szombat, február 23, 2013



SPIRÓ GYÖRGY TEL AVIVBAN

Havonta kapunk egy-két meghívót előadásokra, koncertekre, kiállításokra, filmek premierjére. A legtöbbje a kukába kerül, azért mert érdektelenek, sokba kerülnek, vagy a rendezvény napján más elfoglaltságunk van. A Magyar Nagykövetség kulturális attaséjától Dr. Novák Attilától kapott meghívókat viszont, ha csak tehetem, elfogadom. Körülbelül két hete Spiró György szerzői estjére hívtak meg, amelyet a nagykövetség és az egyik könyvkiadó rendezett Tel Avivban, abból az alkalomból, hogy az író Álmodtam neked című novelláskötete héberül is megjelent.  
Spiró György azon kevés magyar írók egyike, akiről nemcsak hallottam, de két művét is megismertem. Először az Elsötétítés című drámáját láttam a Pesti színházban. A tárgy nem volt idegen számomra, 1941 júliusában, amikor megjelent a III. zsidótörvény, amely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is, Magyarországon éltem és ha a törvény nem is érintett, hallottam olyanokról, akiknek keresztény házastársa volt. Amit furcsálltam az volt, hogy a XXI.-ik században még szó van erről és a színházban erre a darabra minden hely elkelt. Számomra ez a tárgy a múlt része, eltemettem, új életet kezdtem és nem foglalkoztat többé, de a magyaroknak úgy látszik még nem sikerült megemészteni ezt a foltot történelmükön. 
Azután hallottam az író Fogság című könyvéről és miután megtudtam mi a tárgya, elhatároztam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Egy pesti barátom szerezte meg számomra. Ez egy csodálatos, terjedelmes (770 oldalas) mestermű, nem hiába érlelte szerzője tizenkét éven át. Aki elolvassa, beleéli magát a 2000 év előtti Róma, Jeruzsálem és Alexandria életébe és hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot szerez akkori szokásokról, pénznemekről, görög, latin, héber, arameus kifejezésekről, olyan történelmi személyekkel „találkozik”, mint Pilátus, Heródes Antipász (Galilea királya), Caligula és Claudius, római császárok, sőt Jézus Krisztus is. Nagyon élveztem a kalandregénynek beillő könyv olvasását és magammal akartam vinni a szerzői estre, hogy az író dedikálja.
A könyvet természetesen otthon felejtettem, de azon kívül egy nagyon jól sikerült este volt, hideg büfével, asztalok körül, a Cameri színház kistermében. A jeles írót a tel avivi közönségnek Ilan Eldad, - az ismert izraeli rendező, aki Magyarországon is számos darabot rendezett, - mutatta be, felsorolta műveit, a díjakat, amelyekkel munkásságát elismerték és persze Spiró is felszólalt. Két izraeli színész egy-egy novellát olvasott fel a szerző könyvéből.
Az est fénypontja Spiró Prah című kétszemélyes komédiájának a felolvasása volt. A darab egy idősödő házaspárról szól, akikkel megtörténik az, amiről mindannyian álmodunk: megütik az öttalálatost a lottón és hatszázmillió forintot nyernek. A pár nem tudja, mit kezdjen a hirtelen rájuk zúdult szerencsével és amíg azon tanakodnak mire költsék a tömérdek pénzt, elmondják-e gyerekeiknek, hogy gazdagok lettek, egy jugoszláviai nyaralásból hazahozott kakaóporos (prah szerbül port jelent) dobozban őrzik meg a nyertes szelvényt, míg végül aggodalmas, fantáziadús vita után, sajátos megoldást találnak a probléma megoldására.
Nem fogom itt elmesélni a darab cselekményét, de az izraeli közönség teljes módon azonosította magát a tragikomikus metaforadrámával. Nem a magyarokon mulattak, saját magukat nevették ki, mert a darabban leírt társadalmi valóság színhelye akár Tel Aviv is lehetett volna. Az est végén a közönség nem széledt szét, a bensőséges színhely lehetővé tette, hogy kezet szorítsunk az íróval, személyesen köszönjük meg neki az élménydús estét és akár kérdéseket tegyünk fel neki.

(A mellékelt képen Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetének héber címlapja)   
  


 

 



péntek, február 15, 2013



A JERUZSÁLEMI KÖNYVVÁSÁR 
(Egy videóval az ételbemutatóról)
 
 
 
 
 
 
 
 


Minden alkalommal, amikor Jeruzsálemben megrendezik a Nemzetközi Könyvvásárt, igyekszünk legalább az egyik napon odalátogatni. Ez egy olyan esemény, amelyet egy könyvkedvelő nem hagyhat ki.
Miután áttanulmányoztuk a programfüzetet, az utolsó előtti napra esett a választásunk. Feleségemmel, busszal utaztunk Jeruzsálembe. Az út kevesebb, mint egy órát tart és az időt jól el lehet tölteni olvasással, vagy – mivel minden busz WiFi-vel van felszerelve – a neten való szörföléssel. A központi buszállomás pont a Kongresszusi Központtal szemben van, csak át kell ballagni egy utcán és már ott is vagy.
Először a könyvek ezrei között sétálgattunk. Gyönyörűen rendezték el őket és az árak is kedvezőek voltak. Az egész olyan, mint egy lukulluszi lakoma egy epikureus számára. Mennyit tud egy ember enni és melyik ételkölteményt részesítse előnyben? A mi esetünkben ez azt jelentette, melyik könyvet vegyük meg? A végén két könyvvel gazdagodtam. Mindkettő angol, – magyar könyvet ugyanis csak Magyarországon vásárolok, ahol mindjárt kiolvasása után elajándékozhatom egyik barátomnak, otthon nincs aki forgassa rajtam kívül. Az egyik egy krimi, amely azzal keltette fel figyelmemet, hogy az első gyilkosság Jeruzsálemben történt meg. A második bűntettet Egyiptomban követték el – 80 éve! Mi a kapcsolat a kettő között? Meg fogom tudni, ha hozzájutok az elolvasásához. A másik könyv egy magyar zsidó családról szól és a sokat sejtető címe, „Beszélgetések őseimmel”. Mindkét könyv érdekesnek ígérkezik, de a külső benyomások sokszor csalókák. 
Természetesen a magyar standot is meglátogattuk. Sajnos elég szomorú látvány, hogy alig akad vevő portékájukra, kifogyóban vannak Izraelben a magyar olvasók, de a spanyoloknál, vagy az angolai/portugál standnál azt hiszem még kevesebb volt az érdeklődő. 
Az u. n. irodalmi kávéház keretében először egy beszélgetést hallgattunk meg Adam Michnikkel, a „Gazeta Wyborcza” nevű újság alapítójával és szerkesztőjével, de nem maradtunk végéig. A lengyel újságíró hosszú és körülményes mondatait a fordító egy-két tőmondattal tudta le és egy negyed óra múltán tovább álltunk.
Sokkal érdekesebb volt a Haszid történetek, magyar líra című rendezvény, amelynek keretében az izraeli költő Asher Reich szólaltatta meg kollégáját, Röhrig Gézát. Röhrig New Yorkban él, de magyarul alkot, angolra mostanáig nem fordították le műveit. Utolsó könyve, A Rebbe tollatépett papagája, nem verseskönyv, hanem Haszid történetek gyűjteménye. Ezzel kapcsolatban az a filozófiai kérdés is szóba került, hogy tud-e Isten egy olyan követ alkotni, amelyet önmaga sem tud elmozdítani. A két lehetséges válasz közül egyik sem logikus, hiszen:
- ha tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható, hiszen nem tudja elmozdítani.
    - ha nem tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható.
A kérdésre Röhrig egyik története is egy bizonyos választ ad.  
Ebéd után egy másik érdekes interjút is meghallgattunk. Nir Baram, egy izraeli író, beszélgetett a brit Philip Hensherrel az irodalom kereteiről és a történelmi regény felépítéséről. Nagyon élveztük a vendég író zamatos kiejtését és száraz angol humorát.
A német standnál meghallgattuk egy német-héber író felolvasását is novelláiból, de eléggé kifáradtunk és a sok lelki táplálék után, megéheztünk valamilyen valódi kajára. Ebben Mautner Zsófia gasztrobemutatóján részesültünk.
Beszélgetésének tárgya, Budapesti falatok: a modern házi konyha volt. A kedves és csinos hölgy, kitűnő angolsággal megtartott rövid előadását azzal kezdte, hogy a hagyományos gulyáson, nehéz, zsíros ételeken kívül van más magyar konyha is és azt szeretné bemutatni. Aztán elmondta miként készültek aznap estére a finomságok. A menün hideg kovászos uborka krémleves volt mentával, tarhonyasaláta zöldségekkel és zöldfűszerekkel, krumplis tészta savanyú kisdinnyével és mini szilvás gombóc pirított mákkal (legalábbis ez állt a meghívón, de szerény véleményem szerint voltak apró eltérések, miután helyi anyagokból készültek).
Az én kedvencem a krumplis tészta volt, – egyszer otthon is kipróbáljuk – na meg a finom villányi bor, amelyet Mautner Zsófia otthonról hozott, de minden nagyon ízlett és köszönjük szépen! 
Nagyon megéheztünk úgy látszik a könyvek közötti mászkálástól, mert csak Mautner Zsófiára és előtte levő asztalon kiállított kulináris mesterműveire központosítottunk és észre sem vettük, hogy a NolTV az egész rendezvényt filmezi. Csak amikor Szemere Katalin hozzánk lépett és megkérdezte mi ízlett a legjobban, vettük észre az operatőrt. A videó beszámoló szerint, másoknak is a krumplis tészta volt a kedvence.     
 








 



 
   

szombat, február 09, 2013



A LAKÓ
 
 
 
 
 
 
 
 
 
2012. október 23-án, Pesten voltam. Miután a hatkerben laktam, az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy saját szememmel láthattam a Károly körúton vonuló Jobbikos fáklyás menet egy kis részét és saját füleimmel hallhattam a "mocskos zsidók" skandálást. Nem ájultam el a bóktól. Inkább gyorsan hazasiettem, hogy megpróbáljam lemosni legalább a mocsok egy részét, amely esetleg rám ragadt ezektől a rút sátánfiókáktól, de attól félek az ilyesmihez víz és szappan nem elég, ehhez valami savas, lúgos, szuper tisztítószer szükséges. Közben eszembe jutott valami, amit a mai napig nem osztottam meg magyar olvasóimmal.  
Egy nap egy jó barátommal, egy pesti hagyománytisztelő zsidó nyugdíjassal ebédeltem és többek között, az is szóba került, hogy van egy kis lakása az ötödik kerületben, néhány utcára a Parlamenttől. Ezt a lakást ki szokta adni és nem egyszer panaszkodott, milyen nehéz tisztességes lakót találni. Annak idején elmesélte, hogy egy ideig egy utcanő is lakott nála és nagy mosollyal nyugtáztam megjegyzését, hogy ő volt a legjobb lakója. Nagyon vigyázott a lakásra – munkahelyére – és a lakbért is pontosan leperkálta.
Nemrég új lakó költözött be a lakásába. A neve nem keltette fel barátom figyelmét, az úr szimpatikus volt és kifejezetten jó benyomást tett rá. Aláírták a szerződést és barátom nem szentelt további gondolatot a dolognak, végül is lakók jönnek és mennek, néhányuk megmarad évekig, mások, már néhány hónap múltán felmondanak.
Eltelt néhány nap, talán néhány hét is. Egy nap a barátomnak újságolvasás közben véletlenül a szemébe ötlött lakójának a neve. Meglepve konstatálta, hogy az úr prominens jobboldali politikus és a lap éppen egyik zsidóellenes kirohanásáról cikkezett. A nevét nem árulom el, de biztosíthatlak benneteket, hogy nem Csurka István szelleme jár vissza kísérteni (egyébként Csurkának egyszer bemutatott egyik barátom, aki titkárnője volt. Akkor még nem tudtam ki ez az úr, csak azon csodálkoztam, miért közli velem kézfogás közben, hogy nincs semmi baja az izraeliekkel. „Akkor kivel van?” – gondoltam, de nem szóltam semmit).
Barátom kétségbe volt esve. Neki ez a lakó nem tetszik, de nem dobhatja ki csakis nézetei miatt. Azt javasoltam neki, hogy a jövő hó elején, amikor elmegy a lakbért inkasszálni, hívja fel lakója figyelmét az ajtófélfára rögzített mezuzára (díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, jelzi, hogy az adott lakásban zsidók laknak) – hátha nem vette észre, vagy nem ismeri jelentőségét – és ha még mindig nem pedzi, meséljen neki a háborús évekről, a védett házban átélt nehéz hónapokról, közeli rokonairól, akiket meggyilkoltak a Holokausztban.   
Barátom a tanácsom szerint cselekedett, de a lakója füle botját sem mozdította, neki megfelel a lakás és nincs semmi baja az egyes zsidókkal. Ő csak azt ellenzi, hogy Magyarországot felvásárolják a zsidók, abból a célból, hogy második Palesztinát csináljanak belőle (legalábbis a fajtájabeli idióták szerint). Kész röhej!
A helyzet pillanatnyilag: az antiszemita politikus tovább szapulja a zsidókat, a barátom pedig továbbra is elégedetlen, de lakója pontosan fizeti a lakbért és így nincs igazán oka panaszra. Passz.  
 


szombat, február 02, 2013



AZ EMBERISÉG ÉS A DIVAT











 
A ruházat történelme valószínűleg majdnem olyan idős, mint az emberiségé. A bolygónkon élő emberek eredetileg meztelenek voltak, de azoknak, akik olyan földrészeken éltek, ahol az éghajlat hideg, találni kellett valamilyen módot, hogy megvédjék testüket a hidegtől, széltől és az esőtől. Őseink, testük hőmérsékletének fenntartására állati bőröket és szőrméket használtak és így született a ruha fogalma. Annak ellenére, hogy több tízezer évig tartott, amíg rájöttek, hogyan lehet növényi rostokból kelmét készíteni, azokban az időkben is, amikor ruházatuk még állati bőrökből készült, nem voltak közömbösek azoknak a formája, vagy mondjam inkább a szabása iránt.
Bizonyítékaink vannak arra (mint pl. testes nők szobrocskái, az úgynevezett "Vénusz" figurák, amelyekre Európában találták rá és mintegy 25.000 évvel ezelőtt készültek), hogy a kőkorszaki emberek is megpróbáltak valamilyen hasznot húzni abból, hogy az éghajlati viszonyok miatt ruházat használatára kényszerültek és igyekeztek minél vonzóbban kinézni. Nekünk, akik a XXI. században élünk talán nevetségesnek tűnik, hogy ezek a "primitív" lények, esetleg olyan kifejezéseket használtak, mint, hogy valaki "jól öltözött" vagy "divatos". Lehetséges, hogy mindössze kihasználták a ruháikban rejlő lehetőségeket, annak érdekében, hogy hangsúlyozzák pozitív és elrejtsék negatív fizikai tulajdonságaikat. Ez egy fontos tényező, mert tudjuk, hogy minél vonzóbb egy személy, annál inkább növekednek az esélyei gyermekek nemzésére szánt partnert találni. Nyilvánvalóan már ebben az időszakban is létezett egy bizonyos társadalmi diktátum, amely megszabta milyen elemeket tekintenek „megfelelőnek”, „méltónak” és „gyönyörűnek” a ruházat területén, de ne felejtsük el azt sem, hogy a ruházat meg is mutatta viselője társadalmi, vagy gazdasági státuszát (a kettő nem feltétlenül azonos).
Nem tudjuk, hogy milyen mértékben érdekelte a férfiakat a divat azokban az időkben, de ha hasonló módon, mint napjainkban, a zömüket valószínűleg teljesen hidegen hagyta. Az is feltételezhető, hogy a nők sokkal inkább érdeklődtek a divat iránt, hiszen őket tekintik a szebbik nemnek. A férfi külső megjelenése kevésbé fontos, mint a teljesítményei, vezetői képessége, kenyérkereső képessége és más úgynevezett férfias tulajdonságai, míg a nő sajátossága a hímeket vonzani, és ez elsősorban kinézésétől függ. Ehhez nem elegendő a megfelelő ruházat viselése, természetes adottságai javításához, különböző ékszereket, sminket, festést és tetoválást is igénybe kell vennie. Ez már a kőkorszakban is így volt.
Kétségtelen, hogy a divatot luxusnak tekintették abban a korban, - még inkább, mint ma - mert minden ember saját maga volt kénytelen elkészíteni ruházatát, de az emberek igyekeztek alkalmazkodni a lehetőségeikhez. Már a neandervölgyiek is megtanulták cserezni azokat az állati bőröket, amelyekből a ruháikat készítették, mert rájöttek, a feldolgozatlan irha általában büdös és könnyen rothad. Tény, hogy a bőr feldolgozása az egyik legrégebbi ismert foglalkozás az emberiség történetében.  
Az őskori ember ugyan nem tudta felújítani gardróbját minden évszakban, de még ha nem is engedhette meg magának, hogy néhány váltás ruhája legyen, valószínűleg épp úgy élvezte a divatos ruházatot, mint mi napjainkban.