A LEGDRÁGÁBB AJÁNDÉK

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét.

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Egyedi keresés

ALKALMI KAPCSOLAT

Amikor Izraelbe érkeztünk, már várt a teherautó a kikötőben és a hajóról egyenesen a kibbutzba vittek, egy kis, zárt közösségbe. A katonaságba is együtt vonultunk be, egy olyan egységbe, amely megőrzi a kibbutzi társaságok keretét, úgyhogy alig volt alkalmam izraelieket megismerni. A kibbutzi ifjúság még gyerekcipőben járt és csoportunk vagy 15 lányán kívül, nem ismertem másokat.

Nagy örömmel fedeztem fel az alkalmi kapcsolat rovatot egy akkori politikai szennymagazinban, amely annak köszönhette népszerűségét, hogy zaftos pletykákat közölt különféle ’hírességekről‘ és országunkban először, meztelen fényképek is megjelentek lapjain.

Számomra ez a rovat nyitott ablakot a külső világba. Néhány lánnyal leveleztem, a legérdekesebbnek Malka tűnt, egy tanítónő Haifáról.

Néhány hónapos levelezés után, egy nap azzal jött elő, hogy Netanjába megy nyaralni és ugye jó lenne végre személyesen is talizni? Azon a hétvégén szüleimhez utaztam, a Netanjához közeli Herzliában és szombaton meglátogattam levelező partneremet szállójában. Amikor megláttam Malkát, sokkot kaptam. Puritán cserkészmozgalom neveltje voltam. A mi lányaink nem sminkelték magukat, a fiúk nem hordtak nyakkendőt, Malka vérző sebnek kinéző ajkai, kiabáló vörös lakkal bevont kéz és lábkörmei, számomra visszataszítónak tűntek.

Az ösztönöm azt sugalmazta „iszkolj el innen, amíg teheted”, de már késő volt. A küldött fénykép alapján Malka is felismert és lelkesen integetett felém. Ő és barátnője Szófi, kiemelt szeretettel vettek körül, úgy kezeltek, mint egy egzotikus díszállatot – és talán csakugyan az voltam számukra, egy naiv falusi fiú, akit még nem fertőzött meg a nagyvilág affektáltsága. Alapjában, a színpompás dekoráció alatt, Malka elég helyes lány volt.

Kettőig viháncoltunk a tengerparton, valahol megebédeltünk és utána a lányok azt javasolták, a délutáni sziesztára csatlakozzak hozzájuk szállodai szobájukban. Nagy zavarban voltam és ez még növekedett, amikor Malka és Szófi maguk közé fektettek a dupla ágyban. Ne aggódjatok, hozzám sem nyúltak, csak a hiúságom sérült meg zabolátlan és csípős nyelvüktől.

Dacára a feszültségnek két hiányosan öltözött nő közelsége miatt, a fáradság erősebb volt és már-már elnyomott az álom, amikor a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögül egy vékony vízsugár hangját hallottam. Valaki úgy látszik nem zárta be jól a csapot.

„A fürdőszobai csap csöpög” – motyogtam.

„Már csöpög a barátodnak” - mondta Szófi és a két lány vihogott.

Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és ez persze csak olaj volt a tűzre, a lányok még jobban kacarásztak. Imádom a nőket, de alig van a világon veszélyesebb dolog, mint amikor egy férfi két jó barátnő közé kerül. A délután azért valahogy elmúlt és este megérkezett Szófi amerikai barátja, egy Chevrolett luxus kocsiban, elektromos ablakokkal, bőrülésekkel, amelyhez hasonlót akkor alig láttak nálunk. Vacsorázni mentünk.

Az estét az azokban a napokban egyedüli Herzliai hotel, a „Sharon” bárjában fejeztük be. Ez is egy teljesen új élmény volt számomra, de amikor éjfél után kibotorkáltunk a bárból és leparkoltunk a sötét tengerparton, két Joan Collins után, aznap először lazának, fesztelennek éreztem magam és önbizalmam is visszatért.

A helyzet elég ismerős volt, egy kéjvágyó lány várja ölelésemet és az autó és a szénapajta sötétsége közötti különbség hirtelen jelentéktelennek tűnt. Amikor egy idő multán felbukkant az első ülés felett egy kócos fej és Szófi megérdeklődte mi a nagy helyzet, Malka (eléggé meglepetten) azt válaszolta:

„Tudod mit? Kibbutz tag barátom nem is olyan naiv, mint amilyennek látszik!”

Szófi barátja elvitt szüleim házáig. Malkának megígértem, hogy felhívom, de nem tartottam be ígéretemet és nem is írtam neki többé, de szájrúzsának édes zamata még sok évig velem maradt.

Egyedi keresés

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

Ti hisztek a csodákban? Én sem, de figyi ide mi történt velem e napokban.
Nettes postaládikómba lánclevél érkezett, abból a fajtából, amelyet általában olvasás nélkül törlök, de ez a bizonyos olyan bájosan volt megfogalmazva, hogy végigolvastam. Mint ilyen levelekben szokásos, kívánhatsz valamit és ha továbbküldöd tíz barátodnak, kívánságod megvalósul. Gyerekes, nemde?
Mint már említettem, nem hiszek az ilyen badarságokban, de ha már belementem, végig csináltam. Elképzeltem a leges-legkevésbé valószínű szcenáriumot, valami olyasmit, ami legvadabb álmaimban (és vannak ilyen álmaim, higgyétek el!) sem valósulhat meg és tíz személynek listámon továbbítottam a levcsit.
A legnagyobb elképedésemre kevesebb, mint 24 óra telt el és kívánságom teljesült. Most magyarázzátok meg nekem, mi a frász ez? Isteni csoda? Hiszen benne sem hiszek. Véletlen egybeesés? És mi történt volna, ha azt kívánom, hogy megüssem a főnyereményt?
Az már nem tartózik rátok mi volt a kívánságom. Elég, ha annyit mondok, hogy az utána következő napokban mintha a felhőkben libegtem volna. Úgy tűnt nekem, most már minden lehetséges és nincs semmi a világon, amire nem lennék képes. Sürgősen írtam a lánclevél tíz címzettjének, de már a kukába dobták. Okos palik, de így aztán nem tudom, mások kívánsága is teljesült-e. Ismerőseim körében nem láttam embereket fülig érő vigyorral és talán jobb is így. Nem mintha irigyeltem volna mások boldogságát, de egy olyan világ, amelyben minden fenékig tejfel, véleményem szerint kiállhatatlan lenne.
Csak akkor vagyunk képesek értékelni egy álom beteljesülését, ha amikor álmodunk, tudatában vagyunk annak, hogy ez mindössze egy álom!

*********
Mit mond az ősi kínai mondás? Jól gondold meg, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül. Fenti írásom 2005 áprilisában jelent meg. Nem magyarul, mert kívánságom beteljesülése egy olyan személlyel volt kapcsolatos, aki érti e nyelvet és nem akartam tudomására hozni milyen reményeket táplálok iránta. Azóta négy év telt el. Ma már elolvashatja: Ő is tudja már, az álom és a valóság között áthidalhatlan űr tátong. Nem igaz, hogy nem lehet szél ellen vizelni, csak nedves leszel. Szent igaz, nagyot csalódtam, de mégsem sajnálom a történteket, érdekes évek voltak ezek, tanultam egy-két dolgot magamról, másokról és ami a legfontosabb számomra: egy másik álmomat sikerült megvalósítani, elkezdtem írni!
Fenti írásommal indítottam el héber blogomat. Azóta 198 további elmefuttatásomat közöltem és az utolsót, amely két napja jelent meg, közel 400 olvasó tisztelte meg figyelmével. Nem akarom - és még ha akarnám is, sem tudnám - megváltoztatni a világot, csak óriási elégedettséget érzek, mert módomban van megosztani gondolataimat, élményeimet, apró történeteimet, azokkal, akiket érdekel az ilyesmi.
Kívánhat egy ember ennél többet?

Egyedi keresés

EPEKEDÉS MAMÁM FŐZTE IRÁNT

Az izraeli hébernyelvű Magyar Kultúra Fórum tagjainak - a legtöbbjük második, vagy akár harmadik generációs magyar nyelvű családok leszármazottai, akik csak néhány szót tudnak magyarul - kedvenc beszédtárgya a magyar konyha. Sok hagyományos recept található a Fórumon és gyakran viharos viták dúlnak arról, miként készített el bizonyos étel kedvenceket a mama, vagy nagymama. Sokszor még az is vitás, mi a pontos neve egy-egy fogásnak és ilyenkor nekünk néhánynak, akik beszéljük a nyelvet, kell pontot tenni a vitára. Áprilisban a Fórum egy ételfesztivált is rendez, amelyre minden résztvevő a saját főztjét hozza el.
A napokban egy új Fórum tag egy fogas kérdést tett fel: „mi a ’pozol’ receptje?” Zavarba jöttünk. Ilyen nevű ételről senki sem hallott, de aztán hirtelen valaki kapcsolt. A pacalról van szó (angolosan kiejtve a ’pozol’ pacalnak hangzik) és a pacal pörköltöt persze sokan ismerik, bár sokan viszolyognak tőle. Mit is mond róla a mesterszakács Halász István: „sokan szeretik, de aki nem szereti, nagyon nem szereti!”
Gyerekkoromban Kassán, szüleim egy társaság tagjai voltak, amely havonta más tagok házában jött össze pacal lakomára. Alaposan bevésődött az emlékeimbe az eset, amikor a társaság hozzánk volt hivatalos és villanyszünet támadt. Mire a rövidzárlatot megjavították, odaégett a pacal. Micsoda blamázs! Az este a társaság étteremben kényszerült csillapítani az éhségét.
Az 50-es években Izraelnek még sok százezernyi magyar lakosa volt, amelyek megőrizték kultúrájukat is. Az „Új Kelet” - a mai napig az egyetlen magyar napilap Magyarországon kívül - virágzott, itt turnéztak a legnevesebb magyar művészek és a Karmel piacon üzemelő magyar hentesboltokban, a legismertebb közülük „Bobi”volt, a sok magyar hús különlegesség között, pacalt is lehetett kapni.
Anyám már sok éve nem él, Tel Avivban nincsenek már magyar hentesek és a pacal csak, mint ’kirse’, iraki, vagy marokkói nevén kapható, nem is minden boltban. Néha azért rávásik a fogam és megkeresem. A családomban rajtam kívül csak fiam kedvelte a ’padlórongyokat’ (ahogy viccesen hívta a pacalt), de mióta vegetáriánus lett, csak egyedül élvezhetem ezt a különleges zamatú ínyencséget.
Jiddisül a pacal neve ’flacske’. Sok éve volt a Shenkin utcában, nem messze lakásomtól, egy étterem, ahol a hagyományos zsidó ételek egyike pacal volt. Bő és sűrű fehér szósszal készítették péntekente, jó volt kitunkolni friss barchesszel. Ma csak kevés helyen lehet pacalt enni. Egyszer ettem bolgár étteremben egy elég ízletes ’skembe’ nevű pacal levest (a törökök is ezen a néven ismerik). Az iraki és konyha művészei állítólag csípősen, csicseriborsóval készítik el. A legnagyobb meglepi ez év januárjában Madridban ért, amikor egy étterem étlapján a ’pacal madridi módra’ tételt fedeztem fel. Persze azt rendeltem, de a madridi mód teljesen olyan volt mintha magyar szakács főzte volna.
Minden Magyarországi látogatásomon igyekszek legalább egyszer pacalt enni. Miért csak egyszer? Mert sok más kedvenc ételem van és alig győzöm őket végigkóstolni. Haza is szoktam hozni magammal néhány pacal pörkölt konzervet. Nem rosszak, de persze az otthoni főzte jobb. Amikor egyszer barátaim Pestre utaztak és megkérdezték mit hozzanak nekem, azt válaszoltam pacalt, de úgy látszik nem magyaráztam magamat meg kellően és egy kiló fagyasztott húst cipeltek magukkal szegények. Megfőztem és nagyon élveztem.
Magyar barátaim ismerik ízlésemet - ha nem is osztják mindig. Jó néhány éve síelni mentem az olasz Dolomitokba és kétszobás lakásra tettem szert. Mivel a nejem hadilábon áll a síeléssel és nem szeretek egyedül lenni idegenben, egy magyar barátnőt és két gyerekét hívtam meg, csatlakozzanak hozzám. A hölgy autójával jött Magyarországról és életem egyik legszebb ajándékát hozta magával: egy nagy lábos pacal pörköltet, amelyet külön nekem főzött (nem olvadt fel a mínusz 10 fokos hidegben).
Nagyon finom volt, de nekem kellett egyedül elfogyasztanom. Barátaim ilyesmit nem esznek.

Egyedi keresés