péntek, május 25, 2012



KUTYÁS ESET









Tegnap este félelmetes élményem volt. Kisebbik lányunokám bat micváját ünnepelte (a fiúk 13 éves, a lányok 12 éves korukban ünneplik felnőtté avatásukat) anyjával, nővérével, barátaival – a nagyok csak szombatra vannak meghívva – és a lányok rám bízták legdrágább kincsüket, új kutyusukat. Hoppi egy édes kutyalányka, vidámságtól túltengő szőrpamacs, gombszerű helyes orrocskával, és én persze tárt karokkal fogadtam, de ki tudja milyen gondolatok jártak pici agyában, amikor hirtelen egy ismeretlen helyen kötött ki, egy idegen bácsi társaságában:
„Talán rosszul viselkedtem és más gazdinak adtak?”
Kedvelem a kutyákat, azt hiszem, tudok is bánni velük. Hamarosan megbarátkoztunk kis vendégemmel, szeretettel fogadta, amikor füle tövét vakargattam és készségesen hancúrozott velem a lakásban, de mégis úgy látszott, hogy erősen sóvárog otthona és a három lány kényeztetése után. Az egész lakásban egy fikarcnyi ismert szagot sem fedezett fel. Nem mintha nem próbálkozott volna. Fáradhatatlan kíváncsisággal behatolt minden sarokba, minden polcra megpróbált feljutni, szaglászott, tüzetesen megvizsgált minden tárgyat. Megkaparintotta egyik szandálomat és ide-oda cibálta a padló hosszán, játék közben el is végezte dolgát a törölközőre, amelyet azért készítettünk neki, hogy kényelmessé tegyük vackát.
Attól kezdtem félni, hogy éles fogacskáival megrongálja az egyik kábelt számítógépem alatt és végül is becsuktam dolgozószobám ajtaját. A vendégszoba ajtaja is csukva volt, oda raktuk be a szőnyegeket, amelyeket előzőleg felszedtünk, de a nappali és a konyha elegendő teret hagyott, hogy kijátssza magát. Vagy két órás hancúrozás után, lehuppantam néhány percre a díványra és belelapoztam az újságomba, de hirtelen arra ocsúdtam, hogy már egy jó ideje nem érzem a kutyus nedves nyelvét lábamon, körmeivel sem karcolja a kijárati ajtót és még csak nem is sírdogál csendesen.
Ide-oda néztem, de nem láttam sehol. Nevén szólítottam, fütyültem, de lehet, hogy nem tanult még meg eleget tenni hívásoknak, vagy ha igen, nem ismer el olyannak, akinek a hívására oda kéne jönnie. Felkeltem és körüljártam a lakást, lehajoltam az asztalok, szekrények alá, benéztem minden sötét sarokba, de Hoppit sehol sem találtam meg. Még a szekrényajtót is kinyitottam, hátha beugrott, amikor kivettem valamit. A dolgozószobába is benyitottam, hátha ott maradt, amikor becsuktam az ajtót. Negyed óra telt el hiábavaló kereséssel és komolyan aggódni kezdtem.  
22-23 éve, amikor lányom leszerelt a katonaságból, egy kis gazdátlan nősténykutyát hozott magával táborából. Abban az időben, nekünk is volt még kutyánk. Egy nap, amikor lányom házon kívül volt, kivittem kutyámat sétálni, pórázon megkötve, ahogy kell. Lányom kutyáját otthon hagytam, de valahogy sikerült neki kijutni és anélkül, hogy észrevettem volna, követett minket. Falusi jószág volt, nem volt hozzászokva a nagyvárosi lármára, forgalomra és általában félősen a ház közelében maradt, de amikor látta, hogy átkelünk a fő útvonal túloldalára, utánunk szaladt. Én csak akkor vettem észre, amikor már túl késő volt. Egy fék csikorgására és egy mellbevágó állati sikításra fordultam csak oda, és láttam meg a szegény párát elterülve a kocsi előtt az aszfalton. A megrendült sofőr, maga is kutyatulajdonos, kiszállt autójából és majdnem elsírta magát. A megzavarodott kutyus ott rohangált a száguldó járművek között és nem lehetett elkerülni.
Nem volt már mit tenni. Ásót hoztam a kertből és elhantoltam a tettemet, mielőtt lányom hazatért.
Most már attól féltem, hogy újabb hióbhírrel leszek kénytelen fogadni lányomat és unokáimat. A pajkoska talán egy elektromos drótot harapdált el és élettelenül fekszik egy sarokban. Kétségbeesve folytattam a kutatást. Hiszen a mi kis lakásunkban, csukott bejárati ajtóval és ablakokkal, nem lehet csak így egyszerűen eltűnni! Végül rátaláltam, nagy örömemre nagyon is elevenen. Íróasztalom alatt egy nagy szerszámláda van, majdnem a fal mellett. A kis résbe mögötte bújt be a kicsike és talán el is szundított. Kihoztam onnan és újra könnyen lélegeztem.
Nem tudom, miként fogom ezt elmondani lányomnak. Örülök, hogy hasonlóan hozzám, ő is szereti az állatokat és ezt a szeretetét lányainak is átadja, de nem hiszem, hogy megfelelek bébiszitternek kedvencük számára.         
              

1 megjegyzés:

miklos írta...

Akinek nincs kutyaja az nehezen eli at.Egy pinduri Mops volt szegenykenek veseköve volt es meg kellet muteni a biztosito fizette szegenyke olyan megkönyebult abrazatal nezet miutan meg volt a mutet.Mint az ember ugyan ugy reagalnak .