PÁRIZS FITTEKNEK

 

 

 

Párizs egy csodálatos város. Nem ruházom fel most új elnevezésekkel – aki csak tud írni és beszélni, de azok is, akik nem tudnak, megtették már – látogassátok ti is meg és adományozzatok neki szerintetek találó elnevezéseket. Nemrég tértünk haza öt szép nap után a fények városából, amely csakugyan ránk mosolygott, nem utolsósorban a kiváló időjárásnak köszönhetően.

Élveztük a szép házakat, a finom ételeket (nem részletezek, de lehetetlen kihagyni a kitűnő ropogós héjú baguettet. Friss vajjal, ez egy valódi csemege!), a páratlan francia hangulatot, a falfestményeket (graffiti) minden szabad falszakaszon és a sok történelmi helyet, beleértve olyanokat, amelyeket mostanáig nem ismertünk. Kevesen tudják például, hogy a franciák szobrot emeltek VII. Eduárd brit királynak a róla elnevezett téren, ahol egy hasonnevű színház is van. A francia főváros a király személyét nem kiemelkedő államférfiúi, vagy katonai cselekedetei következtében örökítette meg, hanem kicsapongásai és mérhetetlen torkossága miatt, amelyeknek a főszíntere Párizs volt. Ez az uralkodó, Viktória királynő fia, aki megkoronázása napjáig az Albert nevet viselte, csak 59 éves korában jutott hatalomra és feltételezem, hogy a nők után való koslatás, a szeretők tartása, a látogatások bordélyházakban, a korlátlan zabálás, megkönnyítették számára a trónra való várakozást. Ennek eredményeként ragadt rá, az akkori walesi hercegre, a Piszkos Bertie gúnynév.   

Párizs egyetlen problémája – és ezt a problémát minden turista tapasztalja – a rossz közlekedési viszonyok. A nap legnagyobb részében a város be van dugulva és csak cammogva lehet valahová eljutni. Egy megbízható forrás azt tanácsolta nekünk, hogy ne beszéljünk meg semmit a városban délelőtt 11 óra előtt, amikor is a forgalom jelentősen csökken, de az átlagos turista nem azért jön Párizsba, hogy délig heverjen az ágyban, ő egy korai reggeli után mindjárt útnak akar indulni, azért hívják turistának. A megoldás persze a metró. Párizs metróhálózata az egyik legjobb a világon, de csak jó testi kondícióval megáldott embereknek javaslom használatát, olyanoknak, akik a gyaloglás mesterei.

Vagy egy éve jártunk Prágában és a szállodánkhoz közeli metróállomáson lerobbant a lift. A földalatti vasút igazgatósága az utasok elnézését kérte, de rajtunk ez nem nagyon segített, majdnem megszakadtunk, amikor a súlyos koffereket le és felcipeltük a sok lépcsőn. A többi prágai állomáson a mozgólépcső az egyetlen módja a lejutásnak a föld alá és feljövetelnek az utcára, ugyanúgy, mint minden más nagyvárosban, akár Londonban, akár Budapesten. Úgy tűnik, hogy Párizsban még nem hallottak erről a találmányról – vagy talán azért nem fogadták el, hogy ne gyanúsítsák őket, hogy az angoloktól vették át az ötletet – és csak kevés helyen találtunk mozgólépcsőt.

Párizsnak alig van olyan csücske, ahova el ne lehetne jutni a metróval, rekordidő alatt és bosszantó torlódásoktól mentesen, feltéve, hogy nem kapsz szívrohamot a fárasztó úttól fel és le a lépcsők százain és a járkálástól a sok száz méteres végtelen szürke folyosókon át.

Miután szeretem a történelmet, érdekeltek a metróállomások nevei is. Sok név a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik. Csaták, amelyekben a császár volt a győztes, mint Wagram, Jena, Austerlitz, Rivoli, Pyramides (a Piramisok), a kampány Olaszországban (Place d'Italie) és az egyetlen, amelyben legyőzték, Waterloo.

További csaták, amelyek az állomások neveiben lettek megörökítve:

Alesia, Julius Ceasar idejében, Tolbiac, az V. században frank és germán törzsek között.

A XIX. században: Trocadero Spanyolországban, Vuelta de Obligado, Argentinában, Alma, a Krimi háború első csatája, Solferino, Olaszországban, III. Napoleon uralkodása idején.

A második világháborúban: Bir Hakeim, a Libiai sivatagban, Sevastopol, ma Ukrajnában és a hősies sztálingrádi csata. Fura, hogy az egyetlen hely a világon, amelyet ma Stalingrad-nak hívnak, egy párizsi metróállomás. A várost Oroszországban, ahol ez a háború fordulópontjának tekinthető csata lezajlott, ma Volgográdnak hívják. 

A párizsi diák számára a híres hadjáratok nevei nem idegenek, de meglehet, hogy ha egy történelem vizsgán megkérdezik, mit tud Waterlooról, a válasza az lesz, hogy ez egy metróállomás.  

 

CICÁK ÉS SAJTOK

 

 

 

 

 

 

A napokban megint Amszterdamban jártunk egy villámlátogatás keretében nejem családjánál.

Mint már egyszer említettem, igyekszem látogatásaim során nem kihagyni a Kalverstraatot, egy sétálóutcát, ahol még a legigényesebb vevő is kielégítheti minden kívánságát. Ezúttal nem akartunk bevásárolni, de jó volt egy kicsit meggusztálni a kirakatokban az újdonságokat és árakat. Csak egy sci-fi könyvet vettem magamnak az angol nyelvű olvasók Mekkájában, a Waterstone könyvesboltban és egy dobozka málnát – egyik kedvencemet, amely nálunk sajnos nem terem meg. Megittunk személyenként két csésze kávét is, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk a néhány órás csatangolás után. 

A kávét egy régimódi, népies stílusú kávézóban fogyasztottuk, amelynek, ahogy dukál, házi macsekja is volt.  A hollandusok a macskák megszállottai. Feleségem az egyik ritka kivétel, aki nem osztja ezt a kedvtelést, utálja őket, dacára annak (vagy pont azért?), hogy szülőotthonának népes cicalakossága és két kutyája is volt. A viszonya a kutyákhoz más, nem zavarják, de nem is érdeklik különösen. A furcsa az, hogy az állatok viszont vonzódnak hozzá. Ha olyan helyre érkezünk ahol macska, vagy kutya van, ezek mindjárt felfigyelnek rá, odajönnek hozzá és barátkozni próbálnak. Így történt ezúttal is.

Csak néhány perc telt el, miután helyet foglaltunk és a ház szépséges, gondozott, kifésült macskája, gyémántszerű üvegecskékkel díszített piros örvvel, felugrott asztalunkra és nejem ölében akart elhelyezkedni, de ő erélyesen elutasította. Megkönyörültem rajta és az elkövetkező negyed órában, hagytam, hogy térdeimen üljön és simogattam.

Nekem nincs különösebb bajom cicákkal – sőt, van egy, amelyet kifejezetten szeretek – de nem tartanék egyet sem házamban. Ha egyáltalán eszembe jutna behozni állatot a lakásba, egy kutyát választanék. A kutyák emberimádók (Sok évig, amíg nem tért meg őseihez, egy gyönyörű keishound büszke tulajdonosai voltunk és mit gondoltok, kihez ragaszkodott legjobban? Természetesen nejemhez!), ellentétben a macskákkal, akik lakhelyükhöz hűségesek. Elkényeztetettek, és úgy látszik meg vannak győződve, hogy az emberi faj csak a célból lett megteremtve, hogy őket etesse, kényeztesse és kiszolgálja. Az a bizonyos holland jószág is természetesnek találta, hogy a vendég csak azért jött be a kávéházba, hogy simogassa selymes szőrét és vakarja füle tövét. Amint kihörpintettem második csésze kávémat, fizettem és letettem a macskát egy közeli székre, eliszkolt onnan anélkül, hogy hátratekintett volna és esze ágába sem jutott megköszönni a királyi kényeztetést. 

Mint fentebb említettem, órákig mászkáltunk a sétálóutcán, bementünk különféle üzletekbe, de nem találtunk semmit, amit megkívántunk volna, ami olcsóbb volt, mint otthon, vagy drágább, de megérte volna a különbözetet. Összesen két napig voltunk Hollandiában és maga a tudat, hogy külföldön vagyunk, élvezetet okozott.  Az időjárás tipikusan holland volt. Felhős, egy picit hűvös, de szerencsénkre, azokban az órákban, amikor a városban csavarogtunk, csak szemerkélt az eső.

Javaslat: ha valaha Hollandiába kerültök, keressetek egy sajtboltot. Rövid sétánk alatt három hatalmas boltra bukkantunk és azok mindegyikében a polcokon tányérkák sokasága volt kirakva és a közönség, aki be és kijárt – nem kifejezetten vásárlás céljából – korlátlanul kóstolgathatott a különféle sajtok óriási választékából. Az illat mennyei (vagy pokoli, ha nem szeretitek a sajtot) volt. Láttunk teljesen zöld sajtot is, pesztóból készült. Egy további meglepetés: a hollandusok mustárral eszik a sajtot és a sajtos tányérkák közelében, néhány fajta mustáros üvegecske is ki volt rakva. 

Nálunk is vannak üzletek, amelyekben ingyen kóstolások vannak, de ezek a vevőknek vannak szánva és nem kíváncsi turistáknak, akik ezerszám látogatják a sétálóutca üzleteit.

Egy másik üzletben is szerencsénk volt. Egy nagy tábla díszlett az egyébként üres üzlethelyiség bejáratánál: „Vegyél magadnak egy KitKat-ot!” A jövőben itt egy Nestlé üzletet fognak nyitni. Persze mi is megkaparintottunk magunknak egy-két csoki darabot, egész jó utóétel volt a sok sajt után.  

Röviddel ezután feleségem öccsével és annak barátnőjével találkoztunk és beültünk valahová vacsorára, de nekünk, kettőnknek nem volt már étvágyunk és csak koccintottunk a két éhes rokonnal. A sok sajt után jól esik egy kis borocska.  

 

 

         

 

SZCIENTOLÓGIA: VALLÁS, VAGY ÜZLET?









 

A múlt héten Jaffán, egy öreg mozi épületében egy szép, modern, szcientológia központot avattak fel és eszembe jutott az egyetlen alkalom amikor összefutottam ennek a furcsa csoportnak a tagjaival.

Sok-sok éve egyszer üzleti úton voltam Stockholmban. Miután befejeződtek megbeszéléseim, értekezleteim ottani kollegáimmal, estére program nélkül maradtam egy idegen városban, amelyben egy árva lelket sem ismertem és ha volt is barátságos arca aznap este, nem mutatta ki számomra. Ez nem volt Párizs, Róma, vagy Athén, közönséggel tobzódó kávéházakkal, kocsmákkal minden sarkon, amelyekből kipukkanó nevetgélések és vidám zene szilánkok szűrődnek ki az utcára és az asztalok majdnem az út széléig terpeszkednek. A néhány kívülről látható vendéglátó üzem ajtaja zárva volt az őszi szél ellen és a szőke fazonok, akik helyet foglaltak bennük, begubódzottnak és nem túlságosan vidámnak tűntek, mintha kijelentenék: én csak azért ültem ide be, mert enni, inni akartam valamit és nem szórakozni.

Kellemetlen eső szitált, felhajtottam kabátom gallérját, fázósan megigazítottam sálamat és tehetetlenül cserkésztem a majdnem üres utcákon egy hívogatóbb hely után.

Az egyik épület bejárata előtt helyes lány ácsorgott és mikor megnéztem magamnak, rám mosolygott és megszólított:

„Hűvös este van ma, nemde? Nem jönne be hozzánk egy teára?”

Meglepődtem. Nem volt utcalány kinézése és nem magyarázta meg mi az a hely, ahova beinvitált, de szívesen elfogadtam. Hiszen ha valamit el akar adni nekem, visszautasíthatom, ugye?

Hamarosan kiderült, hogy egy szcientológia központba kerültem, amelyről alig tudtam valamit, azon kívül, hogy az alapítója Ron Hubbard volt, akinek egy-két tudományos fantázia könyvét olvastam. 

A lány ígéretét betartotta, kaptam egy csésze teát és utána meghívtak, nézzek meg egy filmet a szcientológia tan kitalálójáról. A vetítés befejezése után, leültettek a teremben levő sok asztal egyikéhez és megkértek, hogy töltsek ki egy kérdőívet. A 200 kérdésre a válasz csak „igen”, „nem” és „talán” lehetett. A kérdések nagyon ügyesen lettek megfogalmazva, nem tudhattad melyik a válasz, amely kedvező lenne számodra.

Mi lenne például a válaszotok ilyenfajta kérdésekre „Lapozgat puszta szórakozásból vasúti menetrendeket, telefonkönyveket vagy szótárakat?”(szeretek szótárakban böngészni, tehát igennel válaszoltam), „Gyakran követ el tapintatlanságból baklövéseket?” (a „nem”-et jelöltem be, de ha lehetett volna, „nem gyakran”t írtam volna). A „Megrándulnak néha az izmai minden logikus ok nélkül?” kérdésre is nemmel válaszoltam, de csakugyan nem tudom. Talán a normális embernek vannak akaratlan izomrángásai. És mit szóltok a következő kérdéshez: „Ritkán gyanakvó mások tetteivel szemben?” Megint ‘nem’ volt a válaszom, de a frász tudja, ez azt jelenteti, hogy gyakran gyanakodok mások tetteire?

A szent igaz, hogy nem tartottam fontosnak a kérdőívet, csak egy időt akartam eltölteni meleg helyen, emberekkel, akik érdeklődnek irántam, beszélgetnek velem.

Most egy személyes tanácsadó ült asztalomhoz, az ő feladata volt kiértékelni válaszaimat a képességtesztben és elkészíteni profilomat. A férfi arra a következtésre jutott, hogy deprimálva vagyok és nem merítem ki teljes képességeimet (Mintha nem tudnék róla! Csak keveseknek sikerül). Hiába hajtogattam, hogy egyáltalán nem vagyok depressziós, az úr inkább hitt a betanult módszerének. A megoldás: néhány tanfolyam, amelyek természetesen egy csomó pénzbe kerülnek. Itt felkeltem, megköszöntem a kellemes estét és visszatértem szállodámba.

Ez után az este után olvastam egy kicsit a Szcientológiáról. Megtudtam, hogy ez egy vallás, vagy szekta, amely spirituális, elméleti és gyakorlati tant terjeszt és különböző kezelési módszereket javasol, amelyek állítólag feljavítják az emberek „személyes hatékonyságát” (a hangsúly az ’állitólag’on van, mert nem lett bizonyítva, hogy az „életjobbító tanfolyamok” csakugyan feljavítják résztevőik képességeit). A Szcientológia ellenfelei – és ezekből sok van – szerint, tanuknak nincs semmilyen tudományos alapja. Véleményük szerint, ez egy olyan szervezet, amely a csalás és szélhámosság módszereit veszi igénybe, hogy ellopja azon naiv hívők pénzét, akik jobbá akarják tenni az életüket.

Nem akarok véleményt nyilvánítani olyasmiről, amihez nem értek, de ha az ellenzőinek igaza van, miért működik a Szcientológia nyíltan a legtöbb országban és miért nem helyezik törvényen kívül?    

 

 

 

 ELSŐ MUNKANAP, AVAGY AZ ELSŐ HAMSZINOM*

 

 

 

 

 

 

 

Chava Kollár írása

 Angolból fordította Avri Shacham

 

Úgy tűnt, éppen elaludtam, amikor mindenki ébredezett és készülődött felkelni. Jaj nekem!  A túl korai kelés, egy éjszaka után, amelyen nem aludtam eleget, szédülést okozott, de hogy is juthattam volna elegendő alváshoz egy barakkban, amelyet négy másik 16 éves lánnyal osztottam meg. Mindegyik lánynak barátja volt, aki ott ült ágyán sugdolózva és nevetgélve tegnap késő éjszakáig, míg én ott feküdtem alvás és barát nélkül.

Dacára a korai órának, a hőség nyomasztó volt, mintha nem lenne elég oxigén a levegőben. Vágyakoztam az ebben az évszakban hűvös Pozsonyra, ahol szobámat csak ikertestvéremmel osztottam meg.

Levettem a pizsamámat és kékes-szürkés alsóinget húztam magamra (nem voltam elég fejlett ahhoz, hogy melltartóra legyen szükségem), rövid khaki nadrágot és bakancsot öltöttem, arcot és fogat mostam a barakkon kívüli csapnál és félálomban kivánszorogtam az útra. Ott már várt ránk, a vagy húsz emigránsból álló csoportra, egy a traktorhoz kapcsolt lapos pótkocsi és egy kibbuc tag. Ő vitt el minket – szerencsére lassan – egy mezőre, nem messze a kibbuc kapujától, minden fölösleges ceremónia nélkül letett minket, mindenkinek egy lapátot adott, és megmagyarázta, miként kell gödröket ásni a száraz és kemény földben.

Nagyon rövid idő után elkezdtünk vizet keresni, a közelben gumitömlőt találtunk és mohón nyeltük le a langyos folyadékot. Körülbelül két órával később, egy másik tag, ugyanazon a traktoron, reggelit hozott nekünk: friss, ízletes paradicsomot, sós olajbogyókat, vastag kenyérszeleteket túróval és gőzölgő teát. Ez a Gerson nevű tag, most csatlakozott hozzánk és kimutatta elégedetlenségét a mi gyakori elkóborlásunk a tömlőhöz, és a munka lassú haladása miatt. A hamszin* – új nyelv, új tapasztalatok, új életmód, új országban – látszólag egyáltalán nem zavarta.

Ó, mennyire csalókák lehetnek az elvárásaink! Ki gondolta volna, hogy néhány órás munka, nyomasztó hőségben a mezőn, annyira fárasztó lehet! A szocializmus és az ideológia megvalósulása percről percre elenyésztek, együtt izzadságommal, égő bőrömmel és fejfájásommal.   

Egy ilyen nap egy fekete gyöngylánc féléhez hasonlít, egy-egy gyöngy a társától csak a meglepetés jellegében különbözik, ezek végül is tapasztalattá válnak.

A munka után a közös tusolóba siettem és pont abban a pillanatban, amikor be akartam menni, kijött egy ember és azt mondta:

„Most a férfiak vannak soron”.

Leültem egy földkupacra és a nők sorára vártam. Amint az utolsó férfi elment, ledobtam ruháimat és elmerültem a zuhany alatt, készen arra, hogy ott maradjak a végtelenségig. De aztán meghallottam amint egy nő kijelenti: „Ebből elég” és majdnem kivonszolt onnan. Megdöbbentem: nagyon látszódott a terhessége és éreztem amint hatalmas hasa testemhez szorul. Émelyegni kezdtem, és kirohantam a zuhanyozóból.   

A délután a tanulásnak lett szentelve, amely azt jelentette, hogy álmosan üldögéltünk az osztályban, egy a naptól felforrósított másik barakkban és az erőfeszítés, ébren maradni, túlhaladta abbéli vágyunkat, hogy hasznos tudásra tegyünk szert.

Este oldalra tolták az asztalokat és székeket az étkezőben és elkezdődtek a körtáncok, a bibliai stílusú szandálok keményen dobbantak a csupasz padlón. Egy fiatal srác a lengyel csoportból játszott a tangóharmonikán. Észrevettem milyen szomorúnak tűnnek kék szemei és kedvem támadt belé szeretni és egy barátot szerezni magamnak. Újra szűk kincstári ágyamon, azon töprengtem, lehetséges-e egyáltalán, hogy mezőgazdasági munkára vagyok teremtve? Míg szobatársaim ismét barátaik karjaiban kuncogtak, megállapítottam magamban, nincs semmi esélye, hogy ezt a nehéz próbát évekig kibírom, de mégis kibírtam, legalábbis néhány évig.  

 

* Hamszin: forró, sivatagi szél

 Chavával ugyanabban az ifjúság csoportban érkeztünk az országba és együtt voltunk a kibbucban néhány évig. Női nézőpontján kívül, élményei hasonlóak az enyéimhez. Kollár Chavának mostanában jelent meg a második könyve.