AZ ÉLETMENTŐ FEJVISELET

A múlt hét egyik napján egy kolleganőm nyitott be irodámba, bandana fejkendővel a fején. Úgy véltem, ez a legtöbbnyire sportolók által viselt divatcikk, elcsúfítja a fiatal nő csinos arcát és nem rejtettem véka alá véleményemet. A kolleganő mosollyal regisztrálta megjegyzésemet és dolgára indult. Miután elment, hirtelen anyám jutott az eszembe, aki a múlt század 40-es éveiben kezdte el hordani az akkor divatos turbánt. (Sajnos nem maradtak fenn fényképeim ebből az időszakból, de erről a fejviseletről mindig Simone de Beauvoir, az ismert francia írónő, filozófus és feminista, Jean-Paul Sartre élettársa, jut eszembe, aki fotóiról megítélve, nagyon szerethette a turbánt).

Én, a 12-13 gyerek, utáltam ezt a divatot, mert csúfította és öregítette szép, fiatal (32-33 éves) mamámat. Valószínűleg igazam is volt, de azokban az időkben, egy zsidó számára, a szép arc és a fiatal kor inkább hátrány volt. 1944. március 19-dikén a németek megszállták Magyarországot, Adolf Eichmann egy elkobzott budai villában azon szorgolodott, miként semmisitse meg minél gyorsabban a magyar zsidóságot.

A vidékieket deportálták elsőnek, de a mi helyzetünk, a fővárosban, is napról napra rosszabbodott. Az iskolákat bezárták, megtiltották, hogy megélhetésünkre dolgozzunk, sárga csillag hordására köteleztek, végül pedig lakásunkat is lefoglalták. Kénytelenek voltunk nagynéném segítségéhez folyamodni, aki egy zsidó lakóháznak kijelölt u. n. "csillagos házban" lakott.

Nagy volt a zsúfoltság, keskeny szobánkban csak két ágy volt. Az egyikben én aludtam anyámmal, a másikban nénim lányával, de ez még aránylag kibírható volt. Az év október 15-dikén, a németek támogatásával, Horthyt lemondatták és a nyilaskeresztes Szálasi került az uralomra. Az új kormány megújította és meggyorsította a deportálásokat. A nyilas rohamosztagok – német géppisztollyal felszerelt tizenhat-tizenhét éves suhancok – portyázásai a zsidó lakta házakban mindennaposakká váltak. Egy nap mi is sorra kerültünk.

Egy szenes pincében átvacogott, ébren töltött éjjel és a Thököly utcai nyilas házban eltöltött szörnyű délelőtt után, amelynek folyamán biztosak voltunk abban, hogy ütött az utolsó óránk, elkezdtünk menetelni az Erzsébet hídon át ismeretlen célunk felé. Késő délután volt, amikor az újlaki téglagyárba értünk. Az elénk táruló kép, kifejezetten szürrealista volt. Az óriási szín sok ezer emberrel volt tömve. Ágy, matrac, takaró, szék? Nem volt ott semmi. Mindenki a puszta földön ült, feküdt, ahol éppen helyet talált.

Másnap reggel minket, gyerekeket, Vöröskeresztes otthonokban helyeztek el. A fiatal, munkaképes asszonyokat – a férfiak mind munkaszolgálatosok voltak, legtöbbnyire az orosz fronton, az ezres tömeg csak öregekből, gyerekekből és asszonyokból állt – nyugatra küldték, az idősebbeket pedig visszaterelték a városba. Anyámat ezuttal fejviselete mentette meg e sorstól. Mélyen arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és egy szimpatikus magyar rendőr segítségével sikerült átállnia az idősebb asszonyok sorába.

Még két-három hét telt el amig anyámnak sikerült kihozatni engem az otthonból és felszabadulásunkig 1945. január 18-án, még előttünk állt néhány kegyetlen hónap, amelyeknek emlékét, nyomait a mai napig magammal hordom, éheztünk, állandó életveszélyben voltunk, üldöztek minket, mint a vadállatokat, de ez már nem ehhez az írásomhoz tartozik.

És mi történt elbeszélésem hősével, az életmentő turbánnal?

Pesten a helyzet továbbra is nehéz volt, a vasutak, országutak le voltak bombázva és a milliós fővárosba alig érkezett ellátás. 4-től reggel kellett sorba állnunk a szükségkonyha előtt és így legalább egyszer naponta valamilyen szegényes meleg ételhez jutottunk, de az újságokból megtudtuk, hogy az ország keleti részén bőséges élelem van. Valakitől megkaptuk egy gyulai asszony címét, akinek kiadó szobája volt. Azt is hallottuk, hogy az egyik hajnalon elindul az első vonat Kőbányáról.

Már kora este ott voltunk a pályaudvaron, mi, meg jó néhányszáz más pesti, akiknek úgy látszik hasonló elgondolásaik voltak. Voltak olyanok, akik már délben kimentek. A fagyos éjszakában a földalatti váróteremben várakoztunk és amikor végre beállt a szererlvény, mint a megkergült csorda vágtatott mindenki a peronra. Nagy örömömre a tolakodásban anyám gyűlölt turbánja leesett a sínek közé, a pályára, amely több mint egy méterrel mélyebben volt. Nem voltam hajlandó lemászni érte és visszahozni.

A vonat kerekei felőrölték a ronda fejviseletet, mi pedig új lapot nyitottunk életünkben és végül is Izraelben találtuk meg új hazánkat.