TELAVIVI PLETYKÁK

A múltkor egyik lányunknál voltam látogatóban, amikor egy unokám megkérdezett, ismerem-e egy neves izraeli költő verseit, iskolai dolgozatot kéne róla készítenie. Elmosolyogtam magamat. Perszer megkérdezte, miért mosolygok és egy kicsit zavarba jöttem. Annak idején, a múlt század 50-es éveiben, néhányszor összekerültünk ezzel a költővel. Nem voltunk barátok, beértük udvarias biccentésekkel egymás felé. Egy nyári estén egy kis tel avivi parkban üldögéltünk, cigiztünk és erről-arról csevegtünk, amikor odajött hozzánk és akkori barátnőmmel Vardával (az Oroszlánok c. írásomból) akart beszélni négyszemközt. Eltűntek néhány bokor mögött és pár perc múlva visszatértek. Nem kérdeztem meg Vardát miről beszélgettek, de amikor hazakísértem és jó éjszakai csókot akartam neki adni, elfordult. „Nem csókolhatlak meg, mert a (a költő neve), bepiszkította a számat.”

Unokámnak elmeséltem az esetet, de nem egészét. „A költő verseit nem ismerem, de fiatal korunkban összefutottunk” – kb. egykorúak vagyunk – „meg próbálta csókolni barátnőmet és az visszautasította”.

Az előrehaladott kor egy előnye – sajnos nincs belőlük túl sok – különféle területeken sok tapasztalatot szerzel, emberek százaival jössz össze életed pályáján, a suliban, ifjúsági mozgalomban, katonaságban, munkahelyeden, társadalmi életedben és néhanapján, ha fiatalabb beszédtársaid felhozzák valaki nevét, akiről az újságban olvastak, a híradóban hallottak, teljesítményei folytán híres lett, kétes üzelmekbe keveredett, vagy pont fordítva, tekintélyes díjat ítéltek oda neki, módodban van kijelenteni: „ismerem!” Ha pedig, azon kívül, hogy ismered a fickót, pikáns kis sztorid is van róla, megnyerted a magad negyed órás dicsőségét (Andy Warhol híres mondása szerint).

Kis országban élünk, Tel Aviv nem metropolis és közel hatvan éve, amikor elhagytam a kibbutzot és városi lettem, a mainál sokkal provinciálisabb volt. Az emberek nyíltabbak voltak, a szórakozás formái és a szórakozóhelyek maguk, népiesebbek voltak és sokszor hírességekkel akadtál össze, akik akkor kevésbé voltak híresek és még ha filmekben, színdarabokban is szerepeltek, könyveket, költeményeket is közöltek, nem voltak elszigetelve közönségüktől.

Egy filmrajongó ismerősöm azokban a videó, a filmkönyvtár és a filmtéka érája előtti években, egy raktárhelyiségbe berakott 40-50 mindenféle formájú széket – aligha találhattál két hasonlót – és minden pénteken minőségi filmeket vetített bohém baráti köre számára. Más estéken a két művész kávéház egyikében ücsörögtünk, élen álló színészeink és íróink (a magyar olvasók számára csak Efráim Kison neve ismert) közvetlen társaságában, de abban akkor semmi különöset nem találtunk. Különösen a Függetlenségi Napi ünneplések voltak emlékezetesek. Nem voltak díszleteink, tűzijáték sem, de hajnalig iszogattunk és izraeli dalokat énekeltünk.

Az egyik, azóta elhunyt, szerzőnket és színdarabírónkat is személyesen ismertem. Mielőtt híres lett, kénytelen volt alkalmi munkákkal szerezni meg betevő falatját és egyik munkahelyén, abban a kiváltságban részesültem, hogy együtt dolgoztam vele. Bár azt mondhatnám, irodalmi elgondolásairól beszélgettünk és építő megjegyzéseim elősegítettek művei megírásában, de nem így volt. Semmi jelentőset nem mondott, azon kívül, hogy esténként keveset megy el otthonról, mert írással foglalkozik.

A tizenegy év alatt, amelyben egy offset nyomdában dolgoztam, néhány neves képzőművésszel ismerkedtem meg. A magyar származású Smulik Katz festővel, az első perctől közös nevezőre jutottunk és barátságunk egész nemrég elkövetkezett haláláig folytatódott.

Az a baj az ismerőseimről szóló anekdotákkal, az alanyai iránt való tiszteletből és a rágalmazási perektől való félelemből, minden erőmmel arra kell törekednem, hogy elbeszélésem hősének személyi vonatkozásait álcázzam. Van egy gyerekkori barátom, vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, volt egy barátom, akivel majd ötven éve Párizsban találkoztam. Kirándulásom vége felé járt, nem volt egy vasam se (a hitelkártyát még nem találták fel) és már nem tudtam mihez kezdjek, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

Neki gulyásra fájdult meg a foga, én pedig farkaséhes voltam, elmentünk a piacra, bevásároltuk a hozzávalókat (persze ő fizetett) és kotyvasztottam kettőnknek egy jó gulyást (barátom nem tudott főzni). Egy kis összeget is kölcsönöztem tőle és nagyon hálásan elbúcsúztam. Negyven évvel később, amikor első könyvemen dolgoztam, leírtam a történteket és barátom edényei tisztaságát illetően is tettem egy megjegyzést. Sajnos a keresztnevét és annak az ismert mesternek a nevét, akinél tanult, is megemlítettem.

Barátom ma egy jó nevű festő, művei minden múzeumban megtalálhatók és amikor egyszer meghívtak egy tiszteletére rendezett fogadásra, könyvemet hoztam neki ajándékba, egy hálás köszönetemet kifejező dedikálással, akkori segítségéért. Vagy fél év múltán, amikor egy rendezvényen újra találkoztunk, barátom olyan dühvel támadt rám, hogy attól féltem, megüt. „Hogy tehettél nekem ilyet, foltot ejtettél hírnevemen, legalább a nevemet és utazásom körülményeit változtattad volna meg.”

Néhányszor bocsánatot kértem. Őszintén nem hittem, hogy ez az eset, amely fiatalságunkban történt, bántani fogja. (Könyvem, amely több mint tíz éve jelent meg, nem volt annyira sikeres és ha nem ajándékoztam volna neki, soha sem tudta volna meg mit írtam róla). Újévi üdvözlő kártyát is küldtem neki, további bocsánatkéréssel, de nem hiszem, hogy megbocsájtott nekem.

Aki egyszer megégette magát, kétszeresen óvatos. Nyitott szemmel járom a világot, mindig hajlandó vagyok történeteket hallani mások furcsaságairól, de ha még egyszer kedvem támad közölni ezen adomák egyikét, mindent megteszek, hogy ti, az olvasók, ne tudjátok kitalálni kiről van szó. Hiszen a pikáns körülmények érdekelnek és nem a hőse személye, ugye?