SPANYOL KALAND

Nem először vagyok Spanyolországban, de itt is, mint mindenhol a világon, még a legtapasztaltabb utassal is történnek néha olyan esetek, amelyek meglepik, személyi kárral járnak, megijesztik, kellemetlenségbe keverik, vagy mint a jelen esetben, azt okozzák, hogy idiótának érezze magát.

Repülővel érkeztünk Malagába és onnan busszal kellett volna eljutnunk Marbellába. A buszállomás nem lehetett volna jobb helyen – vagy 50 méterrel az érkezési terminál bejárata előtt. Megvettük a jegyeket, csak 6 euróba került kettőnknek és miután volt még egy fél óránk a busz indulásáig, beültünk egy közeli kávézóba. 10 perccel a busz indulása előtt, áttelepedtünk kofferjainkkal a buszállomás padjára és vártuk a jármű befutását. Néhány más ember is ott ült, de nem kérdeztünk tőlük semmit. Miután a megálló üvegfalán levő menetrendjén is az állt, hogy az időpont 11.30 óra, biztosak voltunk, hogy néhány percen belül itt lesz a busz.

Jó tapasztalatunk volt eddig a spanyol tömegközlekedéssel. Mit is írtam róla két éve? „A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja le a legjobban. A buszmegállók néhány fokkal magasabb szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!”

Vagy 10 méterre tőlünk vesztegelt egy busz, de rá sem hederítettünk, amíg pont 11.30-kor a sofőr beindította a motort, becsukta az ajtót és útnak indult. Csak amikor elhaladt mellettünk vettük észre a táblát az oldalsó ablakon ‘Marbella‘. Felháborodva rohantunk a buszirodához és panaszoltuk el a fiatal hölgynek, hogy ott voltunk időben a megállóban, de a busz nem állt meg. Az alkalmazott vállat vont: „A megállóban más buszok is megállnak, a marbellai járatnak úgy látszik nem volt helye és távolabb állomásozott.”

Kijelentésünk, hogy a hosszú percek alatt, amelyeken ott ültünk, egy busz sem állt a megállóban, nem tett rá semmilyen benyomást. Csak annyit mondott, hogy új jegyet kell vásárolnunk. Szép szóra fordítottam a beszédet és végül meghosszabbította jegyünket. ‘Muchos grazias‘al nyugtáztam szívességét és visszatelepedtünk a közeli padra, egy további órát várakozni a következő járatig.

Ha nem vontuk volna le a tanulságot, ezt is lekéstük volna. A busz ezúttal is távol az álláshelytől parkolt, a bejárati ajtó zárva volt, de a poggyásztér ajtói nyitva voltak. Már jóval az indulás előtt, az utasok berakták kofferjaikat a poggyásztérbe és sorba álltak a bejárati ajtó előtt. Erre a hosszú sorra lettünk figyelmesek, odamentem, megkérdeztem mire várnak és mikor azt mondták, a marbellai busz indulására, mi is hasonlóan cselekedtünk. 2 perccel az indulási időpont előtt megjelent a sofőr, kinyitotta az ajtót, kezelte a jegyeket és pontosan időben útnak indult. 

Az esetről egy másik jutott eszembe, amikor feleségem jó néhány éve, mint egy izraeli küldöttség tagja utazott Olaszországba. „Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a meghatározott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményezést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett, mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevét hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott”.

A különbség az, hogy a fenti sofőr legalább türelmesen bevárta utasait. Nem tudom, milyen tanulságot vonhatok le a fenti esetekből. Talán csak azt, hogy a latin népek mentalitása kicsit más és azt is, hogy külföldön mindig várni kell a váratlanra és nem kell szégyellnünk magunkat, ha kérdezősködünk. Senki sem akarja, hogy butának tekintsék, de ha tudatlansága miatt lekési a buszát, vonatát, gépét, nem találja meg szállodáját, illetlenül viselkedik, rossz evőeszközt használ, még rosszabb benyomást kelt a helyiekre, akik persze biztosak abban, hogy az ö életmódjuk, szokásaik természetesek, logikusak és magától értetődők

és az idegenek azok akik furcsák.  

.   

UTAZÁSI LÁZ

Lehet, hogy már említettem, mennyire utálom az elutazás előtti napot. Ellenőrizni kell az időjárást a célállomáson, az utazásom programját – vajon teljesen sportos jelegű, vagy vannak-e találkozások, hivatalos, kulturális események, amelyek szükségessé teszik a rendezettebb öltözéket – és e szerint csomagolni. Számtalanszor utaztam külföldre, de ma is mindig páni félelmet érzek, hogy valami létfontosságú cikket fogok otthon elfelejteni, túl az útlevélen, repülőjegyeken, biztosításon, hitelkártyán, amelyeket nem merek kivenni tárcámból és már néhány napja mindenhova magammal hordom őket. Csak a halál véglegesebb a koffernél, amelyet az utaskísérő a csomagtérbe küldött, de egy dologban biztos lehetsz: amit nem csomagoltál be, az fog legjobban hiányozni külföldön.

Egy olyanfajta komphajó, amilyen a múlt század '60-as éveiben hajózott Haifa és Európa között, többnyire megoldaná a kérdést. 1962-ben, amikor először utaztam önállóan Európába, egy görög hajózási társaság két ilyen hajót működtetett, a „Pegazus”t és „Hermes”t. Azokban az években az autókölcsönzés még gyerekcipőben járt és ezek a hajók szolgáltak megoldásként azok számára, akik kocsijukkal akartak külföldre utazni. Az autó csomagtartójában akár lakásod tartalmának a felét is tárolhattad, pulóvereket, nadrágokat, ingeket, zakókat, kabátokat, könyveket, kazettákat, ami csak eszedbe jutott, a kikötő mólójáról egyenesen a hajó belsejébe hajtottál és amint lehorgonyoztatok célállomásotokon, a családoddal és poggyászoddal már a járműben, kihajtottál a hajóból és időveszteség nélkül, nekikezdhettél kirándulásodnak.

Csomagolás közben azon gondolkodtam, tulajdonképpen miért nem látogatják többé az ilyenfajta komphajók Haifa kikötőjét és vajon a mai izraeliek használnák-e ezt a szolgáltatást, ha megújulna? Meglepetésemre, felfedeztem, hogy még egy – nem túl sikeres – fórum is létezik, amelynek a célja „a rendszeres kompszolgáltatás megújítása különféle célpontok felé a Földközi tengeren, mint például Görögország és Ciprus. A kompok nagy hajók, amelyek lehetővé teszik a személyszállításon kívül, gépkocsik, buszok, motorkerékpárok, teherautók, sőt egész vonatok szállítását is és valójában, amikor a távolság két szárazföld között túl nagy, a hidat helyettesítik. A komphajó népszerű tömegszállítási eszköz az egész világon, különösen Nagy Britanniában, a skandináv, balti és földközi tengeri országokban, kivéve persze Izraelben”.

A weblapról megtudtam, hogy vannak olyanok, akik szeretnének autójukkal utazni külföldre. Néhány éve még létezett egy lehetőség, az aránylag közeli Ciprusra utazni személyszállító hajóval, az autót egy párhuzamos teherjárattal szállíttatni, onnan pedig komppal folytatni az utat Görögországba, de ezt a szolgáltatást vagy tíz éve „bizonytalan időre” leállították, a körzet biztonsági helyzete miatt.

Erről a témáról jut az eszembe régi álmom: lakásom előtt Tel Avivban beülni az autómba és Libanonon, Szírián és Törökországon keresztül jutni el Európába. Ez a lehetőség mindig elbűvölt. Mint a legtöbb gépjármű-tulajdonos, autómat házam kiterjesztésének tekintem, írószert, papírt, törlőkendőt, cukorkákat, kézkrémet, napszemüveget és még egy csomó más hasznos tárgyat tárolok benne, a rádión kedvenc adóim vannak beprogramozva és persze az ülések is úgy vannak beállítva, ahogy én szeretem, de sajnos nincs esélyem, hogy ez az álom megvalósuljon az én életemben. Azon kívül, most, hogy nagyobb a tapasztalatom az autóvezetésben, elkezdtem kételkedni, vajon csakugyan olyan jó ez az ötlet?

A rendes kiadásokon kívül, amelyekkel minden külföldi utazás jár, olyan biztosítást kell majd kötnöm, amelyik magában foglalja az országúti segélyszolgálatot, mint például a kocsi vontatását. És mi lesz, ha valahol Európában karambolozok? Még ha találok is az autóm típusának megfelelő szakszervizt és raktáron lesznek megfelelő alkatrészeik, a javítás időt fog igényelni és a kirándulást, amelyet annyi ideje terveztem családommal, a legjobb esetben, néhány napra fel kellesz függeszteni, vagy akár teljesen befejezni. Nem lenne előnyösebb autót bérelni egy nemzetközi cégnél, amelynek minden városban, országban fiókvállalatai vannak, és ha bármilyen probléma merül fel, helyben csereautót biztosítanak, és akadálytalanul folytathatjuk a kirándulást?

Ezen kívül, a komphasználat nagy hátránya, hogy az út Európába két-három napig tart és ugyanannyi napot vesz igénybe a visszaút is. A hajón persze vannak éttermek, bár, vámnélküli üzlet, de kinek van annyi szabija? És mi van azokkal – mint például egyik unokámmal és sógorommal – akik tengeri betegségben szenvednek?

Mindez teoretikus persze. Nincs kompszolgálat Haifárol Európa felé és az egész gondolatsor csak azért keletkezett, mert utálom az utazás előtti feszültséget. Végül is mindig sikerül valahogy becsomagolni, még soha sem felejtettem otthon valami igazán fontosat és amint a repülőn ülök, másfajta, kellemes izgalom hatalmasodik el rajtam. Nemsokára barátaimmal fogok találkozni, új, emlékezetes élmények várnak, gyönyörű tájak, ízletes étkezések, egy szóval: elkezdődött a szabim!    

KALANDVÁGY

Vannak emberek, akiknek sosem nő be a fejük lágya és azt hiszem, én is hozzájuk tartozok. Mindig azt mondták, a korral majd megváltozok, stabilabb leszek, felnövök, de nagy örömre ez nem történt meg. Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy életemet irányítsam és önállóan határozzak mindenben, ami engem és családomat illeti, de mégis megőriztem egy bizonyos tágszemű gyerekességet. Mindig minden érdekel és néha ‘nem a koromnak megfelelően’ J viselkedek. Tegnap például 9 éves unokámat kézen fogva, ugrabugrálva haladtunk a forgalmas bevásárló központ kijárata felé és egyáltalán nem érdekelt, ha néhány járókelő azt gondolta ’vén hülye‘ (rá volt írva az arcukra). Arra is kész vagyok minden javaslatot objektíven megfontolni, anélkül, hogy azt elvileg elutasítanám, mint nem praktikusat, veszélyeset, kalandosat, esztelent, vagy társadalmilag elfogadhatatlant. Korom persze korlátokat állít elém, nem kezdhetek új pályafutást, mint cirkuszi akrobata, vagy önkéntes az ejtőernyősöknél, de ha például felajánlanának nekem egy híradói beosztást – katonaköteles koromban, mint híradós szolgáltam –egy fiatalt mentesítve ez által olyan feladatra, amelyhez jó testi kondíció szükséges, komolyan figyelembe venném. Ez persze csak haszontalan álmodozás. Ki tesz egyáltalán ajánlatokat egy idősebb embernek, hacsak nem szülői otthon, vagy sírhely eladásról van szó?

Egyik kedvtelésem az utazás külföldre. Sajnálatomra, mint a köznép más tagjai, költségvetésem nem teszi lehetővé olyan gyakran űzni ezt a hobbimat, mint szeretném, de nem panaszkodok. Elég sok helyre eljutottam és még nem tettem pontot terveimre. Egyik tulajdonságom, hasonlóan feleségemhez, kevés időre van szükségünk a csomagoláshoz és más úti előkészületekhez.

Szeretem megünnepelni Szilvesztert. Nem feltétlenül szükséges, hogy ez egy zajos buli keretében történjen, beérem néhány jó barát társaságával, de lehetnek akár rokonszenves idegenek is. A fő, jó hangulatban tölthessünk egynéhány órát, éjfélkor pedig megölelhessem nejemet és poharat üríthessünk egy boldog újévre. Régi baráti köröm az utolsó években kifogyott a szuszból és ötletekből. Egyszer, amikor december 30-án éjjel baráti vizitről hazafelé tartottunk, megkérdeztem páromat, mi a programunk másnap éjjelre. Amikor kiderült, hogy nincs semmi, a szokásos fantáziátlan, kókadó összejövetelen kívül, amelyet még bulinak sem lehet nevezni, javasoltam, utazzunk családjához Hollandiába.

Feleségem öccsét csak 22.30-kor értük el telefonon és miután igazolta, otthon lesznek és megszállhatunk náluk, felhívtuk a gyerekeket is és bejelentettük, másnap reggel külföldre repülünk. Hajnalkor kiutaztunk a röptérre, jegyet vásároltunk, beszálltunk a gépbe és 5 és fél óra múltán már külföldön voltunk. Az éjjelt Amszterdam utcáin töltöttünk. Egyszeri élmény volt, ami azt jelenti, nem hiszem, hogy meg fogjuk ismételni, de egyszer érdemes volt megnézni. A hollandok óriási összegeket adnak tűzijátékok vásárlására és gyártására. Éjfélkor az egész város fülsiketítő robbanásokkal és vakító felvillanó fényekkel telt meg – egy katonai akció ehhez képest egy aggok házában rendezett bulihoz hasonlít – de ezen kívül más alig történt. Kb. 3-kor indultunk aludni, de amikor reggel felébredtem, a dörejek és durranások még folytatódtak. Január 2-án értünk haza egy élménnyel gazdagabban. Megünnepeltük az Új Év jöttét és a családdal is találkoztunk.

Egy nap egy kolleganőm elmesélte, hogy lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat város egyik éttermében. A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre. Lakást béreltek Élatban és a szerelem virágzott. Azután, a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába és felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje konzervatív szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez.

A bírósági tárgyalás a válóperes eljárásról két nap múlva volt esedékes és a fiatalasszonynak 12-kor délben kellett megjelennie a bíróságon. Miután én voltam az egyedüli ismerősei között, aki Szlovákiában született, az anya velem tanácskozta meg az útvonalat. Apja akarta elkísérni a lányt, de beszéd közben hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha te kísérnéd el? Hiszen ismered a nyelvet, a körülményeket. Persze fedezzük kiadásaidat.”

Elfogadtam a javaslatot. El Al járata valamivel 9 óra után szállt le Ferihegyen. Taxit vettünk, sikerült elérnünk a vonatot Keletin és másfél órán belül Komáromban voltunk. Még korán volt, védencem pedig nem akart túl hamar érkezni a szlovák városba, ahol esetleg férje barátaiba fut. Beültünk egy kávéházba. A tulajtól megkaptuk egy szlovák taxis telefonszámát, felhívtam és megkértem, jöjjön értünk röviddel a tárgyalás kezdete előtt. A taxis persze magyar volt.

A taxi időben értünk jött. Még pénzt sem kellett váltani, mert a pasi magyar pénzt is elfogadott. Átkeltünk a Dunán és tíz percen belül a bíróságon voltunk. A férj nem jött el a tárgyalásra. „Nem tudott elszabadulni munkahelyéről”, de írásban kijelentette, nem ellenzi a válást. Csak négyen voltunk a teremben,.a bíró, tisztviselőnője, kolleganőm lánya és én. Az asszony csak néhány szót tudott szlovákul, a helyiek nem beszélnek angolul és az én feladatom lett volna fordítani. Mint kiderült, szlovák tudásom nem elegendő jogi dolgok megtárgyalására, de ez egyáltalán nem okozott gondot a rövid hivatalos eljárás lebonyolításában.

A szlovák kormány képviselője hamarosan rájött, hogy kommunikációs nehézségeink vannak, körülnézett és amikor megállapította, hogy nincsenek idegen elemek a környéken, áttért a magyar nyelvhasználatára. A tisztviselőnő is értette a nyelvet, úgyhogy nem okozott számára gondot a jegyzőkönyv vezetése az állam nyelvén. A bíró kijelentette, ha a felek egyike sem fellebbez, a válás 30 napon belül érvényes lesz és egy fél óra múlva újra a taxiban ültünk útban a magyar oldal felé. Pestre a délutáni órákban érkeztünk, az aznapi El Al járat már rég felszállt és rengeteg időt kellett elütnünk a Málév gép indulásáig 23.40-kor.

Kísérőnőmnek egy villám körsétát rendeztem a fővárosban – ez volt első látogatása – aztán elkapott minket a fáradság és egy Váci utcai cukrászdában próbáltunk felocsúdni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, most éreztük igazán, alig aludtunk, mert már hajnalban kint kellett lennünk a röptéren. Valószínűleg úgy néztünk ki, mint egy pár zombi, akik az álom ellen küzdenek a cukrászdai székeken és időről-időre kudarcot vallanak. Végre este lett. Taxival elvitettük magunkat az egyik ismert pesti étterembe és egy koleszterin-dús lakoma után amelyhez hasonlót úgy látszik csak magyar és francia éttermekben lehet fogyasztani, egyenesen a röptérre ingáztunk.

A gépen végre el tudtunk aludni és 21 óra és 40 perces távollét, 14 óra és 35 perces külföldi tartózkodás után, hazaértünk. Egy hosszú nap volt mögöttünk, de a feladatot elvégeztük és még egy kis turizmusra is maradt időnk.

Ez az a kalandfajta, amelyet hajlandó vagyok akármikor megismételni. Ha valaki azt kívánná, kísérjem el gyerekét, házastársát egy rövid kiruccanásra Ausztráliába (ott még nem voltam), vagy akárhová, nyugodtan forduljon az alulírotthoz.

Custom Search