A SZÁMÍTÓGÉP: SZOLGÁNK, VAGY URUNK?

Élénken emlékszem még azokra a napokra, amikor az első számítógép megjelent irodámban. Mindjárt melegen felkaroltam, mert gyökeresen megváltoztatta munkámat. Nemcsak könnyebbé tette, de eredményesebbé is. Régebben egy okirat elkészítése hosszadalmas és fárasztó folyamat volt, kezdve a gépírónők kegyeire és helyesírási képességeire való támaszkodással, követve egynéhány korrektúrával és végül az okirat sokszorosításával a kézpiszkító Gestetner stencil készülékkel. Egyszerre saját magam voltam képes előállítani olyan formájú okiratot, annyi példányban, amelyre a kedvem szottyant, de a szortírozásuk és későbbi megtalálásuk is gyerekjátékká vált. Manapság néhány billentyű lenyomásával minden irat megtalálható -- akkor is, ha jó néhány éve kelt és olyanoktól ered, akik rég nyugdíjba vonultak -- könnyen olvasható és kinyomtatható, mintha csak ma keletkezett volna.
Azóta persze a számítógép behatolt életünk minden zugába, otthonunkba is és a fiatalok el sem tudják képzelni maguknak, miként boldogultunk valaha nélküle. Óvodás csöppségek a számítógép és más elektronikus készülékek használatát előbb sajátítják el, mint az írás-olvasás fortélyait. A suliban az összeadást, kivonást, szorzást, osztást még a hagyományos módon tanítják, de a mindennapban inkább a kalkulátorhoz nyújtjuk ki kezünket. A ‘számítógép üzemzavar’ kifejezés életünk szerves része lett. Ha megtörténik, úgy tűnik, mintha leállna az élet. Közhasznú szolgáltatások, bankok, posta, klinikák, állami hivatalok, repülőtársaságok, szupermarketek, leállnak. 2003-ban például olyasmi is előfordult, hogy szoftverhiba miatt „Észak és Közép-nyugat Amerikát áramszünet sújtotta, amely hozzávetőleg 50 millió embert érintett és közel 6 milliárd dolláros kárt okozott”.
Néhány további találomra kiválasztott hír:
„Az adatbázisszerver merevlemezeinél felmerült probléma a vártnál komolyabbnak bizonyult, ezért a rendkívüli üzemszünet kedden 17:00 órától előreláthatólag szerdán 06:00 óráig fog tartani. Az okozott kellemetlenségért elnézést kérünk a felhasználóktól.”
„Egy számítógépes hiba miatt csökkent hirtelen a magassága egy Qantas gépnek közölték ausztrál légi biztonsági szakértők. A légitársaság Szingapúrból az ausztráliai Perth városába tartó gépe először kétszáz métert zuhant, majd a magasság visszanyerése után nagyjából 120 métert. A hirtelen magasságcsökkenés miatt 13 utas és egy légiutas-kísérő súlyos sérüléseket szenvedett és a fedélzeten lévő további 313 ember nagy része kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet. A gép egy katonai bázison hajtott végre kényszerleszállást.
Az eset körülményeit vizsgáló szakértők pénteken nyilvánosságra hozott, előzetes jelentése szerint, a számítógépes rendszer egyik eleme egy hiba miatt rossz adatokat küldött a repülés-ellenőrző egységnek, a robotpilóta leállását eredményezve. A szakértők azt azonban még nem tudják, hogy mi okozta a hibát az egyébként nagyon megbízható berendezésben.”
„Egyik levelezőszerverünk meghibásodása miatt az azon tárolt adatokat másik rendszerbe telepítettük át. Az áttelepítés folyamán bizonyos POP3, MAIL RELAY, FTP és WEB szolgáltatások időszakosan nem elérhetőek. Kérjük azon ügyfeleinket, akiknél a felsorolt szolgáltatások valamelyikében zavarok tapasztalhatóak, azt mihamarabb jelezzék ügyfélszolgálatunkon.”
„Hibás számítógépes modellezés okozta a Columbia vesztét. A Columbia katasztrófáját vizsgáló bizottság szerint hibás adatokat tartalmazott az a számítógépes modell, ami meggyőzte a mérnököket, hogy az űrsikló biztonságosan visszatérhet a Földre.”
„Több mint 40 nagyobb amerikai reptéren okozott komoly fennakadásokat az FAA számítógépes hálózatának összeomlása. Egyes járatok több órát is késtek és további problémák várhatóak.”
„Az előző napi szerver meghibásodás kapcsán felmerült zavarokat elhárítottuk. Probléma esetén feltétlenül hívják ügyfélszolgálatunkat.”
Néhány napja feleségemmel egy új lámpát akartunk vásárolni lakásunkba. Találtunk egyet, amely tetszett és azon a bizonyos hétvégén 70%-os kedvezménnyel árulták. Jelentős kedvezmény, ugyebár? A kiválasztott áruval a kasszához járultunk, de a pénztáros valamilyen okból nem tudta bejegyezni a vásárlást számítógépébe és kérte, hogy térjünk vissza másnap.
A következő estén újra megjelentünk az üzletben, de aznap is nehézségek merültek fel vásárlásunk megvalósításában. Megtudtuk, hogy az árcsökkentés véget ért és a számítógép, amelybe az új adatokat táplálták be, nem volt hajlandó elfogadni a kedvezményes árat. A pénztáros felhívta a központot, szakértők utasítása alapján különféle kódokat ütött be gépébe, de az csökönyösen csak a teljes árat mutatta fel, a nekünk járó kedvezmény nélkül.
Az üzletvezető elnézésünket kérte, feljegyezte telefonszámunkat és megígérte, felhív minket amint megoldást találnak a problémára. Még két nap telt el, amíg szólt a telefon, harmadszor is elmentünk az üzletbe és örömmel jelenhetem, hogy végül is megkaptuk a lámpát 125 sékelért 420 helyett.
Ez az ügy tehát a mi részünkről sikeresen befejeződött, de ez alkalommal feltettem magamnak a kérdést: „Ki itt tulajdonképpen a főnök?” Az üzlet érdeke nekem valamit redukált áron eladni és a készülék, amelynek egyedüli célja az emberiséget szolgálni, ezt megakadályozza? Hová a csudába jutottunk és hová fogunk még jutni?
A felgyorsult számítógépesítési folyamat bizonyára folytatódni fog, de nehéz előre látni miként fog az életünk kinézni egy-két generáció múlva. Ne felejtsük el, a mobiltelefonos forradalom például összesen vagy 30 éve tört ki (hol, ha nem Japánban?) és a készülék tömeges elterjedése csak a 90-es évek közepén kezdődött el. Ma még a legszegényebb és visszamaradottabb országokban is minden felnőttnek és majdnem minden gyereknek van mobilja és dacára a zajártalomnak nyilvános helyeken, mint a tömegközlekedésben, a liftekben, a legfanatikusabb környezetvédő harcosok sem javasolják megtiltani használatát. Hamarosan az Internet is bárhol elérhető lesz, éppúgy, mint ma a rádióadások és a telefonkapcsolat.
Felvetődik a kérdés: nem fogjuk-e fokozatosan elveszíteni alapvető adottságainkat, az uralmat életünk felett, határozó képességünket mindennapi ügyekben és rabszolgájává válunk egy gépnek, amely csupán azért keletkezett, hogy életünket könnyebbé tegye? Nem fog-e eljönni az a nap, amikor valami harapnivalót fogunk keresni a hűtőszekrényben és a háztartásunkat vezető számítógép nem fogja megengedni a kivételét az egészségünkre ártalmas élelmiszereknek, amelyek megnövelhetik a koleszterin szintet vérünkben, vagy lezárja a bejárati ajtókat és nem engedi meg, hogy munkába menjünk, amikor lázasak vagyunk, antibiotikumot kever az italunkba, saját ‘akaratából ’ kihívja az orvost? Vajon a számítógép autónkban nem fogja meggátolni a hajtást törvényen felüli sebességgel?
Azt fogjátok mondani, túlzásba viszem a dolgokat, ezek csak egy SF rajongó fantáziái. Talán túlzok egy kicsit, de csak azért, hogy figyelmeztessek a veszélyre. Aki ismer, tudja, esküdt híve vagyok a számítógépnek és naponta sok órát töltök a billentyűzetén pötyögtetve, de néha azon tűnődök, mennyire volt a reakciója annak a bizonyos frusztrált német számítógép felhasználónak (az eset alább van leírva) túlzott, kivételes, vagy inkább egy olyan érzelmet fejezett ki amelyet időnként mindannyian érzünk?
„Mindegyikünkkel megtörténhet: a számítógép leáll, magától kikapcsol és minden jel szerint megkergül. Részünknek káromkodás szalad ki száján és remélik, minden jóra fordul, de vannak olyanok, akik a gépet kidobják az ablakból. Ez volt az, ami Hannoverben, Németországban történt. A számítógép tulaját mindjárt megkérdezték miért tett ilyen szélsőséges lépést. Megmagyarázta, hogy a számítógép idegesítette és azért hajította ki az ablakon.
„Ki nem akart már ilyesmit tenni?” – tűnődött a rendőrség szóvivője. A rendőrök szolidaritást vállaltak a szerencsétlen technofóbbal és nem tettek ellene lépéseket a közcsend megzavarása miatt. Csak utasították, takarítsa el gépe roncsait.”

Egyedi keresés

SZENES HANNA - KÖZÜLÜNK VALÓ

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.
A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.
Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?
Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.
Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.
Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.
Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték.
Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.
Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.
Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.
Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb, hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.
Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Egyedi keresés

NIGÉRIAI CSALÁS - ÚJ VERZIÓ

Feltételezem, mindenki, akinek e-mail címe van – és kinek nincs manapság? – kapott már levelet vadidegenektől Nigériából, vagy más afrikai országból, amelyben segítségét kérik egy mesés, sokmilliós vagyon kimenekítésére országukból, vagy elhalt/meggyilkolt rokonuk által rájuk hagyott csillagászati összegű bankbetétének átutalására más országbeli bankból. A levél szerzője a címzettnek búsás,15-30 százalékos jutalékot ígér, egy szerény (aránylag a csaliban említett összeghez) előleg ellenében, a pénzügyi transzakció lebonyolítására szükséges különböző költségekre, mint ügyvédi honorárium, kormányhivatalnokok megvesztegetése, stb. Az effajta átverést nigériai csalásnak nevezik, mert legtöbbjük eredete Nigéria. Furcsa, nem? Egy 130 millió lakosú országnak ez az egyik fő exportja. További neve is van, 419-es csalás, a nigériai büntetőtörvénykönyv az ilyen visszaéléseket büntető paragrafusára utalva.
Léteznek más variációk is. Így például gratulálnak a címzett váratlan örökségéhez (tök ismeretlen rokona után), vagy lottó nyereményéhez, de persze, mielőtt az összeget átutalhatnák bankszámlájára, borsós adót kell fizetnie.
A beugrató üzik nagy részét a szolgáltatók spam filterjei kiszűrik, de még így is, évente hoax levelek százai érkeznek minden címre és dacára a figyelmeztető cikkeknek az Interneten, az újságokban, sok hiszékeny hullámlovas bekapja a horgot, remélve, hogy az ő saját esetében nincs csalásról szó és jelentős összegeket utal át a szélhámosok számlájára. Ennek az is lehet az oka, hogy a levelek szerzői egyre újabb és rafináltabb módszereket találnak ki. Ha senki sem ugrana be nekik, a levélözön hamarosan megszűnne.
Az Internet feltalálása előtt is ismerték a tarhálókat. Az egyikről, azt hiszem Antonio volt a neve, az izraeli lapok sokat cikkeztek a -70es években. Módszere az volt, fényűző kocsija mellett állva, leszólított arra járó turistákat és elpanaszolta, táviratot kapott az apja, vagy anyja súlyos betegségéről és sürgősen haza kell térnie, de ideiglenesen likviditási nehézségei vannak. Nem akar koldulni, de autója csomagtartójában van ’véletlenül‘ egy vadonatúj bőrkabát – feleségének vette ajándékul –amelyet most kénytelen eladni a benzinköltségek fedezésére. Az egészben az a furcsa, néhányan honfitársaim közül, akik megvették a kabátot, azt írták, nem érzik becsapva magukat, mert jó minőségű árut kaptak nagyon jutányos áron.
Meglepetésemre, egyszer Párizsban, nem messze az Eiffel toronytól, én is összefutottam az említett pasival. Egy szimpatikus, jól öltözött úr, szép Mercivel, előzékenyen fordult hozzám – először franciául, aztán németül és végül angolul – de amikor elkezdte panaszát ecsetelni (beteg családtag, pillanatnyi fizetésképtelenség), akaratlanul elmosolyogtam magamat. A férfi kissé sértődötten kérdezte, mi ebben a muris.
„Ön híres ember nálunk” – válaszoltam – „segíteni sajnos nem tudok, mert nincs szükségem kabátra, de örülök, hogy megismerhettem”.
Antonio kevésbé örült, de veszteségét, mint úriember fogadta el, beült kocsijába és elhajtott.
Ami a csali leveleket illeti, azt hittem könnyen felismerem őket, akármilyen formát is öltenek. Általában már az első választékosan megfogalmazott angol mondat után rájövök, milyen fajta küldeményről van szó és egy billentyűnyomással a kukába küldöm, de a múlt héten valami egész másnak lettem kitéve, amikor egy weblapon, amelyre feliratkoztam, személyes jellegű levelet kaptam. Megpróbálom visszaadni jellegét:
„Szia. Nagyon elvezet írni neked a xxx.xxx.com-ban a te profilolvasás után. Fontos jó komunikáció, mert sok dolog vannak megosztani egymás. Meg lehet ismerhetni egymás és megtudni mi történt énben. Jövőben újra posta neked, én cím xxxx@yahoo.com. Utána látni én fenyképem, hogy te tudni milyen én. Kérem probal írni e-mail címre, mert én nem mindig tud lenni ott weblap. Várni te hamar helybenhagyás és lehet isten megáld te, hogy válaszol. Szeretettel és öszinte, Rosie.”
Már az is újdonság volt, hogy a levél héber nyelvű volt – mégha silány nyelvezetű is – (alatta volt egy angol verzió is, egy kicsit kevésbé torz stílusú) és nem tartalmazott semmilyen pénzügyi célzást. Angolul válaszoltam Rosienak, megmagyaráztam, idősebb ember vagyok, családos és megkérdeztem, nem tévedett-e amikor hozzám fordult. Nem hinném, hogy érdekelné a levelezés velem. Válaszában elmondta, 23 éves lány, akinek el kellett menekülnie Libériából, miután meggyilkolták szüleit és most egy szenegáli menekült táborban él. Csatolt két fényképet is. Én is újra válaszoltam, kifejeztem részvétemet és megértésemet, mert magam is a holokauszt áldozata voltam. Még most sem sejtettem, hogy a zsebembe akarnak nyúlni. Ha volt egyáltalán valamilyen gyanúm, inkább az volt, hogy egy pornó weblapra akar betoborozni és a következő leveléhez mutatósabb fotókat csatol, de akkor egyszerre kibújt a szög a zsákból.
Nem másolom ide le az egész levelet, de a szélhámosnő (aki persze éppúgy férfi is lehetett volna) megköszönte istennek, hogy behozott engem az életébe, leírta nehéz életét a táborban és elmondta, a helyi pap az egyetlen személy, akiben megbízhat. Megadta a pap telefon számát és kérte, hívjam fel 15 órakor szenegáli időszámítás szerint. Most jött el a lehúzási kísérlet ideje. A levél szerint, apja 5.3 millió dollárt hagyott rá, a pénz egy titkos bankbetéten van Londonban és külföldi partnerre van szüksége, hogy kézhez kapja jussát. Ha megsegítem, együtt élhetünk gazdagon és boldogan, akármelyik általam választott országban és ő egész életemben gondomat fogja viselni. A levél szerzője megesketett, ne áruljam el titkát, mert ha a tábor többi lakosa megtudja, ez életébe kerülhet.
E levél után, persze véget vetettem kapcsolataimnak ’Rosieval‘, de utólag rájöttem, hogy sokkal kevésbé vagyok értesülve a nigériai csalók legkorszerűbb módszereiről, minthogy gondoltam volna. Miután a keresőgépbe betápláltam a „menekült tábor, Szenegál” szavakat, a http://www.joewein.de/sw/419-penpal.htm weblapon megtaláltam majdnem szóbeli másolatát levelezőtársam utolsó levelének.
Az egyedüli újdonság, amelyet mégis felmutathatok, a Rosie név. A weblapon szerepelő levelek aláírói Miss clara, miss saratu, toya dani, Miss Trecy Bongo és más női nevek voltak. A Rosie név mintha számomra lett volna kitalálva.
És még egy tény, amelyet a fenti weblap nem említ: egy helyes fekete lány két fényképe is a birtokomban maradt.

Egyedi keresés