A LAKÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2012. október 23-án, Pesten voltam. Miután a hatkerben laktam, az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy saját szememmel láthattam a Károly körúton vonuló Jobbikos fáklyás menet egy kis részét és saját füleimmel hallhattam a "mocskos zsidók" skandálást. Nem ájultam el a bóktól. Inkább gyorsan hazasiettem, hogy megpróbáljam lemosni legalább a mocsok egy részét, amely esetleg rám ragadt ezektől a rút sátánfiókáktól, de attól félek az ilyesmihez víz és szappan nem elég, ehhez valami savas, lúgos, szuper tisztítószer szükséges. Közben eszembe jutott valami, amit a mai napig nem osztottam meg magyar olvasóimmal.  

Egy nap egy jó barátommal, egy pesti hagyománytisztelő zsidó nyugdíjassal ebédeltem és többek között, az is szóba került, hogy van egy kis lakása az ötödik kerületben, néhány utcára a Parlamenttől. Ezt a lakást ki szokta adni és nem egyszer panaszkodott, milyen nehéz tisztességes lakót találni. Annak idején elmesélte, hogy egy ideig egy utcanő is lakott nála és nagy mosollyal nyugtáztam megjegyzését, hogy ő volt a legjobb lakója. Nagyon vigyázott a lakásra – munkahelyére – és a lakbért is pontosan leperkálta.

Nemrég új lakó költözött be a lakásába. A neve nem keltette fel barátom figyelmét, az úr szimpatikus volt és kifejezetten jó benyomást tett rá. Aláírták a szerződést és barátom nem szentelt további gondolatot a dolognak, végül is lakók jönnek és mennek, néhányuk megmarad évekig, mások, már néhány hónap múltán felmondanak.

Eltelt néhány nap, talán néhány hét is. Egy nap a barátomnak újságolvasás közben véletlenül a szemébe ötlött lakójának a neve. Meglepve konstatálta, hogy az úr prominens jobboldali politikus és a lap éppen egyik zsidóellenes kirohanásáról cikkezett. A nevét nem árulom el, de biztosíthatlak benneteket, hogy nem Csurka István szelleme jár vissza kísérteni (egyébként Csurkának egyszer bemutatott egyik barátom, aki titkárnője volt. Akkor még nem tudtam ki ez az úr, csak azon csodálkoztam, miért közli velem kézfogás közben, hogy nincs semmi baja az izraeliekkel. „Akkor kivel van?” – gondoltam, de nem szóltam semmit).

Barátom kétségbe volt esve. Neki ez a lakó nem tetszik, de nem dobhatja ki csakis nézetei miatt. Azt javasoltam neki, hogy a jövő hó elején, amikor elmegy a lakbért inkasszálni, hívja fel lakója figyelmét az ajtófélfára rögzített mezuzára (díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, jelzi, hogy az adott lakásban zsidók laknak) – hátha nem vette észre, vagy nem ismeri jelentőségét – és ha még mindig nem pedzi, meséljen neki a háborús évekről, a védett házban átélt nehéz hónapokról, közeli rokonairól, akiket meggyilkoltak a Holokausztban.   

Barátom a tanácsom szerint cselekedett, de a lakója füle botját sem mozdította, neki megfelel a lakás és nincs semmi baja az egyes zsidókkal. Ő csak azt ellenzi, hogy Magyarországot felvásárolják a zsidók, abból a célból, hogy második Palesztinát csináljanak belőle (legalábbis a fajtájabeli idióták szerint). Kész röhej!

A helyzet pillanatnyilag: az antiszemita politikus tovább szapulja a zsidókat, a barátom pedig továbbra is elégedetlen, de lakója pontosan fizeti a lakbért és így nincs igazán oka panaszra. Passz.