TELAVIVI PLETYKÁK

A múltkor egyik lányunknál voltam látogatóban, amikor egy unokám megkérdezett, ismerem-e egy neves izraeli költő verseit, iskolai dolgozatot kéne róla készítenie. Elmosolyogtam magamat. Perszer megkérdezte, miért mosolygok és egy kicsit zavarba jöttem. Annak idején, a múlt század 50-es éveiben, néhányszor összekerültünk ezzel a költővel. Nem voltunk barátok, beértük udvarias biccentésekkel egymás felé. Egy nyári estén egy kis tel avivi parkban üldögéltünk, cigiztünk és erről-arról csevegtünk, amikor odajött hozzánk és akkori barátnőmmel Vardával (az Oroszlánok c. írásomból) akart beszélni négyszemközt. Eltűntek néhány bokor mögött és pár perc múlva visszatértek. Nem kérdeztem meg Vardát miről beszélgettek, de amikor hazakísértem és jó éjszakai csókot akartam neki adni, elfordult. „Nem csókolhatlak meg, mert a (a költő neve), bepiszkította a számat.”

Unokámnak elmeséltem az esetet, de nem egészét. „A költő verseit nem ismerem, de fiatal korunkban összefutottunk” – kb. egykorúak vagyunk – „meg próbálta csókolni barátnőmet és az visszautasította”.

Az előrehaladott kor egy előnye – sajnos nincs belőlük túl sok – különféle területeken sok tapasztalatot szerzel, emberek százaival jössz össze életed pályáján, a suliban, ifjúsági mozgalomban, katonaságban, munkahelyeden, társadalmi életedben és néhanapján, ha fiatalabb beszédtársaid felhozzák valaki nevét, akiről az újságban olvastak, a híradóban hallottak, teljesítményei folytán híres lett, kétes üzelmekbe keveredett, vagy pont fordítva, tekintélyes díjat ítéltek oda neki, módodban van kijelenteni: „ismerem!” Ha pedig, azon kívül, hogy ismered a fickót, pikáns kis sztorid is van róla, megnyerted a magad negyed órás dicsőségét (Andy Warhol híres mondása szerint).

Kis országban élünk, Tel Aviv nem metropolis és közel hatvan éve, amikor elhagytam a kibbutzot és városi lettem, a mainál sokkal provinciálisabb volt. Az emberek nyíltabbak voltak, a szórakozás formái és a szórakozóhelyek maguk, népiesebbek voltak és sokszor hírességekkel akadtál össze, akik akkor kevésbé voltak híresek és még ha filmekben, színdarabokban is szerepeltek, könyveket, költeményeket is közöltek, nem voltak elszigetelve közönségüktől.

Egy filmrajongó ismerősöm azokban a videó, a filmkönyvtár és a filmtéka érája előtti években, egy raktárhelyiségbe berakott 40-50 mindenféle formájú széket – aligha találhattál két hasonlót – és minden pénteken minőségi filmeket vetített bohém baráti köre számára. Más estéken a két művész kávéház egyikében ücsörögtünk, élen álló színészeink és íróink (a magyar olvasók számára csak Efráim Kison neve ismert) közvetlen társaságában, de abban akkor semmi különöset nem találtunk. Különösen a Függetlenségi Napi ünneplések voltak emlékezetesek. Nem voltak díszleteink, tűzijáték sem, de hajnalig iszogattunk és izraeli dalokat énekeltünk.

Az egyik, azóta elhunyt, szerzőnket és színdarabírónkat is személyesen ismertem. Mielőtt híres lett, kénytelen volt alkalmi munkákkal szerezni meg betevő falatját és egyik munkahelyén, abban a kiváltságban részesültem, hogy együtt dolgoztam vele. Bár azt mondhatnám, irodalmi elgondolásairól beszélgettünk és építő megjegyzéseim elősegítettek művei megírásában, de nem így volt. Semmi jelentőset nem mondott, azon kívül, hogy esténként keveset megy el otthonról, mert írással foglalkozik.

A tizenegy év alatt, amelyben egy offset nyomdában dolgoztam, néhány neves képzőművésszel ismerkedtem meg. A magyar származású Smulik Katz festővel, az első perctől közös nevezőre jutottunk és barátságunk egész nemrég elkövetkezett haláláig folytatódott.

Az a baj az ismerőseimről szóló anekdotákkal, az alanyai iránt való tiszteletből és a rágalmazási perektől való félelemből, minden erőmmel arra kell törekednem, hogy elbeszélésem hősének személyi vonatkozásait álcázzam. Van egy gyerekkori barátom, vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, volt egy barátom, akivel majd ötven éve Párizsban találkoztam. Kirándulásom vége felé járt, nem volt egy vasam se (a hitelkártyát még nem találták fel) és már nem tudtam mihez kezdjek, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

Neki gulyásra fájdult meg a foga, én pedig farkaséhes voltam, elmentünk a piacra, bevásároltuk a hozzávalókat (persze ő fizetett) és kotyvasztottam kettőnknek egy jó gulyást (barátom nem tudott főzni). Egy kis összeget is kölcsönöztem tőle és nagyon hálásan elbúcsúztam. Negyven évvel később, amikor első könyvemen dolgoztam, leírtam a történteket és barátom edényei tisztaságát illetően is tettem egy megjegyzést. Sajnos a keresztnevét és annak az ismert mesternek a nevét, akinél tanult, is megemlítettem.

Barátom ma egy jó nevű festő, művei minden múzeumban megtalálhatók és amikor egyszer meghívtak egy tiszteletére rendezett fogadásra, könyvemet hoztam neki ajándékba, egy hálás köszönetemet kifejező dedikálással, akkori segítségéért. Vagy fél év múltán, amikor egy rendezvényen újra találkoztunk, barátom olyan dühvel támadt rám, hogy attól féltem, megüt. „Hogy tehettél nekem ilyet, foltot ejtettél hírnevemen, legalább a nevemet és utazásom körülményeit változtattad volna meg.”

Néhányszor bocsánatot kértem. Őszintén nem hittem, hogy ez az eset, amely fiatalságunkban történt, bántani fogja. (Könyvem, amely több mint tíz éve jelent meg, nem volt annyira sikeres és ha nem ajándékoztam volna neki, soha sem tudta volna meg mit írtam róla). Újévi üdvözlő kártyát is küldtem neki, további bocsánatkéréssel, de nem hiszem, hogy megbocsájtott nekem.

Aki egyszer megégette magát, kétszeresen óvatos. Nyitott szemmel járom a világot, mindig hajlandó vagyok történeteket hallani mások furcsaságairól, de ha még egyszer kedvem támad közölni ezen adomák egyikét, mindent megteszek, hogy ti, az olvasók, ne tudjátok kitalálni kiről van szó. Hiszen a pikáns körülmények érdekelnek és nem a hőse személye, ugye?

TARTÓS KAPCSOLATOK

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól.

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből.

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.

KULTURÁLIS MÁSSÁG

Az egyik lányom nemrég részt vett egy tanulmányi napon, más népek kultúrájáról és szokásairól. Többek között megtárgyalták egy kínai minisztérium államtitkárának esetét is, aki egy delegáció élén érkezett hozzánk és amikor hazatért, kijelentette miniszterének, semmi kedve újra látogatni Izraelbe, miután durván megsértették a Ben Gurion röptéri biztonsági vizsgálatnál. Izraeli vendéglátói furcsának találták a kínai panaszát, miután látogatását aprólékos gonddal készítették elő és az egész biztonsági eljárás hét perc alatt bonyolódott le, ami csúcsidőnek számít. Amikor tisztázták a magas rangú tisztviselő esetének részleteit, kiderült, hogy a biztonsági ellenőrök figyelmetlenül hátat fordítottak neki, ami súlyos sértés Kínában.

Egy további panasz az izraeli ellenőrök érzéketlenségét mutatja a megvizsgáltak magánszférája iránt. Az államtitkár kofferjét, titkárnőjének jelenlétében és szeme láttára, nyitotta ki a vizsgáló. Azt hiszem, ebben az esetben a kínai panasza igazolt. Egy izraeli utas is megsértődne, ha mocskos fehérneműje és intim ruhacikkei, más személy – aki ráadásul beosztottai egyike – szemei láttára lennének feltárva.

Manapság, amikor még az alsóbb fokú tisztviselőket is sokszor külföldre küldik üzleti útra, minden cég és vállalat közeli és távoli országokból származó szakembereket lát vendégül, nagyobb a tudatosság más nemzetek különböző kultúráját illetően. Cégek sora rendez tanfolyamokat azok számára, akik külföldiekkel érintkeznek, könyvek jelennek meg a más országokban szokásos üzleti protokollról és a sajtó is cikkezik a tárgyról. Széles mosoly önti el a pikantériát szeretők arcát, amikor például arról hallanak, hogy az Észak Amerikában elterjedt mozdulat, a hüvelyk és mutatóujjal formált kör­forma felmutatása („Oké!”), a kontinens déli részében kirívó szexuális mondás. Az ökölbe zárt kézzel felmutatott hüvelykujj sok kultúrában a jóváhagyást jelzi, útszélen az autóstopposok jele, de néhol gorombaság, az „anyázás” egy formája.

Amikor külföldre utazunk, az otthoni megszokott viselkedéskultúránktól eltérő gyakorlatoknak vagyunk kitéve. Nálunk például, étteremben, kávéházban, mindig a férfi az, aki udvariasan előre engedi a hölgyet, Magyarországon viszont a férfi lép be elsőként. Megkérdeztem, mi ennek az oka és azt válaszolták: ez a nő védelmét szolgálja. Ha a bent lévők 'emelkedett' hangulatban vannak, esetleg verekednek, vagy tárgyakkal dobálódznak, a férfit érje az ütleg, vagy a röpített tányér.

Egy másik szokásom, amelyet barátaim megmosolyogtak, a borravalót mindig az asztalon hagytam.

Én viszont kifejezetten bosszantónak tartom a magyar pincérek szokását, hogy amikor kihozzák a számlát, hangosan kihirdetik, mi az összege. A véleményem szerint ez a szemtelenség csúcsa. Ha valakit meghívok étterembe, nem akarom, hogy kikiáltsák a világnak, mennyit költöttem rá.

Hazánkban, amely évente emigránsok ezreit fogadja be, nincs hiány incidensekben, amelyek a kultúrák közötti különbségek miatt adódnak. Szomorúan emlékezek vissza hű munkatársamra, az indiai származású Rosiera, aki sajnos néhány éve meghalt. Sok évet töltöttünk együtt és jó barátok lettünk. Egyszer, néhány akta áthelyezése közben, utamban volt és miután kezem nem volt szabad, cipőm hegyével könnyedén megérintettem az ő cipőjét és azt mondtam „sipirc, el az utamból” (mint már említettem, barátok voltunk és héberben nincs magázás). Rosie szigorúan nézett rám szemüvege felett és kijelentette, szerencsémre tudja, hogy nem vagyok tudatában annak, milyen súlyos sértésnek számít Indiában, más személyhez lábbal érni.

Máskor, egy bőséges ebéd után, szükségesnek láttam nadrágszíjamat egy lukkal kiereszteni. Egyszerre észrevettem, Rosie sietve iszkol ki a szobából. „Hová rohansz?” – kérdeztem. Rosie válasza: „ha valaki, pont e percben lépne be az irodába, úgy értelmezhetné a helyzetet, hogy szeretkezés után teszed rendbe ruházatodat”.

Ezek mindössze új emigránsok, más illemtanhoz szokott, apró furcsaságai, amelyek általában a jövő nemzedékben eltűnnek, de vannak országunkban kultúrsokk problémák is, amelyekért drága árat fizetünk. Mint sok mást, engem is elbűvölt az etiópiai zsidók kultúrájának szépsége és egyedisége. Személyesen egy etiópiait sem ismerek, de olvastam egy keveset róluk. Különösen egy cikk vésődött be emlékezetembe, a hatalmas nehézségről, amelyet e közösségnek a női tagjai éreznek, amikor idegent kell beengedniük házukba – postást, vagy vízvezeték szerelőt – hiszen nevelésük és népük tradíciója tiltja ezt. Az emigráció Izraelbe, aláásta a férfi státusát, miközben megerősítette a nők helyzetét. Az eredmény: nagyobb a nők elleni erőszakos bűncselekmények aránya az etióp családban, a közösség arányánál a lakosságban.

Izrael lakóssága több száz országból származik és kulturális különbségek közöttük természetesek, különösen, amikor az állam olyan bevándorlók beolvasztásával próbálkozik, mint a jemeniták, etiópok, indiaiak és mások, akik évezredek folyamán el voltak vágva a zsidó nép többi részétől és a nálunk szokásostól radikálisan eltérő, merev magatartási kódexük van.

A valóság Izraelben brutális, könyörtelen, elemészti a másságot és szinte nem teszi lehetővé az etnikai népcsoportoknak megőrizni hagyományukat, márpedig vannak kulturális gyöngyszemeink, amelyeket érdemes megőrizni. Egyszer egy jemenita esküvőre kaptunk meghívót és örültünk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni egyedi folklórjukat, látványos öltözékeiket, népzenéjüket, megkóstolni különleges ételüket, de nagy csalódásunkra, a lagzi vendégei kivétel nélkül európai ruházatban jelentek meg, a zene nyugati (és lármás) volt és az étel? Tipikus izraeli, gombaleves, főtt csibe, vagy grillezett hal, krumplipüré és sárgarépa főzelék.

(A jelenség az egész világon ismert. Magyarországon is a külföldi zene kiszorítja a magyar népi zenét és csak a gyorséttermek és a kínai büfék szaporodnak gomba módra, miközben lángoshoz egyre nehezebb hozzájutni).

Amellett, vannak még hazánkban oázisok, amelyekben ápolják a hagyományt. A marokkóiak a Mimunát ünneplik, az etiópok a Sigdet. Egy régebbi írásomban beszámoltam látogatásunkról az izraeli-afrikai hébereknél, akik a többnejűség (hét feleségig) és veganizmus (növényevő táplálkozás) hívei és szombaton böjtölnek, majd szintén ő náluk, a tradicionális "Őszesség Ünnepé"-ről.

Remélem, hogy megmarad valami ezekből a csodálatos és színpompás kultúrákból a jövő nemzedékek számára, nemcsak mint turista látványosság és az amerikai életmód, a Mc Donald és Coca Cola nem fogja teljesen száműzni a hagyományos, ízletes népi ételeket.

EMIGRÁNS SORS

A kivándorlás Izraelbe, mint minden emigráció más országba, alapos felfordulást okoz minden felnőtt ember életében (gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak változásokhoz). Nemcsak a táj, az időjárás, a kultúra, az étel más, hanem a nyelv is. A kommunikációs nehézségek, a kínos félreértések persze előre várhatók, de sok esetben az emigráns nem folytathatja előző foglalkozását sem.

Boldogult szüleim ballábbal kezdték el életüket új hazájukban. A ‘lift’ (az emigráns berendezését tartalmazó nagy ládák), amelyet Szlovákiából hoztak, a haifai kikötő vizébe esett és nem csak szép, szeretett bútorjaik károsodtak meg, hanem befektetésük sok ezer varrógép tűbe, szintén elúszott. A sós víztől megrozsdásodtak a tűk és ahelyett, hogy kézpénzre váltották volna őket, a kukába kerültek.

Apám egész életében kereskedelemmel foglalkozott és amikor 1949-ben, 53 éves korában, Izraelbe érkezett, a véleményem szerint egy gyorstalpaló héber tanfolyamra kellett volna mennie és ennek elvégeztével, jiddis tudásával együtt, foglalkozásában helyezkedhetett volna el. Nem tudom ki volt a nagyokos, aki haladott korú embereknek, akik soha fizikai munkát nem végeztek, azt tanácsolta, új munkakört válasszanak, az én apám minden esetre kis pénzecskéjéből tyúkólt építetett és tojások értékesítéséből próbált megélni.

Szüleim első háza Izraelben egy előre gyártott svéd faház volt Herzliában. Azokban az években kibbutzban laktam, de gyakran jártam haza és jól emlékszek a heti utazásokra a városi raktárba, élelem keverékért a tyúkoknak. Lakóhelyük egy távol eső, új emigránsoknak szánt negyed volt és éjjel nem messze ablakuktól, sakálok vonítottak. Kutyájuk (Mufti volt a neve) is volt, de kétségbeesett ugatása nem gyakorolta a kellő benyomást távoli rokonaira és amikor az egyikük a tyúkól ajtaja előtt ólálkodott, az rémült szárnyasok őrjítő ricsajt csaptak. Szegény apámnak nem egyszer kényszerült az éjjel közepén az udvarra rohanni, hogy megvizsgálja, nem sikerült-e az egyik ragadozónak bejutni ólába. Egy éjszaka egy óriási szélzivatar elsodorta a rozoga ól tetőét is.

Mintha ez nem lett volna elég, hogy szüleimet tojásfarm létesítésére vette rá, titkos tanácsadójuk újra kezdeményezett és meggyőzte apámat, vállalja a negyed tej ellátását is. Apám egy szamarat vett, két gumi kerekű kocsit, kannákat és más szükséges eszközöket és reggelente a központi tejelosztóba utazott, feltölteni kannáit. Ezekben a napokban, a pasztőrözés, a tejes üveg – és később a műanyag zacskó és karton – feltalálása előtt, a tejet (mint a jeget), utcai árusok árulták. Apám lassan hajtott végig a negyed utcáin és csengetése hallatára, az asszonyok különféle edényekkel járultak kocsijához.

(A korszak szokásaiból: mi volt az első dolog, amihez anyám fogott, a többi asszonyhoz hasonlóan, amikor behozta a tejet a konyhába? Átöntötte a kis kannából a ’tejes lábosba’ és felforralta. Nem tudom, miként történt ez másoknál, nálunk bizony elég gyakran kifutott a tej és erős gáz szag terjedt el a lakásban. Az egyik legrondább munka: a gázt tisztítani az odakozmásodott tej maradékaitól).

A minden hájjal megkent lókupec, akitől apám a szamarát vette meg, kihasználta vevője tudatlanságát és egy haladott terhességben levő nőstényt adott el neki. A szülés után, az egészséges szamárcsikó ott ugrabugrált anyja mellett a napi körút folyamán, a gyerekek örömére. A szüleim szerették az állatokat és odaadóan gondoskodtak szamaraikról, magyar neveket is adtak nekik, a mama neve Julcsa volt, a kisfiáé pedig Jancsi.

Egy kánikulás napon megsavanyodott apám teje és két kisgyerek frusztrált anyja a sárga földig leszidta és ráadásul a fején vérző sebet okozott üres lábosával. Anyám sürgősen hazahívott, hogy ’intézkedjek‘. Már nem is emlékszem miként fejeződött be ez a bizonyos eset, de az egész szerencsétlen próbálkozásnak az lett a vége, hogy apám súlyos szívrohamot kapott és megtiltották neki a testi munkát.

Szüleim túladtak tyúkólukon, kocsijukon, kannáikon, nagy sajnálattal búcsúztak el szeretett állataiktól és átköltöztek a szomszédos Raananába. Anyám, aki jól varrt, kötött, lett a pénzkereső. Ott már kőházuk volt, de ez is messze volt a központtól, nem voltak üzletek a környéken és az út a házcsoportúkhoz egy narancsligeten keresztül vezetett. Egyszer, amikor útban haza, a természet hívásának engedve betértem a ligetbe, egy őr ugrott ki a fák közül. A liget tulajdonosai állították oda, mert bosszantotta őket, hogy az új emigránsok a zamatos gyümölcsöt az égből esett mannának tekintették és annyit szedtek belőle amennyire kedvük volt.

Szüleim mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkerüljenek ebből az isten háta mögötti lyukról és hamarosan Tel Avivba költöztek, ahol egy közös lakásban laktak egy másik három személyes családdal.

A sors fintora az, hogy volt utcájuk Raananán ma egy villanegyed, Izrael egy legkeresettebb és legdrágább negyede.

>

TEJFÖLÖS RAGULEVES

Békéscsabai barátomat, Kissné Lajos Katalint, megkértem küldje el nekem, tejfölös raguleves receptjét. A leves annyira izletes és a recept olyan jól van megfogalmazva, hogy itt közlöm szó szerint:

Becsinált leves (Tejfölös raguleves)

Hozzávalók:

1 kg csirkemell, csirkecomb, csirke szárny vegyesen

20dkg sárgarépa

20 dkg fehérrépa (zöldséggyökér)

1 db zeller

20 dkg burgonya

1 csokor petrezselyemzöld

10-12 szemes bors

2-3 babérlevél

1-2 evőkanál só

1 teáskanál cukor

1 evőkanál Vegeta ételízesítő.

1 dl tejföl

1-2 evőkanál liszt

2 karika citrom

Elkészítés:

A pipi húsát apróra vágod. Ugyanezt teszed a zöldségekkel is, kivéve a hagymát. Miután kellőképp kiélted darabolós szenvedélyed, felteszed a húst és a zöldségeket kb 1,5- 2 liter hideg vízben főni. Elegáns mozdulatokkal belehinted a sót, cukrot, szemes borsot, Vegetát, babért, és a hagymát egészben. Mikor mindez együtt van, és élvezik egymás társaságát, lassú tűzön, hogy ne szaladgáljanak bolond módon a fazékban, csak csendesen úszkáljanak fel-alá, kb. 1,5 óra hosszat főzöd. Közben megkóstolod, és a recept küldőjének a felmenőire gondolsz. Ha így van, akkor még utána kell ízesítened némi sóval, esetleg ici-pici cukorral. Ha minden rendben, akkor lehet dicsérni barátnődet, milyen ügyesen eltalálta az arányokat a leírásban, pedig soha nem főz recept után. Ha a husi megpuhult, a tejfölt összekevered a liszttel, szép simára, ebben segíthet egy két kanál víz vagy leveslé is neked. Ezt a habarást belefolyatod a levesbe, de azt közben intenzíven kevergeted, nehogy csomók keletkezzenek benne. Beledobod a citromkarikákat, és még kb. 10 percet forralod. A citromokat, hagymát, babért kiemeled. A levesed tetejét megszórod az apróra vágott petrezselyemzölddel, és már készen is vagy. Büszkén tálalod a családnak, és várod az elismerést. Ha nem dicsérnek meg, többet nem főzöl nekik. Jó étvágyat kíván nektek a recept küldője.

(Ezt készítheted pulykahúsból, disznóhúsból, bárányhúsból is).

A KÖNYVEM

Javítás: Sajnos a Holokauszt Múzeumban nem árulják többé a könyvemet, úgyhogy töröltem a címjegyzékből.

"Két dologban hasonlítunk egymásra Charles-szal, az angol trónörökössel: mindketten november 14-én születtünk - és mindketten palotában."

A fenti mondattal kezdődik a könyvem: Itthon-Otthon.

Van benne minden, izgalom, szerelem. kaland. romantika, utazás, csodaszép tájak, barátság, humor.

Kiadta a Bába kiadó, Szeged.

A könyv megszerezhető:

Betűvetés, Szeged, Pulz u. 14. Tel. 06-62-426679/470,

a közvetlen telefonszámunk a boltban: 62/315-301.

Teleki Téka, Bpest, Bródy Sándor. u. 46, Tel. 06-1-2660857.

Láng Téka, Bpest, Pozsonyi út 5, Tel. 06-1-3404023.

AZ ÉLETMENTŐ FEJVISELET

A múlt hét egyik napján egy kolleganőm nyitott be irodámba, bandana fejkendővel a fején. Úgy véltem, ez a legtöbbnyire sportolók által viselt divatcikk, elcsúfítja a fiatal nő csinos arcát és nem rejtettem véka alá véleményemet. A kolleganő mosollyal regisztrálta megjegyzésemet és dolgára indult. Miután elment, hirtelen anyám jutott az eszembe, aki a múlt század 40-es éveiben kezdte el hordani az akkor divatos turbánt. (Sajnos nem maradtak fenn fényképeim ebből az időszakból, de erről a fejviseletről mindig Simone de Beauvoir, az ismert francia írónő, filozófus és feminista, Jean-Paul Sartre élettársa, jut eszembe, aki fotóiról megítélve, nagyon szerethette a turbánt).

Én, a 12-13 gyerek, utáltam ezt a divatot, mert csúfította és öregítette szép, fiatal (32-33 éves) mamámat. Valószínűleg igazam is volt, de azokban az időkben, egy zsidó számára, a szép arc és a fiatal kor inkább hátrány volt. 1944. március 19-dikén a németek megszállták Magyarországot, Adolf Eichmann egy elkobzott budai villában azon szorgolodott, miként semmisitse meg minél gyorsabban a magyar zsidóságot.

A vidékieket deportálták elsőnek, de a mi helyzetünk, a fővárosban, is napról napra rosszabbodott. Az iskolákat bezárták, megtiltották, hogy megélhetésünkre dolgozzunk, sárga csillag hordására köteleztek, végül pedig lakásunkat is lefoglalták. Kénytelenek voltunk nagynéném segítségéhez folyamodni, aki egy zsidó lakóháznak kijelölt u. n. "csillagos házban" lakott.

Nagy volt a zsúfoltság, keskeny szobánkban csak két ágy volt. Az egyikben én aludtam anyámmal, a másikban nénim lányával, de ez még aránylag kibírható volt. Az év október 15-dikén, a németek támogatásával, Horthyt lemondatták és a nyilaskeresztes Szálasi került az uralomra. Az új kormány megújította és meggyorsította a deportálásokat. A nyilas rohamosztagok – német géppisztollyal felszerelt tizenhat-tizenhét éves suhancok – portyázásai a zsidó lakta házakban mindennaposakká váltak. Egy nap mi is sorra kerültünk.

Egy szenes pincében átvacogott, ébren töltött éjjel és a Thököly utcai nyilas házban eltöltött szörnyű délelőtt után, amelynek folyamán biztosak voltunk abban, hogy ütött az utolsó óránk, elkezdtünk menetelni az Erzsébet hídon át ismeretlen célunk felé. Késő délután volt, amikor az újlaki téglagyárba értünk. Az elénk táruló kép, kifejezetten szürrealista volt. Az óriási szín sok ezer emberrel volt tömve. Ágy, matrac, takaró, szék? Nem volt ott semmi. Mindenki a puszta földön ült, feküdt, ahol éppen helyet talált.

Másnap reggel minket, gyerekeket, Vöröskeresztes otthonokban helyeztek el. A fiatal, munkaképes asszonyokat – a férfiak mind munkaszolgálatosok voltak, legtöbbnyire az orosz fronton, az ezres tömeg csak öregekből, gyerekekből és asszonyokból állt – nyugatra küldték, az idősebbeket pedig visszaterelték a városba. Anyámat ezuttal fejviselete mentette meg e sorstól. Mélyen arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és egy szimpatikus magyar rendőr segítségével sikerült átállnia az idősebb asszonyok sorába.

Még két-három hét telt el amig anyámnak sikerült kihozatni engem az otthonból és felszabadulásunkig 1945. január 18-án, még előttünk állt néhány kegyetlen hónap, amelyeknek emlékét, nyomait a mai napig magammal hordom, éheztünk, állandó életveszélyben voltunk, üldöztek minket, mint a vadállatokat, de ez már nem ehhez az írásomhoz tartozik.

És mi történt elbeszélésem hősével, az életmentő turbánnal?

Pesten a helyzet továbbra is nehéz volt, a vasutak, országutak le voltak bombázva és a milliós fővárosba alig érkezett ellátás. 4-től reggel kellett sorba állnunk a szükségkonyha előtt és így legalább egyszer naponta valamilyen szegényes meleg ételhez jutottunk, de az újságokból megtudtuk, hogy az ország keleti részén bőséges élelem van. Valakitől megkaptuk egy gyulai asszony címét, akinek kiadó szobája volt. Azt is hallottuk, hogy az egyik hajnalon elindul az első vonat Kőbányáról.

Már kora este ott voltunk a pályaudvaron, mi, meg jó néhányszáz más pesti, akiknek úgy látszik hasonló elgondolásaik voltak. Voltak olyanok, akik már délben kimentek. A fagyos éjszakában a földalatti váróteremben várakoztunk és amikor végre beállt a szererlvény, mint a megkergült csorda vágtatott mindenki a peronra. Nagy örömömre a tolakodásban anyám gyűlölt turbánja leesett a sínek közé, a pályára, amely több mint egy méterrel mélyebben volt. Nem voltam hajlandó lemászni érte és visszahozni.

A vonat kerekei felőrölték a ronda fejviseletet, mi pedig új lapot nyitottunk életünkben és végül is Izraelben találtuk meg új hazánkat.

ÉLMÉNY: SZŐNYEG VÁSÁRLÁS

Vagy két hónapja meglátogattuk Miriamot, egy régi jó barátnőt, akinek a férje, Palo, szintén jó és nagyra értékelt barát, nemrég halt meg és mindjárt figyelmesek lettünk a különleges szőnyegek garmadájára, amelyek házukat díszítették. A lakás nem túl nagy és bútorzata sem elegáns, de minden szoba és erkély padlóján és falain is, számos gyönyörű szőnyeg ékeskedik. Miriam szomorúan emlékezett vissza közös hobbijukra elhunyt férjével. Bementek egy üzletbe, megtekintettek egy csomó szőnyeget és megvásárolták azt, amelyik a legjobban tetszett. Gyerekeik is elkapták ezt a bacilust.

Aznap este új világot fedeztünk fel, amelyben Miriam otthonosan mozog, de szívesen osztotta meg velünk tudását. Egy sor nevet említett, amelyekről csak azt tudtuk, hogy legnagyobb részük Perzsiában van, Shiraz, Tabriz, Isfahan, Fridian, Bokhara és olyan szakmai kifejezéseket, mint a nagy sűrűségű szövés, dupla csomózás, felvető és keresztszál, klasszikus ornamentika, központi medalion, stb. Nekünk is megtetszett az ötlet és elhatároztuk, az első adandó alkalommal, a régi, foltos szőnyegeket lakásunkban, újakkal cseréljük ki. Különösen érdekes volt gyerekeink reakciója, amikor elmondtuk nekik e szándékunkat: „Igazán itt az ideje!”

„Ha valóban itt az ideje, mi a frászba nem mondtattok egy szót sem?” – kérdeztem felháborodva, de nem kaptam választ.

Megegyeztünk Miriammal, hogy péntek reggel elmegyünk Jaffába és bemegyünk egy szőnyegboltba. Autónkat egy távolabbi parkolóhelyen hagytuk és rövid sétát tettünk a gyönyörű tengerparti sétány hosszán Jaffa felé, amely a világ egyik legrégibb kikötővárosa és ma Tel Aviv része.

A séta végén a bolhapiacon kötöttünk ki, Mose, egy perzsa származású kereskedő tágas boltjában. Rendkívül szívélyes fogadtatásban részesültünk, de nemcsak azért, mert Miriam régi, jó vevő – összeölelkeztek a tulajdonossal – hanem Mose vendégszerető természete miatt is. A szőnyegüzletek világszerte hagyományos kávéja sem lett kifelejtve.

Most egy látványos prezentáció kezdődött. Azokat a szőnyegeket amelyekre rámutattunk, Mose és segédje egyenként vették ki a helység két oldalán összehajtogatott halmokból és kiteregették őket előttünk. Mose bátorított minket, nyugodtan tapossunk rájuk és tekintsük meg őket minden lehető szögből. Én hamarosan találtam néhányat, amelyek nekem tetszettek, de a feleségemnek általában több idejébe tart, amíg megtalálja, amit keres és azután is, miután már többé-kevésbé eldöntötte mit akar, továbbra is kétkedik, jól választott-e.

Az első választásomat helyben elutasította, azzal, hogy unalmas, de végül is sikerült megegyeznünk, ami a színt és típust illeti és a választék a padlón előttünk négy-öt szőnyegre csökkent, amelyeknek egyen kívül, mindegyike megfelelt ízlésemnek. Ettől a perctől kezdve, nem hangoztattam többé a véleményemet. Tapasztalatból tudom, ha akarom, meg tudom győzni a nejemet, de azután, amikor szerzeményünkkel hazaérünk, kijózanodik és megbánja választását. Azt akartam, segítségem nélkül jusson el végleges elhatározásához. Csak miután biztos volt választásában, fogtunk hozzá a vásárlás „undorító részéhez” (feleségem szavaival), az ár tisztázásához. Először megdöbbentünk (mint már említettem, nem értünk a műfajhoz), de Mose – aki hites becsüs is – egy kissé megvigasztalt minket, amikor azt mondta, hogy első választásom, amelyet nejem unalmasnak talált, háromszor annyiba került volna.

Ami a legjobban meglepett minket, a tulajdonos hozzáállása volt. A bemutatott szőnyegek között egy olyan is volt, amelyet Miriam fia hozott vissza kétévi használat után, mert nem illett többé új bútorához. Ilyet még nem láttam, használt tárgyat visszavesznek? Mose bennünket is arra ösztönzött, vigyünk haza néhány példányt és győződjünk meg egy ideig az otthoni környezetben, melyik tetszik a legjobban, (mi inkább helyben határoztunk). Azt is hangsúlyozta, hogy ha valamilyen okból megbánjuk választásunkat, visszahozhatjuk a szőnyeget néhány hónap, vagy akár évek múltán. Hirtelen kinyíltak a szemeink. Rájöttünk, hogy egy minőségi szőnyeg, ellentétben más bútordarabokkal, valami, ami velünk marad egy életen át, egy vagyontárgy, befektetés.

A másik meglepetés egy úr volt, aki miután beköszöntött az üzletbe, mellénk ült. Őt is megkínálták egy kávéval és azután szótlanul követte a fent leírt folyamatot. Megkérdeztem tőle, ő is kereskedő-e, vagy Mose rokona, barátja, de készségesen beismerte, egyik se. Szakmája szerint orvos és egyik kedvtelése péntek délelőtt a bolhapiacon sétálgatni és nézelődni. Ha látja, hogy komoly vevő van, beül az üzletbe és megtekinti, mi történik. Nála ez a lazulás egy módja. A szőnyegekhez, mint egy művészeti formához viszonyul és már néhányszor kicserélte a saját otthoni készletét. Miriam elmondta, hogy az ő fia is hasonlóan viselkedik.

De talán a legnagyobb meglepetés az volt mennyire élveztük az egész beszerzési folyamatot. Bár nehéz munkával megkeresett pénzünk egy jelentős részétől váltunk meg, a búcsú nem volt túl fájdalmas (és az új Basír Bukharai szőnyeg látványa nappalinkban is nagy örömöt okoz). Íme, megismertünk egy másik, szép, feszültségmentes, kapzsiság nélküli világot, amelyben nem a pénzbeli nyereség a lényeg, hanem a diskurzus a vevő és az eladó között. Igaz, Mose tisztességesen meg akar élni szakmájából és portékáját nem adja el veszteséggel, de a vevő biztosnak érezheti magát, hogy nem verték át és miután elhagyja a boltot, az eladó nem dörzsöli a kezét örömében, hogy talált egy balekot. Bár sok hasonló üzletember lenne hazánkban.

BABONÁK

A babonát általában, egy ártalmatlan, a legjobb esetben nevetséges jelenségnek tekintjük, de mint sokszor kiderül, egy ilyen irracionális hiedelem, bizonyos esetekben, halálossá is válhat. Nemrég olvastam az újságban az indiai kormány háborújáról a babona ellen. A hír arról számolt be, hogy sok bagoly életével fizet, vagy a fekete mágiát űző gyógyítók karmaiba kerül, mert bizonyos törzsök Indiában hisznek abban, hogy ezek a látványos és különleges kinézésű madarak, képesek kiűzni a gonosz szellemeket.

Egy másik hír szerint, a Nemzetközi Vöröskereszt az elmúlt évben jelentette, hogy több tízezer kelet-afrikai albínó föld alatt él, attól tartva, hogy levadásszák őket, a testrészeiből készített varázsszerek, szerencsét és gazdagságot hozó tévhit miatt. 2007 óta 44 pigmenthiányos lett meggyilkolva Tanzániában. A jelentés végén az újságíró azt a hátborzongató kérdést teszi fel: „Mennyit érnek a fehérkés karok és lábak?” A válasz: "legalább 75 ezer dollárt."

Ennél pusztítóbb egy babona már nem is lehet. Szerencsénkre, a nálunk honos babonák általában ennél sokkal naivobbak és kevésbé károsak.

A múlt század 30-as, 40-es éveiben, a kéményseprő, tipikus ruházatában – fekete, megkötős ujjú ruha, sapka, fehér szájvédő, létra, nyírfa seprű és drótkaparó a vállán – gyakori látvány volt utcáinkon. Mint gyerek, hittem abban, hogy egy kabátgomb jó erős megcsavargatása, amikor elhaladok mellette, szerencsét hoz. A bátrabbak azt is kérték, hadd simítsák meg, vagy puszit nyomtak kormos arcára, sőt egy szál szőrt kértek keféjéből, amelyet aztán erszényükben tartottak. Nehéz tudni mi volt az eredete e hiedelem kialakulásának, a legvalószínűbb az, azért hoz szerencsét a kéményseprővel való találkozás, mert azoknál a házaknál, amelyeknél kitisztították a kéményt, nem égett le a ház.

Ez csak az egy volt, a sok elterjedt babona közül azokban a napokban. Voltak emberek, akik, amikor kiléptek házukból és fekete macska ment el előttük, visszatértek a otthonukba, talán beteget is jelentettek munkahelyükön. Mások viszont úgy vélték, hogy maga a puszta visszatérés (egy elfelejtett tárgyért) is balszerencsét okoz. Más hiedelmek:

Falhoz támasztott létra alatt elmenni veszélyes.

A lópatkó, négylevelű lóhere, vagy nyúlláb szerencsét hoz megtalálójának, vagy hordozójának.

Gyerekkoromban, anyám nem engedte meg, hogy harisnyában mászkáljak otthon, mert a zsidó szokások szerint, a gyászolók járnak harisnyában, vagy zokniban a lakásban. További ifjúkori hagyományok:

A levágott körmöt mindig összeszedni (mert a körmök halott testrészek és nem szabad őket otthagyni, ahol emberek rájuk léphetnek).

A szárnyasok vé-betű formájú csontját – a kívánó, vagy szerencsecsontot, angolul wishbone – ketten feszítettük, amíg eltört. Akinek a hosszabbik fele maradt a kezében, kívánhatott valamit.

Napjainkban is sokan használják a ’lekopogom’ kifejezést, egyesek valóban le is koppintják, természetesen csakis fából készült felszínen. Mások az ujjaikat keresztezik, vagy sót szórnak hátuk mögé. Abban is hiszünk, hogy ha átlépünk egy kisgyereket, az nem fog tovább nőni, ha valaki az asztal sarkán ül, hét évig nem fog megnősülni és ha vizsga előtt, a diák a tankönyvet párnája alá rakja, reggelre belemegy a tudnivaló a fejébe.

Sokan hisznek abban, hogy egy tükör eltörése balszerencsét okoz (ezzel szemben, egy ismert német közmondás szerint, a cserepek szerencsét hoznak, zsidó esküvőkön pedig a vőlegény poharat tör össze és a násznép mazeltov-ot rivall). Egy másik hiedelem szerint, ha valaki egy halottas házban a tükörbe néz, ő is meg fog halni. Egy ilyen házban be kell takarni minden tükröt, különben a halott megjelenik bennük és magával viszi azok lelkét, akiknek a tükörképe visszatükröződik. E hiedelem szerint, az ördög külön erre a célra találta fel a tükröket.

A 13-as szám a világon mindenütt szerencsétlen. Az Egyesült Államokban, a legtöbb házban, a 13-ik emeletet 14-iknek nevezik, sok légitársaság gépein nincs 13. számú ülés, a korházakban, szállodákban sem sincs 13-as szoba, Olaszországban ez a szám nem játszik a lottón, Firenzében annak a háznak a száma, amely a 12-es és a 14-es között van, 12 ½, Franciaországban a quatorziens, a 14-esek, feladata kiegésziteni a vacsoravendégek számát, ha csak 13 van. Azok, akik hisznek abban, hogy ez a szám balszerencsét okoz, a problematikus Apollo 13-as űrhajót hozzák például, de persze, a lehető legrosszabb nap az a 13-ika lesz, amely a pénteki napra esik.

Vannak emberek, akik soha sem lépnek a járdakövek közötti résre, a kutya vonyitása halált jelent, ha az orrod viszket, vendég fog jönni. Ha a leves el van sózva, a szakácsnő szerelmes, a turisták pedig pénzt dobálnak minden útba eső medencébe és kútba. Szerencsét hoz? Ki tudja, ártani biztos nem fog.

Ami engem illet, babonának tartom a vallást is, minden vallást. Ugyanakkor hiszek minden ember jogában azt a hitvallást követni, amire kedve támad, mindaddig amíg ez csak abból áll, hogy mások szemében egy kicsit furcsa a viselkedése. Amint a hit fanatizmussal párosul és hisztériává válik, megvonom a határt. Ez történt 1692-ben Salemben, az Egyesült Államokban, amikor 20 boszorkánysággal vádolt férfit és nőt kivégeztek és számtalan mást bebörtönöztek.

Hasonló tömeghisztéria következménye volt 1882-ban a Tiszaeszlári vérvád is, amikor 15 személy ellen, akiket egy keresztény lány, Solymosi Eszter, rituális meggyilkolásával gyanúsítottak, indítottak eljárást. A vádlottakat ugyan egy év múltán felmentették, de vannak olyan személyek, akik még ma is azt hiszik, hogy zsidók ölték meg Solymosi Esztert.

Úgy látszik, nekem is van néhány apró babonám, mint az például, ha ingzsebemből kifelejtem kedvenc tollamat, amikor reggel elmegyek otthonról, rossz napom lesz. Egy idősebb hölgy az irodámban, nem volt hajlandó háttal ülni egy másik kolleganőjének, szemveréstől félt. Szülőhazám faluiban, a szemmel verés mellett, a legelterjedtebb hiedelmek közé tartozott a tehén megrontása (tejelvitel, véres tej).

A hívők amuletteket viselnek, mágikus növényekkel, mint pld. a bazsalikom és a fokhagyma, veszik körül környezetüket, ellenvarázsigéket mormolnak. Ha egyet sem ismersz, kitalálhatsz magad is. Lényege, hogy te higgy benne. Az ilyen ’védekezés’ is a fent említett kategóriába tartozik: nem biztos, hogy segít, de nem árthat. Teljesen más dolog, nagyobb összegeket fizetni sarlatánoknak, akik állítólag leveszik rólad az átkot.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy ún. felvilágosult korunkban, művelt emberek is behódolnak a babonának. A Neten tucatnyi ’tanult’ cikket lehet találni olyanoktól, akik amuletteket árulnak, okkult praktikákkal foglalkoznak és rontáslevételre vállalkoznak. Ez is egy módja a könnyű meggazdagodásnak, ellopni a naiv balekok nehezen megkeresett pénzét, de a véleményem szerint ezeknek a kuruzslóknak börtönben a helye. (

HOL A BOLDOGSÁG?

Amikor valakinek elmeséled, hogy Izraelbe utazol szabadságra, az átlagos ember csodálkozva reagál: „nem tudtál egy ennél biztonságosabb helyet találni? Egy olyat, ahol nem robbannak bombák a buszokban?” A médiának köszönhetően, sokan csak ennyit tudnak országunkról. Köztudomású, hogy a sajtót csak a szenzáció érdekli, a halálos áldozatok, a tragédiák. A háború, jobb fotóalany, mint a béke. De miként látják az izraeliek hazájukat? Az egyik legjobb indikátor az u. n. Boldogság Index.

Sokan próbálkoztak azzal, hogy megtalálják az abszolút boldogság indexét. A legnagyobb effajta felmérésben, emberek ezreit kérdezték meg, vagy százötven országban a világon, mennyire elégedettek az életükkel. A lakósság elégedettségi aránya nem feltétlenül kapcsolódik pénzügyi jólétéhez és a gazdaság fellendüléséhez. Azok, akiknek pénzük van, nem boldogabbak – csak azt hiszik, hogy azok. A boldogsági index szerint, gazdag országok lakosai nem sokkal elégedettebbek, mint a szegényeké. A 2009-os indexen Izrael 143 ország között a 67.-ik helyen van, meglepő helyezés tekintetbe véve az ország biztonsági, szociális, gazdasági helyzetét és a botrányos ügyeket, amelyeket a sajtó hetente feltálal. Magyarország a 90-ik helyet foglalja el.

Mint mindenhol, nálunk is vannak elégedetlenek, de ami engem illett, aki néhány országot ismerek, azon a véleményen vagyok, Izrael az egyik legjobb hely, ahol élni lehet.

Tény, dacára az emigrációs rendőrség erőfeszítéseinek, országunkban különböző becslések jelenleg több mint 200.000 vendégmunkás tartózkodik – közülük mintegy 100.000 munkavállalási engedély nélküli – akiknek legalább egy része állandó jelleggel szeretne letelepedni nálunk. Ez talán megérthető, mert az életkörülményeink sokkal jobbak, mint anyaországaikban, de még mindig választhatnának más országokat, mint Izraelt, amely a köztudatban terrorincidensekkel és bombarobbanásokkal áll kapcsolatban.

De mi a helyzet a nem-zsidókkal, akik nyugati, gazdag országokban laknak? Néhány olyan egyént és házaspárt gyerekekkel ismerek, akik sok éve rendszeresen, egyszer-kétszer évente töltik nálunk szabadságukat és biztosíthatom kedves olvasóimat, hogy az oka nem az idegenforgalmi iparág árainak olcsósága, sőt még csak nem is a szolgáltatások magas szintje, az előzékenység és az étlap a szállókban és éttermekben. Egy német ismerősünk izraeli baráti társaságot létesített városában és átlagban négyszer évente hoz ide turistacsoportokat. Mostanáig 54-szer látogatott el hozzánk és higgyétek el, az ő a tevékenységének az oka sem a pénzszerzés, hanem inkább egy kis régimódi Izrael szeretet.

Ismerek egy csomó holland, svájci, magyar és más nem-zsidót is, akik elhagyták hazájukat, itt élnek, dolgoznak, családot alapítottak és teljesen beolvadtak társadalmunkba. Nem azokról beszélek, akik betértek a zsidó hitre – bár olyanok is vannak, mint svájci barátom Sylvia, aki páni félelmet érzett, amikor az Öböl háborúban rakétákkal lőtték Tel Avivot, de szülei, testvérei hiába hívták haza, nem volt hajlandó itt hagyni új hazáját – hanem másokról.

Amikor a tárgyhoz kerestem anyagot, találtam rá a „szociológiai betérés” kifejezésre, amely az önrendelkezésre alapuló, a zsidó néphez való gyakorlati csatlakozást írja le, függetlenül a vallási konverziótól. A nagy emigrálási hullámban a volt Szovjet Unióból, százezrek érkeztek ide, akik vallási szempontból nem zsidók, de ők Izraelieknek látják magukat és azt szeretnék, hogy mások is annak tekintsék őket. Amellett, nem vallásosak és nem hajlandók hazudni és részt venni a nem könnyű vallási betérési folyamatban és szertartásban.

A Biblia egyik legszebb elbeszélése Moábita Rúthról szól, aki anyósának azt mondta „ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem”, de ma is vannak hasonló esetek. Egy volt kollegám vendégmunkás volt, egy ideig cégemnél dolgozott és azután tervszerűen hazatért, de hamarosan kiderült, hogy az a néhány év nálunk megváltoztatta. Szülővárosa unalmasnak tűnt, barátai 9-kor mentek aludni és nem volt többé képes régebbi életmódját folytatni. Az izraeli élet érdekesebb, az emberek barátságosabbak, nyitottabbak, a nők szebbek és a hummus-tahina (csicseriborsó) saláta is hiányzott. Visszatért Izraelbe, megházasodott, gyerekei születtek és asszimilálódott.

Egy másik barátunk, egy művész, Magyarországról jött ide először rövid vendégszerepelésre, beleszeretett országunkba, egy izraeli együtteshez csatlakozott és itt ragadt. Néhány év multán elvette együttese egyik tagját, de a házasság zátonyra futott. Tudjátok miért? Mert a felesége, egy bennszülött, úgy vélte, Izrael túl kicsi számára és egy nyugati országban jobban tudna érvényesülni, világszintű elismerést tudna szerezni, de férje semmiképpen sem volt hajlandó itt hagyni az országot. Elváltak, barátunk újra nősült és ma egy fontos izraeli kulturális intézmény művészeti igazgatója.

Csak néhány példát hoztam annak bizonyítására, hogy a közhittel ellentétben, Izraelben más az élet, mint ahogy a média bemutatja. Az utcákon ritkán látni rendőrt, kis unokáim este egyedül jönnek haza a barátaiktól, nyáron az ablakok nyitva vannak és még nem is említettem a csodás tájakat, mert azokat persze a jó fényképész mindenütt felderíti.

A ZSIDÓ ÖRDÖG SZEMÉBE NÉZNI

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat. Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.