AMIKOR A FAGYI VISSZANYAL

Szegedi Csanád esetével a magyar és a külföldi sajtó behatóan foglalkozott, tehát nem szükséges, hogy itt ismertessem.

Néhány éve láttam egy kedves kis lengyel komédiát, amelynek a címe "Purimi játék (Purimspiel) csoda" volt. (Purim a zsidó karnevál, az alakoskodás, az álarcok napja, amikor semmi sem olyan, mint aminek látszik). A film hőse egy heves antiszemita volt, aki hitt abban, hogy a zsidó nép minden baj forrása és egyáltalán nem próbálta véka alá rejteni ezt a hitét. Minden alkalmat felhasznált, hogy szapulja a zsidókat, kezdve a futballmeccseken, folytatva az utcán és befejezve saját lakóháza liftjében, ahol egy akasztófát rajzolt a falra és alája odaírta szomszédja nevét.

Egy szép napon aztán ennek a szánalmas fickónak a világa fenekestül felfordult, amikor arról értesült, hogy szülei zsidók voltak, tehát ő is annak számit. Eddig ismeretlen amerikai nagybácsija milliókat hagyott rá, aminek persze mindenki örülne. A baj csak az volt, hogy a hagyaték átvételének az volt a feltétele, hogy az örökös hithű zsidó legyen. A „szegény” pasi elbandukolt a legközelebbi zsinagógába és elkezdte tanulni miként lehet zsidóvá válni. Végül is mit meg nem tesz egy ember, hogy milliomossá váljon? 

A Szegedi eset mindennél jobban bizonyítja, hogy az élet a legtehetségesebb regényíró! Én ezt a „szimpatikus” urat személyesen nem ismerem (és miután nem járok a zsinagógába, valószínűleg a jövőben sem lesz szerencsénk), de az eset maga nem új. Magam is hallottam egy olyan esetről Magyarországon, amikor egy gimnazista hazajött az iskolából és szidta a zsidókat és anyja csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ha azt hiszi a zsidók büdösek, a saját testét kell, hogy megszagolja. Más esetben a szülő csak halálos ágyán tudatta gyerekével, hogy zsidó.

Más országokban is voltak hasonló esetek. Mint az Origoban is megírta Visnovitz Péter (2012. 07. 29): „Nem Szegedi Csanád az első lebukott zsidó szélsőjobbos. Volt, aki öngyilkos lett, miután kiderült, hogy zsidó ősei vannak, de olyan is akadt, aki a nagy felfedezés után ortodox zsidó hitre tért, maga mögött hagyva szkinhead múltját. A világ tele van olyan szélsőjobbos és nemzeti radikális politikusokkal, akik életük egy pontján szembesültek vele: nem férnek bele a saját maguk által hirdetett elvárásokba és ideálképekbe”.

Nem tudom miként fog a volt Jobbik alelnökének az élete alakulni a kompromittáló felfedezés következtében. Az ortodox rabbi Köves Slomó, akit Szegedi nemrég megkövetett, azt írta: „Szegedi Csanád egy jóvátételi, önismereti, újraértékelési és egy nehéz tanulási folyamat kellős közepén van, amelynek – mindannyiunk reménye és érdeke szerint pozitívan kellene végződnie. Az, hogy ez így fog történni vagy sem, az elsősorban rajta múlik, nekünk azonban a zsidó vallási tanítás szerint minden lehetséges segítséget meg kell adnunk”.

Engem az egész esetben főleg Klein Magda, Szegedi Csanád nagymamája, érdekelt. Boldogult unokanővérem is megjárta Auschwitz poklát és az ott látottak és átéltek (anyja belepusztult a bánásmódba és nélkülözésbe, míg húgát szeme láttára verték agyon) egy egész életre befolyásolták és ő sem akart soha erről a szörnyű időszakról beszélni. Vajon Kleinné mindenki elől elrejtette a karjára tetovált számot? El akarta feledni a koncentrációs tábor borzalmait? Hogyan reagált ez az idős néni unokája kijelentéseire? Valami olyasmit mondott, hogy „fiatalság, bolondság”, vagy „majd kinövi”, vagy inkább azt, hogy „jobb, hogy a csaholó vérebek falkájához tartozik, mint a vágóhídra hajtott áldozatokhoz”.

Ki tudja, hány hasonló család van még Magyarországon és a szomszédos országokban, amelyekben a leszármazottak talán soha sem tudják meg származásukat? 1962-ben, amikor először látogattam Európába az után, hogy szüleimmel Izraelbe emigráltam, Belgrádban elkísértem egy barátnőmet a varrónőhöz és kiderült, hogy a nő magyarul is beszél (barátnőm nem értette a nyelvet). Amikor megtudta, hogy izraeli vagyok, keserű sírásban tört ki és elmesélte titkát.

A nő zsidó volt, a Holokausztban meggyilkolták férjét és gyerekeit. A háború után újból férjhez ment, de keresztény férje és gyerekei nem tudják és soha nem is fogják megtudni, hogy ő zsidó. Amint fogalmazott:

“Miért veszélyeztessem gyerekeim életét? Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy új Hitler.“

Az asszony megkért, hogy mondjak el egy imát érte és elpusztult családjáért a Sirató Falnál Jeruzsálemben: ő érthető okokból nem mehet zsinagógába.

Nemrég olvastam, hogy egy jobbikos politikus genetikai vizsgálaton esett át, mert biztos akart lenni abban, hogy nincsenek zsidó, vagy cigány génjei. Micsoda megkönnyebbülés lehetett ez a szegény pára számára. Tovább lehet hazudozni, faji gyűlöletre szítani, megbecsteleníteni a meggyilkolt milliókat, bemocskolni azon százezrek emlékét, akiket magyar csendőrök űztek el a verejtékükkel megszerzett otthonukból és puskatussal tuszkoltak be a haláltáborokba induló marhavagonokba. Máskülönben, ha esetleg kiderült volna, hogy zsidó vér csorog ereiben, kénytelen lett volna elzarándokolni a legközelebbi rabbihoz és szépen bocsánatot kérni, el kellett volna mesélnie gúnyolódó volt bajtársainak, hogy fél családjának a lelke a „nem létező” auschwitzi krematórium füstjében szállt fel a mennyekbe.        

Bennem a Holokausztban átélt élményeim érlelték meg az elhatározást, hogy Izraelbe emigráljak. Ha Magyarországon élnék, azt hiszem, büszke lennék származásomra, de mások úgy vélték, hogy gyerekeik számára biztonságosabb, ha nem tudnak zsidó felmenőikről. Mint Szegedi Csanád esete bizonyítja, a sors néha nagy tréfamester és tréfája alanyai hirtelen kénytelenek szembesülni a valósággal.