem ismertem, mert zsenge gyerekkoromban hunyt el.

Kérdésemre, akarna-e valami továbbit mondani, szegény anyám – egész életében akaratos volt és ez csak fokozódott utolsó éveiben, amikor apám halála, az idegen ország, amelynek nyelvét és kultúráját nem ismerte és a különféle öregkori nyavalyák kombinációja, keserűvé tették – egy annyira jellegzetesnek tűnő mondattal válaszolt, hogy hangosan felkacagtam: "Nem írok!" – mondta kurtán. Így aztán elbúcsúztunk.

A szeánsz befejezése után, Ildikó kijelentette, hogy nemcsak homályosan látta a két jelenséget, amellyel kommunikáltam, hanem 'hallotta' is válaszaikat, mielőtt a papírra kerültek. Azt is megkérdezte, hogy unokatestvéremnek hullámos haja volt-e. (Én kurta, fekete hajúnak ismertem, de lehet, hogy utolsó életévében hosszabbra növesztette).

Sajnos, az egész érdekfeszítő eseményből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy Ildikó tudat alatt befolyásolta a kis szék mozgását (és talán magam is bizonyos mértékben). Jól ismeri családunkat és legtöbb kérdésemre tudta a válaszokat, talán az Ungár vezetéknév kivételével. Távol áll tőlem, hogy jó barátomat csalással gyanúsítsam, de a szakirodalomban jól ismert a jelenség, amikor a szék, vagy másfajta szeánszok esetében a pohár, mozgását a résztvevők ujjizmai okozzák, ha teljesen akaratlanul is.

Számomra a szeánsz egy rendkívüli élmény volt és nem sajnálom az eléggé borsos összeget sem, amelyet Bujka Antal úrnak kifizettem (előre tudtam mi a szeánsz ára). Továbbra is kétkedéssel fogok viszonyulni a halál utáni léthez, de továbbra is tanulmányozni fogom a jelenséget, még ha szórakozáskép is, csak talán legközelebb olyan társat választok, aki kevésbé ismer.

Custom Search