A TŰ A SZÉNAKAZALBAN

Ha egy szóval kéne jellemeznem a kort, amelyben élünk, az ’adatok’ szót választanám. A nap 24 órájában adatok özöne árasztja el az átlagos embert, aki nem mindig tudja, hogyan birkózzon meg velük. Itt Izraelben mindig is ilyen volt a helyzet, csak az adatok formája változott meg. Idegenek számára furcsának tűnt, hogy minden alkalommal, amikor a rádió sípszója jelezte a teljes órát, a beszélgetések megszűntek, az emberek a mondat közepén elhallgattak és mindenki fülét hegyezve figyelt a bemondó első mondataira. 

Később minden állomáson félóránként kezdtek gyorshíreket sugározni, de a mai nemzedék fiának ez sem elég. Azt lehetne hinni, hogy ő a miniszterelnök, hadügyminiszter, vezérkari főnök, a titkosszolgálat vezetője, az ország biztonságáért felelős személy, akinek állandóan tudnia kell minden fejleményről, hogy azonnali megfelelő intézkedéseket tegyen. Mozgósítani a hadsereget, bevetni a légierőt, kilőni a rakétákat, kihívni a mentő alakulatokat, vagy tárcsázni Obamát. Ma már a rádió, a televízió az idejüket múlták, az okos telefonok, amelyekkel mindannyian büszkélkedünk, lehetővé teszik tulajdonosaik számára, hogy a nap minden pillanatában tudják, mi történik a világon. Léteznek híroldalak, amelyek folyamatosan frissülnek és akár sms-t küldenek minden szenzációs fejleményről, azoknak, akik erre igényt tartanak.  Mindamellett, a híradások mindössze egy vékonyka sugarat képeznek az adatok hatalmas áradatában, amelyek az egész idő alatt keletkeznek és megdöbbentő arányban növekszenek.

Egyes becslések szerint az adatátviteli sebesség 50%-kal nő évente, de maga ez a hír is érdektelen spam, amelyet ebben a másodpercben tápláltam be tudatotokba, bár jottányit sem fokozza műveltségeteket és nem tesz benneteket sem bölcsebbé, sem boldogabbá.  

Minden szolgálatunkra álló eszköz, a számítógép, a légkondicionáló, az autó, a szórakoztató rendszer folyamatosan ellenőrzi az adatait, ami a teljesítményt, feszültséget, hőmérsékletet, sebességet, páratartalmat, rezgést, stb. illeti, és hanggal jelzi, villog, vagy abbahagyja tevékenységét, amint túlhalad egy bizonyos határértéket, amely a gyártó megállapítása szerint veszélyes, de mi ezzel sem érjük be. A telefonom például, rendszeresen tájékoztat hány óra maradt, amíg az akkumulátor le fog merülni, de arról már fogalmam sincs, mit tegyek azzal az értesüléssel, hogy az akkumulátor 3,865 voltos és a hőmérséklete 41 fokot ért el.

Amikor a neten szörfözünk, egyik weblapról a másikra szökellünk, a YouTube-on filmet nézünk, fényképeket töltünk le, online vásárolunk, eszünk ágába sem jut, hogy robotok követik minden egyes billentyű leütésünket.  Sokat írtak már a visszaélésekről, amelyeket bizonyos kereskedelmi cégek követnek el fogyasztási adatainkkal, azokon az oldalakon, amelyeken szörfözünk, az örömünnepeinkkel, a gyászainkkal. Röviddel a szülés után babatermék gyártók csábító ajánlatokkal árasztják el postaládánkat, a sírkő építő felhívja a gyászoló családot, a nyugdíj korhatárt elérőket, az idősek otthona látogatásra invitálja, de a szofisztikált betörő is hasznot húzhat bejelentésedből a Facebookon, hogy szabin leszel a jövő héten és kirabolja lakásodat. 

Az emberi agy még mindig a legtökéletesebb számítógép, amelyet valaha kitaláltak, de neki is vannak korlátai. Én személy szerint igyekszem nem túlterhelni agyamat fölösleges adatokkal, spammel és olyan rádióállomást hallgatok, ahol a pontos óra bemondásán és az előadott művek leírásán kívül nincs duma, de a kollegám egy olyan kereskedelmi adót részesít előnyben, amelyben sok a visszatérő reklám és olyan programok vannak, ahol a hallgatók betelefonálnak és specialistáktól különféle kérdésekben tanácsot kérnek. Rádiója a munkaidő nagy részében nyitva van, és hiába igyekszem, néha az én tudatomba is besurran néhány moslék-információ töredék, különös betegségekről, panaszok a kafkai bürokráciáról, kormány visszaélésekről, jogi problémákról, örökösödési illetékekről, természeti katasztrófákról, szörnyű balesetekről és így tovább. Ez súlyos környezeti szennyezés, amely befolyásolja koncentrációs képességemet, de szerencsémre, általában sikeresen kizárom ezeket a külső zajokat. 

Ez a nagy trükk: megtanulni kirekeszteni a spamet és megpróbálni a javunkra kihasználni azokat a beláthatatlan lehetőségeket, amelyeket a web nyújt.

Családfámról szóló írásomban beszámoltam az új és meglepő adatokról,- rég elfelejtett őseimről, vagy olyanokról, akiknek a létezéséről sem tudtam,- amelyek a számítógépes adatbázisokhoz való hozzáférhetőséget követően kezdtek postaládámba áramlani. Külföldi utazást tervezünk? Néhány billentyűleütéssel, nemcsak térképeket, útvonalakat, árakat, javaslatokat találhatunk, hanem olyan személyek egyéni benyomásait, akik néhány napja látogattak el leendő úti célunkra. Ingatlant szeretnénk vásárolni? A neten színes fényképek találhatók majdnem minden házról, épületről a világon. A legújabb szerkentyűre támadt kedvünk? Szakosított weblapok lehetővé teszik az árak összehasonlítását az ország (és világ) minden boltjában, a műszaki előírások felülvizsgálatát, más felhasználók tapasztalatainak elolvasását, anélkül, hogy lábunk egy üzlet küszöbét átlépné és ki lennénk téve egy rafinált eladó agymosásának. Isten ments, megbetegedtünk és nem tudjuk pontosan mi a bajunk? Nemcsak, hogy minden enciklopédia, amelyet valaha megírtak rendelkezésünkre áll, hanem a legjobb orvos szakértők véleménye és a betegek leírásai szenvedéseikről, fájdalmaikról, esélyeikről, a veszélyekről, beleértve mindenféle hátborzongató anatómiai részletet is.

Mindenki képes keresni a Googleban, a kérdés: hogyan lehet megtalálni a legendás tűt a szénakazalban? Trevor Hesti, a Stanford egyetem statisztika professzora azt írta egyik cikkében „a probléma a tű keresésével az adatok szénakazaljában, hogy sok szénaszál is tűnek néz ki”.

A felfoghatatlanul óriási adatbázis jelentős hasznot hozhat nekünk, ha saját magunk kezdeményezzük használatát, mi tartjuk kezünkben a gyeplőt. Tudjuk, mit keresünk és azt is mit kezdjünk azzal, amit találtunk. Képesek lesztek kiszűrni a különbséget a tű és a szénaszál között?  

NEMZEDÉK MEGY ÉS NEMZEDÉK JÖN

A két lányunknak együtt öt gyereke van és a fiunk, a lehető legtermészetesebb módon, átvette a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb nagybácsijának a feladatát. A fiúkkal focizott, bicaj kirándulásokat szervezett, a lánykákkal fagyizni ment, elvitte valamennyijüket moziba és ha néha esténként egyik nővére el akart menni valahová, készségesen vállalkozott bébiszitternek. Amióta vagy négy éve megházasodott, menyünk – aki az unokáinktól a Di becenevet kapta – a hiányzó nőies érintést hozta magával. Különösen a lánykák bizalmasa lett és a családi összejöveteleken, mindig együtt összebújtak hármasban, titkokat súgtak egymás fülébe és kacarásztak, egy férfiember nem is tudná, miről. Fiam neje volt az, aki ezeken a találkozásokon játékokat szervezett, semmilyen huncutságtól sem riadt vissza, a padlón ült a kicsikkel és teljes egészében átadta magát a kópéságnak, bármilyen gyerekes is volt.

Ezzel együtt persze, a fiatal pár semmit sem kívánt jobban, mint saját csemetét. Ez minden élőlény alapvető és legerősebb szükséglete és a két fiatal számára, akik annyira szeretik a gyerekeket, e természetes vágy megvalósítása, a szabályosnál tovább tartott. Látszólag minden rendben volt és mégis, több mint három év telt el, míg menyünknek sikerült teherbe esni. A helyzet általában fordított. Sok kapcsolatban a nő túl könnyen lesz másállapotos és utána pánikban vannak, hogyan „szabaduljanak” meg a nem tervezett magzattól, aki szélsőségesen megzavarja napi (és éjjeli) rendjüket. Ezek a mázlista párok nem is képesek megbecsülni szerencséjüket, hogy pontosan eltervezhetik, mikor legyen gyerekük, hány legyen és mekkora legyen a korkülönbség közöttük. Fiunk és felesége, csak irigyelni tudják azokat, akik számára teherbe esni pusztán gyerekjáték.

Az eltelt kilenc hónap aggályokkal, kétségekkel teli volt, de szerencsénkre, minden rendben zajlott, és a múlt héten végre valahára elérkezett a csúcs pillanata, az, amelyre az egész család visszatartott lélegzettel várt: a szülés napja.

Egy utolsó bonyodalom: az orvosok császármetszést javasoltak. Ez az operáció manapság majdnem rutinná vált, az egész folyamat vagy 40 percig tartott és 17.20-kor a világra jött hatodik unokánk, egy Dor nevű lányka. 

Az előző írásomat azzal fejeztem be, hogy egy nemzedék megy és egy jön és csakugyan jött egy Nemzedék (Dor héberül nemzedéket jelent).

A nem hagyományos úton történő szülés előnye, hogy az újszülött arca nem deformálódik. Ebben az esetben talán nem vagyok a legobjektívebb személy és akkor is dagadna a keblem a büszkeségtől, ha a bébi úgy nézne ki, mint egy kis majom, de örömmel állapíthatom meg, hogy Dor arca az egyik legbájosabb és legsimább, amelyet valaha láttam. Mit is mondott egyik lányunk? „Egy valódi hercegnő csatlakozott családunkhoz”. Nem tagadom, izgultam. Úgy tűnt nekem, hogy unokám arcában ismert vonásokat fedezek fel minden családtagomtól, akik nincsenek többé, a nagyszülőktől, a szülőktől. Kétségtelen, a baba arcvonásai egy részét szép menyünktől is örökölte, de én aznap csak a mi családunkat láttam bennük.

Mindannyian, de természetesen elsősorban a fiatal szülők, a mennyekben érzik magukat. Lányunokáink annyira oda voltak új játékszerükért, amelyet majd agyonszerethetnek és kényeztethetnek, hogy a szülés másnapján alig tudtak az iskolába menni. Nagy szeretettel öleljük magunkhoz a Shacham család legújabb leszármazottját és reméljük, hogy születése, jó ómen. Dor nyomában, most, hogy megnyílt az út, a házasok további csemetéket hozhatnak a világra, ahányra csak kedvük van. 

Tudom, még néhány év fog eltelni, amíg Dor csatlakozni fog bensőséges családi étkezéseinkhez, de ma, amikor a nappaliba léptem, arra gondoltam, hogy asztalunkat a jövőben nagyobbra kell kicserélnünk. Kívánom, hogy még sok további helyre legyen szükségünk!

MEGCSONKÍTOTT CSALÁDFA

Írásomban Anyám szülőfalujáról, már beszámoltam találkozásomról az asszonnyal, akinek anyja vagy 80 éve nagyapám háztartását vezette. Dédanyám és dédapám sírkövének a felfedezéséről is írtam és arról, hogy a sírkőn ott van pontos nevük, egyik lányuk neve, születésük éve és haláluk időpontja – fontos adatok, amelyek családfámban néhány hézagot tömtek be. Addig a napig, még a nevükben sem voltam biztos. 

A családfámat vagy 15 éve készítettem el, amikor már majdnem késő volt. Apám már nem élt és anyámnak nehézségei voltak a pontos adatok felidézésében. Sok esetben, nem volt biztos a nevekben és a különféle keltezések csak hozzávetőlegesek voltak. Nincs válaszom arra kérdésre, miért nem ébredtem fel hamarább? Miért nem fogtam ehhez a munkához azokban az években, amikor családom legtöbb tagja – azok kivételével, akiket a nácik meggyilkoltak – még életben voltak és talán, a segítségükkel, nagyobbak lettek volna az esélyeim, rátalálni valamilyen dokumentációra. Boldogult anyám például mindig azt állította, hogyha elvinném a városba, melyben nővére – aki a holokauszt idején pusztult el férjével és fiával – lakott, habozás nélkül elvinne házába, de a címet nem tudta megmondani és nem maradtak levelei abból az időből, amikor testvére még élt.

Az első években Izrael kikiáltása után, kutyát sem érdekeltek a háborús történetek. Ezek a múlthoz tartoztak és mi itt a jövőt építettük. A családi gyökerek kutatásának a divatja talán csak azután kezdődött, miután 1976-ban megjelent Alex Haley bestseller könyve a „Gyökerek” és az utána következő televíziós adaptáció. 

Mindent megtettem, ami lehetséges volt azokban az időkben, leveleket írtam, beszéltem megmaradt rokonaimmal és turkáltam a sárguló iratokban apám korlátozott hagyatékában. Ami a saját gyökereimet illeti, csak két nemzedékkel sikerült visszamennem. Sokkal nagyobb sikerem volt feleségem családjával.  Az egyik holland ágban hat nemzedékkel visszamenőleg léteznek adatok, de ebben az esetben is hamarosan kimerítettem a rendelkezésemre álló forrásokat. Az adatokat egy egyszerű számítógép programba (FT-ETC), amelyet az USA-ban vettem, tápláltam be.

Nyolc családfát készítettem el (négy ágat a saját családomról, négyet pedig feleségem rokonságáról), kinyomtattam, szétosztottam őket az illetékes családtagok közt és az egész anyagot felraktam a JewishGen weblapra. Ennek következményeként, kaptam még néhány javítást, de elvben, úgy véltem, hogy a feladatomat befejeztem. Ami még hátravolt, hogy igyekeznem kellett beírni a születéseket és ne adj isten haláleseteket a családban.   

Biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok további adatokhoz jutni, de mint már jeleztem, csodálatos módon, a helyzet megváltozott. Az első írott üzenet a temetőből, – amelyet vandálok feldúltak és sírköveinek nagy részét ellopták – anyai nagyanyám szüleitől érkezett meg. Egy váratlan levelet is kaptam egy úrtól, aki anyám szülőfalujában él, ősei 126 éves házában, amelyben új adatokat közölt apai dédanyámról és dédapámról, de ezeken túl, az asszony, akit írásom elején említettem, kapcsolatba hozott engem valakivel a Moravszka Osztravai zsidó hitközségben, aki családfakutatással foglalkozik. Elküldtem a családom cseh ágára vonatkozó két családfát és ő hálásan megköszönte. Ez egy megvilágosodás volt számára. Hirtelen összeálltak neki egy rejtvény szétszórt darabjai.

Mi az a fontos technikai változás, amely az utolsó 15 évben történt? Az Internet kialakulása. A levéltárak, az adatok digitalizálva lettek és ennek a cseh hölgynek szabad hozzáférése lett a cseh, lengyel, szlovák levéltárakhoz. Sok egyedülálló adat állt rendelkezésére, de hiányzott az ezeket összekötő szál. Nagyanyám, Laura, szülei Deutsch Emma és József voltak – a pár, amelynek a sírjára rábukkantunk Jablunkov városában. Dédszüleimnek tizenegy gyereke volt, a legtöbbjük házas és egy részüknek saját gyerekei voltak. Adataik már egy ideje ennek a kutatónak az adatbázisában voltak és most, segítségemmel, egy egész családfává váltak, fő és másodlagos ágakkal. 

Sajnálatomra, ezek az ágak többnyire szárazok voltak és csak itt-ott zöldült rajtuk néhány elszórt levél. Ősapáim és gyerekeik egy részéről biztosan lehet tudni, hogy Auschwitzban, Theresienstadtban, vagy más koncentrációs táborban gyilkolták meg őket, mások viszont ismeretlen helyeken pusztultak el, de a háború után a bíróság halottnak nyilvánította őket.  E kedves hölgy segítségével egyelőre egy ágat fejeztünk be. 108 név van benne, Józseftől, aki 1832-ben született és 1922-ben hunyt el, egészen unokáimig és unokahúgom Chava unokájáig (az adatokból kiderült, hogy a nagyanyja és az én nagyanyám ikertestvérek voltak).

Ezek természetesen csak a száraz tények. Egy sor német név, cseh városkák Sléziában, ahol születtek, megházasodtak, a tábor neve, amelyben életük mécsese kialudt és a megfelelő időpontok. Száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el életükről, vágyaikról, örömeikről, jövő terveikről és szenvedésükről. Csak ritkán derül ki a számokból egy apró részlet a pokolról, amelyet rokonaim megéltek. A példa, amelyet választottam Gold Gertrudáé, Deutsch József, a törzs alapítójának, az unokájáé, aki Müller Hanshoz ment férjül. A házaspárnak két gyereke volt, Müller Rut és Artúr. Rut 1935-ben született, míg Artur 1942-ben a theresienstadti gettóban! Mind a hármukat 1944. október 6-án gázosították el Auschwitzban, a férj sorsa ismeretlen. Rátok bízom, képzeljétek el a 31 éves anya gondolatait, aki valószínűleg tudta, hogy kisfia napjai meg vannak számolva.

Egy szomorú történet, de fontosnak találom, hogy gyermekeim, unokáim megismerjék családunk eredetét, tudják kik voltak ősapáik, miért határoztam el a kivándorlást szülőhazámból és mi Izrael fontossága a zsidó nép számára. Senki sem tudja miként fog alakulni hazánk jövője, néhány fenyegető felhő van az egén, de itt legalább nem fognak lemészárolni ártatlan gyerekeket csakis származásuk miatt.

A zsidó nép tragikus történelmét Európában nem szabad elfelejteni, de ahogy nálunk mondják, nemzedék megy és nemzedék jön. Február 6.-án menyem és fiam újszülött kislányt öleltek szívükhöz és héber neve Dor (nemzedék) lett, a Shacham család hatodik unokája. Családfámba beírhattam a 109. nevet. Egy pár ágat levágtak, de családunk fája tovább zöldül és a magasba tör. 

LÁTHATATLAN HÚROK

SÓS ÁGNES FILMJE

A Nemzetközi Művészeti Filmfesztivál, az EPOS keretében, amely február 1-4 között került megrendezésre Izraelben, a több mint 50 film egyike magyar volt, Sós Ágnes filmje a „Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek”.

A film egy bájos kecskeméti testvérpárról, Ágnesről és Júliáról szól, akik a hegedülést választották életpályájuknak. Saját gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem volna hegedülni tanulni, de apám szerint, ha valaki nem őstehetség, az csak cincogni képes és helyette zongoraórákra íratott be. (Abban sem tűntem ki). A két kecskeméti fiatal viszont született tehetség és nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: mesterien kezelik a vonót.

Sós Ágnes is erre a következtetésre juthatott 7 éve, amikor először találkozott a két lánnyal. Tény: akkor kezdte el filmjét. Meg is kérdeztem tőle, amikor a film vetítése után röviden beszélgettünk, honnan tudta, hogy ebből végül is film kerekedik? A válasz: egy tapasztalt dokumentumfilm-rendező (ha jól számoltam, ez a 16. filmje) ösztöneivel érezte, hogy a két lány tehetséges. Júlia akkor csak 12 éves lehetett és persze nem lehetett tudni miként fog fejlődni. A film tárgya adott volt, de a fejlemények, a befejezés, távol volt még a kiindulóponttól.

Ezért nehezebb a dolga a dokumentumfilmek rendezőinek, az életnek kell megírnia a forgatókönyvet. Ennek a műnek legalább két lehetséges befejezése lehetett volna, azon az egyen kívül, amelyet a valóság diktált és itt még nem is említettem a meglepetéseket. A tragikus titkot, amelyet a rendező a filmezés folyamán tud meg, a két lány spontán megnyilatkozásait, a teljesen más műfajhoz tartozó befejezést. Sós nem próbált pártatlan lenni, az évek folyamán a család barátjává vált és mint elmesélte, egy esetben tanácsot is adott az egyik főszereplőnek.  

A film nemcsak azért jó, mert a két lány szép és rokonszenves, „ördögien tehetséges”, csodásan zenél és olyan nyíltan tárja ki rejtett gondolatait a kamera előtt, mintha egyedül lennének a szobában, de jól is van megrendezve, az események dinamikusan bontakoznak ki, egy jelenet sem túl hosszú és a néző érdeklődése egy pillanatig sem lankad. A Láthatatlan húrok kitűnően mutatja be a testvérek közötti hagyományos féltékenységet és azt is, hogy végső fokon, az egymás iránti szeretet – a láthatatlan húrok – erősebbek a hangszerek húrjainál.

Sós Ágnes kiváló rendező, ösztönei sem csalták meg, mivel társrendezője, az élet jó kártyákat osztott neki. Ellentétben minden elvárással, a film happy enddel fejeződik be. Mindkét lány megtalálja saját útját és sikert arat, anélkül, hogy ez a testvére rovására menne.     

ez