SCHMALZ

Figyelmeztetés: Ez az írásom hús-evő kannibáloknak szól. Vegetáriánusok, én figyelmeztettelek benneteket!

Németül és jiddisül a schmalz szó zsírt jelent, de az amerikai angolban és más nyelveken is, a túl szentimentális, émelyítőileg érzelgő zenét, vagy más alkotásokat, írják le vele. Ebben az írásomban inkább a szó eredeti értelme érdekel, amely állati háj kisütésénél keletkező zsiradékot jelent.
Gyerekkoromban a disznózsír nem került be házunkba, mint általában tisztességes zsidó ember házába. Mi inkább a drágább liba, vagy esetleg kacsazsírt használtuk. A libát akkoriban a zsidók disznajának hívták, mert ugyanazon finomságok legtöbbjét lehet belőle elkészíteni, mint a disznóhúsból..
Anyám, hasonlóan más ismerős családanyákhoz is, minden pénteken egy libát vett és ebből az árva jószágból táplálkozott családunk az egész hét folyamán, persze más-más formában. Azokban a napokban az asszonyok inkább egész szárnyasakat vásároltak, tollatlanul, megtisztítva és ők maguk trancsírozták őket fel és osztották adagokra. A legnagyobb rejtély mindig a máj volt. A fontos információt súlyáról széles ismeretségi körünk még aznap reggel egymás tudomására hozta és amikor valamelyüknek mázlija támadt és különlegesen nagy májra – 70-80 dekásra – bukkant, az irigy szomszédnők a házába tódultak, meggusztálni a ritka leletet.
A májat családunkban aznap ebédre szolgálták fel, sok hagymával, alaposan megpaprikázva, sötétpiros barnára sütve, élvezet volt a szem és nemcsak az íny számára. (Ez könnyű ételnek számított, a nehéz meleg vacsora előtt. A hét más estéin hideget vacsiztunk). Péntek este a menün hagyományosan becsinált volt – nem leves, hanem fő fogás – sűrű fokhagymás, petrezselymes szósszal, ideális a tunkolásra barchesszel (szombati és ünnepi fonott fehér kalács, mákkal meghintve).
Szombat délre sült liba volt. Kedvenc ínyencfalatom volt a háromszög alakú, zsírós püspökfalat, de sajnos csak egy jut belőle minden libára és papám is imádta.
A hét folyamán fokozatosan átcsámcsogtuk magunkat – anyám kitűnő szakács volt – a liba részein. A maradék májat hidegen fogyasztottuk el vacsorára, kis szeletekben, finom zsírral megkent kenyéren, de akinek kedve volt rá, töpörtyűt (vagy tepertőt, kinek melyik tetszik) is rakhatott rá, ha még maradt a pogácsa elkészítése után. A szárazabb mellhús egy részéből fasírt lett készítve, de a töltött nyakba is jutott húsából. Az aprólékból anyám fenséges ragú levest főzött, de készülhetett belőle ludaskása is.
Ami a disznózsírt illeti, először a suliban kóstoltam belőle. Zsidó elemibe jártam, de sok nem-zsidó tanulótársam is volt. Az egyedüli különbség közöttünk az volt, hogy más hittanórákra jártunk. Volt még egy különbség, melyet akkor nem vettem észre: Mi zsidó gyerekek felvágottas, vagy sajtos kenyeret hoztunk tízóraira, míg a többiek, disznózsírosat. Ha megkérdeztek volna ennek az okára, ezt egyszerűen családjaink különböző gazdasági helyzetével magyaráztam volna. Osztályharc emiatt nem tört ki közöttünk, pont mi voltunk azok, akik irigyeltük "szerencsés" társainkat finom uzsonnájukért. Szüleink bizony nagyon megrökönyödtek volna, ha megtudják, minden alkalmat kihasználtunk, hogy kenyereinket elcserélhessük.
Azóta sok év telt el. Azt hittem, a világon ma már mindenki tud a telitett zsírsavakat tartalmazó – állati eredetű – zsírok káros hatásáról és igyekszik egészségesen táplálkozni. Néhány éve meglátogattam egyik pesti barátnőmet, egy kb. 40-es kedves hölgyet. Amíg a sparhert körül sürgölődött, én a konyhaasztal mellett kávéztam és figyeltem amint kiolvasztja a húst, összevágja a zöldséget, meghámozza a krumplit. Egyszer csak kivett a hűtőszekrényből egy viaszkos papírfélébe csomagolt téglaalakú fehéres tömböt és levágott belőle egy darabot. Csak amikor a serpenyőbe ejtette, jöttem rá, hogy valamilyen zsiradékról van szó.
„Ez mi?” – kérdeztem.
„Hát mi lenne? Disznózsír.”
Elképedtem (és nem a kóserság miatt). Kifakadtam:
„Azt hittem, hogy ezt csak nagyanyáink használták a 20-ik század elején és azóta haladt egyet a világ. Ez egy ártalmas, tömény koleszterint tartalmazó zsiradék, a szívrohamhoz vezető legrövidebb út. Ma már máshogy főznek.”
Vendéglátónőm gúnyos kérdésére, a véleményem szerint miket használnak ma, azt válaszoltam:
„Mondjuk olivaolajt, repce olajt.”
Tovább faggatott:
„És kik azok akik ezeket használják?”
„Például az olaszok, franciák” – mondtam. Jó konyhájukról ismert népeket akartam említeni, nem az izraelieket.
Most aztán barátnőm csakugyan begurult:
„A taljánok dalos madarakat zabálnak, a franciák meg lovakat és őket hozod fel példának? Köszönöm szépen a tanácsodat, én inkább megmaradok nagyim hagyományos receptjeinél. Bárcsak én tudnék olyan jól főzni.”
Itt feladtam a vitát. Úgy látszik, vannak a világon még olyan zúgok, ahova a cuisine nouveau nem hatolt be.
Az ebéd azért ízletes volt.

Egyedi keresés

IDŐUTAZÁS

Amióta először hallottam a fogalomról, érdekelt az időutazás. Wells könyve, az „Időgép”volt az első, amelyet a tárgyról olvastam, de Mark Twain humoros stílusa, a „Egy Jenki Arthur Király Udvarában”, inkább kedvemre volt. A mai napokhoz közelebbi időkben, az „Időalagút” című TV sorozat nem tűnt ugyan ki kifinomult ízlésével, fantáziámat mégis felpezsdítette, mert egyik kedvencemmel, a történelemmel, foglalkozott. Persze a „Vissza a Jövőbe” trilógiát is élveztem.
Az időutazás fizikai szempontjai nem nagyon érdekelnek – talán azért is, mert fizikai ismereteim a nullához közelítenek és az időparadoxonokban, amelyekhez az effajta utazás vezethet (a legismertebb közöttük a nagyapa-paradoxon), sem szeretnék ezúttal elmélyedni. Ami igazán érdekel, azok a személyes filozófiai szempontok. Mihez fognék, ha lehetőségem támadna visszautazni az időben? Milyen korszakokat látogatnák meg, kikkel szeretnék találkozni, milyen eseményeket szeretnék megváltoztatni, meg ehhez hasonlók.
Benneteket nem bosszant néha a múlt megváltozatlansága? Az, hogy a megtörtént eseményeket nem lehet megmásítani, lehetetlen visszaszívni a kimondott szavakat, jóvátenni tragikus bakikat? Mint kisgyerekek, amikor a merénylő kivont késsel lopakodott feléje, nem kiabáltátok oda a film hősének: „Vigyázz, mögötted!”?
Aki ismer, tudja, a népem több mint harmadát elpusztító és családomban pótolatlan hézagokat hagyó, iszonyú Holokauszt tárgya gyakran foglakoztat és írásaim jelentős részének vezérmotívuma is. Ha hirtelen lehetővé válna számomra az időutazás, habozás nélkül a második Világháború előtti időket választanám. Talán 1938-ba térnék vissza, a müncheni egyezmény és a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása utáni napokba, vagy inkább 1939 márciusába, amikor Csehszlovákiát szétdarabolták és a nácikon kívül, a magyarok és lengyelek is nagy darabokhoz jutottak területéből.
Megpróbálnám figyelmeztetni a közeledő veszélyről rokonaimat Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és persze a közvetlen közelemben élőket is Budapesten, kezdve szüleimmel (akik túlélték a háborút, de olyan ’élményeket’ szereztek, amelyek nem sokkal járultak hozzá testi és lelki egészségükhöz).
A zsidóság vezetőségével is kapcsolatot teremtenék és körvonalaznám előtte a következő néhány év eseményeit. Bár kijelentettem, nem foglalkozok az időutazás fizikai aspektusával, a feltevés, hogy képzeletbeli utamra valamilyen kézzelfogható dokumentációt, könyveket, fényképeket, audiovizuális felvételeket, vihetnék magammal, számomra is túl fantasztikusnak tűnik, úgyhogy csak szavaimmal próbálhatnám meggyőzni őket..
Nem vagyok annyira naiv, hogy azt hinném szóbeli beszámolóm következtében Kelet Európa zsidósága elárasztaná a diplomatikus képviseleteket és tömegesen vándorolna ki, biztonságosabb partokat keresve. Végül is, ha nem élnének közöttünk Holokauszt túlélők, nem állna rendelkezésünkre bőséges és részletes dokumentáció, az örült ötlet, hogy a 20-ik század közepén Közép-Európában, egy u. n. kultúrnép elhatározhatja, kiírt egy másikat és ördögi elgondolása nagy részben sikeres is, totális abszurdumnak tűnne. Lehet, hogy rokonaim, barátaink egy része hinne nekem, de mi lenne a vezetőség hozzáállása?
Néhány fogolynak sikerült megszökni az Auschwitzi és Birkenaui megsemmisítő táborokból és beszámolni a zsidó közösség képviselőinek a tömeges mészárlásról és a gázkamrákról. A legismertebb eset „Az Auschwitz Jegyzőkönyv”, amelyet 1944 áprilisában Rudolf Vrba és Alfred Wetzler elbeszélése alapján állították össze és még az év májusában, a tömeges deportációk kezdete előtt, eljutott a szlovák és magyar zsidó vezetőséghez. A jegyzőkönyvek részeit közölte a New York Times és a BBC is sugározta. Az információt nem tárták a zsidó nagyközönség elé, talán, mert nem akartak pánikot kelteni. A német megszállás után 1944 márciusában, a menekülés útjainak nagy része már zárva volt, de ha az emberek tudták volna mi lesz a sorsuk a deportáló szerelvények végállomásán, kevésbé engedelmesen hagyták volna magukat bevagonírozni.
1939 első hónapjaiban még minden lehetséges volt. A háború csak szeptemberben tört ki, a vonatok rendszeresen közlekedtek, a zsidó bankszámlák még nem lettek zárolva, a magánvagyon elkobozva és akinek valami pénze volt, kivándorolhatott volna olyan országokba amelyek hajlandók voltak bevándorlókat befogadni, de mi lett volna a lengyel, szlovák, magyar, szovjet-uniói vagyontalan millióknak a sorsa? A kérdésre lehetetlen pontos választ adni, de a tény, hogy 1933-tól, amikor a nácik a uralomra jutottak, a világháború kitöréséig, a félmilliós német zsidóság kb. felének sikerült kimenteni magát, rámutat az útra.
Feltételezem, hogy néhányszor térnék vissza 1939-be. Természetemnél fogva konok vagyok, nem könnyen hátrálnék meg, próbálnám meggyőzni hallgatóimat, vitatkoznék, visszatérnék a saját időmbe, válaszokat keresnék a felmerült kérdésekre, új tényeket tárnék elébük. Nem-zsidó vezető személyiségekkel is összejönnék és felvázolnám előttük a gazdasági összeomlást, a számtalan katonai és polgári áldozatot (a keleti hadszíntéren körülbelül 45-50 ezer katona és 25 ezer munkaszolgálatos vesztette életét), ha Magyarország a németek oldalán beszáll a háborúba.
Milyen más időpontokat látogatnék meg? Saját szemeimmel szeretnék látni néhány fontos eseményt az emberiség történelmében, a maratoni csatát, Július Cézár meggyilkolását, Jézus utolsó vacsoráját, a Bastille ostromát, Napóleon megkoronázását, a bolsevik forradalmat Szentpétervárott és hasonlókat. Szeretném megtekinteni fénykorukban azokat az épületeket, műkincseket is, amelyek nem maradtak fenn napjainkig, mint például a világ hét csodáját, az egyiptomi piramisokat, a jeruzsálemi szentélyt. Kíváncsi lennék a történelem fontos személyiségeire, megnéznék néhány híres színészt legjobb szerepükben a színházban, de ha lehetővé válna, találnék még néhány eseményt a múltban amelyeknek a kimenetelét szeretném befolyásolni, megváltoztatni.
Ezekben az esetekben sem tudom kis próbálkozásaim mennyire járnának sikerrel. Vajon deterministák vagyunk és az, ami volt, az is lesz? Mik a viselkedésünk indokai? A múlt, vagy a jövő tényezői? Vajon az események elkerülhetetlenek, a jövő eseményei meg van szabva és mégha előzetes tudomásunk is lenne a megtörténésükről, nem tudnánk semmit tenni megmásításukra, vagy szabad akaratunk van és hacsak lehetővé válna, megtudnánk változtatni a jövőnket, más utakon tudnánk megpróbálni elérni céljainkat?
Képes lennék legalább személyes sorsomat befolyásolni? Meg tudnám valahogy békíteni boldogult anyámat, aki élete utolsó éveiben tele volt keserűséggel, vagy pedig ez az öregedési folyamat természetes velejárója? Meg tudnám változtatni az eseményeket, feléleszteni életem nagy szerelme szeretettének a tüzét, azt okozni, ismét szívmelegítő tekintettel nézzen rám, vagy a szerelme mindenképen kialudt volna? Meg tudnám valahogy menteni lányom kiskutyáját, akit szemem előtt gázoltak el, vagy pajkossága úgyis halálát okozta volna más alkalommal?
Meglehet az is, ha elnyerném a lehetőséget a mesés időgépben utazni, én lennék a világ legfrusztráltabb embere, tehetetlen, fogcsikorgató tanúja földrengető eseményeknek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, az emberiség sorsát, népek, családok, egyének életét más mederbe terelték. Vajon csak a náci atrocitások néma nézőjévé válnék, képtelen még Hitler pofájába sem köpni?
Akkor talán jobb, ha a fizika törvényei változatlanok maradnak. Meg tudjuk siratni szeretetteink halálát, de nem tudjuk figyelmeztetni vagy visszahozni őket.

Egyedi keresés

KREATÍV KAPITALIZMUS

A történészek szerint, az emberiség tudásának, tudományos közleményekben, könyvekben, alkotásokban kifejezett tára, a polgári évszámítás első éve és a reneszánsz közötti ezerötszáz év alatt megduplázódott. A reneszánsz és a francia forradalom között 1789-ben, ez az ismerethalmaz újra megduplázódott és az utána következő, hozzávetőleg százötven év alatt, az ipari forradalom tetőpontjáig, a személygépkocsi születéséig, ez a tudástár ismét megkettőződött.
Arról már különböznek a vélemények mennyi idő alatt duplázódik meg az emberiség tudása a mai digitális korszakunkban. Néhányan azt állítják, másfél évenként, egy másik közlemény két évre saccolja és a legpesszimistábbak szerint három-öt év szükséges erre. Ami nem vitás: a tudás minden tíz évben legalábbis megduplázódik, más szóval, a ma ismert dolgok feléről dunsztunk sem volt tíz éve. Egy izraeli professzor nemrég kijelentette, hogy „már 2010-ben minden másfél hónapban, maximum kéthavonta fog a tudás megkettőződni”. Amit viszont senki sem tud: felgyorsul-e, vagy lelassul ez a folyamat a jövőben és vannak-e az emberi tudásnak egyáltalán valamilyen határai?
Nagy szerencsénkre a tudásnak ezt az exponenciális robbanását a számítási teljesítmények párhuzamos kifejlődése kísérte. Ma már a számítógép mindennapi létünk elválaszthatatlan része és majdnem minden területen és szakmában használják. Ezek a felhasználóbarát eszközök lehetővé teszik bárki számára – az állandóan fejlődő keresőgépek és megfelelő kulcsszavak által – specifikus információt találni majdnem minden kérdésre, elképzelhető tárgyra. Az úgynevezett Moore-törvény alapján, amely mint több negyven éve elfogadható pontossággal helyesnek bizonyult, a számítási teljesítmény 18 havonta kétszeresére nő, úgyhogy az információ visszakeresése és osztályozása a jövőben sem fog problémát okozni.
A legkomolyabb kihívás ezen a területen nem a technológiai képességünk, hanem az adottságunk megbirkózni ezzel a tudással és azt hatékonyan felhasználni a közösség javára. Az emberiség technikai szakképzettsége jelentősen felülmúlja morális készségét.
Senki sem találja rendkívülinek, amikor a NASA, vagy a Humán Genom Projekt óriási összegeket fektet be és hatalmas tudós és számítógép gárdát toboroz egy bizonyos mérnöki, vagy biológiai probléma megoldására, de miért nem próbál egyike sem ezeknek a tisztelt tanult uraságoknak választ adni arra a kérdésre, milyen módon lehetne megnövelni az emberiség jólétének totális összegét?
Miért nem róják ki egy a fentihez hasonló szakértő csapatra annak a feladatnak a tüzetes megvizsgálását, a számítástechnika által megoldhatók-e az éhínség, a nyomor, a tiszta ivóvíz hiánya, a járványok és hasonló, az emberiséget megtizedelő nyavalyák, problémái, miként kell megtervezni az algoritmusokat, amelyek ezeket a leghatékonyabban megoldják és mi a legtöbb ember számára a Földön, a legnagyobb hasznot biztosító megoldás hathatóssága.
Beismerem, az ötlet nem az enyém, bár lelkesen magámé tettem, talán szocialista világnézetem miatt, de a tőkések társadalmi felelősségének az ötlete messze áll minden baloldali ideológiától. Az eredete olyan esküdt kapitalistáktól származik, mint a világ leggazdagabb embere Bill Gates, egy ragadozó cég volt főnöke, akit általában „rossz emberként” írnak le – aki a modellt „Kreatív Kapitalizmus” címmel illette – Warren Buffet, Bill Clinton és mások. Ezek felismerték, hogy a gyerekek millióinak halálát okozó betegségek legyőzése, fejletlen területeken modern földművelés kifejlesztése és a szégyenletes éhínség megszüntetése, az ivóvíz megtisztítása, előnyösek a gazdaságnak, jók az üzletnek! Egészséges, jóllakott, tisztességes keresetű emberek a jövő fogyasztói.
Akkor hát miért ne fogjuk be a számítótechnika rendelkezésünkre álló hatalmas erejének egy részét, az információ és a szolgáltatások megosztását lehetővé tevő számítógép hálózatokat, a különlegesen nagy teljesítménnyel rendelkező szuperszámítógépeket és használjuk fel őket, nemcsak komplikált matematikai problémák megfejtésére, egyre gyilkosabb fegyvernemek kifejlesztésére, időjárás prognózisra, a légi forgalom irányítására, messzi galaxisok felfedezésére, adatbázisok vezetésére, hanem azon problémáknak a megoldására, amelyek több áldozatot követeltek, mint az emberi nem a történelem hajnala óta vívott összes háborúja együtt?

Egyedi keresés

CSÍPŐS SZAVAK

Veletek is megtörténik néha, hogy hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztek valakinek egyenesen a pofájába vágni mi az őszinte, kendőzetlen véleményetek róla?
● Például a főnökünknek, amikor fikarcnyi logikát sem látunk döntéseiben és sehogy sem értjük, egy ennyire korlátolt ember, hogy kerülhetett ilyen felemelt pozícióba,
●Vagy a tanítónak aki rosszul bánik gyerekünkkel és elnyomja benne a kezdeményezés és önálló gondolkodás minden csíráját,
● Vagy a párunknak, aki nem hajlandó úgy látni a dolgokat mint amilyenek és ragaszkodik érdemtelen szokásaihoz, dacára annak, hogy sokszor rámutattunk hitványságukra,
●.Vagy a politikai ellenfelünknek, amikor továbbra is olyan nézeteket képvisel, amelyek világos mint a nap, hogy idejétmúltak.
Már a Bibliában is megírták „az élet és a halál a nyelv hatalmában vannak”. A szavaknak súlya, nagy hatalma van, építhetnek, vagy lerombolhatnak kapcsolatokat szeretetteinkkel és barátokkal. Nagy szerencsénkre, a józanész, a hideg megfontolás, általában erősebbek rossz hajlamunknál és az utolsó percben meg tudjuk fékezni, lenyeljük bántó megjegyzéseinket, de néha azért kicsúszik egy szerencsétlen bemondás és bármennyire is sajnáljuk, hiába magyarázkodunk azután, az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. Az elmondott szót nem lehet visszaszívni, ez egy kétélű kard, megperzseli lelkünket és megmarad velünk – meg az emberrel, akinek beszóltunk – örökre.
Soha sem fogom elfelejteni elemi iskolai tanítómat. Egyszer azt mondta, úgy rajzolok, mint Hitler (aki ifjúságában levelezőlap festő volt). Tudom jól, minden ovis gyerek jobban rajzol nálam és a fenti megalázó osztályzatot még azelőtt kaptam, mielőtt a köztudatba kerültek volna az emberi történelem legkegyetlenebb gyilkosának szörnyű tettei, az összehasonlítás mégis nagyon sértő volt. Tény: emlékét megőriztem az évek során!
Egy barátunk lányának megtetszett a légi utaskísérőnői pálya. Amikor megjelent a tanfolyam felvételi bizottsága előtt – amely többek között természetesen a jó modort, megfelelő viselkedést is felülvizsgálja – be volt rekedve és az orra is vörös volt. A bizottság egyik tagja megértően kérdezte:
„Náthás?”
„Nem,” – válaszolta felfortyanva – „én mindig ilyen vagyok!”
A hölgyet nem vették fel a tanfolyamra, de talán nem csak fenti válasza volt az oka elutasításának.
Léteznek fordított esetek is, amikor nem tudunk kellően megválaszolni egy bizonyos állítást, elhangzott támadást. Hányszor történt meg veletek, hogy csak miután kijöttetek egy értekezletről, a folyosón, vagy a lépcsőházban jutott eszetekbe a frappáns visszavágás, az ütőkártya, amelyet bent, a megbeszélésen, kellett volna elmondanotok? Franciául ezt lépcsőházi bölcsességnek (l’esprit d’escalier) nevezik.
És, hogy határoznátok meg egy olyan teljesen meggondolatlan kijelentést, amelyet csak hirtelen sugallat és a nagylelkűnek látszani akarás diktált, mint amilyet Kata barátom tett jó sok éve?
Ez a barátom, akit már máskor is említettem könyvemben és írásaimban, egy kiváló művész, munkái jó árakon kelnek el és még a kommunista rezsim éveiben is megengedhette magának az aránylag magas színvonalú életet. Férjével együtt Pest környéki villában éltek, autót tartottak és mindezt, a festményeket a falakon, a sztereo rendszert, a lemez gyűjteményt, az óriási könyvtár tartalmát, az ő pénzéből vették. Férje is művész volt, de sokkal kevésbé volt tehetséges, mint neje. Kutyát sem érdekelték művei.
Gyerekeik nem voltak és amikor tizenkét éves házasság után Kata egy nap kijelentette, ott hagyja férjét, a férfi elsírta magát és nemcsak a búcsúzás miatti szomorúságból.
„Mi lesz most velem?” – panaszolta. „Hol fogok élni, miként fogok boldogulni?”
Kata egy percet sem habozott. Íme, az egekből pottyant ölébe egy ritka alkalom bőkezűségét fitogtatni, hát csak nem fogja elszalasztani!
„Itt hagyok neked mindent!” – mondta. „Csak néhány ruhát és személyes cuccomat viszem el.”
El tudjátok képzelni milyen kielégülést okozott barátomnak ez a gesztus, de mi történt azután? Eltelt néhány óra. A rövid lejáratú fellelkesedés eloszlott és egyszerre csak sivár bérelt szobában találta magát és fogalma sem volt mihez kezdjen, merre forduljon. A sors úgy hozta, ebben a pillanatban beléptem én a képbe. Nem tudtam persze a fent történtekről, de sok éves barátság köt Katához és szokásom szerint, időről időre felhívom barátaimat és megkérdezem, hogy és mint mennek dolgaik.
Ez a véletlen hívás volt a buzdítás, amelyre Katának szüksége volt életének ezen a mélypontján. Mint évekkel később elmondta, maga a tény, hogy valaki egy messzi országban gondol rá, törődik vele, megadta neki az erőt és akaratot mindent újra kezdeni. Új műhelyt nyitott és még nagyobb művészi sikereket aratott. Másodszor is férjhez ment, a párnak két gyönyörű gyereke van és szép budai házuk a művészek és írók gyülekezőhelye a fővárosban.

Egyedi keresés