A FIATALOK LÁZADÁSA

Amióta áll a világ, a fiatal nemzedék mindig fellázad a megmerevült konvenció ellen, legyen az akár szülői, társadalmi, vallási, párti, vagy más. Ilyen a természete, megcsömörölni az „öregek” útjától és új, jobb, saját utat keresni magának. Kitörni a megszabott kerékvágásból, nem haladni a kitaposott úton, új ösvényt törni magának, olyan terepen, ahol más előtte nem járt.

Egy barátom felhívta figyelmemet a bibliai Teremtés könyvére, ahol a 12.-ik fejezetben az Úr arra utasítja Ábrahámot: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából, abba az országba, amelyet mutatok neked”.

A mondat rangsort képez. Búcsút kell mondania:

Az országától

A szülőföldjétől

Atyja házától

Nemcsak egy totális elszakadás a helytől ahol született, ahol felnőtt, a tájaktól, amelyekhez érzelmileg kötődött, hazájától, nemzeti múltjától, anyanyelvétől, hagyományaitól, hanem személyes szakítás atyai otthonától, családjától, barátaitól, ismerőseitől, az emberektől, akikkel mostanáig kapcsolata volt, minden megszokottól.

És hová menjen? Menj magadnak (ez az eredeti héber ’lekh-lekhá’ pontos fordítása), a magad útján a bizonytalanságba és csak amikor odajutsz, fogod tudni, hogy megérkeztél.

Ábrahám apánk – ahogy a zsidó nép nevezi – minden fiatal nemzedék őspéldánya. Nem isten, egy belső hang parancsol ránk „menj” és egyszerre csak ott találjuk magunkat küszködve a pálya nehézségeivel, útban a nagy ismeretlenbe.

Tudjuk, nem vallhatunk kudarcot, a jövőnek muszáj jobbnak lennie, de amíg elérjük ezt a jövőt, rengeteg akadállyal kell megküzdenünk. Hasonlítunk valakihez, aki elkezdett egy izgi könyvet olvasásába, engedett a kísértésnek és belekukkantott a záró lapokba. Már biztosan tudja, az elbeszélés happy enddel végződik, talán azt is tudja mi ez a befejezés, de a fejezetet, amelynél most tart, sok-sok lap választja el az utolsótól. Fogalma sincs mi ezeknek a tartalma, csak tudja, az út nem könnyű, hegyeken-völgyeken keresztül kanyarodik, a hős hatalmas nehézségekkel fog megbirkózni és hajmeresztő kalandokba keveredni.

A történelem sok esetet ismer a fiatal nemzedék lázadásáról, szembeszállásáról az apai akarattal, de a személy, amely rám annakidején a legmélyebb benyomást keltette, Sztálin lánya, Szvetlána Allilujeva volt, aki dacára apja tisztségének és kommunista nevelésének, a Nyugatra szökött és hithű katolikussá vált.

Ifi koromban én is fellázadtam őseim útja ellen és új, kövezetlen útra tértem, de nem tudok azzal dicsekedni, hogy e lázadás ötlete a saját koponyámban keletkezett. Ez volt a korszak szelleme nemzedékem zsidó tagjai körében. Békeidőben születtünk, megalapozott családokba, a gazdasági helyzet jó volt, jövőnk világos, előre megszabott. Beiratkozni az egyetemre, jogot, vagy orvostant tanulni és megvalósítva minden zsidó mama álmát, doktori titulust biggyeszteni nevünkhöz. Ha netán lázadói hajlamaink vannak, otthagyhatjuk a tanulást és színészé, zenészé, vagy újságíróvá válhatunk. Anyáink nem lennének túl elégedettek, de egy kissé fanyalogva, beérnék a 'szerkesztő', 'művész' úrral, vagy 'mester'rel.

A világháború, amely 1939-ban tört ki, összezilálta a hagyományos értékrendet és ennek a biztos létezésnek az álmát eltüntette. Túléltük a holokausztot – mármint az egyharmadunk, amely mázlista volt – de amikor túl voltunk mindezen, a régi generáció tagjai az egész szörnyűséget rossz álomnak akarták tekinteni és ott folytatni életüket ahol abbahagyták. Mi, az akkori fiatalok, akiknek a gazdanemzetben vetett hitük megingott, máshogy láttuk a dolgokat. A régi értékeket a történelem kukájába kell hajítani és új kezdetbe fogni.

Mint már máskor is megírtam, kiutat keresve jutottam el a cionista ifjúsági mozgalomhoz, amelynek jelszava volt, ne hallgass apád szavaira és vesd el anyád tanácsait, mert ezek csak lelassítanak.

Nekem erős akaratom volt, sikerült lehengerelnem szüleim ellenzését, abbahagytam középiskolai tanulmányaimat és17 éves koromban egy ifjúsági csoporttal kivándoroltam Izraelbe, de sok más fiatal kénytelen volt hazudni, furfangot, vagy kalandos regénybe való trükköket használni, ahhoz, hogy megvalósítsa álmát. Egy barátom kedvenc családi legendája két nagynénijéről szól, aki tini korukban viszolyogtak szüleik kispolgári életmódjától és szintén a cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztak.

Amikor 1949-ben a kommunisták megszerezték a hatalmat Magyarországon, megtiltották a cionista mozgalom tevékenységét. Az ifjúsági mozgalmak utolsó határozata, röviddel feloszlatásuk előtt, az volt, minél több tagjukat Izraelbe juttatják. A határok zárva voltak és törvényesen nem lehetett többé elhagyni az országot. További nehézséget okozott, hogy a szülők egy része belépett a kommunista pártba, mert azt hitték, a párt ideológiája, az emberek közötti, vallás és fajkülönbség nélküli teljes egyenlőség, véglegesen megoldja az antiszemitizmus problémáját is.

Én már 1946-ban visszatértem szüleimmel Csehszlovákiába, ahol a gazdasági helyzet valamivel jobb volt. A cionizmus még nem volt letiltva és mindjárt csatlakoztam a mozgalom ottani fiókjához. 1949 első hónapjaiban mozgalmunk idősebb tagjai – én még túl fiatal voltam – hetekig a határ szlovák oldalán lesték a magyar mozgalmi bajtársakat, akiknek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült átszökni a határon. A legmegfelelőbb átkelő hely Miskolc környékén volt, onnan Kassára kisérték őket, majd az éjszakai vonattal Bratislavába. Ezután már ‘csak’ az osztrák határon kellett átjutniuk és Bécsből már törvényesen utazhattak tovább Olaszországba, ahonnan hajóval jutottak Haifára.

Nehogy azt gondoljátok, néhányszáz személyről volt szó! Több mint 10,000 ember jutott ilyen kacskaringós úton Izraelbe. Útlevelük persze nem volt, szlovákul nem tudtak és a mieink segítsége nélkül, hamarosan lefogták volna őket. Rendőröket, vasutasakat kellett megvesztegetni, taxikról, vasúti vagonokról, élelemről, ruházatról gondoskodni, nem volt könnyű megszervezni.

A két fent említett fiatal más-más csoporttal szökött el. Szombat, vagy vasárnap reggel felkeltek, otthon azt mondták, hogy kirándulni mennek és nyomtalanul eltűntek. A legjobb esetben néhány nap multán érkezett tőlük levelezőlap Bécsből. A titoktartás annyira szigorú volt, hogy nemcsak a szülők nem voltak beavatva az összeesküvésbe, hanem a lányok egymásnak sem meséltek róla. Képzeljétek el az ámulatot, amikor az Izraelbe tartó hajó fedélzetén futottak egymásba!

A szülők számára ez igazi csapás volt. (Ha ti is szülök vagytok, elképzelhetitek: szeretett csemetétek, nem csak későn jött haza a hétvégi randiről, hanem elnyelte a föld!). Esedeztek gyerekeik előtt, térjenek haza, de ezek a fiatalok, a háborús trauma végzősei – egy részük a koncentrációs tábort is megjárta – nagyon korán értek be lelkileg és nem hallgattak szüleik szavaira. Sok esetben, a végén a szülők adták be derekukat és amint lehetségessé vált (általában csak 1956-ban), csatlakoztak gyerekeikhez Izraelben.

Ez volt a mi nemzedékünk álma: új utat választani szüleink kudarcot vallott útja helyett, új, egyenlőségre törekvő, igazságos társadalmat alapítani, kialakítani az új zsidó prototípusát, aki kétkezi munkával keresi meg kenyerét. Azóta 60 éve telt el. Vajon sikeresek voltunk? Maga a tény, hogy önálló országban élünk, erős Védelmi Erőnk egy új holokauszt gondolatát is lehetetlenné teszi, sikert jelent. Mi még magyarul álmodunk, a magyar szavakra, zenére, illatokra, ízekre vágyunk, de gyerekeink hazája Izrael és az anyanyelvük héber. Sok eredményünkre vagyunk büszkék, de a társadalmunk sajnos nem igazságos és egyenlőséges (Az, hogy talán sehol a világon nem létezik ilyen társadalom, alig vigasztal meg).

Vajon a következő nemzedék eléri ezeket a célokat? Kétlem.

A mai fiatalok is fellázadtak szüleik ellen. Elhagyták azok értékeit, ideáljait és ahelyett, hogy jobb társadalomért harcoljanak, az anyagiasságot választották. Az ideál, nagyobb házak, anyagi javak gyűjtése, karrier megszállottság, magad felépítése az ország építése helyett, az önkéntesség nem divat többé, de azért nincs még minden elveszve!

A mai fiatalok későn alapítanak családot, de előbb-utóbb ők is a szülői státusba kerülnek és akkor egy szenzációs meglepetés vár rájuk. Egy szép napon az ő gyerekeik, unokáik is fel fognak lázadni ellenük és talán újra megfordul a kerék. Lehet, hogy ezek a fiatalok is elvetik szüleik kispolgári értékeit és új utakat fognak keresni, hogy társadalmunk igazságosabb legyen, nagyobb legyen az egyenlőség.

Csak azt remélem, még itt leszek és látni fogom a meglepetést gyerekeim arcán!

Custom Search

PALI EMLÉKÉRE

A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.

A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.

Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.

Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.

1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.

„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.

Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”

Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.

1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.

Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.

„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.

A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:

“Ma friss békacombok! “

Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:

“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.

Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.

Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:

“Ma friss békacombok! “

Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.

Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.

“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”

Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.

Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.

Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.

1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által. Egy nap unokájával , Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!

Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.

Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.

A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.

Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán, beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.

70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája, Györgyi.

Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást.

Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak felmenőinkről és megkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.

Custom Search

SZELLEMIDÉZÉS - MÁSODIK RÉSZ

Mielőtt Magyarországra utaztam, megkértem barátnőmet, Ildikót, akit érdekli a misztika és mágia, szervezzen számomra egy spiritualista szeánszot. Néhány napon belül értesített, talált megfelelő személyt, egy Bujka Antal nevű médiumot és megbeszélte vele látogatásunk időpontját. Hamarosan kiderítettem, Bujkának weblapja is van, de találtam a Netten egy videó interjút is róla, amelyben kimerítően beszél életéről, munkájáról és megtörtént esetekről munkája keretében.

Bujka nem volt tudatában adottságainak, míg egy Ymola nevű titokzatos nő felhívta figyelmét arra, hogy "magas szintű spirituális energiával" rendelkezik és "képes arra, hogy a szellemvilággal kapcsolatba" lépjen. Apjának a szelleme volt az első, amellyel sikerült kapcsolatot teremtenie, aki azóta is, mint vezetője kíséri és segíti a szellemek királyságában. A szeánszokhoz egy pici háromlábú, fából készült széket használ, amely egyik lukas lábába egy ceruza van beillesztve. Történetei között a legérdekesebbnek a következőt találtam:

Egy nap szomorú házaspár látogatta meg, 17 éves lányuk életét vesztette autóbalesetben és két év után gyermekükkel egy szeánszban próbáltak érintkezésbe lépni. A kislány szelleme örömmel közölte, reinkarnálódott, vagyis újra született, méghozzá egy kisfiú testében. A bűvös kisszék a város nevét, sőt az utcanevet és a pontos házszámot is kibetűzte.

A házaspár elutazott a megadott címre. Szerencséjükre a hölgy, aki ajtót nyitott nekik, hitt a spiritizmusban és nem csapta be az ajtót orruk előtt. Amint az – akkor másfél éves – kisfiú meglátta őket, kibujt anyja karaiból, az ismeretlen nénihez futott és átölelte. Egy idő múlva a kisfiú meglátogatta őket Pesten. A gyerek a házban otthonosan mozgott, tudta hol a konyha, a mosdó. Amint kinyitották lányuk érintetlenül hagyott szobáját, a fiú bement és mindent, amit kértek, a helyéről vett elő, ismerte a szoba berendezését és a kedvenc játékok nevét is.

Eddig a történet és most térjünk át a mi látogatásunkra.

A közönséges lakószoba, amelyben a rokonszenves férfi fogadott, nem mutatta semmi jelét a misztériumnak, egy színes Jézus poszteren kívül a falon. A szoba nem lett elsötétítve, nem égtek gyertyák és rövid magyarázat után, nekiláttunk a szeánsznak. Bujka jobbnak látta, ha Ildikó is – akit nem ismert azelőtt – velem együtt részt vesz. A szellemidézéshez sok energia kell, különösen olyan szellemek esetében, akik haladott korban és rossz egészségi állapotban hunytak el. Egy rövid ideig dörzsölte a kis széket ("hogy feltöltse pozitív energiával") és aztán elhelyezte a fehér papírlappal fedett asztal közepén. A médium nem ért többet a székhez. Ildikó velem szemben ült, jobb kezünket lazán a székre tettük, míg bal kezünk az asztal szélén nyugodott.

"Kit akar hívni?" – kérdezte Bujka. Eleve elhatároztam, hogy Évit, az unokatestvéremet, akit Auschwitzban gyilkoltak meg, akarom felidézni és azért úgy válaszoltam: "Évát!" A férfi hangosan megkérdezte: „Kedves Éva, itt vagy közöttünk?" Csak harmadszorra kaptunk választ, amikor a szék könnyedén megrezzent kezünk alatt. A médium megköszönte a szellemnek, hogy eljött és megkérte, ha valóban ő Éva szelleme, rajzoljon a ceruza segítségével egy kört, ha pedig nem egy háromszöget. A szék gyorsan egy körhöz hasonló ábrát rajzolt. Most azt kértük a szellemtől (csak kényelmi okokból nevezem 'szellem'nek, mint ki fog derülni, nincs egyértelmű magyarázatom a jelenségre, amelynek tanúja voltam), azonosítsa magát, de a ceruza csak értelmetlen ábrákat rajzolt a papírra.

Bujka magyarázata szerint a szellem néha elveszíti képességét írott jelekkel kommunikálni, különösen, ha régebben búcsúzott el a földi léttől (a 'meghalt' szó tabu) és nekünk kell segíteni neki. Három vezetéknevet soroltam fel, amelyeket a médium a papírra írt: "Altmann, Schwarcz, Ungár". Meglepetésemre a szék megmozdult és habozás nélkül a helyes harmadikat körözte körül. Ezután három keresztnevet írt fel és megint helyesen lettem azonosítva, mint 'Robi' (szüleim és más rokonaim így hívnak). A továbbiakban a szellem azonosította nővérét Lillyt, az egyedülit a családból, aki túlélte a tábor szörnyűségeit, életkorát, amikor meggyilkolták (14) és szülővárosát (Érsekújvár). Úgy tűnt, hogy a lény már képes jobban kommunikálni és ezúttal én kérdeztem, emlékezik-e még a játékra, amelyet utoljára (vagy 12 éves koromban) játszottunk. A ceruza mintha lejegyezte volna a játék neveinek első betűit, de a folytatást nem tudtuk megfejteni. Azt is megkérdeztük találkozott-e anyjával, apjával. A válasz nemleges volt, a médium szerint, mert Évi már magasabb szintre került. A ceruza egy szívet rajzolt, majd egy virágot és a papírlap már annyira össze volt firkálva, hogy nem lehetett kivenni mi van ráírva, úgyhogy végül is tiszta oldalára fordítottuk a papírlapot.

Az utolsó kérdés, amelyet feltettem Évinek az volt, tud-e valamit mondani nekem a jövőről. Válasza "unoka, 2" nem volt túl meglepő, mivel fiúnk másfél éve nősült, de elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon úgy értette, hogy ikrek lesznek. Most érkeztünk el a szeánsz azon részéhez, amely számomra kétségessé tette teljes lefolyását. A 'szellem' búcsúszavai "szióka" és "légy jó", túl mainak hangzottak füleimnek. 1944-ben nem használtuk őket.

Ezután szükségét éreztem anyámat is hívni. A párbeszéd vele nem volt túl hosszú. Rövid azonosítás után, elmondtam, hogy szeretettel áldozunk emlékének és múlt év augusztusában családi látogatást tettünk szülőfalujában. Azután megemlítettem egyik lányunokánkat, Talt, aki családi vélemény szerint anyám reinkarnációja, nemcsak külső kinézésre, hanem ami személyiségét illeti is. 'Anyám szelleme' – a szék és a ceruza által – azt válaszolta, hogy a kislány nem rá üt, hanem anyjára, vagyis nagymamámra, akit nem ismertem, mert zsenge gyerekkoromban hunyt el.

Kérdésemre, akarna-e valami továbbit mondani, szegény anyám – egész életében akaratos volt és ez csak fokozódott utolsó éveiben, amikor apám halála, az idegen ország, amelynek nyelvét és kultúráját nem ismerte és a különféle öregkori nyavalyák kombinációja, keserűvé tették – egy annyira jellegzetesnek tűnő mondattal válaszolt, hogy hangosan felkacagtam: "Nem írok!" – mondta kurtán. Így aztán elbúcsúztunk.

A szeánsz befejezése után, Ildikó kijelentette, hogy nemcsak homályosan látta a két jelenséget, amellyel kommunikáltam, hanem 'hallotta' is válaszaikat, mielőtt a papírra kerültek. Azt is megkérdezte, hogy unokatestvéremnek hullámos haja volt-e. (Én kurta, fekete hajúnak ismertem, de lehet, hogy utolsó életévében hosszabbra növesztette).

Sajnos, az egész érdekfeszítő eseményből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy Ildikó tudat alatt befolyásolta a kis szék mozgását (és talán magam is bizonyos mértékben). Jól ismeri családunkat és legtöbb kérdésemre tudta a válaszokat, talán az Ungár vezetéknév kivételével. Távol áll tőlem, hogy jó barátomat csalással gyanúsítsam, de a szakirodalomban jól ismert a jelenség, amikor a szék, vagy másfajta szeánszok esetében a pohár, mozgását a résztvevők ujjizmai okozzák, ha teljesen akaratlanul is.

Számomra a szeánsz egy rendkívüli élmény volt és nem sajnálom az eléggé borsos összeget sem, amelyet Bujka Antal úrnak kifizettem (előre tudtam mi a szeánsz ára). Továbbra is kétkedéssel fogok viszonyulni a halál utáni léthez, de továbbra is tanulmányozni fogom a jelenséget, még ha szórakozáskép is, csak talán legközelebb olyan társat választok, aki kevésbé ismer.

Custom Search

SZELLEMIDÉZÉS - ELSŐ RÉSZ

Legújabb tapasztalataim nyomán ezen a téren, újra közlöm írásomat, amely eredetileg 2007. január 1-én jelent meg.

A “szellemek világát” gyerekkoromban fedeztem fel. A második világháború már a végét járta, amikor az akkori magyar kormány elkezdte a zsidó lakóság deportálását a haláltáborokba. A tervet csak a vidéken voltak képesek teljesíteni, mert – nagy szerencsénkre – amint a főváros zsidósága jutott volna sorra, a Vörös Hadsereg körülzárta a várost és nem lehetett sem be, se ki jutni. Azokat, akiknek nem sikerült hamis papirokkal, vagy barátoknál elbújni, a gettóba zárták és a kulcsot eldobták. Sok ezren pusztultak el az éhségtől, vagy betegségektől és mi, a többiek, csak azt remélhettük, hogy a háború véget ér, mielőtt a mi végünk is eljön. (Azok sem jártak jobban, akik a városban bújkáltak, a nyilasok ezrek rejtő helyét fedezték fel, sokszor árulkodás nyomán és vagy helyben lemészárolták őket, vagy a Dunába lőtték őket).

A sok hetes semmittevés ideje alatt a zsúfolt lakhelyeken, állandó bombázásoknak kitéve, elvágva mindennemü hirforrástól – rádió, újság, pósta, telefon – még az utcára sem mehettünk ki, külőnféle játékokkal próbáltuk az időt agyonütni.

„A legnépszerűbb, amelyben néha anyámmal és nénieimmel én is részt vehettem, a spirituális szeánsz volt. Egy nagy kartonlapra körbe az ABC betűi voltak felrajzolva, a belső kisebb körbe a számok 0-tól 9-ig. A lap közepén egy pohár nagyságú kis kör, az "IGEN" és "NEM" szavakkal két oldalán. A középső körre vékony poharat helyeztek és a négy résztvevő mindegyike, körülülve az asztalt, mutatóujjával könnyedén érintette a poharat, másik kezével könyökét támasztva. Valaki megkérdezte:

"Van itt valaki, kedves szellem?"

Ha az egyik újonc ilyenkor nevetésben tört ki, semmi sem történt. A veteránok megmagyarázták, hogy komolytalan magatartásunk miatt a szellem nem hajlandó megjelenni. (Könnyű volt nevetségest találni a furcsa ceremóniában. Az ember feltehette magának a kérdést: ha a pohár a "NEM"-re csúszott, ki volt az, aki a választ adta?) Azonban helyzetünk olyan reménytelen volt, hogy akartunk hinni. Ha sikerült megőrizni komolyságunkat, a pohár egy bizonyos idő múltán keringeni kezdett a karton lapon és a betűk és számok segítségével "válaszolt" kérdéseinkre. Máig sem tudom, mi mozgatta a poharat. Keringése néha olyan gyors volt, hogy elszökött ujjaink alól. A háború után anyám és nénikéim megesküdtek, hogy ők nem tolták a poharat.

Miket kérdeztünk?

Az adott helyzetben magától értődő kérdéseket. Mikor fejeződik be a háború? Mikor hal meg Hitler? És hasonlókat. A "szellem" – különféle szellemek jelentkeztek, köztük egy rabbi, aki a spanyol inkvizíció alatt halt máglyahalált –, válaszai általában nem váltak be, bár úgy rémlik, hogy Hitler halálának megjósolt időpontja (1944. július 20) kísértetiesen (!) összeesett az ellene intézett meghiúsult tiszti merénylet napjával.” *

Azóta keresek ősvényt a szellemek világába, sajnos sikertelenül. Valahol azt olvastam, a szellemek csak azok előtt jelennek meg akik akarják látni őket, akik nyitottságot mutatnak az okkult tünemények iránt. Én teljes egészemben nyitott voltam, de nincs különös beszámolni valóm, csak iszonyúan normális események történtek velem

Voltak időpontok az életemben, amikor nagyon egyedül éreztem magamat, mint pld. a túroczszentmártoni gimnázium internátusábán, ahol az egyetlen zsidó voltam sokszáz diák között. Nem mintha bántalmaztak volna, faji jellegű megjegyzéseket is ritkán hallottam, de egy fiún kivül, aki angol hajón született és külföldön nevelkedett (és egy zsidó családon, amelynél péntek esténként vacsoráztam), nem voltak barátaim. A lányokkal sem voltak sikereim, talán másokkal kellett volna próbálkoznom, de azok, amelyekkel randevúzni akartam, elutasítottak és nem a kinézésem miatt. Nem akartak egy zsidó társaságában mutatkozni és ezt nyíltan ki is jelentették.

Jól emlékszem, éjjel ébren feküdtem az alvóterem gyér megvilágitásában és a fehér menyezetet bámultam. Körülottem csend volt, csak ritmikus lélegzés, itt-ott horkolás hallatszott, én pedig koncentráltam Évire, unokanővéremre, akit édes testvéremnek éreztem (egyke vagyok) és a náci pribékek gyilkolták meg. Ádázul próbáltam felidézni a szellemét. Ha csakugyan léteznek szellemek, jelenjen meg, beszéljen hozzám, adjon valamilyen jelet – de semmi sem történt.

Sok évvel később, amikor még nőtlen voltam, Londonba utaztam. „A Belgrave téren véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratú táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, mióta a szellemek segítségével próbáltuk megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.

Olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartáson. Ez a benyomás még megerősödött, amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől, akikkel ”kapcsolatba lépett”.

”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.

”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”

”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.

Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által, néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk, aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.

Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések, mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.

Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép, amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen Évi alakja, akit Auschwitzban puskatussal vertek agyon a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek számára ismeretlen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket, mert idegen nyelvet beszélnek. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemeit és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.” **

Néhány évvel később újra Londonba látogattam, ezúttal a feleségemmel. Mielőtt Angliába érkeztünk, egy szép erdőbe kirándultunk Németországban és a családját is meglátogattuk Amszterdamban. Nejemet nagyon aggasztotta fiatalabb öccsének, egy érzékeny kamaszkorú fiúnak, a reakciója anyjuk minapi halálára.

Még otthon meséltem neki az élményemről annak idején a spiritualista központban és temészetesen kiváncsi lett és ő is oda akart látogatni.

Késésben voltunk, rohannunk kellett, hogy időben érkezzünk a kezdetre és ahogy történni szokott, amikor sietsz, a metró felmenő mozgólépcsője nem müködött. Feleségemnek a lépcsőmászás mindig nehezére esett és teljesen elfulladva érkezett meg a terembe ahol a seánszot tartották. A médium aznap is egy nő volt. Egy rövid ima után, becsukta a szemeit és transzba süllyedt. Nem kellett sokáig várnunk, amíg sorra kerültünk, de ezúttal a feleségem volt az, akihez a médium fordult. Röviden említette légzési nehézségeit, leírta a magas fákat, amelyek között néhány napja sétáltunk és ezután áttért „hozzátartozójára, aki gondot okoz neki”, vagyis az öccsére. A feleségem kikerekedett szemekkel hallgatta amint az idegen angol asszony úgy mesél róla, olyan részletekbe bocsátkozik, mintha az orvosi aktájából olvasná őket. A legfontosabb abban, amit a médium mondott az volt, hogy ez nem egy normális kamaszkorú zavar, hanem komoly lelki betegség, amellyel szakértőhöz kell fordulni.

Így is történt. Rövid idő múltán a család kénytelen volt a fiatal férfit korházba utalni. Körülbelül egy év után kiszabadult és ma is lelki problémákkal küzd és orvosságokat vesz be.

Izraelben is próbáltam spiritualistákat találni. Egy ezekben a körökben járatos hölgy engem is be akart hozni, de elhúnyt mielőtt teljesíthette volna ígéretét. Egy férfiről, aki állitólag szeanszokat rendezett és felírta a telefonszámomat, néhány nappal később az ujságban olvastam, hogy letartoztatták és szélhámossággal vádolják. Szerencsém volt, mert nagy összegeket sikerült kicsalni naiv áldozataiból.

Az utolsó tapasztalatom a szellemekkel másfajta volt, de ezt sem én kezdeményeztem.

Egy este Pesten egy kedves elvált hölgynél vacsoráztam. Előzőleg egy alkalommal említette, hogy kisfia meghalt, de nem bocsátkozott részletekbe és én sem faggattam. Négyen voltunk: A házi asszony, barátja, egy barátnőm és én. Ettünk, ittunk az asztalnál és közös barátokról pletykáltunk. Hirtelen erős, de kellemes pipadohány illatot éreztem. Körülnéztem, kerestem az illat forrását. Senkisem kelt fel az asztalról, senkisem gyújtott gyufát, vagy gyújtott rá.

„Ez az Árpika, eljött megtekinteni a vendégeket” – mondta a háziasszony.

„Amikor eljön, mindig ez az illat előzi meg” – tette hozzá a barátja.

Nagy zavarban voltunk, a barátnőm (ő is érezte az illatot) és én, de mivel a vendéglátóink az ügyet, mint egy közönséges, mindennapi eseményt kezelték, mi is úgy viszonyultunk hozzá és mégcsak a szempillánk sem rebbent. Ha a fiatal anya így birkózik meg a számunkra felfoghatatlan érzelmi megrendüléssel, miért játszanám én a hitetlen tamást.

Hangosan azt mondtam „Szia Árpika!” Nem kaptam választ, de ebben a bűvös pillanatban nem csodálkoztam volna, ha egy gyerekes hang válaszolt volna „Szióka!”

Nem félek a szellemektől, de én úgy látszik nem érdeklem őket. Ennek ellenére nem mondtam le arról, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni velük. Utolsó tapasztalataimról, egy további írásomban fogok beszámolni.

* A részlet „Itthon-Otthon” c. könyvemben jelent meg.

** A részlet az egyik előző blogomban jelent meg.