KUTYÁS ESET

Tegnap este félelmetes élményem volt. Kisebbik lányunokám bat micváját ünnepelte (a fiúk 13 éves, a lányok 12 éves korukban ünneplik felnőtté avatásukat) anyjával, nővérével, barátaival – a nagyok csak szombatra vannak meghívva – és a lányok rám bízták legdrágább kincsüket, új kutyusukat. Hoppi egy édes kutyalányka, vidámságtól túltengő szőrpamacs, gombszerű helyes orrocskával, és én persze tárt karokkal fogadtam, de ki tudja milyen gondolatok jártak pici agyában, amikor hirtelen egy ismeretlen helyen kötött ki, egy idegen bácsi társaságában:

„Talán rosszul viselkedtem és más gazdinak adtak?”

Kedvelem a kutyákat, azt hiszem, tudok is bánni velük. Hamarosan megbarátkoztunk kis vendégemmel, szeretettel fogadta, amikor füle tövét vakargattam és készségesen hancúrozott velem a lakásban, de mégis úgy látszott, hogy erősen sóvárog otthona és a három lány kényeztetése után. Az egész lakásban egy fikarcnyi ismert szagot sem fedezett fel. Nem mintha nem próbálkozott volna. Fáradhatatlan kíváncsisággal behatolt minden sarokba, minden polcra megpróbált feljutni, szaglászott, tüzetesen megvizsgált minden tárgyat. Megkaparintotta egyik szandálomat és ide-oda cibálta a padló hosszán, játék közben el is végezte dolgát a törölközőre, amelyet azért készítettünk neki, hogy kényelmessé tegyük vackát.

Attól kezdtem félni, hogy éles fogacskáival megrongálja az egyik kábelt számítógépem alatt és végül is becsuktam dolgozószobám ajtaját. A vendégszoba ajtaja is csukva volt, oda raktuk be a szőnyegeket, amelyeket előzőleg felszedtünk, de a nappali és a konyha elegendő teret hagyott, hogy kijátssza magát. Vagy két órás hancúrozás után, lehuppantam néhány percre a díványra és belelapoztam az újságomba, de hirtelen arra ocsúdtam, hogy már egy jó ideje nem érzem a kutyus nedves nyelvét lábamon, körmeivel sem karcolja a kijárati ajtót és még csak nem is sírdogál csendesen.

Ide-oda néztem, de nem láttam sehol. Nevén szólítottam, fütyültem, de lehet, hogy nem tanult még meg eleget tenni hívásoknak, vagy ha igen, nem ismer el olyannak, akinek a hívására oda kéne jönnie. Felkeltem és körüljártam a lakást, lehajoltam az asztalok, szekrények alá, benéztem minden sötét sarokba, de Hoppit sehol sem találtam meg. Még a szekrényajtót is kinyitottam, hátha beugrott, amikor kivettem valamit. A dolgozószobába is benyitottam, hátha ott maradt, amikor becsuktam az ajtót. Negyed óra telt el hiábavaló kereséssel és komolyan aggódni kezdtem.  

22-23 éve, amikor lányom leszerelt a katonaságból, egy kis gazdátlan nősténykutyát hozott magával táborából. Abban az időben, nekünk is volt még kutyánk. Egy nap, amikor lányom házon kívül volt, kivittem kutyámat sétálni, pórázon megkötve, ahogy kell. Lányom kutyáját otthon hagytam, de valahogy sikerült neki kijutni és anélkül, hogy észrevettem volna, követett minket. Falusi jószág volt, nem volt hozzászokva a nagyvárosi lármára, forgalomra és általában félősen a ház közelében maradt, de amikor látta, hogy átkelünk a fő útvonal túloldalára, utánunk szaladt. Én csak akkor vettem észre, amikor már túl késő volt. Egy fék csikorgására és egy mellbevágó állati sikításra fordultam csak oda, és láttam meg a szegény párát elterülve a kocsi előtt az aszfalton. A megrendült sofőr, maga is kutyatulajdonos, kiszállt autójából és majdnem elsírta magát. A megzavarodott kutyus ott rohangált a száguldó járművek között és nem lehetett elkerülni.

Nem volt már mit tenni. Ásót hoztam a kertből és elhantoltam a tettemet, mielőtt lányom hazatért.

Most már attól féltem, hogy újabb hióbhírrel leszek kénytelen fogadni lányomat és unokáimat. A pajkoska talán egy elektromos drótot harapdált el és élettelenül fekszik egy sarokban. Kétségbeesve folytattam a kutatást. Hiszen a mi kis lakásunkban, csukott bejárati ajtóval és ablakokkal, nem lehet csak így egyszerűen eltűnni! Végül rátaláltam, nagy örömemre nagyon is elevenen. Íróasztalom alatt egy nagy szerszámláda van, majdnem a fal mellett. A kis résbe mögötte bújt be a kicsike és talán el is szundított. Kihoztam onnan és újra könnyen lélegeztem.

Nem tudom, miként fogom ezt elmondani lányomnak. Örülök, hogy hasonlóan hozzám, ő is szereti az állatokat és ezt a szeretetét lányainak is átadja, de nem hiszem, hogy megfelelek bébiszitternek kedvencük számára.         

              

SPANYOL KALAND

Nem először vagyok Spanyolországban, de itt is, mint mindenhol a világon, még a legtapasztaltabb utassal is történnek néha olyan esetek, amelyek meglepik, személyi kárral járnak, megijesztik, kellemetlenségbe keverik, vagy mint a jelen esetben, azt okozzák, hogy idiótának érezze magát.

Repülővel érkeztünk Malagába és onnan busszal kellett volna eljutnunk Marbellába. A buszállomás nem lehetett volna jobb helyen – vagy 50 méterrel az érkezési terminál bejárata előtt. Megvettük a jegyeket, csak 6 euróba került kettőnknek és miután volt még egy fél óránk a busz indulásáig, beültünk egy közeli kávézóba. 10 perccel a busz indulása előtt, áttelepedtünk kofferjainkkal a buszállomás padjára és vártuk a jármű befutását. Néhány más ember is ott ült, de nem kérdeztünk tőlük semmit. Miután a megálló üvegfalán levő menetrendjén is az állt, hogy az időpont 11.30 óra, biztosak voltunk, hogy néhány percen belül itt lesz a busz.

Jó tapasztalatunk volt eddig a spanyol tömegközlekedéssel. Mit is írtam róla két éve? „A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja le a legjobban. A buszmegállók néhány fokkal magasabb szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!”

Vagy 10 méterre tőlünk vesztegelt egy busz, de rá sem hederítettünk, amíg pont 11.30-kor a sofőr beindította a motort, becsukta az ajtót és útnak indult. Csak amikor elhaladt mellettünk vettük észre a táblát az oldalsó ablakon ‘Marbella‘. Felháborodva rohantunk a buszirodához és panaszoltuk el a fiatal hölgynek, hogy ott voltunk időben a megállóban, de a busz nem állt meg. Az alkalmazott vállat vont: „A megállóban más buszok is megállnak, a marbellai járatnak úgy látszik nem volt helye és távolabb állomásozott.”

Kijelentésünk, hogy a hosszú percek alatt, amelyeken ott ültünk, egy busz sem állt a megállóban, nem tett rá semmilyen benyomást. Csak annyit mondott, hogy új jegyet kell vásárolnunk. Szép szóra fordítottam a beszédet és végül meghosszabbította jegyünket. ‘Muchos grazias‘al nyugtáztam szívességét és visszatelepedtünk a közeli padra, egy további órát várakozni a következő járatig.

Ha nem vontuk volna le a tanulságot, ezt is lekéstük volna. A busz ezúttal is távol az álláshelytől parkolt, a bejárati ajtó zárva volt, de a poggyásztér ajtói nyitva voltak. Már jóval az indulás előtt, az utasok berakták kofferjaikat a poggyásztérbe és sorba álltak a bejárati ajtó előtt. Erre a hosszú sorra lettünk figyelmesek, odamentem, megkérdeztem mire várnak és mikor azt mondták, a marbellai busz indulására, mi is hasonlóan cselekedtünk. 2 perccel az indulási időpont előtt megjelent a sofőr, kinyitotta az ajtót, kezelte a jegyeket és pontosan időben útnak indult. 

Az esetről egy másik jutott eszembe, amikor feleségem jó néhány éve, mint egy izraeli küldöttség tagja utazott Olaszországba. „Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a meghatározott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményezést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett, mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevét hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott”.

A különbség az, hogy a fenti sofőr legalább türelmesen bevárta utasait. Nem tudom, milyen tanulságot vonhatok le a fenti esetekből. Talán csak azt, hogy a latin népek mentalitása kicsit más és azt is, hogy külföldön mindig várni kell a váratlanra és nem kell szégyellnünk magunkat, ha kérdezősködünk. Senki sem akarja, hogy butának tekintsék, de ha tudatlansága miatt lekési a buszát, vonatát, gépét, nem találja meg szállodáját, illetlenül viselkedik, rossz evőeszközt használ, még rosszabb benyomást kelt a helyiekre, akik persze biztosak abban, hogy az ö életmódjuk, szokásaik természetesek, logikusak és magától értetődők

és az idegenek azok akik furcsák.  

.   

ŐSEIM TOVÁBBI ESÉLYE AZ ÜDVÖSSÉGRE

E héten is folytattam időutazásomat és ezúttal apai nagyanyám őseiről próbáltam valamiféle új adatokat felfedezni. Kevés adat áll rendelkezésemre, egyrészt azért, mert a háború idején a zsidó anyakönyvi feljegyzések nagy része meg lett semmisítve, másrészt, mert azok is, amelyek megmaradtak, még nem lettek digitalizálva. A különböző levéltárak munkatársai nagyon szívélyesek, néhány napon belül válaszolnak, de segíteni nem tudnak. Dédnagyapámról például csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton élt, meg, hogy úgy látszik ott született nagyanyám is és hét testvérének nagy része, de születésük dátuma ismeretlen. Írtam a Nógrád Megyei Levéltárnak és hamarosan kiderült, hogy a balassagyarmati anyakönyvek Salgótarjánba kerültek, de csak ha személyesen megyek oda, fogom tudni kideríteni, milyen adatok maradtak vissza nagyanyámról és testvéreiről.
Dédnagyapám maga Vágújhelyen született és ott éltek szülei is, de róluk is csak édeskeveset tudok, nevükön kívül. Mivel Vágújhely ma Szlovákiához tartozik, feliratkoztam a Bratislavai Levéltár genealógiai fórumába, beírtam őseim nevét, azt a kevés adatot, amely birtokomban van és megkérdeztem, tudnak-e segíteni.
A válasz csakugyan meglepő volt. Egy Mario nevezetű úr azt tanácsolta, hogy „próbáljam meg a szerencsémet a mormonoknál” és két vágújhelyi és egy balassagyarmati linket is csatolt leveléhez. A linkek által egy családkereső (FamilySearch) weblapra jutottam, amelynek az alján az állt, hogy ez egy a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza által nyújtott szolgáltatás („a service provided by the Church of Jesus Christ of Latter-day Saints”).
Mormonok? Mi a frászt keresnek az oroszok a spájzban? Alig tudok valamit róluk. Azt tudom, hogy Mitt Romney, aki valószínűleg a republikánus elnökjelölt lesz, szintén mormon. Egy barátom szerint, aki az amerikai Utah állam fővárosában, Salt Lake Cityben lakik, a mormonok nagyon kedves emberek és a bűnözés náluk lényegesen alacsonyabb, mint az US más államaiban, de mi a köze ennek a XIX. században alapított „történelmi keresztény” vallási mozgalomnak az én feltehetően pajeszos, szakállas őseimhez?
Akit a mormon egyház tanai érdeklik, könnyűszerrel megtalálja ezeket a neten, engem csak az része érdekelt, amely megmagyarázza, miért másolták le mikrofilmre a világ minden táján az egyházi és polgári anyakönyvi adatokat és létesítettek egy 4500 intézményt átölelő Család Történelmi Központ nemzetközi hálózatot, többek között Pesten, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen és Debrecenen is, amelyekben akárki hozzáférhet az összegyűjtött genealógiai adatokhoz és lekérheti a mikrofilmeket.
A Wikipédia szerint „az egyház tagja a szent templomban a halottak lelki üdvének érdekében szertartásokat végezhet el, beleértve a keresztelést, konfirmálást, papsági felszentelést, felruházást és családi összepecsételést (örökkévaló házasság, szülő-gyermek összepecsételés). A szertartásokat nem csak a saját őseikért végezhetik el, hanem mások őseiért is…E célból az elhunyt elődök nevének a felkutatása szükséges”.
A Mormonok úgy vélik, a helyettes általi keresztelés egy végső esélyt ad az elhunytnak, aki a túlvilágon, mint tudatos lélek létezik, hogy csatlakozzon a mormon egyházhoz és így hozzáférést nyerjen a Mennyei Királysághoz.
Hamarosan további híreket is találtam a tárgyról. Így például egy esetben „írásban kért bocsánatot a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza, amiért haláluk után megkeresztelte a híres Holokauszt-túlélő és náci vadász, Simon Wiesenthal szüleit”… „A mormonoknál létezik ’visszamenőleges hatályú’ keresztelés halottakat illetően, a közlemény szerint azonban a mormon egyház bármely tagja kizárólag a saját egyenes ági felmenőit részesítheti ilyen kvázi-keresztelésben.”
Egy másik esetben, a náci koncentrációs táborban meggyilkolt és naplójáról világhíres Anna Frankot keresztelték meg. A hírforrás szerint „1995-ben egyezmény született a zsidók halál utáni keresztelésének leállításáról”…„a hivatalos álláspont ellenére azonban a tevékenység tovább folyik. Mindmáig 650 ezer zsidó származású és többségében zsidó vallású holokauszt-áldozatot kereszteltek meg, évtizedekkel a haláluk után. Emellett számos közismert személy elhalálozott rokona, köztük a jelenlegi elnök, Barack Obama anyja is a helyettes által megkereszteltek közé került”… sőt 1993-ban Adolf Hitler is újra meg lett keresztelve.
A fenti hírek igazi örömet okoztak nekem. Jobb későn, mint egyáltalán nem. A kedves és buzgó mormonoknak köszönhetően, őseim lelkei a szentség posztumusz felvételével, a haláluk után is elnyerik az üdvösséget.