ÉRZELMEINK KIFEJEZÉSE

A feleségemmel nemrég egy fiatal művésznő koncertjén voltunk, aki Beethoven 4.-ik zongoraversenyét adta elő. Nem vagyok mérvadó annak megitélésére mennyire magas színvonalú volt a mű előadása, de mi nagyon élveztük. Nemcsak a művésznő játékát (és a csodálatos művet – Beethoven esküdt rajongója vagyok), de bámulatos mimikáját is. A koncert egy kis teremben volt megrendezve, az első sorban ültünk és jól megfigyelhettük a művésznő arckifejezés sorozatát amelyhez hasonlót soha nem láttunk. Párhuzamosan az ujjaival amelyek a billenytűkön futkostak, az arca a mű hangszivárványának az egész skáláját fejezte ki. Olyan volt mint azok a TV bemondók akik a süketek számára jelbeszéddel tolmácsolják a híreket. Még azokban a részekben is amikor nem ő, hanem csak a zenekar játszott, az arcát figyelve tudhattad, hogy a részleg stílusa piano, forte, fortissimo, romantikus, vagy éppen dramatikus.
A koncert után odamentem a müvésznőhöz és gratuláltam neki, ez a legeslegkifejezőbb előadásmód amelynek valaha ki lettem téve. Ugyanakkor megjegyeztem, hogy feltételezem nagy nehézségei lesznek, ha netán egyszer meg fogja próbálni elpalástolni az érzelmeit. Amint szerelmes lesz valakibe, szerelme alanya ezt mindjárt tudni fogja és ha valakit gyűlöl fog, az az ember elsorvad a puszta láttára utálata kétségtelen jeleinek. Nevetett és azt válaszolta, hogy nem érez gyülöletet senki iránt. Egy olyan fiatal ember tipikus reakciója aki még keveset tapasztalt. Csak irigyelhetem és egyúttal remélhetem, hogy a jövőben sem lesz oka gyűlölni. Nincs bajom magával az érzelemmel: Ez is egyike érzelmeink palettájának, amellyel születtésünkor fel lettünk szerelve és az adott helyzet szerínti mérsékelt, vagy heves érzelmi reakció, az egyik bánásmódunk az eseményekkel az életünkben. A baj az, általában nyomos okaink vannak valakit gyülölni, olyan okok amelyek örökre velünk maradnak, mint sebek, vagy forradások.
Megpróbálhatjuk jómodorral rejteni el érzelmeinket. Megköszönjük a háziasszonynak a kitünő ebédet, mégha hányingerünk is van tőle, megdicsérjük valakinek az új öltönyét, mégha úgy lóg rajta mint egy krumplizsák és akkor is azt hazudjuk beszédtársunknak "nagyon élveztem, a közeljövőben muszáj megint összejönnünk egy kis csevejre" ha a levegőt is bűzösnek éreztük társaságában, de nem fogjuk tudni álcázni igazi érzelmeinket egy olyan személy előtt aki testnyelvet tud olvasni, kis gyerekeink előtt akik ösztönösen megérzik szülőik hangulatát és állati barátaink előtt akik szeretnek minket.
Nem vagyunk képesek az érzelmeink kiiktatására, csak elfojthatjuk őket. Kifejezésük a nyilványosság előtt néha kellemetlenséggel van összekötve, de nem ártalmas, elfojtásuk viszont lelki rokkantságot okozhat. Szabad kinyilványitásuk könnyít rajtunk, enyhíti a belső nyomást, amelynek felgyülemlése nukleáris erejű robbanást okozhat. Azok akik tiszta szívvel képesek nevetni, depisek lenni amikor a helyzet szar, sírni ha fájdalmuk van, kijönni a sodrukból amikor elegük van valamiből, elveszíteni az önuralmukat, ordítani és dobálni tárgyakat – egészségesebb, öszintébbek emberek. Egy olyan személyt aki minden helyzetben megőrzi az önuralmát, gyanúsnak találok.
Mindannyian magasztaljuk a művészetet. A nagy művész kultúrhös akit mindenki dicsőit, de mi egy mestermű ha nem az alkotója személyes érzelmeinek a kinyilványitása? Minél intezívebb érzelmet tud a művész nézőiben, hallgatóiban kelteni, annál nagyobbnak tekíntjük.
Minden társadalomnak van egy kódrendszere amely generációtól generációra száll és többnyire ezen kódok szerint viselkedünk, márcsak azért is mert nehezünkre esik az elfogadott kereteken kivül működni, rendhagyóan viselkedni. Szükségünk van a társadalom jóváhagyására cselekedeteinkhez, viselkedésünkhöz. Mielőtt egy működési módot választanánk, valamire elhatároznánk magunkat, vagy akárcsak felvennénk valamilyen ruhaneműt, mindig megkérdezzük magunkat: "Mit fognak rólam gondolni?"
Gyerekkoromban belémoltották, az érzelmek kimutatása gyengeségre utal, vagy szélsőségesebb verziójában: "Egy férfi soha sem sír!" Tudom, buta dolog, de a mai napig szégyent érzek, ha egy film végén felgyulladnak a lámpák és könnyek vannak szemeim sarkában. Megpróbálom úgy törölni le őket, hogy senki sem vegye észre.
Ezzel szemben a lányok kódja teljesen más. Nekik szabad sírni – felnőtt nőknek is – és nemcsak azért, mert ők az u.n. gyenge nemhez tartoznak. Már pici korukban megtanulják, szüleik nem dorgálják meg őket ha sírnak. Pont fordítva! A sírás által általában elérik céljukat és figyelemben, sőt a szeretet jeleiben részesülnek. Minden átlagos férfi örömmel ajánlja fel zsebkendőjét, vagy törli le egy síró nő könnyeit, bár persze nem vennék komolyan egy olyan kapcsolatot amely csakis szivfacsaró könnyek által kizsarolt érzelmekre alapszik. Egy tartandó kapcsolathoz több kell.
Vannak olyan egyének is akik azt hiszik, hogy csak egy indulatkitöréssel (vagy isten ments erőszakos tettel) tudják magukra vonni a nekik járó figyelmet. Volt egyszer egy főnököm aki, ha nagyon vaskos hibát követtem el a munkámban, kiszólt a titkárnőjének, hogy ne továbbítson telefonhívásokat, megkért engem, hogy csukjam be az ajtót és csak amikor visszaültem székemre, kezdett ordítani. Az ilyenfajta harag soha sem tett rám benyomást. A harag elvben egy pozitiv érzelem, amelynek segitségével megszabadulunk a bennünk felhalmozódott dühtől egy ember iránt, anélkül, hogy testileg bántalmaznánk (mintahogy sokszor kedvünk lenne). Én teljesen meg tudok érteni valakit aki elveszíti önuralmát és felbőszülten rámront, de egy ember aki aprólékosan kitervezi haragos kirohanását, nem fejez ki igazi érzelmet, hanem úgy viselkedik ahogy elvárják tőle egy adott helyzetben.
Akármilyen furcsának tűnik, de képesek vagyunk egyidejüleg haragudni és szeretni is. Egy olyan személy tettei, vagy szavai aki iránt közömbosek vagyunk, teljesen hidegen hagynak, de amikor egy szeretett személy követ el butaságokat, az igazán feldühít minket.
Emlékeztek a megnyerő androidra, lieutenant-commander Datára a Star Trek sorozatból, aki szakadatlanul kereste az emberiességet magában és frusztrálta, hogy nem voltak érzelmei? Az olyan fogalmak mint a szomorúság, öröm, harag, csak üres szavak voltak számára.
Érzelmek nélkül mi is robotok leszünk. Érzelmeink őszinte kifejezése a legjobb módszer egészebbeknek lenni magunkkal és a környezettünkkel. Ne szégyeljük kinyilványítani érzelmeinket, ez a legjobb módja annak, hogy másokkal kommunikáljunk, megismerjenek, megértsenek és esetleg megszeressenek.