AZ EZÜST DOBOZ

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Egy délelőtt csörgött a Reuvéni család telefonja. Amikor Helén felemelte a kagylót, meglepetésére lánya hangját hallotta, aki az időben, Szingapúrban élt élettársával.

„Csak nem történt valami, Dorit?” – kérdezte Helén.

„Nem anyu, csak azt akartam kérdezni, hogy vagytok. No meg azt, hogy nem tudod-e véletlenül, mi történt a megboldogult Cilly néni ezüst dobozával?”

„Fogalmam sincs. Miért kérdezed?”

„Furcsa dolog” – kezdte Dorit –, „de a néni mostanában többször is megjelent az álmomban, mérgesen rám nézett és azt kérdezte, hogy hová tettem azt az ezüst dobozt, amit a végrendeletében rám hagyott. Azóta nyugtalanít a dolog és éjszaka rosszul alszom.”

„Majd körülnézek a házban, de nem hiszem, hogy itt lenne. Addig is nyugodj meg kislányom. Cillyke nem haragudhat rád, hiszen mindig szeretett. Szétnézek és szólok, ha mégis megtalálom” – fejezte be Helén a beszélgetést.

Helén, de nemcsak ő, az egész család emlékezett az ovális ezüst dobozra. Tompa, mély fénye volt, amelyet csak sokéves gondos ápolástól kaphat egy ezüsttárgy.

A doboz emberemlékezet óta Cilly néni nappalijának asztalán állt, megtöltve rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel, amelyeket a néni annyira szeretett.

Helén felfordította a házat, megtalált néhány már elveszettnek hitt dolgot, („Baruch, megtaláltam azt a rongyos baseball sapkát, amit kerestél”) de a doboz nem került elő.

Egy éjszaka Helén arra riadt, hogy valami motoz a padláson. „A galambok” – gondolta és elhatározta, hogy másnap reggel felmegy és kitakarít odafönn. Aztán visszaaludt.

Galamboknak ugyan nem nyoma sem volt, de a szorgalmas háziasszony mindig talál tenni valót és Helén úgy vélte, hogy ha már feljött a padlásra, legalább alaposan kitakarít. A rég nem látott tárgyak látványa – kopott hintaló, babák, amelyeket a gyerekei kinőttek, egy rozsdás tricikli, álarcok elfelejtett bulikról – nosztalgikus emlékeket ébresztett Helénben.

Észre sem vette észre az idő múlását.

Amikor végül is feljutott hozzá Baruch szólongató hangja, mintha mély álomból ébredt volna.

Ahogy hirtelen felegyenesedett, beütötte fejét az egyik tetőgerendába. Megszédült.

Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és a délutáni nap átható sugaraiban meglátott valamit a padló és a lejtős tető közötti szögletben.

Amikor lehajolt megnézni mi az, felfedezte, hogy a vastag porral borított tárgy nem más, mint a boldog emlékű nővérének, Cillynek az ezüst doboza.

A doboz úgy nézett ki, mint valami kacat, de Helén azonnal Szingapúrba küldte légipostával, hogy Dorit megnyugodjon. A lány visszaszerzett örökségét egy öreg kínai aranyműveshez vitte.

A mester kezébe vette a dobozt, megnézte, megforgatta, aztán Dorithoz fordult:

„Asszonyom, minek magának ez az öreg vacak? Egy ilyen felújításnak az áráért, biztosan tudnék magának valamit ajánlani, amely talán jobban illene házába.”

Dorit mégis kitartott a doboz felújítása mellett és azt mondta, hajlandó megfizetni bármilyen árat.

Végül a vén mesterember bebizonyította tudását és egy mesterművet adott ki kezei közül.

Már csak a cukorkák hiányzottak. Dorit napokig szaladgált az édesség üzletekben, hogy olyan csokoládé érméket találjon, amelyeket a néni tartott a dobozban. Csak amikor a doboz ott díszlett nappalijának asztalán, akkor nyugodott meg.

Évek teltek el. Dorit visszatért Izraelbe és férjhez ment. Két gyereke született, néhányszor költöztek is, de a rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel töltött, ovális ezüst doboz, amelyeket Cilly annyira szeretett, velük vándorolt.

Bizonyára Dorit legidősebb lánya fogja örökölni a dobozt, és az ő asztalát fogja díszíteni. Elvégre a tradíciót tisztelni kell.

És ami Cilly nénit illeti, ő végleg eltűnt Dorit álmaiból.

NÁPOLYI SZELET

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.
Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.
Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.
Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.
„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”
Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.
„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.
Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.
Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.
Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.

NEM OSZT, NEM SZOROZ

Néhány napja étkezési utalványt kellett vásárolnom a munkahelyi étkezdébe. Minden utalvány ára 15 sekel és mivel nem volt kedvem a visszajáró apróval foglalkozni, három százas bankjegyet vettem ki tárcámból, odanyújtottam a hölgynek az étkezde irodájában és 20 utalványt kértem. A tisztviselőnő – egy fiatal, szép, jól öltözött, bájos és előzékeny hölgy – rám tekintett pápaszeme felett és megkérdezett:

„Biztos, hogy 300 sekelért 20 utalvány jár magának? Számítógépem nem működik”.

Sikerült elpalástolnom meghökkenésemet kérdése hallatára és csak igenlően biccentem. A hölgy úgy látszik elhatározta, megbízik bennem, nem fogom átverni a céget és átnyújtotta az utalványokat. Elismervényt is adott. Megköszöntem és bezártam magam mögött az ajtót.

Az esetről egy elbeszélés jutott eszembe, a világ összes számítógépeit megbénító vírusról. El tudjátok képzelni mi lenne az következménye egy ilyen általános hibának? Az első eredmény, abszolút káosz. A számítógépek a mindennapi élet szerves részét képezik és a lakosság nagy része – ilyen, vagy más módon – több tucat alkalommal naponta használja őket. Digitális ébresztőóra, gépjárművek, mobiltelefonok, pénzkiadó automaták, szinte minden gép, illetve elektromos készülék számítógépet tartalmaz manapság.

A vállalkozások mindennapi tevékenysége kizárólag számítógéppel bonyolódik le – pénztárgépek, könyvelés, kommunikáció. A korházakban fejlett számítógépek segítségével végzik el az műtéteket és vizsgálatokat, nem is beszélve a kevésbé összetett rendszerekről, amelyekkel a paciensek adatait rögzítik. Mindezek a tevékenységek egyszerre megbénulnának. Csak olyan kis repülőgépek, amelyekben nincsenek számítógépek, tudnának felszállni.

A hozzáférés minden rekordhoz az adatbázisokban zárolva lenne. A tőzsde összeomlana. Minisztériumok, teljes iparágak – telefon cégek, bankok, üzletházak, élelmiszer boltok, szórakoztató központok, tömegközlekedés – munkaképtelenné válnának. A modern járművek leállnának és lehetetlen lenne újra indítani őket. A villanyszolgáltatás megszűnne, nem lenne világítás, az élelmiszer a hűtőszekrényekben felolvadna, elromlana, a klíma, vagy fűtés sem működne. Persze az internet sem lenne elérhető, nem kapnánk e-mailt és a Skypet, vagy Messengert sem lehetne használni.

Az élet természetesen folytatódna. A legprimitívebb ösztön, a túlélés, lenne ilyenkor a legfontosabb. Élelmiszer, víz, menedék, kapna prioritást. Csak miután ezek biztosítva lennének, lehetne a következő szintre lépni. A régi modellű autósok előnyös helyzetben lennének, amíg kifogyna a benzin. A bicikli és lótulajdonosoknak persze nem lenne üzemanyagra szükségük, de feltehetően, ezeket a közlekedési eszközöket a rendőrség saját használatára rekvirálná, mert a bűnözés jelentősen növekedne. Nehéz lenne rátalálni, vagy nyomon követni megrögzött bűnözőket, mert a nyilvántartásuk a számítógépeken nem lenne hozzáférhető. A munkanélküliség is jelentősen növekedne. Nagyvállalatok, mint például a Microsoft, a Google csődbe jutnának és az alkalmazottaik hirtelen az utcán találnák magukat.

A tárgy lenyűgöző és biztos vagyok benne, hogy magatok is találtok további aspektusokat életünkből, amelyek számítógép nélkül teljesen megbénulnának, de ne felejtsük el, hogy én az egész témához csak a tisztviselőnővel történt esetem miatt jutottam el. A számítógépek nélküli világban, az embereknek újra kéne megtanulniuk, hogyan kell elvégezni egyszerű számítási műveleteket, összeadást, kivonást, szorzást és osztást fejben, vagy egy darab papíron. Napokkal az után, hogy a számítógépes rendszer összeomlana, elsődleges fontosságú árucikkeket árusító boltok nyílnának ki, de a kérdés az: vajon az eladók el tudnának-e készíteni egy számlát a vevőknek és a vásárlók képesek lennének-e ezek helyességét ellenőrizni. Azt hiszitek, túlzok?

Egy weblapon olvastam „egy olyan suliba jártam, amelyben nem kellett a szorzótáblát bemagolni és a szorzást, osztást sem tanították. A lecke kezdetén mindenki számológépet kapott és csak ezeket használtuk”. További idézetek: "A mai napig izzadok, pirulok-sápadok, amikor valaki megkérdezi mennyi hétszer nyolc". Vannak persze más számítási módszerek is, mint az alábbi példa: "Apám villamosmérnök, irodája van húsz alkalmazottal, tagja a villamos energia-ipari szabványosítási bizottságoknak és nem ismeri a szorzótáblát. Úgy értem, emlékezetből tudja a szorzótábla egyes részeit, de a legtöbb számítást mindenféle trükkel végzi el. (Például: mennyi 8-szor 9? "Á, ez egyszerű” – mondaná – "8-at megszorzod 10-el és levonsz belőle 8-at)."

Úgy látszik, az ifjúság legalább egy része a szorzótábla és az alapvető számítási műveletek ismerete nélkül fejezi be az iskolát. Az átfogó számítógépes összeomlás természetesen valószínűtlen és a fiatalok feltehetően e tudás nélkül is boldogulni fognak, leszámítva néhány kellemetlen pillanatot, mint a fent leírt esetben.

EGY APRÓ SZÍVESSÉG

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Csehszlovákiában születtem, de a Müncheni Egyezmény néhány tollvonással felszámolta a hazámat és szülővárosomat Magyarországhoz csatolták.

Új hazánk azzal fogadott, hogy a zsidó lakosságot gazdasági szankciókkal sújtotta. Apámtól, akinek üzlete volt, megtagadták az iparengedélyt, ezért kénytelenek voltunk Pestre költözni, ahol még lehetséges volt az megélni, akkor is, ha zsidó voltál.

A háború után Csehszlovákia újjászületett és visszakapta elvesztett területeit. 1946-ban Budapesten csehszlovák ’repatriációs’ iroda nyílt, melynek feladata az volt, hogy segítse azokat az állampolgárokat, akik vissza akartak térni otthonukba.

Szüleim is feliratkoztak és elkezdték felszámolni pesti ügyeiket. Tervezett utazásunk előtt néhány héttel, egy férfi kopogtatott be az ajtónkon.

Kopottas öltözete azt a benyomást keltette, hogy a sors meglehetősen mostohán bánt vele.

Nem árulhatom el a nevét, nevezzük őt Lévnek.

Ő is Csehszlovákiából származott, és azért jött el hozzánk, mert hallotta, hogy repatriálunk. Elmesélte, hogy a háború befejezése után azt hitték, hogy ideát jobb a gazdasági helyzet, ezért családjával Magyarországra szöktek. Most viszont szeretnének visszatérni Csehszlovákiába, de ezt nem tehetik meg legálisan, mint mi.

Talált valakit, aki átszökteti őket a határon némi fizetségért, de az útra csak kevés poggyászt vihetnek. Azt kérte, hogy mint honfitársak, tegyünk meg neki egy apró szívességet és vigyünk el számára egy ládikót a legszükségesebb apróságokkal:

„Néhány ing, pár nadrág és cipő kisded gyerekeink számára, meg egy-két láboska. Nagy segítség lesz a első napokban.”

Apám megsajnálta a szegény embert és csak annyit kért, hogy mielőbb hozza a ládát, mert egy pontos listát kellett beadnunk a hatóságoknak azokról a dolgokról, amelyeket kiviszünk magunkkal.

Lév ládája hamarosan megérkezett. Beraktuk cókmókunk közé és teljesen meg is felejtkeztünk róla. Az utazás napján felrakodtunk a teherautóra és az ellenőrzés után, amelyben összehasonlították a leadott listát tárgyaink leltárával, átkeltünk a határon.

Lév talán tíz nap múlva hívott minket Prágából. Megkérdezte, hogy vagyunk, majd elmesélte, hogy ők is épen és egészségesen átjutottak a határon és megbeszélte apámmal, melyik napon jön el a ládájáért.

Amint megérkezett, észrevettük a változást rajta. Autóval jött, jólöltözötten, amerikai cigarettát szívott és magabiztosan viselkedett. Megölelte és megcsókolta szüleimet és azt sem tudta, hová legyen a nagy hálálkodásban.

Apám nem értette, miért jár neki ennyi hála egy kis szívességért, de örült Lév örömének. Lév lelkére kötötte, hogy látogassa meg őket, ha Prágában jár.

Néhány hónap múlva apámnak hivatalos dolga volt a fővárosban és eszébe jutott Lév és a meghívás. Igazán szívélyes fogadtatásban részesült, megajándékozták egy vadonatúj ballonkabáttal – Lévnek ugyanis egy ballonkabát üzeme volt Prágában – és egy pár nylon harisnyát küldtek anyámnak. Nagy kincs volt az azokban a napokban. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat családunk és a Lév család között.

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe. Szüleimnek nehéz volt a beilleszkedés az új hazába. Nem ismerték a nyelvet és apámnak nem volt türelme beülni az iskolába héberül tanulni.

sikertelenül próbálkoztak mindenfélével, míg végül is anyám, aki mindig jól kézimunkázott, elhatározta, hogy varrást vállal, így otthon dolgozhat. Hallott egy vállalkozóról, akinek varrodája volt és elment munkát kérni. Kiderült, hogy az asszony szintén Csehszlovákiából származik és ahogy az ilyenkor szokás, a két nő azonnal kikérdezgette egymást és közös ismerősök után kutattak.

Amikor az asszony meghallotta anyám nevét, meglepődött:

„Szóval maguk azok a Schwarczék, aki megmentették a Lév családot.”

Most anyám lepődött meg:

„Mi az, hogy megmentettük őket? Összesen egy kis ládát vittünk nekik át a határon a legszükségesebb dolgaikkal.”

Az asszony hangos kacagásban tört ki:

„Kedves Schwarczné, azt akarja mondani, hogy nem tudták, mi van abban a ládában? A láda dupla feneke alatt ott lapult a Lév család egész vagyona dollárokban. Ebből a pénzből alapították meg vállalatukat. Ez nem titok, mert Lév, a jól ismert izraeli cég tulajdonosa és milliomos exporter, lépten-nyomon elmeséli a történetet.”

Hazaérve anyám elmondta, amit a nőtől hallott és apám elhatározta, hogy elmegy a Lév vállalathoz. Amint megmondta a nevét a titkárnőnek, minden ajtó megnyílt előtte.

Lév eléje sietett az irodájából, megölelte apámat és kijelentette, hogy nagyon örül, hogy végre újra találkozhat családja jótevőjével. Leültette irodájában, kávét és süteményt hozatott és mindennel elhalmozta kedves vendégét.

Apám tudni akarta, miért nem árulta el, mi van a ládában, hiszen tartalma veszélybe sodorhatta volna családunkat, de Lév elegánsan kitért a válasz elöl:

„Azt hittük, hogy ez világos maguknak. Maga egy intelligens ember, Schwarcz úr, igazán sejtethette volna, mi van benne. De talán hagyjuk a múltat. Mivel foglalkozik itt Izraelben?”

Apám elmondta, hogy éppen munkát keres.

Lév széles mosollyal nézett rá.

„Bízza csak rám a dolgot, biztos találunk magának valamit. Jöjjön vissza a jövő héten és jelentkezzen a személyzeti igazgatónál.”

Apám visszatért egy hét múlva, aztán két hét múlva, három hét múlva, de mindig azt mondták, hogy jöjjön vissza a rákövetkező héten. És Lévhez sem sikerült neki még egyszer bejutni. Amikor mégis sikerült őt elérnie telefonon, megint csupa szívélyesség volt:

„Csak még egy kis türelmet Schwarcz úr! Ugye tudja, hogy ez a jelszavunk itt az országban? Az ilyen dolgokhoz idő kell.”

Egy nap aztán egyszerűen elege lett apámnak a kilincselésből.

Nem ment többé a személyzeti irodába, és nem próbált meg újból találkozni Lévvel. Tudta, hogy Lév az idők végezetéig értekezni fog, vagy házon kívül lesz. Számára.

Néha, ha külföldön meglátom a Lév cég egyik üzletét, vagy az újságban olvasom, hány millió dollárt hozott a cég exportja az államkasszának, arra gondolok, hogy minden azon kis ládikón múlott, amit átszöktettünk a magyar-csehszlovák határon.