FEKETE HÉBEREK

2006 tavaszán a feleségemmel és két baráttal látogatást tettünk Dimona városában, az izraeli-afrikai hébereknél – ők így nevezik magukat és szerintem tisztelni kell az akaratukat és nem héber négereknek nevezni őket, ahogy sokan teszik. Először a helyi iskola énekkarának és táncegyüttesének a fellépését tekintettük meg – kitünő hangok, csodálatos ritmus érzék – és miután elfogyasztottuk az egyszerű, de izletes villásreggelit, mi a négy tel avivi, egy bájos és eszes Malkia nevű lány által kalauzolva, ismeretségi körútra indultunk a meleg, vendégszerető közösségben és a lakónegyedben ahol élnek.
Az izraeli-afrikai héberek hite szerínt ők a Yehuda törzs, a tíz elveszett törzs egyike, leszármazottai. A második jeruzsálemi szentély elpusztulása után, a törzs fiait Afrikába száműzték és onnan Amerikába rabszolgasorba hurcolták. A közösség alapítói az Egyesűlt Államok fekete gettóiban születtek és nőttek fel és faji megkülönböztetést és elnyomást tapasztaltak. Izraelbe 1969-től turista vízumokkal kezdtek érkezni és évekig a kiutasítás ellen harcoltak. A véleményem szerínt, az egyedüli ok, hogy ez nem történt meg, politikai volt. Mit fog a világ szólni? A zsidó állam feketéket toloncol ki? Eleinte mint ideiglenes lakosok tartózkodtak itt és csak 2004-ben kapták végül is meg az állandó lakossági státust. Ma körülbelül 2,500-en vannak és a zömük Dimonában él, de Aradon és Mitzpe Rimonban is élnek kisebb csoportok. A közösség tagjaiból néhány ezren még külfoldön élnek.
Az izraeli héberek a Tóra parancsai szerínt, szerény kommunális életet élnek és fiaikat körülmetélik. A veganizmus hívei – ez a vegetáriánizmus végső lépcsőfoka, tisztán növényevő táplálkozás, vagyis lemondás minden állati eredetű ételről, nemcsak a húsról, hanem a tojásokról és a tejről is. Táplálékuk nagy részét saját maguk termesztik, organikus módszerrel és e célből egy farmot bérelnek a nyugati Negevben. Tartózkodnak a dohányzástól és távol tartják magukat az elfogadott gyógyszerektől. Egyszer hetente, szombaton, böjtölnek és akkor csak vízet és gyümölcslét fogyasztanak. Kalauznőnk szerínt, a szervezetünknek időről időre ki kell pihennie az emésztési tevékenységet és erre a heti munkaszünet nap, a szombat, felel meg legjobban.
Akkor képedtünk el igazán, amikor Malkiától megtudtuk, hogy az izraeli héber férfiak hét feleséget vehetnek el, bár a valóságban az izraeli közösség férfiainak nincs több mint négy nejük, sokszor kevesebb is. Külső kinézése, értelmes és alapos fogalmazásai alapján, Malkiát mint felnőttet kezeltem és csak a válaszáből kérdésemre, mi a véleménye, mint nőnek, a többnejűségről ("kislány vagyok még, nem nő") derült ki, hogy tulajdonképen csak 15 éves. Szerínte, a többnejüség a feleség javát szolgálja. Nincs féttékenység közöttük, egymást testvérnek tekintik és elosztják maguk között a házimunka terheit. Ha az egyikük el akar menni valahová, feleségtársai vigyáznak a gyerekeire – és nem babra megy a játék! Malkiának hét testvére van az anyjától és további féltestvérei apja második feleségétől.
A dimonai közösség nagy zsúfoltságban él (20-30 személy minden lakásban) egy emeletes házak kb. hatvan lakásában, a korábbi dimoniai új emigráns befogadó központban, de mindenhol példás tisztasság virul és az emberek akikkel találkoztunk, barátságosan mosolyogtak a vendégekre. A közösségnek saját péksége van, központi konyhája és azok akik nem a településen kivül dolgoznak, közös étkezdében esznek. A szép, szines ruháikat, amelyek csak természetes anyagokból, mint pamut, lenvászon, selyem, gyapjú készültek – szintétikus anyagokat nem használnak – saját maguk varrják. Az "Élet Háza" nevű klinikában a közösség képzett bábák szülik meg a gyereket és csak komplikációk esetében viszik a szülőnőket a beer-sévai korházba.
Dacára annak, hogy ma már a közösség többsége Izraelben született, maguk között angolul beszélnek és csak az ovodában kezdenek héberül tanulni. A település gyerekeinek saját állami iskolájuk van, amelynek az élén izraeli igazgatónő áll, a tanári kar pedig vegyesen afrikai héberekből és izraeli tanitókból áll.
A bámulatos közösség és az egyének akikkel alkalmunk volt beszélgetni, elbűvöltek minket és ha alkalom támad, biztos még ellátogatunk ide. Azt is remélem, hogy a izraeli-afrikai hébereknek sikerülni fog megvalósítani az álmukat és saját települést létesíteni, ahol jobb körülmények között építhetik fel az életüket. saját akaratuk szerint és az izraeli állampolgárságot is megkapják. A közösség fiataljai a katonaságban szolgálják az államot és most is kb. 60-an vannak aktív szolgálatban. Az első fiú aki Izraelben született egy terrorista támadás áldozata lett.
Az izraeli-afrikai héberek összekötötték a sorsukat a sorsunkkal, ezt az országot választották hazájuknak, hajlandók az energiájukból, tehetségükből adakozni fejlődésére és megerősítésére, sőt a vérüket is kiönteni érte. Itt az ideje, hogy ne kezeljék őket mint másodrendű polgárokat.

(Fényképek a látogatásról)

2006 novemberében újra meg lettünk hívva az izraeli-afrikai héberek településére, ezúttal, hogy velük ünnepeljük a tradiciónális "Öszesség Ünnepé"t. Ezúttal tízen voltunk Tel Aviviak, csatlakoztunk néhány idős polgárhoz magából a közösségből és Dimonából, egy "Tiszteld az Öreget" jelszavú ünnepély keretében, amelyet az iskola udvarán felállított sátor alatt tartottak meg.
Az iskola udvarában felsorakozott diákok hangos tapssal, meg furulya zenével fogadták a vendégeket. Mindegyikünk kapott egy szines névjegy-kitûzôt amelyre a neve volt felírva, meg egy bibliai idézettel ellátott könyvjelzőt emlékbe.
Egy kb. két órás program következett. Újból megcsodáltuk az énekesek pompás hangjait, a fiatal táncosok ritmusát, de a ceremónia fő és megható része csak azután következett. Egyenként felolvasták a ünnepély vőfélyeinek a nevét, fel kellett kelnünk és meghajlással megköszönni amikor héberül és angolul felolvasták rövid életrajzunkat. A babérlevél kétségtelenül egy dimonai házaspárnak járt, akik 10 gyerek szülei, 36 unoka nagyszülei és már 4 dédunokát is ölelnek, de persze mi is szép családdal (ha kisebbel is) büszkélkedünk.
Az ünnepély végén az osztályok egyenként a vendégek elé járultak és mindegyikének szép ajándékot nyujtottak át. A vendégek egyike meleg szavakkal köszönte meg az összehasonlíthatatlan rendezményt és egy ünnepélyes tisztán veganista ebéd után, osszeölelkeztünk csodás vendéglátóinkkal és visszabuszoztunk saját világunkba, ahol nagyon kevés tisztelet jár az idösebb generációnak, a fiatalok néha még a helyüket sem adják át..

Fényképek az "Öszesség Napjá"ról"

ÉRZELMEINK KIFEJEZÉSE

A feleségemmel nemrég egy fiatal művésznő koncertjén voltunk, aki Beethoven 4.-ik zongoraversenyét adta elő. Nem vagyok mérvadó annak megitélésére mennyire magas színvonalú volt a mű előadása, de mi nagyon élveztük. Nemcsak a művésznő játékát (és a csodálatos művet – Beethoven esküdt rajongója vagyok), de bámulatos mimikáját is. A koncert egy kis teremben volt megrendezve, az első sorban ültünk és jól megfigyelhettük a művésznő arckifejezés sorozatát amelyhez hasonlót soha nem láttunk. Párhuzamosan az ujjaival amelyek a billenytűkön futkostak, az arca a mű hangszivárványának az egész skáláját fejezte ki. Olyan volt mint azok a TV bemondók akik a süketek számára jelbeszéddel tolmácsolják a híreket. Még azokban a részekben is amikor nem ő, hanem csak a zenekar játszott, az arcát figyelve tudhattad, hogy a részleg stílusa piano, forte, fortissimo, romantikus, vagy éppen dramatikus.
A koncert után odamentem a müvésznőhöz és gratuláltam neki, ez a legeslegkifejezőbb előadásmód amelynek valaha ki lettem téve. Ugyanakkor megjegyeztem, hogy feltételezem nagy nehézségei lesznek, ha netán egyszer meg fogja próbálni elpalástolni az érzelmeit. Amint szerelmes lesz valakibe, szerelme alanya ezt mindjárt tudni fogja és ha valakit gyűlöl fog, az az ember elsorvad a puszta láttára utálata kétségtelen jeleinek. Nevetett és azt válaszolta, hogy nem érez gyülöletet senki iránt. Egy olyan fiatal ember tipikus reakciója aki még keveset tapasztalt. Csak irigyelhetem és egyúttal remélhetem, hogy a jövőben sem lesz oka gyűlölni. Nincs bajom magával az érzelemmel: Ez is egyike érzelmeink palettájának, amellyel születtésünkor fel lettünk szerelve és az adott helyzet szerínti mérsékelt, vagy heves érzelmi reakció, az egyik bánásmódunk az eseményekkel az életünkben. A baj az, általában nyomos okaink vannak valakit gyülölni, olyan okok amelyek örökre velünk maradnak, mint sebek, vagy forradások.
Megpróbálhatjuk jómodorral rejteni el érzelmeinket. Megköszönjük a háziasszonynak a kitünő ebédet, mégha hányingerünk is van tőle, megdicsérjük valakinek az új öltönyét, mégha úgy lóg rajta mint egy krumplizsák és akkor is azt hazudjuk beszédtársunknak "nagyon élveztem, a közeljövőben muszáj megint összejönnünk egy kis csevejre" ha a levegőt is bűzösnek éreztük társaságában, de nem fogjuk tudni álcázni igazi érzelmeinket egy olyan személy előtt aki testnyelvet tud olvasni, kis gyerekeink előtt akik ösztönösen megérzik szülőik hangulatát és állati barátaink előtt akik szeretnek minket.
Nem vagyunk képesek az érzelmeink kiiktatására, csak elfojthatjuk őket. Kifejezésük a nyilványosság előtt néha kellemetlenséggel van összekötve, de nem ártalmas, elfojtásuk viszont lelki rokkantságot okozhat. Szabad kinyilványitásuk könnyít rajtunk, enyhíti a belső nyomást, amelynek felgyülemlése nukleáris erejű robbanást okozhat. Azok akik tiszta szívvel képesek nevetni, depisek lenni amikor a helyzet szar, sírni ha fájdalmuk van, kijönni a sodrukból amikor elegük van valamiből, elveszíteni az önuralmukat, ordítani és dobálni tárgyakat – egészségesebb, öszintébbek emberek. Egy olyan személyt aki minden helyzetben megőrzi az önuralmát, gyanúsnak találok.
Mindannyian magasztaljuk a művészetet. A nagy művész kultúrhös akit mindenki dicsőit, de mi egy mestermű ha nem az alkotója személyes érzelmeinek a kinyilványitása? Minél intezívebb érzelmet tud a művész nézőiben, hallgatóiban kelteni, annál nagyobbnak tekíntjük.
Minden társadalomnak van egy kódrendszere amely generációtól generációra száll és többnyire ezen kódok szerint viselkedünk, márcsak azért is mert nehezünkre esik az elfogadott kereteken kivül működni, rendhagyóan viselkedni. Szükségünk van a társadalom jóváhagyására cselekedeteinkhez, viselkedésünkhöz. Mielőtt egy működési módot választanánk, valamire elhatároznánk magunkat, vagy akárcsak felvennénk valamilyen ruhaneműt, mindig megkérdezzük magunkat: "Mit fognak rólam gondolni?"
Gyerekkoromban belémoltották, az érzelmek kimutatása gyengeségre utal, vagy szélsőségesebb verziójában: "Egy férfi soha sem sír!" Tudom, buta dolog, de a mai napig szégyent érzek, ha egy film végén felgyulladnak a lámpák és könnyek vannak szemeim sarkában. Megpróbálom úgy törölni le őket, hogy senki sem vegye észre.
Ezzel szemben a lányok kódja teljesen más. Nekik szabad sírni – felnőtt nőknek is – és nemcsak azért, mert ők az u.n. gyenge nemhez tartoznak. Már pici korukban megtanulják, szüleik nem dorgálják meg őket ha sírnak. Pont fordítva! A sírás által általában elérik céljukat és figyelemben, sőt a szeretet jeleiben részesülnek. Minden átlagos férfi örömmel ajánlja fel zsebkendőjét, vagy törli le egy síró nő könnyeit, bár persze nem vennék komolyan egy olyan kapcsolatot amely csakis szivfacsaró könnyek által kizsarolt érzelmekre alapszik. Egy tartandó kapcsolathoz több kell.
Vannak olyan egyének is akik azt hiszik, hogy csak egy indulatkitöréssel (vagy isten ments erőszakos tettel) tudják magukra vonni a nekik járó figyelmet. Volt egyszer egy főnököm aki, ha nagyon vaskos hibát követtem el a munkámban, kiszólt a titkárnőjének, hogy ne továbbítson telefonhívásokat, megkért engem, hogy csukjam be az ajtót és csak amikor visszaültem székemre, kezdett ordítani. Az ilyenfajta harag soha sem tett rám benyomást. A harag elvben egy pozitiv érzelem, amelynek segitségével megszabadulunk a bennünk felhalmozódott dühtől egy ember iránt, anélkül, hogy testileg bántalmaznánk (mintahogy sokszor kedvünk lenne). Én teljesen meg tudok érteni valakit aki elveszíti önuralmát és felbőszülten rámront, de egy ember aki aprólékosan kitervezi haragos kirohanását, nem fejez ki igazi érzelmet, hanem úgy viselkedik ahogy elvárják tőle egy adott helyzetben.
Akármilyen furcsának tűnik, de képesek vagyunk egyidejüleg haragudni és szeretni is. Egy olyan személy tettei, vagy szavai aki iránt közömbosek vagyunk, teljesen hidegen hagynak, de amikor egy szeretett személy követ el butaságokat, az igazán feldühít minket.
Emlékeztek a megnyerő androidra, lieutenant-commander Datára a Star Trek sorozatból, aki szakadatlanul kereste az emberiességet magában és frusztrálta, hogy nem voltak érzelmei? Az olyan fogalmak mint a szomorúság, öröm, harag, csak üres szavak voltak számára.
Érzelmek nélkül mi is robotok leszünk. Érzelmeink őszinte kifejezése a legjobb módszer egészebbeknek lenni magunkkal és a környezettünkkel. Ne szégyeljük kinyilványítani érzelmeinket, ez a legjobb módja annak, hogy másokkal kommunikáljunk, megismerjenek, megértsenek és esetleg megszeressenek.

KINAI HAMUPIPŐKE

Li Chung, egy teljesen átlagos kinai lány, szüleivel egy kis, másfél milliós városban lakott (Kinában egy ilyen városka pitiáner vicinálisnak számít). A helyi Idegen Nyelvek Iskolájában angolul és franciául tanult, tanulmányai befejezése után pedig egy export cégnél kezdett dolgozni mint a külföldi ügyfelek felelőse. 19 éves korában egy más negyedben lakó fiú szülei házasság közvetítőt küldtek a házukba és miután megegyezésre jutottak az eljegyzési ajándékokról amelyeket szülei fognak kapni a fiú családjától és annak a szülei is megfelelőnek találták a lány hozományát, egy rövid eljegyzést követően, Li férjhez ment és átköltözött új házába, férje szüleinek tőszomszédságában.
Házassága után Li tovább dolgozott. Lassanként megszerette férjét és új szüleit, megszokta új környezetét és csak ritkán gondolt régi otthonára. A férje szüleivel dolgozott a családi varrodában. Körülbelül egy év múlva egy kislányt szült és a szülési szabadság után visszatért munkahelyére. A kisbabát férje szülei gondozták. Egy nap a fiatal nő könnyü szédülést érzett és engedélyt kért, hogy hamarább elhagyhassa munkahelyét. Amikor hazaért, gyanus zaj hallatszott a hálószobájuk irányából. Kinyitotta az ajtót és férjét az ágyban találta az egyik varrónővel.
Li világa összeomlott. A férje megpróbálta kiengesztelni, de elutasította magyarázatait, hogy csak egy pillanatnyi impulzus hatása alatt cselekedett, egy kis kofferbe dobta néhány szükséges holmiját és villamossal szüleihez utazott. Nagy meglepetésére, szülei nem fogadták örömmel, talán mert drága ajándékokat kaptak férje szüleitől és véglegesen azok fennhatóságára bízták a lányukat. Amikor elmesélte anyjának, hogy férjét más nővel kapta tetten, az csipősen válaszolta, hogy ez biztos az ő hibájából történt. Az asszony feladata vigyázni a férjére. Úgylátszik nem viselte a gondját, nem készítette el kedvenc ételeit, nem tette kellemessé számára az otthontartózkodást. "Ha kielégítetted volna igényeit, rá sem nézett volna más nőre!" – mondta vaskos célzással.
Li zokogva hagyta el szülei házát. Felhívta régi iskolai barátnőjét és az meghívta a lakására. A barátnő árva lány volt és megfelelő hozomány nélkül nem tudott egy jó partit találni magának. A hétvégén Li megpróbálta meglátogatni kislányát, de anyósa becsapta az ajtót előtte. Barátnője elmondta, hogy egy hét múlva Izraelbe utazik. Egy ismerősének étterme van ott egy Tel Aviv nevű városban és megigérte, hogy jó keresete lesz nála. Li még a nevét sem hallotta valaha Izraelnek, de megkérte barátnőjét, hogy rendeljen számára is repülőjegyet. El akart menekülni Kinából – mindegy hová.
A két lány körülbelül nyolc éve érkezett Tel Avivba és kezdett el dolgozni az egyik ismert kinai vendéglőben a város északi részében, a barátnő mint pénztárosnő, Li Chung mint pincérnő. A kinai közösség megkönnyítette számukra a beilleszkedést ebben az országban ahol minden annyira idegen volt számukra. Együtt béreltek lakást a központi buszállomás közelében és szabad estéiket a közösség klubhelyiségében töltötték, ahol kinai filmeket lehetett látni, ujságokat olvasni és hireket hallani az óhazáról. A közösség a hétvégéken és az ünnepeken bulikat rendezett, ahol más hazaikkal találkozhattak.
Izraeliekkel alig voltak Linek kapcsolatai. A környékükön csak más vendégmunkások laktak, ganaiak, fillippinek, thaiföldiek, de egy este néhány más kinai konyha kedvelővel betért az vendéglőbe Mizráchi Jaki, egy elvált gyémántkereskedő. A kedves modorú, karcsú pincérnő, finom arcával és ferde szemeivel, megtetszett neki és néhány nap múlva egyedül jött vissza az vendéglőbe.
Jaki törzsvendég lett és mindíg azt kérte, hogy Li szolgálja ki. Egyszer meghívta, hogy egy szabad estéjén menjenek valahova együtt el. A lány eleinte visszautasította, valami okból idegenkedett a nyugatiaktól, még a szaguk is más volt mint a kinaiakké, de amikor Jaki egy nap megtudta kollegáitól, hogy Linek szülinapja van és egy arany függőt hozott neki kis gyémánttal ékítve, belement a találkába.
Miután néhány hónapig jártak, Jaki megkérte a kezét és Li kimondotta a boldogító igent. Jaki kapcsolatba lépett a férjével, aki egy szép összegért amerikai dollárokban, hajlandó volt elválni tőle. Egy további komoly összegért, lemondott a lányáról is. Li felmondott a munkahelyén és betért a zsidó hitre. A fényüző, tradiciónális zsidó esküvő – Jaki szülei vallásosak voltak – az egyik herzlyiai szállodában lett megtartva, Li öt éves lányának és Jaki családjának, barátainak a résztvételével. Az egyedüli kinaiak az esküvőn – Li lányán kivül – volt kollegái voltak.
Mizrachi-Chung Li héber tanfolyamra iratkozott fel és tanitónője az egyik legjobb barátja lett. Feleségem és én a Mizrachi családot ennek a tanitónőnek – aki jó barátunk – egy családi rendezményén ismertük meg, amikor egy asztalhoz kerültünk egy csodaszép kinai nővel, selyem ruhában, az ujján óriási gyémánttal, annak izraeli férjével és 13 éves kinai, meg 5 éves éves izraeli lányaikkal. Héberül beszéltek mind az öten, otthonosan mozogtak az izraeli társaságban és kezükben pitával (lepénnyel), izraeli módon törölték ki a humuszt (csicseriborsókrémet) a tányérból.

Kibbutzi tipusok: A MARROKÓI RÓZSASZÁL

1949-ben emigráltam Izraelbe, egy kb. 70 tagú összeforrott csoporttal, amely még külföldön alakult meg a Hasomér Hacair cionista ifjúsági mozgalom keretében. Azt reméltük, saját kibbutzot fogunk alapítani, de sajnos nem ez történt. A mozgalom elrendelte, hogy egy létező település tagságát egészítsük ki, mi pedig lemondtunk pionír álmainkról és ahelyett, hogy nehézségekkel birkoztunk volna meg és a pusztaságot virágoztattuk volna fel, egy jól megalapozott falu kényelmébe vonultunk be. A kibbutz tagjai idősebbek voltak nálunk, többnyire házasok gyerekekkel, úgyhogy a társadalmi életünk főleg azokra a bulikra szorítkozott amelyeket mi rendeztünk hétvégeken és ünnepeken, egy egyszer hetenti mozielöadásra és néhai szinházi kiruccanásokra a városba, de mint minden fiatal ember aki eléri a felnőttkor küszöbét, a párosság élvezeit is felfedeztük.
Az első párok még külföldön keletkeztek és legalább egy közülük – csodák csodája! – a mai napig is kitart egymás mellett, de a többségünk számára ezek csak első félénk tapogatózások voltak, érzelmileg állandó kapcsolatra éretlen fiatalok kiváncsiságból származó tapasztalatkeresése.
Mint az egyik elbeszélésemben említettem már, a kibbutzba érkezésem utáni napokban alaposan megnéztem magamnak a lányokat a csoportunkban. Három kategóriába soroltam be őket:
Azok, akik igazán tetszettek, azok, akik számításba jöhetnek és azok, akik számításba sem jöhetnek.
Nem állítom persze, hogy az első két kategória minden egyes tagjával sikerült járnom. Ahogy ez szokott lenni, a nekem tetsző lányok egy részének a szemében nem tüntem az álmaik lovagjának és azok között is akik számitásba jöhettek volna, voltak olyanok akik számára én nem jöttem számitásba. Néhány lánnyal volt rövid, vagy hosszú távú kapcsolatom, a három éves katonai szolgálatom ideje alatt csoportunk szűk keretein kivül levő lányokkal is szereztem tapasztalatot, de amikor a leszerelés után visszatértünk a kibbutzba – ezúttal mint teljesjogú tagok – nemcsak, hogy kifogytam a barátnőkből, hanem kevés esélyem volt találni valakit csoportunk korlátozott számú nőnemü tagjai között. A megváltás egy marokkói ifjúsági csoport formájában, amelyet kibbutzunk megpróbált befogadni, érkezett meg.
Sokat írtak már azokról a hibákról amelyeket Izrael elkövetett a közel keleti és afrikai országok emigránsainak befogadásában és elég ha annyit mondok, hogy egy baloldali beállitású, világi kibbutz társadalma nem a legmegfelelőbb hely egy hagyományhű családokból származó ifjúsági csoport számára, akik a prófétai látomás és a Szent Föld utáni sóvárgás szárnyain emigráltak Izraelbe. Nem mintha ultra-vallásosok lettek volna, a jámborságuk inkább etnikai-vallásos ceremóniák és szokások megőrzésében nyilatkozott meg. A marokkói fiatalokkal főleg a munkahelyeken találkoztunk, de társadalmilag, az ő és a mi csoportunk, megőrízte külön-külön kereteit.
Sosanna (= Rózsa, a Zsuzsanna név héber változata), egy barnabőrű, telt idomú és mellű szépség, pajkos mandula szemekkel és szénfekete vállára omló hajjal, attól a pillanattól amikor megláttam, fellobbantotta a fantáziámat. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és gyorsan megbarátkoztunk. A serdülőkorú bakfisnak hizelgett egy nála négy évvel idősebb fiú figyelme. Sosanna nem tudott semmit a világról, soha nem vett kezébe könyvet és lenyűgözték elbeszéléseim Európáról, a háborúról, az emberek életéről messzi helyeken.
Mint kibbutztag, egyedül laktam. A szobám közel volt az étkezdéhez és a kommunális tussolóhoz, míg Sosanna szobája, amelyet egy másik lánnyal osztott meg, az ifjúsági barakkokban volt, a kibbutz peremén. Miután befejeztük a reggeli felszolgálását, eltakarítottuk a piszkos edényeket és ételmaradékokat, felmostuk a terem padlóját és megterítettünk ebédre, általában maradt hozzávetőleg egy szabad óránk. Javaslatomat, hogy töltse a szünetet velem, a szobámban, a lány eleinte visszautasította, de néhány napos udvarlás után sikerült rábeszélnem. Ez a kapcsolat teljesen más volt mint amelyet mostanáig tapasztaltam. Sosanna olyan volt mint az érett gyümölcs amelyik csak arra vár, hogy leszakítsák. Tapasztalatlan volt, de jó diák, a természet gyereke, minden mesterkéltség és álszemérem nélkül, de egyúttal teli humorral és pajkossággal. A szeretkezéseink inkább viháncolásokkal kisért szabadfogású birkozásra hasonlítottak mint hevesen lángoló szerelmi találkára. Egyszer, amikor észrevettük, hogy egy étkezdei kollegánk a barakkom mögé lopakodott és megpróbálja felderíteni mi történik a szobámban, Sosanna félrehúzta a függönyt és bemutatta az elképedt fickónak gyönyörű kebleit. Visszahúztam az ágyba, de hiába szídtam, ő csak kuncogott.
Dacára a fent mondottaknak, Sosanna nem engedte, hogy elfeledjem a származását és gyerekszobáját. Mindenre hajlandó volt, de könyörgött (amikor nagyon akart valamit mindig az "afek" szót használta – kérem az anyanyelvén – kislányosan csücsörítve alsó ajkát), hogy őrizzem meg a szűzességét, ("Kérlek, ne nyiss ki!") mert különben elvesziti esélyeit férjhez menni valakihez a hazájából. És még egy furcsa szokása volt. Soha sem engedte meg, hogy eloltsam a villanyt a szobában. Megmagyarázta nekem, hogy ez a feltétele jó neve megőrzésének. Néha a hajnali óráig maradt nálam, a függönyök be voltak húzva, az ajtó kulcsra zárva, de hacsak a lámpa nem volt leoltva, senki sem feltételezhette, hogy a szobában valamilyen erkölcstelen cselekedet megy végbe.
Nagyon kielégített a kapcsolat köztem és Sosanna között. Nemcsak a testét, hanem a lelkét is kitárta elöttem és szomjasan itta mindazt amit nyújtani tudtam neki, én pedig nagyon élveztem a meleg lényét, de ahogy angolul mondják, it was too good to last. Egy este bekopogott hozzám Simon, a marokkói csoport oktatója. Egy olyan fogalommal ismertetett meg amelyet addig nem ismertem, in loco parentis, amelynek az a jelentősége, hogy miután neveltjeinek a szülei nincsenek jelen, ő helyettesíti öket. Mint ilyen, azt szerette volna tudni, hogy érzek-e valamit Sosanna iránt, vagy az egészben csak múló kalandot látok. Amikor azt válaszoltam, hogy szeretem a lányt, megkért, fontoljam meg házasságra lépni vele. Enyhén kifejezve nagyon meglepődtem. Úgy éreztem magamat mint egy hollywoodi komédiában, amikor a rideg arckifejezésű papa megkérdezi az udvarlót tisztességesek-e a szándékai. Csak a töltött puska amelyik ott lóg az apa mögötti falon, hiányzott. Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek nem álmodok, ez tényleg megtörténik velem egy olyan kibbutzban amelyik büszke haladó világnézetére.
Simon biztosított, hogy a javaslata teljesen komoly és egyáltalán nem járnék rosszul amennyiben elfogadnám. Sosanna egy intelligens, jó felfogású lány, kedvem szerint formálhatnám és kitünő feleséggé válna. Egyet értettem Simonnal, jól ismertem Sosannát és tudtam, hogy valaha valamilyen szerencsés fickót nagyon boldoggá tesz, de nem most és nem engem. 22 éves koromban még nem gondoltam házasságra, gyerekekre, hiszen az egész élet még előttem állt.
Megmagyaráztam ezeket Simonnak és ő megértően bólintgatott, de amikor felkelt, hogy távozzon, 'saját érdekemben' azt tanácsolta, hogy szakítsak Sosannával. Azt is értésemre adta, hogyha esetleg folytatni akarnám viszonyunkat, valami kellemetlen történhetne velem. Kérte, hogy értsem meg. Ő mint pedagógus egyértelmüen ellenzi az erőszak minden fajtáját, de még a legjobb nevelés sem ellensúlyozhatja néhány hónap alatt az évszázadok mélyen meggyökeresedett törzsi tradicióját.
A bucsú mindkettőnk számára nehéz volt, de Sosanna jobban felfogta ennek az elkerülhetetlenségét. Jól ismerte törzse forró hőmérsékletű hímjeit és természetesen nem kívánta, hogy valami bajom essen. Más munkakörbe helyezték át és csak ritkán láttam, akkor is mindig testőrökkel körülvéve. Néhány hónap múlva az egész marokkói csoport bevonult és valaki azt mesélte, hogy Sosanna katonai rendőr lett. Állitólag egy férfi öngyilkosságot kisérelt meg miatta.
Ma már biztos ő is őszhajú nagymama egy rakás gyerekkel, unokával, dédunokával, de a mai napig, ha egy autóstop állomás közelében katonai rendőrlányt látok aki a rendre vigyázz, eszembe be jut az én marokkói rózsaszállom és hallom halk könyörgését: Afek!